Gabrielle Delacour és a vélák átka írta: Dorisia Deer

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<<


3. Az oxi-foxi Roxfort és a mi-sztrálok

- Gyere már, nem piszmogj annyit! – Foxie megragadta Gabrielle kezét, és szabályszerűen elkezdte lerángatni a vonatról.
Volt olyan idő, amikor a lányt zavarta volna ez a túl közvetlen viselkedés, de most hálás volt érte, hiszen nagy szüksége volt rá, hogy valaki pártfogolja.

- Azok ott a megbűvölt fiákerek – mutatott Foxie valahová a lány háta mögé. Gabrielle megfordult, azonban amit látott, olyan szörnyű volt, hogy nem bírta ki, hogy ne sikítson fel.
Páran a közelükből felé fordultak, és megbámulták.
- Mi az, százhét lábú gruffacsór? – kérdezte Foxie, aki egy picit hátrébb lépett.
Gabrielle nem válaszolt, csak remegő ajakkal nézte tovább a kocsikat, és az eléjük befogott állatokat.
- Miféle lovak ezek? – kérdezte elborzadva.
- Milyen lovak? – Foxie zavarodottan ráncolta a szemöldökét.
- A kocsik előtt.
- Ott nincsenek semmilyen lovak – jelentette ki Foxie, majd aggódó pillantást vetett Gabrielle-re.
Gabrielle nem tudta elhinni, hogy a szeplős lány nem látja a lovakat. Koromfekete szőrük volt, és megtépázott sörényük, és olyan vékonyak voltak, hogy bordáik majd átbökték a mellkasukat. De a legborzasztóbb a szemük volt. Fekete volt, akár az ónix, és ahogy Gabrielle belenézett úgy érezte, hogy tudnak minden gonosz tettről, amit valaha elkövetett. A hátukról megtépázott, fekete szárnyak lógtak, mintha egy túlméretezett denevérről fabrikálták volna rá a lovakra.

- Merlinre, a francia szajha teljesen kattant – hallatszott egy hang egyszerre a hátuk mögött.
Gabrielle sarkon fordult, hogy válaszoljon valamit, bár azt még nem tudta, kinek, és mit, de Foxie megelőzte.
- Bújj vissza egy kő alá, Lacey.
Lacey, a lány, aki a megjegyzést tette Gabrielle-re, velük egyidősnek tűnt. Szögegyenes, tejföl szőke haja, keskeny arca, orra, és szája volt. Zöldes szemét kicsire húzta össze, ahogy Gabrielle-t figyelte. Roxfortos talárt viselt, zöld nyakkendővel.
Körülöttük gyűlni kezdett a tömeg. Gabrielle többé-kevésbé látványosság volt, és mindenki tudni akarta, pontosan ki is ez a francia lány.

- De komolyan. Mindenki látja, hogy a fiákerek maguktól mennek.
Gabrielle bizonytalanul pillantott hátra a válla fölött. A borzalmas lovak nem tűntek el, és mintha vádlón néztek volna rá, hogy megkérdőjelezte a létezésüket.
Arra gondolt, hogy ez az egész egy kegyetlen vicc, aminek ő a céltáblája. Természetesen mindenki ferdén néz az új lányra, azért hülyét csinálnak belőle, és azt tettetik, hogy csak ő látja a lovakat. De ez azt jelenti, hogy… Hogy Foxie is benne van. Hiba volt azt hinnie, hogy egy lány valaha is kedvelni fogja őt. Vádló pillantást vetett a lányra, azonban az nem tűnt kárörvendőnek, inkább értetlenül nézett vissza rá.

Úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Pedig már annyi mindenen keresztül ment, és pont rajta, a Beauxbatons méhkirálynőjén kifogjon egy gonosz tréfa? Mégsem tudta visszatartani a könnyeit.
Azonban akkor egy kezet érzett a vállán.
- Én is látom a lovakat, Lacerta. Az lenne a legjobb, ha most keresnél valaki mást, akit zaklathatsz.
Gabrielle maga mögé nézett. Dennis Creevey állt ott. Úgy tűnt, hogy az egyébként csendes fiú nem hezitál, ha az elesettek védelméről van szó.

