Homonculusszal az élet írta: Andro

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Envy döntött, és pontosan tudta, hogy Ed ezzel a döntésével nem értene egyet. Nem nagyon ismerte még a mélynövésű alkimistát, de annyira már igen, hogy tudja, szánt szándékkal nem ártana senkinek, ha arra nincs nyomós oka. De mi lehet nyomósabb ok annál, minthogy valakit nem érdekel, él-e, vagy hal-e, ráadásul Envyt háziállatnak akarja használni? A homonculus ereiben még mindig forrt a düh, a kiapadhatatlan harag és bosszúvágy Frank Archer altábornok ellen, aki olyasmire készült, amire Envy szerint nincs más megoldás, mint a halál. Envy nemcsak mérhetetlenül dühös volt amiatt, amit a férfi mondott Edre, azaz, hogy a fiú feláldozható mint járulékos veszteség, de az a rohadék még Envy érzékeny lelkébe is belegázolt, lábbal tiporva a homonculus önérzetét és büszkeségét. Ezért meg kell lakolni, meg kell halnia! Persze, Envy nem lett volna agyafúrt, ha bosszúvágyában nem gondolt volna arra, hogy egy sima kis gyilkosság nem is igazán büntetés. Már kész volt a terve arra nézve, hogy a frászt hozza arra az átokfajzatra, aki ölebet szándékozik csinálni belőle. Ha pedig a terv nem válik be, még mindig simán megölheti, elvégre egy ember nem ellenfél számára, ráadásul még be is lakmározott a magukkal hozott vörös kövekből, így Archernek esélye sem lesz megölni őt. Elvégre, egy altábornok is lehet járulékos veszteség, feláldozható paraszt a sakktáblán.

Envy hangtalanul ugrált végig a házak tetején, ügyelve arra, hogy senki se lássa. A valódi alakját viselte, de ilyen magasan úgysem szúrt volna szemet senkinek. Amikor magára hagyta Emilyt Eddel, azt mondta, csak kiszellőzteti a fejét, de jól tudta, hogy a nő nem hitt neki. Volt valami Emily Cameron szemében, amitől Envy tudta, hogy a nő pontosan tudja, hová szándékozik menni, de egy szót sem szólt. Nem próbálta őt megállítani, amiért a homonculus hálás volt. Nem szívesen bántotta volna az őrmestert, de ha a szükség úgy hozta volna, kénytelen lett volna erőszakot alkalmazni. Habár azok után, hogy Emily mintegy mellékesen megemlítette, hogy állami alkimista lévén képes uralni a szelet, Envyt kétségek gyötörték, lenne-e esélye a nővel szemben. Nem szerette az alkimistákat, akik mindig csak bonyolították a dolgokat és nagyon remélte, hogy Frank Archernek nincsenek különleges képességei.
Bár Envy nem ismerte a Keleti Várost, nem igazán tudta, hol lehet a Parancsnokság, de amikor egy furcsa, nagy épületet látott, amin mindenhol zöld színű zászlók függtek, közepükön egy szörnnyel, valamint megpillantotta a rengeteg katonát, már sejtette, hogy jó helyen jár. Lekuporodott a Parancsnokság mellett levő épület tetejére, és tanulmányozni kezdte a hatalmas épületegyüttest. Fogalma sem volt, hol lehet Archer irodája, de könnyen kideríthette. Csak sejtette, hogy az ilyen fontos emberek, mint az altábornok valamelyik felső emeleten lehetnek. Nem volt nagy mozgás, csak néhány őr állt a főbejáratnál, kettő a kapunál, még vagy húsz, akik körbevették az épületet. Hirtelen két férfi lépett ki az épületből, akik közül az egyikben Envy felismerte az egyiket, aki Archerrel együtt volt a kórteremben. Nem volt túlságosan feltűnő alak, vállig érő, vörösesbarna haj, hétköznapi vonások, középmagas termet. Envy fejében megfordult egy ötlet, de amíg nem tudta pontosan, hogy merre van az altábornok irodája, nem módosíthatott az elgondolásain. Habár… A homonculus összehúzta a szemét, majd elmosolyodott, végül úgy döntött, mégiscsak a B-terv szerint fogja elvégezni, amit el akart. Gyorsan alakot váltott, majd bagoly alakjában szállt le kerítésre, pont a kapu mellett, hogy mindent lásson és halljon. Aztán visszaváltozott a saját alakjába, mivel tudta, hogy nem fogják észrevenni. A lámpák fénye pont nem érte el őt, a homonculus pedig kiválóan látott akár a vaksötétben is. Voltak dolgok, amikért még hálás is lehetett Hohenheimnek, bár sejtette, hogy a féreg nem szándékosan alkotta őt meg ilyenné. Talán csak így sikerült, ő pedig nem akart rajta változtatni. Envynek végül is édes mindegy volt, hiszen most még előnyt is kovácsolhatott Hohenheim önteltségéből, ami ezúttal nem jött rosszul.

