FELVÉVE írta: Scale

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


II. fejezet
Vonatút és beosztás


Az utolsó hónap eseményekben gazdagon zajlott a Dursley családban. Először is Vernon bácsi bejelentkezett egy magánklinikára, hiszen a tomporára varázsolt malacfarkat mielőbb le akarta szedetni. Hagrid akkor küldött rá átkot, amikor meglátogatta a Dursley családot, hogy tájékoztassa őket a szükséges tudnivalókról, ám amikor Vernon bácsi nem értékelte az elhangzottakat, és tiszteletlenül beszélt a Roxfort igazgatójáról, Hagrid kissé elragadtatta magát, és malaccá akarta varázsolni Vernon bácsit, ha már olyan koszos nyelve van, de a varázs nem sikerült. Úgy érzékelte, hogy Vernon bácsi már így is malac, csak a farok hiányzott róla. Már maga a bejelentkezés is kissé kínos volt, hiszen mondania kellett valamit, hogy mégis mi az a hátsóján, így egy furcsa alakú kinövésként jellemezte, amit persze a műtét előtt látnia kellett a doktornőnek. A doktornő kijelentette, hogy az a valami „Teljesen úgy néz ki, Dursley úr, mint egy malacfarok!” Vernon Dursley a vizsgálóasztalon fekve csak hümmögött egyet, de legszívesebben alaposan ráripakodott volna a doktornőre, hogy szedje már le azt az istenverte malacfarkat róla. A csekélyke műtét végül jól sikerült, így Dursley úrnak emiatt már nem fájhatott a feje. Fájhatott azonban a feje Dudley miatt.

Legnagyobb bánatára a fia imádta ama tudatot, hogy ő varázsló. A Smeltings pálcát most felváltotta az az átkozott varázspálca, és Dudley éjjel-nappal magánál hordta. Össze-vissza hadonászott vele, meg színes szikrákat szórt mindenfelé, és egész nap abrakadabrázott. Vernon bácsi végül megfenyegette Dudleyt, hogyha nem hagyja abba az egészet, akkor elzárja a teljes vásárolt holmit a lépcső alatti gardróbba, ami immáron üresen állt.

Harry ugyanis pár nappal ezelőtt felköltözött Dudley kettes számú gyerekszobájába, ami Dudley részéről óriási felháborodást váltott ki. Hiába üvöltözött, toporzékolt, hiába voltak dühkitörései, hiába böködte a varázspálcával a szüleit, és került elő a Smeltings pálca is, hogy az is püfölje a lakókat, se az anyja, se az apja nem gondolta meg magát. Dursley úr és neje ugyanis rettegtek tőle, hogy az élősködő rokon, most hogy megtudta, hogy varázsló, talán még valami kárt tesz bennük vagy Dudleyban. Petunia néni ugyan látta, hogy ha Dudley nem képes még igazán komolyan varázsolni, akkor lehet, hogy Harry sem, de jobb félni, mint megijedni alapon inkább belement, hogy Harry felköltözzön. Végtére is, Potterék mindig is kicsit furák voltak, és lám, hogy végezték!

Harrynek nem tartott sokáig, amíg felköltözött. Az ütött-kopott ládájába, amit a Dursley szülők kegyesen megvettek neki, belerakta azt a kevéske ruhát, amit Dudleytól örökölt, meg a használtan vett, viharvert könyveit és azt a pár játék katonát, amit kisgyerekkorában Vernon bácsi adott neki, mert Dudleynak már úgysem kell, és szépen felcipelt mindent abba a szobába, aminek világ életében a tulajdonosa akart lenni. Harry eltátotta a száját, ahogy belépett a szobába; életében nem látott még ennyi játékot egy csomóban. Vajon ő most mindegyikkel játszhat?

Dudley persze igen hamar, még aznap este megválaszolta a Harryben felmerülő kérdéseket.

− Elfoglaltad a szobámat, Potter! – lépett be az ajtón Dudley.

Harry az ágyon feküdt, éppen a bájitaltan könyvét bújta, és ránézett Dudleyra.

− A szüleid mondták, hogy jöjjek fel…

Dudley szinte már vicsorra húzta a száját.

− Ez az én szobám, Potter, tűnj el innen!

Dudley meg sem várta, hogy Harry bármit is reagáljon rá, egyből nekitámadt, és püfölte a fiút, ahol csak érte. Harry sem volt rest, próbálta kivédeni az ütéseket, sőt, néhányat vissza is adott, de pontosan tudta, hogyha maradandó sérülést okozna Dudleynak (példának okáért, ha betörné az orrát), akkor bizony a Dursley szülők talán rövid úton visszaküldenék őt a gardróbba. Ezért aztán mindent megtett, hogy kiszabaduljon a szorításból, és amikor végre sikerült, lerohant a lépcsőn, és egyből kiszaladt az utcára. Szégyen a futás, gondolta Harry, de legalább hasznos…

Dudley egyedül maradt egykori szobájában. Szomorúan nézett körbe, és tudatosult benne, hogy nyilvánvalóan ezt a szobát már sosem fogja visszakapni. Veszettül rossz érzés volt, hogy a szülei elvettek tőle valamit, ami mindig az övé volt – nem értette, hogy miért forgott minden Harry körül. Az az óriás, aki náluk járt, Harry miatt jött, akinek mindenképpen a Roxfortba kellett járnia. A Foltozott Üst szintén Harryről szólt. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a Potter szülők halála körül is több van, mint amiről az a megveszekedett óriás beszámolt.

Végül Dudley döntött. A szoba tele volt régi, törött játékokkal, és soha el nem olvasott könyvekkel, ezért elhatározta, hogy az összeset kidobja a kukába. Neki, Dudleynak nem kell, Harryé se legyen akkor. Ha már a szoba annyira az övé kell, hogy legyen, akkor megkapja, de olyan siváran, mint amilyen sivár Dudley lelke volt a szoba elvesztése után.

*


Pár nappal később Petunia néni a koszos ruhákkal a kezében lépett be Dudley szobájába, és látta, hogy fia elgondolkozva ül az ágyán.

− Dudlicsek, mit csinálsz?

− Gondolkodom.

Petunia néni bizonytalanul nézett egy szem csemetéjére.

− Tényleg…? És min, bogaram?

Dudley összevont szemöldökkel pillantott fel az anyjára.

− Harryn – felelte. Petunia néninek kikerekedtek a szemei. – Mitől ilyen fontos ő?

Petunia néni elgondolkodva tette le a szennyeskosárra az eddig összegyűjtött koszos ruhát, és leült Dudley íróasztalának a székére.