- Hát, ha ketyós Creevey is látja őket, akkor tényleg semmi gond nincs – mondta egy szintén zöld-ezüst nyakkendőt viselő, nagydarab fiú gúnyosan.
- Mit mondtál, Avery? – kérdezte Rob, aki valahogy szintén odakeveredett. Később Gabrielle megtanulta, hogy Rob már csak ilyen: mindig ott van, ahol a baj történik. A pálcája már a kezében volt: arra a fiúra szegezte, aki Dennist sértegette.
A nagydarab fiú láthatóan megijedt egy kicsit Robtól, de tartotta magát.

- Ketyós Creevey is látja a lovakat – ismételte meg.
- Ezt szívd vissza. Most.
- Mert ha nem? – A Mardekáros fiú is a pálcájáért nyúlt. Az összeverődött diákok izgatottan sugdolózni kezdtek. Vajon az új iskolaév párbajjal kezdődik?

- Na idefigyelj azzal a málé fejeddel Avery. Ha az én barátom – és itt Dennis felé intett, – azt mondja, hogy azt az erdőt felgyújtotta egy Magyar Mennydörgő, akkor hozol egy vödör vizet, és elkezded oltani, különben Merlinre mondom… - Ekkor azonban a tömeg oszlani kezdett. Egy hatalmas termetű férfi tartott feléjük.
- Ennek még nincs vége – súgta Rob.
- Ennek még nincs – fröcsögte Avery.

- Hát itt meg mi a jó édes hipogriff ürülék történik? – kérdezte az óriás férfi.
- Semmi különös, Hagrid, csak beszélgettünk a Mardekárosokkal – válaszolta Rob.
- Csak vigyázz magadra, fiatalember, mer’ amikor te elbeszélgetsz velük, a gyengélkedőn köttök ki, mindahányan vagytok.

Később, amikor már Foxie, Dennis, Rob és Gabrielle egy fiákerben ültek, a kastély felé tartva, Rob megszólalt.
- Mi volt ez a valami a lovakkal? Nem azért, én örülök, hogy már az első nap éjszakáján párbajozhatok Avery-vel… - A francia lány nagy meglepetésére úgy tűnt, a fiú tényleg alig várja, hogy összemérhesse erejét a mardekárossal. A lány először nem jött rá, hogy ez bevett szokás a Roxfortban, és az ,,ennek még nincs vége” igazából közmegegyezés alapján azt jelenti, hogy éjfélkor a trófeateremben.

A Beauxbatonsban nem tiltották a párbajt, sőt, a tanárok is gyakran rendezték így a nézeteltéréseiket a diákokkal és kollégáikkal egyaránt. Persze, csak a férfiak: Franciaországban sokkal erősebben éltek a nemi sztereotípiák.
Azonban ez nem azt jelentette, hogy Gabrielle nem látott volna még ilyen összecsapást. A Beauxbatons-ban minden hónapban bált rendeztek, és Gabrielle kezéért rendszerint valóságos többfordulós mérkőzés folyt – és ő az összes viadalt örömmel ülte végig.

De ez most más volt, a Roxfortban szigorúan tilos párbajozni (ez természetesen egyet jelent azzal, hogy mindenki csinálja, titokban persze), és komoly büntetést szabhatnak ki érte. Tessék, megfogadta, hogy meghúzza magát, és kimarad a bajból, erre rögtön az első napon valahogy sikerül elérnie, hogy miatta küzdjenek a fiúk.

Bár egy kicsit könnyített a lelkiismeretén a tény, hogy Rob és Dennis örömmel várták a viadalt.
- Tényleg lovak húzzák a kocsikat, Rob. Thesztrálok.
- Mi–sztrálok?
- Thesztrálok – forgatta a szemét Dennis. – Tényleg nem valami szépek, nem csodálom, hogy Gabrielle úgy megijedt.
Igazság szerint Gabrielle félelme nem múlt időben értendő. Még mindig igyekezett nem nézni a furcsa fekete lovakra.

- Aha – válaszolta Rob, de hallatszott a hangján, hogy még nincs meggyőzve.
- Csak azt áruld el nekem, hogy mégis négy év alatt ezt hogy nem sikerült megemlítened? – kérdezte Rob, és ha nem lett volna a szája sarkában bujkáló félmosoly, az ember azt hihette volna, hogy valóban fel van háborodva.