A két férfi lassan elérte a kaput, beszélgettek, Envy pedig hamarosan azt is kivehette, hogy mit. Róla beszéltek, meg az altábornokról, aki úgy tűnt, nem tett le róla, hogy megkaparintja őt. Envy mérgesen horkantott egyet, majd fülelni kezdett.
– Szóval Archer altábornok még mindig meg akarja őt szerezni – mondta a vörös hajú férfi társa, egy nála alacsonyabb, szőke hajú, kék szemű férfi. – Nem vagyok teljesen biztos, hogy ez jól ötlet, Keith. Persze ezt nem vallhatom be neki anélkül, hogy minimum az északi határra ne küldene vécépucolónak. Vagy rosszabb.
– A homonculus a kisebbik gond, ami miatt aggódnod kell, Alan – vont vállat a Keith-nek nevezett férfi. – Bár nem lenne semmi, ha el tudnánk fogni és be tudnánk idomítani ezt a valamit. Képzeld csak el, milyen sikereket érhetnénk el Creta, vagy akár Drachma ellen. Azok úgyis mindig azzal dicsekednek ott fenn északon, hogy a drachmai hadsereg a legerősebb. Sőt! Akár Xinget is bevehetnénk, ha a homonculus olyan hatékony, ahogy mondják. A világ urai lehetnénk, ha betörnénk azt az izét. Persze, ehhez hathatós eszközök kellenek, ha valóban vad és kezelhetetlen lényről van szó. De még az ilyeneknek is vannak gyenge pontjaik, csak meg kell azokat találni.
– Igen, ez igaz, csak ne feledd, hogy valószínűleg ez volt az a lény, amelyik annyi katonát és állami alkimistát megölt abban a vidéki erdőben. Ráadásul, majdnem végzett Edward Elrickel, aki pedig az egyik legerősebb állami alkimista, akit csak a Föld a hátán hordott az utóbbi százötven évben – fejezte ki aggodalmát Alan, mire Keith csak legyintett egyet.
– Nos, ha majd szembekerülök vele, megtudom, milyen erős – vigyorgott a vörös hajú férfi. – Ne feledd, hogy jómagam is állami alkimista vagyok – veregette meg az övén függő ezüst színű órát. – Azt hiszed, egy ostoba kis nyomorult homonculusnak van esélye ellenem?