− Ezt hogy érted?

− Neki adtátok a szobámat.

− Már kinőtte a gardróbot, édesem.

− A Roxfortba kell járnia.

− Őt is felvették oda, akárcsak téged.

− Igen, de neki oda kell járnia! Az óriás is megmondta! És felismerték őt a kocsmában, és emlékszem, hogy egyszer, amikor én, meg te, meg Harry együtt mentünk vásárolni, akkor meghajolt előtte egy öregember. Miért ilyen fontos ő?

− Oh, Dudlicsek, ezek csak véletlen egybeesések, az unokatestvéredben nincs semmi különleges; te ezerszer különlegesebb vagy tőle.

Dudley mérgesen nézett az anyjára. Pontosan tudta, hogy valami nincs rendben, vagy legalábbis nem kerek a történet, amellyel az anyja előállt Harryt illetően. Tulajdonképpen a nagy semmi volt, amit tudtak, és Dudleyt rettentően érdekelte ez az egész. Talán még a saját hasznára is tudná fordítani. Úgy tűnt azonban, hogy az anyjából nem fog semmit sem kihúzni, ámbátor gyanította, hogy mindennek ahhoz a robbantásos dologhoz lehet köze.

Amikor az óriás náluk járt, ő kimaradt a Harry Potter-történetből és még csak hallgatózni sem tudott, és azóta, sajnos se a szüleiből, se Harryből nem tudott kiszedni semmit. Pedig hát nem lehet mondani, hogy Dudley nem próbálkozott. Először szép szóval akarta érvényesíteni az akaratát, aztán kérleléssel, könyörgéssel, műsírással, majd csépeléssel és püföléssel, végül jött a Smeltings-pálca, amely gyakran körbejárt a családon, Harryt példának okáért többször is elkapta, de semmi. Hiába mondta az anyja, hogy ő, Dudley, csak rémeket lát, a fiú nem hitt neki.

Nagyon úgy tűnt azonban, hogy Petunia néni sem tudhat mindent, vagy legalábbis nem lehet tisztában néhány dologgal, ugyanis egyik nap Dudley azon kapta, hogy valamilyen mágiával kapcsolódó könyvet olvas. Dudley nem emlékezett, hogy ilyen könyvet vettek volna a bevásárló körútjukon, igaz, Dudley még a saját tankönyvei közül sem emlékszik mindre, mégis élt benne a gyanúper, hogy amikor a múltkor azt mondta az anyja, hogy teázni megy Mable nevű barátnőjéhez, valójában a varázsvilágba ruccant át.

Amíg az apja és az anyja az esti híradót nézték, Dudley úgy döntött, beoson a szülei hálójába, és megnézi, mit olvasgat az anyja olyan bőszen. Kihúzta anyja éjjeliszekrényének fiókját, és kiemelt egy vastag, bőrkötéses könyvet.

− Modern… mágia… tör-té-net…

Dudley összevonta a szemöldökét, majd belelapozott, de amit abból megtudott, az nagyon sötét és elképesztő dolog volt. Harry Potter, az ő unokatestvére legyőzte mindenidők leghatalmasabb fekete mágusát, még amikor csak egy kisbaba volt. Dudley számára ez teljes képtelenség volt. Az a Harry Potter, akit ő ismer, egész biztosan nem lenne képes ilyesmire, hiszen még őt, Dudleyt sem képes sosem legyőzni, akkor hogy tehette volna meg csecsemőkorában egy felnőtt varázslóval? Bármennyire is elképesztő maga a mágia, az, hogy Harry Potter képes lenne ilyesmire, még elképesztőbb. És hihetetlen. Egy merő kitaláció, fantazmagória.

Dudley dühösen becsapta a könyvet, visszatette a helyére, és a szobája felé vette az irányt. Elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de legyőzi Pottert, aki betolakodott az életébe, aki elfoglalta a szobáját, aki megmérgezi a Roxfortot, és akinek „hőstetteiről” még könyvekben is írnak, pedig nem más, mint egy árva fiú, aki egész biztos, hogy nem győzött le másfél évesen egy nagyhatalmú mágust.

*


Rohamosan közeledett az indulás, és az azt megelőző napokon Vernon bácsi többször is elővette a Roxfortba szóló jegyeket, és mindannyiszor összeveszett Petuniával, ugyanis a bácsi határozottan kijelentette, hogy kilenc- és háromnegyedik vágány nem létezik, a néni viszont váltig állította, hogy márpedig van ilyen, és ő már járt is ott. Természetesen az indulás napja sem ment zökkenőmentesen, hiszen Vernon bácsi megint elővette a jegyeket, és újra kitört a vita közöttük. A helyzetet csak rontotta, hogy nem a jegy volt az egyedüli dolog, ami felbosszantotta Vernon bácsit.

Kiderült, hogy Dudley magával akarta vinni az iskolába a tévéjét, a számítógépét, az összes videójátékot, légpuskát, és még ki tudja, mi mindent próbált beletuszkolni egy sporttáskába és az apjától elcsórt hatalmas bőröndbe. Vernon bácsi irgalmatlan haragra gerjedt, amiért Dudley feltartja őket, és ráparancsolt, hogy azonnal pakoljon ki mindent.

Dudley persze azonnal hisztizni kezdett.


− De mi van, ha nem lesz ott tévé?! Vagy ha lesz is, nem nézhetem azt, amit én akarok? Na és a vonatút? Az iszonyú hosszú!

− Nem érdekel! Pakolj ki! – rivallt rá az apja. – Sőt, nem is kell kipakolnod – Dudley szeme reményteljesen felcsillant −, csak tedd le, majd ha hazajöttünk anyáddal, kipakolunk.

Dudley szomorúan kicsúsztatta húsos ujjai közül a táskákat, melyek szomorúan puffantak a nappali szőnyegén. Harry megnyugodott, hogy vele ilyesmi nem fordulhat elő. Neki egy darab ilyen kütyüje sincs, kivéve azt a kis vekkerórát, amelyet sebtében javított meg, hogy ne Petunia néni rikácsolására keljen ébrednie. Vernon bácsi végül beparancsolta a családját az autóba (fia elszontyolodva sétált kifelé), ám mielőtt Harry egy lépést is tehetett volna, nagybátyja megállította.

− Beszédem van veled, fiacskám! – morogta becsapva az ajtót Harry előtt. – Ha egy rossz szót is meghallok rólad, egyetlen egy stiklit is megtudok, azonnal hazajössz abból az átkozott iskolából. De akkor is, ha Dudleynak egy haja szála is meggörbül! Megértetted?!