- Nem tudom. Nem tartottam fontosnak – felelte Dennis, és úgy tűnt, hogy komolyan elgondolkozik, valójában miért nem szólt róla senkinek.
- Amúgy sem tudtam volna, hogy hogy hozzam szóba – tette még hozzá.
- Megőrülök. – Rob a kezéből pisztolyt formált, és a halántékához emelte, majd úgy tett, mintha eldurrant volna az agya. – Mit szólsz ahhoz, hogy: Hé Rob, hatalmas, irtó ronda, denevérszárnyas, ló-szerű izék húzzák a kocsikat, amiket csak az én varázs-szemem képes befogadni!
Dennis megvonta a vállát, és felnevetett.

- Amúgy mi miért is nem látjuk őket? – kíváncsiskodott a fiú, most, hogy monológja sikeresen oldotta a hangulatot.
Foxie fejrázással jelezte, hogy tanácstalan.

- Talán nem vagyunk elég… Ötletem sincs – mondta végül. – De kár, hogy nem látom őket, amúgy. Szeretem a lovakat. – Foxie gond nélkül elhitte, hogy valami ott van, csak mert egy barátja azt mondta, és Gabrielle ezt majdnem hihetetlennek találta.

- Ne sajnáld – mondta Dennis szomorú mosollyal az arcán. – Csak az láthatja őket, aki… - Nagy levegőt vett. – Aki látott valakit meghalni.
Gabrielle szíve kihagyott egy ütemet. Rob és Foxie részvéttel néztek rá, de szerencsére nem kérdezősködtek, és a lány csak remélni tudta, hogy ez így is marad.

Amikor a francia lány először meglátta a kastélyt, egy kicsit csalódott volt. Persze, járt már itt egyszer, öt vagy hat éve, de akkor nem figyelte az épületet, mert elkábítva feküdt egy tó fenekén. Azóta is irtózik a sellőktől.
De valamiért, amilyen szeretettel beszélt róla Bill és Harry, valami gyönyörűre számított, nem pedig erre az ódon, ijesztő várra. A Beauxbatons épülete valódi palota volt, díszes domborművek díszítették minden szegletét, és beborította a futórózsa. A Roxfort ellenben sötét és egy kicsit nyomasztó, az ezernyi apró ablak sárga fénye pedig rémisztő szemekként tekint le rá.

De felesleges volt ezen rágódnia, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy vajon barátságosnak találja-e új iskoláját.
Valahányszor Gabrielle valami mindennapi problémán nyugtalankodott, mélységesen elszégyellte magát, és úgy érezte, hogy ő tényleg az felszínes és sekélyes díva, akinek mindenki gondolta Franciaországban. A legszebb pillanatoknak sem tudott sokáig örülni úgy, hogy egy kis hang azt ne mondta volna a fejében: és még képes vagy nevetni, azok után, amit tettél?

A kocsi nagy zökkenéssel állt meg.
- Itt vagyunk – ujjongott Foxie, a fiúk pedig cinkosan összenéztek, ahogy elindultak a nagykapu felé.
- Itt vagyunk – mormogta maga elé Gabrielle.

- Te vagy Gabrielle Delacour? – kérdezte egy felsőbb éves fiú fontoskodva.
- Igen – felelte a lány, bár a szája annyira száraz volt, hogy válaszát alig lehetett hallani.
- Akkor gyere velem, McGalagony professzor beszélni szeretne veled, még a lakoma előtt – mondta, majd meg sem várva a lány válaszát, elindult felfelé az egyik lépcsőn.
Gabrielle rövid gondolkozás után követte, a többiek pedig bátorító mosollyal engedték útjára.
Mindenféle kanyargós folyosókon és csigalépcsőkön mentek keresztül, és Gabrielle végképp feladta, hogy megjegyezze, melyik irányba tartanak.

Végül, amikor talán a hatodik, vagy hetedik emeleten lehettek, a fiú váratlanul megtorpant, majd fontoskodva megállt egy kőszörny előtt.
- Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est – szólt fennhangon. A kőszörny alázatosan félreugrott, felfedve egy forgólépcsőt, ami a bejárathoz vezetett, egy fényes tölgy ajtóhoz, griffet mintázó kopogtatóval.
A fiú megköszörülte a torkát, majd ünnepélyesen kopogtatott az ajtón.