Alan nem szólt semmit, de Envy látta az arcán, hogy nem tetszik neki a társa önteltsége. A homonculust ette a méreg, de már döntött. Ez a Keith nevű megérdemli, hogy megtudja, mire is képes az a kis nyavalyás homonculus, ha merészelte őt így nevezni. Még hogy beidomítani, meg betörni! Őt, Envyt! Ez több volt a soknál. A homonculus nézte, ahogy a két férfi eléri a kaput, biccentenek az őröknek, majd elköszönnek egymástól és egyikük az egyik, másikuk a másik irányba halad. Alan hamarosan átkelt az úttesten, majd a túloldalon folytatta az útját. Envy várt, míg a szőke látótávolságon kívülre kerül, majd Keith után eredt. Normális esetben mindkettőjüket megölte volna, de Alannek nem volt köze ehhez az ügyhöz, Envy pedig nem akart most kivételesen egy ártatlan személyt is belekeverni. Olyan halkan osont a vöröske után, ahogy csak tőle telt, puha léptei akkor sem okoztak semmiféle neszt, amikor a falról leugrott az utca kövezetére, hogy az árnyékban megbújva kövesse áldozatát.

Keith hirtelen megállt. Valami azt súgta neki, hogy nincs egyedül, habár az utca teljesen kihalt volt. Csak néhány vendéglő, és természetesen a bárok és kocsmák többsége tartott nyitva ebben a késői időpontban, de az utcán senki sem járt jelenleg. A férfi megállt egy villanyoszlop alatt, majd körülnézett, de nem látott senkit, mégis érezte valaki jelenlétét pár méterre tőle.
– Ki van ott? – kérdezte határozott hangon a férfi. – Lépjen elő, ha van mersze!
Envy halkan felkuncogott, majd előlépett a sötétből. Keith óvatosan hátrált egy lépést, amikor megpillantotta, majd mikor a tekintete a homonculus lila szemeire esett, a szája elkerekedett.
– Te… ki, vagy… mi vagy, te? – kérdezte döbbenten.
– Csak az a kis nyavalyás homonculus – vigyorodott el kedélyesen Envy –, akit a ”drága” altábornokodnak szándékában áll betörni.
Keith már mozdult volna, de Envy gyorsabb volt. Mielőtt a férfi akár csak reagálhatott volna, a homonculus máris előtte termett, majd egyetlen jól irányzott mozdulattal keresztülszúrta a férfi mellkasát. Érezte, ahogy az inak és csontok reccsenve engednek, kezét pedig elborítja a vér. Mire kihúzta a kezét a testből, Keith már halott volt. Az egész nem tartott tovább két, vagy talán másodpercnél. Envy a szíve szerint eljátszadozott volna az áldozattal, mielőtt megöli, de arra most nem volt idő, minél előbb be akart jutni Archer irodájába, mielőtt a férfi távozna. Alaposan tanulmányozta az előtte heverő, immáron halott férfit, majd felöltötte az alakját. Végül már csak a holttesttől kellett megszabadulnia, amelyet egy közeli, szűk, piszkos és sötét sikátorba cipelt. Itt biztosan nem fogják reggelig megtalálni, addigra pedig ő már régen végzett azzal, amivel akart. Envy elvigyorodott arra az elképzelésre, milyen képet vág majd Archer, ha felfedi magát előtte. Talán meg is öli, vagy talán marad az első verziónál és… Envy fejében egymást kergették a véresebbnél-véresebb ötletek, amelyeknek Ed nem örült volna. De Ed most nem volt itt, és egyébként is, ezt pont érte teszi. Azaz kettőjükért, még akkor is, ha a szőke ezt nem értené meg. Envy elégedetten sétált ki a sikátorból, majd indult el vissza a Parancsnokság felé. Majd azt mondja, itt felejtett valamit, vagy beszélnie kell az altábornokkal. Mindegy, valószínűleg hinni fognak neki. A Keith ruháján levő rangjelzésből ítélve – Envy gondosan megfigyelte a sok-sok csillagot a ruhán – a férfi valamiféle magas rangú tiszt lehetett. Ezt pedig jól ki tudja majd használni.