Harrynek kedve lett volna azzal védekeznie, hogy nem vigyázhat egész évben Dudleyra, és különben is, inkább azért kéne imádkozni, hogy Dudley által ne görbüljön az ő, Harry haja. Mégis, Harry nem akarta kockáztatni, hogy Vernon bácsi az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát, ezért bólintott.

− Igen, Vernon bácsi!

Vernon bácsi morgott a bajsza alatt valami olyasmit, hogy „Nagyon helyes!”, aztán durván lenyomta az ajtó kilincsét, és kilökdöste rajta unokaöccsét. Dudley addigra kényelmesen elterpeszkedett a kocsi hátsó ülésén, és vigyorogva figyelte, ahogyan Harry közeledett felé. Tudta nagyon jól, hogy apja épp az előbb szidta le Harryt, és ennek még a gondolatát is imádta. Ahogy Harry beült mellé, azonnal hozzá hajolt, és olyan halkan, hogy az anyja ne hallhassa, a fülébe suttogott.

− Reszkess, Potter, mert amint megérkezünk, az lesz az első dolgom, hogy belenyomom a vécébe a fejed!

Harry egy szót sem szólt, csak kibámult az ablakon, várva, hogy mikor érkeznek meg a londoni pályaudvarra, mert a vonaton talán lesz esélye végre megszabadulni Dudleytól. A Londonba vezető út meglehetősen hosszúnak, és felettébb csöndesnek ígérkezett. Senki nem szólt egy árva szót sem – még Dudley sem, aki szinte egész úton a tévéújságot bámulta, lesve, hogy éppen milyen műsorról marad le.

Petunia néninek sem volt kedve beszélgetni; egész úton szomorúan bámult maga elé, néha-néha az ablakon nézelődött kifelé, de Harry biztos volt benne, hogy egyik alkalommal sem látott semmit. Nagy, kissé eres kezei táskája fülét szorongatták, és Harry biztos volt benne, hogy rettentően fél és aggódik.

Vernon bácsi sem volt nyugodtabb, Harry látni vélte, milyen görcsösen szorongatta a kormánykereket, és hallotta, hogy mekkora nagy sóhajok hagyták el a száját. Az autó végül fél tizenegykor parkolt le a King’s Cross pályaudvar mellett. Vernon bácsi egy-egy kulira rakta a két ládát, Dudley ládájára pedig rárakta a macskabaglyot ketrecestül (Dudley holmiját tartalmazó kulit ő maga tolta, Harry pedig a sajátját), és a tömegen keresztül szlalomozva elindultak, hogy elérjék a vonatot, amelynek létezéséről Vernon bácsi még mindig nem volt száz százalékig meggyőződve, vagy legalábbis arról semmiképpen sem, hogy hányas vágányról is indul.

Vernon bácsi céltudatosan indult el a vágányok felé igyekezett, majd megállt a kilences és a tízes vágányok között.

− Nos, Petunia? – vonta fel gonoszul a szemöldökét a bácsi. – Annak a vágánynak valahol e között a két vágány között kéne lennie, de nagyon úgy tűnik, hogy még nem építették meg.

Petunia néni meghúzta a száját, aztán közel hajolt a férje füléhez, és úgy suttogott.

− Ne légy ennyire humoros, Vernon. Ha jól emlékszem, akkor azon a falon kell átmenni – bökött a fejével a kilences és a tízes vágány közötti falra.

Vernon bácsi úgy tátogott, mint egy hal, a feje folyamatosan vörösödött. Sziszegve szűrte fogai között a szavakat.

− Mit képzelsz te rólam?! Azt hiszed, több ezer ember szeme láttára majd átsuhanok egy falon? Én, Vernon Dursley?

− Ne hisztizz, Vernon! – morrant rá Petunia. – Dudleynak még helyet is kell találni a vonaton. Gyerünk, Dudley – fogta meg fia vállát, épp, amikor egy hattagú vörös hajú család (egy anya öt gyerekkel) érkezett meg melléjük. Petunia néni kikapta férje kezéből a kulit, és irányba állította, amikor a másik család anyája megszólította őket.

− Szép jó napot! Szintén Roxfort, igaz? – mosolygott rájuk a vörös hajú nő.

− Igen – bólintott visszafogottan Petunia, aztán Dudleyval együtt megindultak a fal felé.

Dudley legszívesebben megállította volna az anyját. Hitetlenkedve nézte, ahogyan egyre közelednek a tömör téglafal felé, és rettentően félt, hogy neki fognak ütközni. becsukta a szemét, közelebb bújt az anyjához, aztán egyszer csak megálltak. Dudley óvatosan kinyitotta a szemét, aztán eltátotta a száját.

Ott állt előtte egy gyönyörű, hatalmas, piros mozdony, a peronon pedig rengeteg felnőtt, akik a gyerekeiket búcsúztatták, némelyik már a vonat ablakán hajolt ki, hogy tudjon még pár szót váltani a családjával. Dudley alaposabban körülnézett. A magasban tábla hirdette: Roxfort Expressz – indul: 11 órakor. A háta mögött a tömör téglafalon tábla állt, mely közölte, hogy éppen a kilenc- és háromnegyedik vágányon vannak.

− Látod, Vernon?

Dudley csak akkor realizálta, hogy az apja is ott van vele, amikor Petunia néni kissé számon kérő hangnemben szólt férjéhez. A bácsi nem mondott semmit, csak krákogott egyet, de aztán befutott Harry is, és ekkor már Vernon bácsi hangja is megjött.

− Na, végre, mi tartott ennyi ideig?

Most Harry volt az, aki nem szólt egy szót sem; nem akarta beismerni, hogy félt egyedül átmenni a falon, és az a kedves, vörös hajú néni volt az, aki biztatta őt. Petunia néni nem foglalkozott Harryvel, hanem Dudleyhoz fordult.

− Gyere, Dudlus, keressünk neked egy helyet a vonaton – duruzsolta Petunia néni.

A Dursley család, nyomukban Harryvel kitartóan furakodott a peronon lévő tömegben, amíg sikerült egy üres fülkét találniuk a vonat végében. Vernon bácsi segített felpakolni Dudley csomagjait, aztán ahogy ez megvolt, Petunia néni szinte azonnal könnyekben tört ki.