- Jöjjenek be! – szólt ki egy karcos, szigorú hang.
A fiú kitárta az ajtót, előre engedve Gabrielle-t. Tágas, kör alakú helyiségbe érkeztek. A falakat több mint száz kép borította, amik valószínűleg az előző igazgatók portréi lehettek. A lány fölismerte Dumbledore professzort a kedves mosolyáról, a szakálláról, és a furcsa szemüvegéről. A festmény bátorító pillantást vetett rá. Gabrielle emlékei közt még élénken élt, ahogy a professzor a tóbeli kalandja után valami furcsa, angol édességgel kínálja, és arra is, ahogy nevetve magyarázza neki, ő egyszer brokkoli-ízűt is talált.

- Köszönöm, Hagenturf, elmehet.
- Igenis, tanárnő.
A fiú annyira igyekezett tisztelete jeléül háttal menni ki az ajtón, hogy majdnem felbukott a küszöbben. Gabrielle már azelőtt elkezdett kuncogni, hogy eszébe jutott volna, nem szabad. A professzor ezt azonban vagy nem vette észre, vagy úgy döntött, fontosabb dolgok is vannak ennél.

- Miss Delacour – fordult most hozzá McGalagony, – foglaljon helyet.
Egy pálcaintéssel székké változtatott egy, az asztalán kallódó fogpiszkálót. Gabrielle bizalmatlanul ült le, de az ülőhely stabilnak bizonyult.

- Elsőként, szeretném önt szívélyesen üdvözölni a Roxfortban, remélem, otthon érzi majd magát az iskolánkban.
Gabrielle tudta, hogy ez afféle udvariassági kötelező kör volt, valójában a professzor nem találja őt szimpatikusnak. Sejthette volna, a nők sosem szeretik.
- Másodszor, mint arról már bizonyára értesült, a Roxfortban négy ház működik.
Gabrielle félénken bólintott.

- Mivel általában nem veszünk át tanulókat más varázslóiskolákból – itt a professzor szeme szigorúan villant, és ajkait egy leheletnyit összepréselte, – nincs erre a helyzetre protokoll.
- Azonban úgy gondolom, hogy a Teszlek Süveg magát is be tudja osztani, korától függetlenül. – Egy régi szakadozott, csúcsos kalap felé intett.

Gabrielle teljesen elképedt. Hogyhogy neki mindenki elfelejtette megemlíteni, hogy egy dicsőített fejfedő dönti el, hogy melyik házba kerül?
Nem tudta visszafogni a kérdést, a szavak csak úgy kibuktak a száján.

- ’onnan tudja egy kalap, ’ogy én milyen vagyok?
- Bízzon bennem, tudja – jelentette ki McGalagony, és a szája sarkában egy gunyoros mosoly árnyéka jelent meg.

- És még valami, Miss Delacour – tette hozzá a tanárnő, – mi itt a Roxfortban nem toleráljuk a magafajta tragédiákat. Ha bármi probléma történik, és én akár csak gyanítom, hogy maga a felelős, olyan gyorsan repül innen, hogy egy hipogriff is megirigyelné.

A lány igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Rögtön rájött, hogy McGalagonyt nem lehet hülyének nézni, és már azon csodálkozott inkább, hogy egyáltalán felvették ide.
Az igazgatónő türelmetlen mozdulattal nyújtotta felé a kalapot. Látszott rajta, hogy amit akart, azt már elintézte, innentől szeretne úgy tovább haladni a nappal, ahogy eredendően tervezte volna.

Gabrielle a süveg felé nyúlt, és a fejébe húzta. Nem igazán volt abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezzen bármit. A kalap a homlokára csúszott, és a világ sötétségbe borult.

Hmm… Nem jámbor, és nem is barátságos, nem tehetlek a Hugrabugba. Talán a Griffendél? Nem, ahhoz túl óvatos, túl sokat gondolkodik. A Hollóhátba tengernyi ész kell, és te a tiédet, akármily éles is, még nem sokat használtad… Lehet a Mardekár lenne a legjobb, van itt ambíció és ravasz gondolatok, de túl sok a lelkiismeret. Hmm…
Legyen akkor a…


Megjegyzés: Tudom, hogy nem szép dolog itt abbahagyni... De ezentúl lesz rendszeresen fejezet, és kritikákban lehet tippelni, hová kerül majd Gabrielle :)



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)