Természetesen azonnal beengedték a kapun, ahogy odaért, bár az őrök úgy tűnt, meglepődtek, de nem kérdezősködtek, amiből Envy arra következtetett, hogy vagy nem érdekli őket a dolog, vagy vannak annyira jól képzettek, hogy nem tesznek fel ostoba és felesleges kérdéseket. Mindegy is volt, Envyt nem érdekelte különösebben, főleg, mikor már bejutott az előcsarnokba. Most már csak azzal a problémával kellett megbirkóznia, hogy megtalálja annak a nyomorult féregnek az irodáját, és szerencséje legyen, hogy Archer még itt tartózkodjon. Most átkozta magát, amiért nem bagoly képében nem repkedte körben az épületet, mert azzal sok időt megspórolt volna. De így viszont több ideje volt körülnézni odabenn, ami nem volt egy utolsó dolog. Végtére is, ő mindenképpen nyerő helyzetben volt.

~*~

Emily Cameron aggodalmak közepette állt az ablaknál, és a kinti tájat fürkészte. Amikor Envy közölte vele, hogy elmegy egy időre, úgymond ”kiszellőztetni a fejét”, a nő egy szavát sem hitte el. Envy túlságosan is dühös, és bosszúszomjas volt ahhoz, hogy ne forraljon valamit a fejében. Mindazonáltal az őrmester nem állította meg, sem szavakkal, sem tettekkel, hiszen tisztában volt vele, hogy felesleges lenne. Egyfelől a homonculus ilyen lelkiállapotban bizonyára nem hallgatott volna az észérvekre, ha pedig Emily megpróbálta volna erőszakkal megállítani, pontosan tudta, melyikük látta volna kárát a dolognak. A nőnek több esze volt annál, mintsem hogy összemérje az erejét egy bosszúszomjas homonculusszal, ráadásul még nem állt szándékában néhaira változtatni a nevét. Szeretett volna még férjhez menni, családot alapítani, tervei voltak, amelyekbe az esetleges elhalálozása nem játszott szerepet, legalábbis a közeljövőben nem. Pont ezért, inkább nem tett semmit, hogy megállítsa Envyt, bár pontosan tudta, hogy mire készül és ő ennek afféle csendes tettestársa lesz, ám furcsa módon ez nem zavarta őt. Az együtt töltött pár nap alatt ugyan nem ismerte meg a homonculust, de rájött, hogy a vad, félelmetes külső mögött egy érző, rettegő, rengeteg fájdalommal és haraggal teli lény lapul, akinek még nem nagyon volt alkalma megtanulni a társas kapcsolatokat. Emilyt egy kicsit talán magára emlékeztette, hiszen annak idején ő is kezelhetetlen volt, vad, nem fogadott szót senkinek és ment a saját feje után. Történt mindez azután, hogy a szülei tízéves korában meghaltak, ő pedig egyik rokonától sodródott a másikig, mert senki sem nagyon akarta őt. A nő elgondolkodott rajta, vajon mi történt volna vele, milyen élete lenne, ha annak idején végül nem a kiképzőtáborban köt ki, ha nem tanul meg bánni az alkímiával, ha nem lesz belőle is Állami Alkimista. Valószínűleg elkallódott volna, mint megannyi hozzá hasonló fiatal. Neki szerencséje volt. Persze talán nem lett volna ekkora mázlija, ha nem pont Adam Dunhurst egységébe osztják be még az iskolában. A férfi sokat segített Emilynek, hogy a nő érezze tartozik valahová és vannak, akikre számíthat. Az őrmester pedig igen hálás volt a férfinak, és követte annak minden parancsát. Emily pont ezért megértette Envy érzéseit, ahogy megértette Edéit is, mert mindannyian rengeteg mindenen mentek keresztül.

Hirtelen egy halk nyögés szakította ki a nőt a gondolatai közül, és mikor hátranézett, meglepetten tapasztalta, hogy az eddig az ágyban mozdulatlanul fekvő Edward Elric megmozdult. Sőt, nemcsak, hogy megmozdult, de mintha a szemét is próbálná kinyitni. Emily azonnal az ágy mellett termett, és dobogó szívvel leste a fiút arra gondolva, hogy Envy milyen izgatott lenne, ha ezt látná. Ed halkan nyöszörgött, talán a fájdalmak miatt, talán, mert valami lidércnyomás gyötörte, de ez is sokkal több volt annál, amit az elmúlt napokban tapasztalható volt nála. Végül az Acél alkimista nagy nehezen kinyitotta a szemét, és próbált fókuszálni.