− Istenem, az én kis Dudleym középiskolás lesz! El sem hiszem! – Petunia néni szinte már fojtogatta Dudleyt, olyan hevesen ölelgette, Vernon bácsi próbálta nyugtatgatni őt, miközben Harry egyedül próbálta meg feltornázni a ládáját a lépcsőn. Mikor már harmadjára sem sikerült felraknia, és már a haja is izzadni kezdett, a bácsikája csak rávette saját magát, hogy segítsen az unokaöccsének, és egyetlen mozdulattal helyére tette a nehéz ládát. Harry elmotyogott egy suta köszönömöt, aztán egy darabig álldogált a vonat előtt. Nem tudta, hogy felszálljon rá vagy maradjon, amíg a rokonai ölelgetik Dudleyt, és majd az unokatestvérével együtt üljön be a fülkébe… Végül úgy döntött, nem nézi tovább, a jelenetet, inkább elrejtőzik a vonatfülke ablaka mögött.

A kupé ablaka mögül figyelte, ahogyan Petunia néni folyamatosan ölelgeti Dudleyt, majd amikor megszólalt az indulást jelző sípszó, Vernon bácsi még egyszer megragadta a fia vállát, és mélyen a szemébe nézett.

− Dudley, biztos, hogy nem gondoltad meg magad? Nem akarsz mégis inkább a Smeltingsbe menni?

− Jaj, Vernon, hagyjad már! Menj, Dudley, menj, még a végén nélküled indul el a vonat!

Ahogy Dudley felszállt, és belépett a kupéba, egyből Harrynek esett.

− Az az én helyem!

− Már miért lenne a tiéd?

− Mert azt mondtam! – vágta rá Dudley, azzal megragadta Harry karját, és szinte átdobta őt a szemben lévő ülésre. Ahogy Dudley leült és elterpeszkedett, kinyílt az ajtó, és annak a vörös hajú családnak a legkisebb fia lépett be, akikkel Harry összefutott a King’s Crosson.

− Hello, beülhetnék ide?

− Persze, ülj csak le nyugodtan – bólintott Harry, Dudley viszont semmit sem mondott, csak bámult ki az ablakon. Ez az érdektelenség viszont hamar elpárolgott a fiúból, amikor a Ron Weasleyként bemutatkozó fiú rájött, hogy kivel is ül szemben.

− Na, várjunk csak, honnan ismered te Harryt?

Ron értetlenül nézett Dudleyra.

− Harryt mindenki ismeri; legalábbis a nevét. Amióta legyőzte Tudjukkit, a neve legalább olyan híres, mint a Bogar Bard meséi. Mindenki tudja a történetét, a nevét, a dátumokat. Mindent.

Dudley horkantott egyet, jelezve, hogy ő teljes mértékben elutasítja ezt az egész hisztériát az unokatestvére körül. Aztán a családjaikra terelődött a szó. Úgy tűnt, Harry nagyon érdekesnek tartja a Weasley fiút, ha másért nem is, varázslócsaládja miatt mindenképp, de amikor Harry mugli családjára terelődött a szó, Dudley sasszemmel kezdte figyelni Harryt.

− Hát… van egy nagybátyám, egy nagynéném, és Dudley, aki melletted ül, ő az unokatestvérem.

− Akkor ti nagyjából olyanok lehettek, mint az ikerbátyáim, Fred és George: minden buliban együtt vesztek részt, és közösen hülyéskedtek, meg ilyesmik.

Dudley gonoszul elvigyorodott.

− Hát persze, igaz, Harry?

− Aha, igaz… − bólintott bizonytalanul Harry, de hála a büfés boszorkánynak, végre hanyagolhatták a témát.

− Kértek valamit a kocsiról, kedveskéim? – mosolygott a néni, mire Dudley egyből felpattant a helyéről.

− Mindenből kérek – jelentette ki. Mikor Dudley a szerzeményeivel együtt visszasétált a helyére, és félreparancsolta Ront („Menj arrébb!”), a büfés néni ránézett a másik két fiúra.

− És ti?

− Én nem kérek – rázta a fejét Ron –, itt a szendvicsem. – Ron kivette a ládájából az össze-vissza nyomódott kenyereket, és elkezdte kibontani. Mikor Harry is megrázta a fejét, a néni arrébb tolta a kocsit a következő fülkéhez. Dudley addigra elkezdte falni a rengeteg cukrot, csokit, és Ron is kibontotta a szendvicseit.

Hirtelen Dudley döbbenten felkiáltott.

− Ez mozog! – mondta, és meglobogtatott egy kártyát, amelyen egy Albus Dumbledore-t ábrázoló kép volt. Csakhogy a kép valóban mozgott. Dumbledore mosolygott és integetett a gyerekeknek.

Ron teli szájjal próbálta meg felvilágosítani Dudleyt.

− Há’, ’égse váhato' e’, hoh egézs nap oh á’jon…

− Nálunk nem mozognak a képek – felelte Harry.

− Akkor mit csinálnak? – kérdezte Ron, miután lenyelte az ennivalót.

− Állnak – mondta nemes egyszerűséggel Dudley, aztán befalta a csokibékát.

− De furcsa…

Ron már majdnem megette az első szendvicsét, mikor Harry korgó gyomra megállította.

− Te nem eszel?

− Nem, nem vagyok éhes… − Harry megrázta a fejét.

Ron bizonytalanul nézte az édességben dézsmáló Dudleyt, és a korgó gyomrú, éhes Harryt, aki, hogy ne is lássa, hogy a többiek esznek, inkább elmélyülten nézte a kinti tájat. Ron végül kivett a maradék három szendvicséből kettő, és Harry ölébe tette őket.

− Tessék, egyél – mondta halkan.

Harry hálásan pillantott rá.

***


Dél elmúltával Dudleynak gyanús lett valami.

− Még mindig nem érkeztünk meg.

Ron addig Makesszal, a patkányával volt elfoglalva, de ezt meghallva gyorsan megszólalt.

− Ó, a Roxfort nagyon messze van, csak este felé fogunk megérkezni.

Dudley teljesen ledöbbent, az arca egészen fehérré változott, és gyorsan kotorászni kezdett a ládájában.

− Az-az nem lehet!

Harry látta, hogy Ron elképzelni sem tudta, mit kereshet a fiú ennyire, de Harry már sejtette a szörnyű igazságot. Dudley képtelen volt elszakadni a televíziótól, és ha már magát a készüléket nem tudta elhozni, legalább a tévéújság legyen nála.

És valóban. A fiú előhúzta a heti újságot, és gyorsan vasárnaphoz lapozott. Dudley ereiben most már tényleg meghűlt a vér.

− Már így is három műsorról lemaradtam! – kiáltotta kétségbeesve. – Ha… ha estig nem érünk oda… akkor… akkor… egy teljes napot ki fogok hagyni!

Dudley kétségbeesve csapkodni kezdett. Soha nem érezte még magát ennyire borzalmasan! A kétségbeesése olyan mértékeket öltött, hogy a megmaradt édességeket szétszórta, a ládáját is arrébb rúgta, püfölni kezdte az apró, felhajtható kis asztalkát, és rugdosni kezdte az üléseket is. Még majdnem Ront is megrúgta.

Harryt nem érte váratlanul a dolog. Már akkor készülődött arrébb mászni az ülésen, amikor Dudley keresni kezdte a tévéújságot, de amikor kitört rajta a hiszti-roham, már az ajtó közelében ült, hogyha menekülni kell, gyorsan tudjon cselekedni. Mikor Dudley dühe majdnem elérte Ront, Harry megragadta a döbbent fiú karját, és vonszolni kezdte, de az ajtó hirtelen kinyílt, és egy másik szőke fiú állt az ajtóban, két barna hajú barátjával együtt.

Harry majdnem elgázolta a látogatókat, de hogy elkerüljék Dudley dühét, végül csak megtolta az ajtóban álló fiúkat, hogy ki tudjanak menekülni a kupéból.

− Mi-mi baja van? – dadogta elképedten Ron, de nem ő volt az egyetlen. A látogatók, és néhány másik gyerek is a szomszédos kupéból legalább olyan kíváncsian nézelődtek ki az ajtókon, mint ahogy Ron bámulta a hurrikánként tomboló kupétársukat.

− Lemaradt pár tévéműsorról – magyarázta Harry.

− Hogy miről? Ez valami mugli dolog, ugye?

− Nálatok nincsen tévé?

A hátuk mögött ekkor a szőke hajú fiú felnevetett.

− Emlékszem rátok!

Harry felé kapta a fejét, és hirtelen rájött, hogy tényleg találkoztak már.

− Te vagy a fekete hajú fiú a szabónál, akit kibuktatott az ott – bökött a fejével a most már csitulóban lévő Dudley felé. – Szóval, te lennél Harry Potter! Ő meg az egyik… családtagod.

Harry bólintott, és fixírozni kezdte a szőke mögött állókat is.

− Ez itt Crack, ez meg Monstro. Én meg Draco vagyok. Draco Malfoy – mondta, és kezet nyújtott Harrynek, aki megrázta azt.

− Harry Potter – felelte Harry, bár teljesen feleslegesen. – Ő pedig Ron…

− Weasley – vágott közben Draco. – Bárhol fel lehet ismerni egy Weasleyt. Vörös haj, mások levetett gönce… − Draco szeme hirtelen Harry ruházatára tévedt. – Bár, ahogy elnézem, te sem viselsz jobb ruhákat, sőt! Miért öltözködsz úgy, mint a házimanónk?

− Hé! – kiáltott fel dühösen Ron. Az arca legalább olyan vörös volt, mint a haja. – Húzzatok el innen!

− Ez egy folyosó, Weasley, nem tilthatsz ki innen – nevetett Malfoy.

Végül, hogy megkíméljék magukat, Ron megfogta Harry karját, és visszaráncigálta a kupéba Dudley mellé, azonban ahogy megpróbálta becsukni az ajtót, Malfoy lába megakadályozta benne.

− Hamar rájössz majd, Potter, hogy a máguscsaládok sem egyformák. Ne barátkozz olyanokkal, akik nem érdemlik meg. Főleg ne sárvérűekkel. Na, minden jót!

Harry rengeteg mindent nem értett; az elméje annyira zavaros volt, mintha az egész Roxfort Expressz benne zakatolna.

− Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten Harry. Ron már nyitotta a száját, hogy elmesélje a történések jelentését, ám az ismételten kinyíló ajtó megakadályozta ebben.

Egy hosszú, barna hajú lány állt az ajtóban, és kissé tanácstalannak tűnt.

− Nem láttatok egy varangyot? Egy Neville nevű fiú elvesztett egyet.

Harry és Ron megrázták a fejüket, Dudley viszont csüggedten ült az ablak mellett, kezében szorongatva a tévéújságot. A lány szeme a fiúra tévedt, aztán meglátta a szétszóródott édességeket, meg az ablakpárkányról majdnem letört kisasztalt.

− Csak nem a barátotok volt az, aki ennyire ordibált? Jól van? – vonta össze a szemöldökét.

− Igen, jól van – felelte Harry −, csak most jött rá nemrég, hogy már három tévéműsorról is lemaradt.

− És még mennyiről le is fog – jegyezte meg kissé gúnyosan a lány, és mielőtt még bárki is hellyel kínálta volna, ő gyorsan leült a Harry melletti üres ülésre. – A Roxfortban nincs elektromosság, nem működik semmilyen mugli készülék, tehát tévé sincs.

Harry rémülten pillantott Dudleyra, akinek hatalmasat dobbant a szíve.

− Mi?! Nincs tévé az iskolában?!

A lány megrázta a fejét.

− De biztos, hogy vannak mágikus rádiók, azt lehet hallgatni. – A lány próbált mosolyogni, de Dudley nem könnyítette meg a helyzetét; mérgében megfogta a sütőtökleves üveget, és kidobta a vonat ablakán.

Hermione sosem látott még ilyet, döbbenten, tátott szájjal figyelte a fiú dühkitörését, aztán, hogy oldja a feszültséget, kényszeredetten elmosolyodott.

− Amúgy Hermione Granger vagyok.

− Ron Weasley vagyok.

Hermione Dudleyra nézett, hiszen ő következett a bemutatkozásban, de mivel a fiú kitartóan csak a tévéújságot bámulta, Harry válaszolt helyette.

− Ő Dudley Dursley, az unokatestvérem, én pedig Harry Potter vagyok.

− Komolyan? – hüledezett Hermione. – Minden könyvet elolvastam rólad. Legutóbb a Fekete mágia felvirágzása és bukásában voltál megemlítve, de még egy csomó másik is szól rólad.

− Tényleg?

− Nem is tudtad? Ó, pedig érdemes megvenni az általános könyveket is, nem csak a tankönyveket, mert rengeteg olyan információ van benne, amiről érdemes tudni. Például ott vannak a házak? Ti melyikbe szeretnétek kerülni? Körbekérdezősködtem egy kicsit, és úgy hallottam, hogy a Griffendél és a Hollóhát a legjobb.

Hermione olyan szélsebesen beszélt, és annyi mindenről, hogy Dudley nem tudta tovább kivonni magát a témából. Kénytelen volt beletörődni, hogy hosszú ideig nem lesz lehetősége a legkedvencebb hobbijának élni, és ha tenni akar azért, hogy Harry ingyen jött népszerűségét letörje, és átvegye helyét, illetve megfizessen neki a szoba elvételéért, akkor ideje lesz dolgoznia érte. És Dudley elkezdett figyelni.

Ron volt az, aki először kapott a szón.

− Nekem az összes testvérem és a szüleim is griffendélesek voltak, úgyhogy nagy az elvárás felém, hogy én is az legyek. De igazából úgy vagyok vele, hogy mindegy hova, csak ne a Mardekárba.

− Miért, azzal mi a gond? – kérdezte Dudley.

− Az összes sötét varázsló odajárt, maga Tudjukki is.

Dudley értetlenül felvonta a szemöldökét.

− Tudjukki? Nem tudjuk ki…

− Hát Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén. Akitől Harry a sebhelyet kapta.

Harry megérintette a villám alakú sebhelyet, és szinte azonnal görcsbe rándult a gyomra. Mióta Hagrid náluk járt, és megtudta az igazságot a múltjáról, félelemmel gondolt arra az emberre, aki megölte a szüleit.

− Voldemort…

Ron teljesen elsápadt.

− Te kimondtad a nevét?!

− Miért, nem szabad? – kérdezte értetlenül Harry. – Bár, most ha belegondolok, Hagrid sem mondta ki, amikor mesélt róla…

− Az Ő nevét nem mondjuk ki – ingatta a fejét Ron. – Soha, de soha.

− Félnek tőle az emberek – folytatta Hermione −, még mindig.

− Nem igazán értem – vakarta a fejét Dudley. – Attól, hogy azt mondjátok, hogy Tudjukki, ugyanúgy erről a Valdermárról beszéltek, csak nem a nevét mondjátok, hanem, hogy Tudjukki. Ennyi erővel akár Valdynak is hívhatnátok.

Ron erre már nem tudott mit mondani, csak megvonta a vállát.

− Nem t’om, mindig mindenki így hivatkozik rá.

De Hermione egyetlen igazán fontos ponton kiigazította Dudleyt.

− Voldemort, és nem Valdemár…

***


A táj egyre zordabb külsőt mutatott. Hegyek egész sora követte egymást, és a nap is lenyugvóban volt, így az egész vonaton felkapcsolták a világítást. Hermione visszavonult a saját kupéjába, hogy átöltözzön, és a fiúk is követték a példáját. Az út ezen szakaszán nem sok szó esett közöttük, aminek Dudley nagyon örült.

Nem sokszor fordul elő vele, de most kifejezetten izgult; nem tudta, mi fog ezután következni. Eddig, ha valamit akart (és mindig pontosan tudta, hogy mi az, amit akar) nagyon könnyen meg tudta szerezni: kihisztizte az anyjától vagy az apjától. De most úgy érezte, sőt, biztosan tudta, hogy erre az egészre már nincsenek, és nem is lehetnek hatással a szülei. Ezt most saját magának kell elintéznie, csak a gond az volt, hogy nem igazán tudta, hogy mit kell elintéznie.

Emlékezett rá, hogy az óriás mondott nekik valamit a roxforti házakról, de Dudley nem nagyon emlékezett rá, hogy mi volt az, hogy hogy kerülnek be, és hogy mi alapján kerülnek be? Dudley egészen megrémült ama tudattól, hogy mi van, ha ő nem kerül be egyetlen házba sem, de például Harry igen? Most azonban nem törődhetett ezzel, el kellett hessegetnie ezeket a rémes gondolatokat, és csak a pozitív dolgokra figyelni; elvégre is, ő egy Dursley, és mindig megkapja, amit akar.

Ahogy a vonat végül lefékezett, és ők leszálltak, Dudley elszántan és türelmetlenül haladni akart tovább és tovább. Legszívesebben mindenkit fellökött volna, csakhogy elsőként tudja meg, hova fog kerülni. Határozottan vágyott rá, mindennél jobban akarta, hogy idetartozzon, pedig jószerével azt sem tudta, hogy mibe csöppent. Mégis, amióta a kezébe került a levél, és egy olyan iskola ajánlotta fel a felvételét, amelyről még csak nem is tudott, hogy van, nos… az felettébb kecsegtető volt, ráadásul azt jelentette, hogy ő, Dudley, valami olyat tud, valami olyannak van a birtokában, amely más, amely különleges.

Igen, Dudley tudta magáról, hogy különleges, hiszen a szülei mindig mondták neki, az anyja egyenesen rajongott érte, és ez nem lehet véletlen. Ő Dudlus, Dudlicsek, ő Dudley Dursley, és egy Dursley mindig többet ér, mint egy Potter. Ezt az apja is megmondta, tehát tény.

***


Dudley igencsak meglepődött, amikor kiderült, hogy csónakkal kell az iskoláig eljutniuk. Az a nevetséges óriás vitte át őket, miközben neki egy csónakban kellett lennie egy azzal a fiúval, aki elvesztett egy békát, és egész úton csak szipogott. Aztán a szipogás alább is hagyott, amikor megpillantották a Roxfortot. Dudley általában nem szokta meglátni, hogy mi szép, és mi nem. Persze, Mr. Umberto táncos műsorában azért meglátja, hogy ki táncol szépen, és ki nem, de ez most más volt. Ez építészet volt, valami egészen különleges műalkotás, amilyenhez foghatót Dudley még sosem látott.

A Roxfort hihetetlenül hatalmas, kőből faragott épülete magasztosan, büszkén állt ezernyi tornyával, és a teljes kastély úgy festett, mintha milliónyi szentjánosbogárral világították volna ki. Az utolsó nyári estén az ég tiszta volt, így a csillagok és a ragyogó holdfény még inkább hozzátettek a varázslatos látványhoz.

Dudley kitartóan követte az óriást, s amikor megérkeztek az iskola ajtajához, melyen Hagrid bedörömbölt, jelezvén, hogy megérkeztek, és bebocsátást kérnek, hevesen elkezdett dobogni a szíve. Tényleg izgult, és erre még rátett egy lapáttal az a szigorú tekintetű, fekete hajú, smaragd taláros nő, aki ajtót nyitott nekik.

− Az elsőévesek, McGalagony professzor!

− Köszönöm, Hagrid – válaszolt a professzor –, innentől átveszem őket.

Hagrid bólintott, és a szigorú tanárnő mellett ellépve dolgára sietett.

− Jöjjenek utánam – mondta McGalagony professzor, és bevezette a leendő elsősöket egy kis szobába, akik feszült figyelemmel lesték minden szavát. – Köszöntöm önöket a Roxfortban! Hamarosan kezdetét veszi a beosztási ceremónia, mely során megtudják, hogy a négy roxforti ház közül – Griffendél, Hollóhát, Hugrabug vagy Mardekár – melyikbe fognak kerülni. Mind a négy házból kiváló, nagyhírű boszorkány és varázsló került ki, remélem, önök is a házuk büszkeségei lesznek.

− Az elkövetkezendő hét tanév során a Roxfort lesz az otthonuk, a ház pedig a családjuk. Amíg itt tanulnak, a házuknak szerezhetnek jutalompontokat, viszont ha megszegnek valamilyen szabályt, a házukat fogják pontveszteséggel sújtani. Év végén kiosztásra kerül a házkupa, amelynek megnyerése igen nagy dicsőség mindegyik háznak. Az évnyitó lakomáig és a ceremónia kezdetéig javaslom, szedjék rendbe magukat egy kicsit.

Amint McGalagony kilépett a helyiségből, azonnal beindult a susmus a szobában. Nagyjából mindenki arra volt kíváncsi, hogy hogyan fog zajlani a beosztás.

− Hé, Weasley – szólt Dudley –, neked egy csomó testvéred idejárt, meg a szüleid is, hogyan lesz ez a beosztás-dolog?

Ron zavartan megvakarta a fejét.

− Hát, igazából sohasem kérdeztem meg tőlük, hogy mi alapján kerültek a Griffendélbe, ők meg nem mondták.

Dudley lemondóan megforgatta a szemét, aztán Hermione felé fordult, aki viszont nem volt beszélgetéshez alkalmas állapotban. Idegesen tördelte a kezét, és mindenféle varázsigét mormolt maga elé, majd azon tanakodott, hogy vajon melyikre lehet majd szüksége?

− Na, mi van, Harry, csak nem félsz? – kérdezte kajánul Dudley, amikor látta, hogy Harry is egyre inkább ideges.

− Te nem izgulsz, Dudley? – kérdezett vissza Harry, mire Dudley csak vállat vont.

− Bármi is kerül elém, én azt elintézem. Téged is mindig elagyabugyállak.

Harry felvonta a szemöldökét.

− Rendszerint nem sikerül elkapnotok.

− Mert gyáván eliszkolsz…

Harrynek már nem sikerült válaszolnia, mert ekkor kinyílt az ajtó, és McGalagony professzor jelezte, hogy kezdődik a beosztási ceremónia.

− Egyes oszlopba sorakozz! – adta ki az utasítást a professzor. Harry megpróbált besorolni egy színes bőrű fiú, meg egy hirtelenszőke fiú közé, de ekkor a mellé kerülő Dudley lökött rajta egyet, és Harry kiesett a sorból, így aztán gyorsan a sor végére sietett.

A kis szobából kilépve egy széltében-hosszában hihetetlenül hatalmas teremben találták magukat. A teremben négy hosszú asztal kapott helyett, melynél több száz gyerek ült egymás mellett, és a négy asztalra merőlegesen egy ötödiket állítottak, amelynél a tanárok foglaltak helyet. Körben a terem falain fáklyák kaptak helyet, és mind az öt asztal felett gyertyák hadai lebegtek, így szolgáltatva világítást. A terem teteje pedig, nos… az volt a legkülönlegesebb. Habár kintről látszott, hogy zárt térben vannak, a tető mégis azt a benyomást keltette, mintha nyitva volna, ugyanis teljes valójában magát az eget mutatta. Lenyűgöző látvány tárult Dudley szemei elé.

Végül megérkeztek a tanári asztal elé, s McGalagony professzor szépen sorba állította őket úgy, hogy a tanári asztal felé nézzenek. Az tanári asztal egy emelvényen állt, s az elsős diákok, meg a tanárok között az emelvényen helyet kapott egy háromlábú szék, amelyen egy elnyűtt süveg árválkodott; Dudley úgy látta, a süveg közepén egy hosszú szakadás található.

És valóban! A süveg egyszer csak megmozdult, kissé megrázta magát, majd ahol Dudley a szakadást látta, a süveg szétnyílt, így egy száj képződött a szakadásnál. Aztán a süveg énekelni kezdett.

Kalapok közt keresgélve
Találsz talán szebbet,
De nem hordott még fején a föld
Nálam eszesebbet!
Én vagyok a Teszlek Süveg.
A híres? Naná!
Más sapkákkal ne végy engem
Egy kalap alá!
Én látom, mit senki más:
hogy mit rejt a fejed.
Próbálj fel, és mentem mondom,
hol van a helyed.
Ha vakmerő vagy s hősi lelkű,
Házad Griffendél.
Oda csak az kerül, ki
Semmitől se fél.
Hugrabugnak nyájas népe
békés, igazságos.
Oda mész, ha türelmes vagy
S jámbor – ez világos.
A bölcs öreg Hollóhátban
Éles elmék várnak.
Kiknek a tanulás kaland,
Oda azok járnak.
Hogyha agyafúrt s ravasz vagy,
Ne is tekints másra:
A Mardekár való neked.
Ott lelhetsz sok társra.
Hát vegyél fel, és ne remegj!
Forog ez az agy!
Bár nincsen mancsom, nálam mégis
Jó kezekben vagy!

Dudley nagyot sóhajtott. Szóval, egyszerűen csak a fejére húzza azt a süveget, és az megmondja, melyik házba kerül. Nem egy nagy szám, ez könnyen teljesíthető dolog, ráadásul úgy érezte, hogy a négyből két házba biztosan beleillik, hiszen ő vakmerő és hősi lelkű, ezenkívül agyafúrt és ravasz is. Nem lesz itt semmi probléma.

− Aki a nevét hallja, kijön ide, a fejére teszi a süveget, és leül a székre – mondta McGalagony. – Abbott, Hannah!

Egy rózsaszín arcú, copfos kislány botorkált ki a sorból, a fejére tette a süveget és leült a székre. A süveg néhány másodperc múlva elkiáltotta magát.

− HUGRABUG!

A Hannah után következő kislány (Bones, Susan) is hugrabugos lett, aztán beosztásra került két hollóhátas, egy griffendéles, majd egy mardekáros is, végül…

− Dursley, Dudley!

Dudley szíve hatalmasat dobbant, ahogy meghallotta a nevét, de aztán összeszedte a bátorságát, és felsétált az emelvényre. Megfogta a süveget, leült, majd a fejére tette a mágikus fejfedőt, ami nagy volt rá, ezért egyből a szemébe csúszott.

− Nézzenek oda – csendült egy vékony hang Dudley fülében, aki egy picit meg is ijedt attól, hogy valaki beszél hozzá. – Nem leszel egyszerű eset, az biztos. Van benned erő, amit olykor rosszra használsz, van benned kíváncsiság és elszántság, bizonyítási vágy, rengeteg féltékenység.

Dudley nagyon remélte, hogy ami itt elhangzik, azt a közönség nem hallja, ezért, hogy meggyőződjön róla, egy picit feljebb tolta a fején a süveget, hogy kilásson alóla. Nem úgy tűnt, mintha bárki is hallaná a beszédet, inkább mindenki az eredményt várta. Dudley visszaeresztette a süveget, és immáron ismét csak a süveg belsejét látta.

– Sokszor önző is vagy, Dudley Dursley… Azt hiszem, nem a Hugrabug lesz a te házad. Esetleg a Hollóhát? Hm, szeretsz tanulni, megismerni új dolgokat, de azt hiszem, nem tekinted a tanulást kalandnak, igaz-e? Illenél a mardekárosok közé, de az az érzésem, hogy ott inkább a rossz tulajdonságaid erősödnének fel, én viszont azt szeretném, Dudley, ha az erődet inkább mások segítésére használnád, ezért a döntésem…

− GRIFFENDÉL!

A Griffendél asztalánál dörgő taps hangzott fel, Dudley pedig azonnal lekapta a fejéről a süveget, és az asztala felé sietett, ahol úgy fogadták, mintha valami hatalmas nagy hőstettet hajtott volna végre. Gratulációk egész sorát kapta, szorongatták a kezét, csapkodták a hátát, végül nagy nehezen lecsillapodtak a kedélyek, és hagyták, hogy Dudley helyet foglaljon.

A süveg pár névvel később ismét egy diákkal gazdagított a Griffendélt Seamus Finnigan személyében, akit szintén kitörő tapsvihar fogadott, nem sokkal később Hermione Granger fejére került a teszlek süveg, aki szintén griffendéles lett. Végül elérkeztek a „P” betűhöz.

− Potter, Harry!

Ami ezután következett, arra Dudley álmában sem gondolt. A teremben először szinte megfagyott a levegő, aztán viszont masszív suttogás vette kezdetét.

− Harry Potter? Az a Harry Potter? Ő lenne az?

Ha Dudley jól látta, még a tanári asztalnál is érdeklődést váltott ki unokatestvére felbukkanása, aztán amikor Harry leült a székre, olyan csönd lett, hogy még a lény zümmögését is meg lehetett volna hallani a terem legvégéből.

Harry is elég sok időt töltött a süveg alatt, és Dudley minden sejtjével azért imádkozott, hogy nehogy a Griffendélbe kerüljön, de amikor kiderült, hogy mégis egy házban lesznek, elszabadult az asztaluknál a pokol. Amíg Dudley nyögött egyet bánatában, addig az asztalnál olyan frenetikus örömmel voltak a többiek, mintha valami focimeccsen lennének. Harry vele szemben ült le, és Dudley olyan gyilkos pillantásokat lövellt felé, hogy minél egyértelműbb legyen, nem szívesen osztozik vele se egy házon, se egy iskolán. Ron volt az utolsó előtti, akit beosztottak, s a vágya, hogy ő is griffendéles legyen, teljesült.

Dudley ránézett az előtte fekvő aranytányérra, és látszott rajta, hogy már alig várja, hogy ehessenek, de úgy tűnt, hogy arra még várnia kell egy kicsit.

Miután McGalagony professzor elpakolta a Teszlek Süveget és a háromlábú széket, Albus Dumbledore, az iskola igazgatója kért szót. Az öreg, hosszú szakállú, félhold alakú szemüveges férfit egyből felismerték, mert Dudley egyik csokibékája rejtett egy őt ábrázoló kártyát.

Dumbledore professzor felállt a székéből, kitárta karjait, és sugárzó arccal, mosolyogva nézett végig a diákseregen.

− Isten hozott benneteket! – szólt. – Szívből köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Mielőtt kezdetét veszi a bankett, szeretnék néhány szót szólni. Íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli! Köszönöm!

Abban a pillanatban, ahogy Dumbledore leült, annyi étel jelent meg a tálakon, hogy Dudley csodálkozott rajta, hogyhogy nem roskad össze az asztal. Gyakorlatilag mindenből szedett magának, amit csak meg tudott kaparintani, és olyan gyorsan habzsolta az ételt, mintha hetek óta nem evett volna egy falatot sem. Most kivételesen nem hódolt annak a hóbortjának sem, hogy a legutolsó falatot is megeszi Harry elől, bevállalva a rosszullétet is, mert most a Harry-elevés nélkül is annyit evett, hogy majd kipukkadt.

Miután mindenki megvacsorázott, Dumbledore professzor ismét szólásra emelkedett.

− Most, hogy megrészegített minket a kiváló vacsora, volna néhány megjegyzésem. Elsősorban az elsőéveseknek mondanám, hogy az iskola melletti erdő tiltott terület minden egyes diák számára.

− Frics úr, a gondnok megkért engem, hogy figyelmeztesselek benneteket, hogy az órák közötti szünetben tilos a folyosón varázsolni.

− A kviddicsválogatásra a második héten kerül sor; aki szeretne a háza csapatában játszani, jelezze Madam Hoochnak.

− És az utolsó, egyben nagyon fontos közlemény: ebben az évben a harmadik emelet jobb kéz felőli szakasza tiltott terület mindazok számára, akik nem akarnak kínok kínjai között meghalni. És most ágyba!

− Ez vidám végszó volt… – dörmögte Ron, Harry pedig bőszen bólogatott.

Percy Weasley prefektus – Ron Roxfortba járó legidősebb bátyjának – vezetésével felbaktattak a Griffendél-toronyba, de menet közben nagyon sok meglepetés érte őket. A mozgó lépcsők, a trükkös lépcsőfokok a rengeteg mozgó festmény, titkos átjárók, és a Griffendél klubhelyiségét elzáró Kövér Hölgy, aki csak jelszóval engedte be őket a helyiségbe.

Amint beléptek a helyiségbe, megpillanthatták az otthonos kerek helyiséget, amely tele volt puha piros fotelekkel, a kandallóban barátságosan ropogott a tűz, a falak tele voltak festményekkel, és gyakorlatilag mindenhol a piros-arany szín dominált.

Percy a fiúkat felküldte a bal lépcsősoron, a lányokat pedig a jobboson. A fiúk gyorsan felsiettek, és a szobájukban megpillantottak hat baldachinos ágyat. A ládáik jelezték, hogy melyik ágy kié lesz. Mindannyian pizsamába öltöztek, és anélkül, hogy akárcsak egymáshoz szóltak volna, lefeküdtek.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)