Amit először érzett, az a fertőtlenítőszerek és a gyógyszerek szaga volt, aztán a tompa világosság, végül pedig egy arc úszott a látóterébe. Egy nő volt, amennyire meg tudta állapítani, hosszú, fekete színű haja kétoldalt leomlott az arca mellett, ahogy őt nézte. Ed fáradt volt, kimerült, álmos és mindene fájt. Reszelős lélegzetet vett, majd megpróbált beszélni, de még nem nagyon ment neki.
– Hol… – nyögte halkan, alig hallhatóan.
– A Keleti Város kórházában vagy – mondta a nő szelíd hangon. Bár a hol bármire vonatkozhatott. Arra, hogy hol van, hogy mi történt, vagy hogy hol van Envy. – Néhány napja hoztak be eszméletlen állapotban. Emlékszel rá, mi történt?
Ed alig észrevehetően biccentett. Emlékezett arra, hogy elveszítette Envyt, hogy utána ment, hogy Envy rátámadt, aztán… Nem akart emlékezni, az ő hibája volt. Envy csak megijedt, nem hibáztathatta, amiért úgy cselekedett, ahogy. Mégis… Ahogy óvatosan körbenézett úgy, hogy ne okozzon magának még több fájdalmat, döbbenten állapította meg, hogy a homonculus nincs sehol. Ed szívébe belehasított a fájdalom.
– Envy az elmúlt napokat itt töltötte melletted – szólalt meg újra a nő, mire Ed szemei elkerekedtek. Azon már meg sem lepődött, hogy a katonanő tudja a homonculus nevét, bár ahogy Envyt ismerte, a homonculus nem a barátságos természetéről volt híres. Viszont az, hogy életben hagyott egy egyenruhás egyént, szokatlan volt tőle. – El sem mozdult mellőled, nagyon aggódott érted. Most elment, hogy kiszellőztesse a fejét, mielőtt begolyózik itt. A nevem egyébként Emily Cameron őrmester. Adam Dunhurst kapitány osztagában szolgálok a Keleti Parancsnokságon.
Ed egy biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette az információt. Túlságosan fáradt volt még beszélni, de a lényeget megértette. Envy itt volt mellette, nem hagyta magára, ami egy kis reményt adott az Acél alkimistának. Talán mégsem gyűlölte őt annyira, és nem akarta megölni, ha aggódott érte. Mert ezek szerint aggódott, ha egyszer nem tágított mellőle és ő még életben van. De ez is lehetséges, hogy később szándékozott végezni vele, miután visszatért. Ed nem tudta hirtelen, melyik a rosszabb. Bár mivel védekezni valószínűleg úgysem tudott volna, így lényegében mindegy is volt.
– Megyek, hívok egy orvost – állt fel Emily, majd Ed tekintetétől kísérve elhagyta a szobát.
Amint a nő távozott, Ed megpróbált felülni, de rájött, hogy nem fog menni. Az egész teste lángolt a fájdalomtól, de egész eddig tartotta magát. Arra is rájött, hogy a jobb karját képtelen mozgatni, és tudta, hogy itt csak Winry segíthet. Nos, ha Envy veszélyes ellenfélnem számított, akkor Winry még nála is rosszabb volt. A fiú már előre rettegett, hogy a lány mit fog művelni vele, ha kiderül, hogy egy újabb mesterművét sikerült tönkretennie, bár ezúttal nem Ed volt a hibás. Mindenesetre szólnia kellett a lánynak, aki már valószínűleg hazaért Riesenboolba. Vagy ha még nem, a legrosszabb esetben hagyhat neki üzenetet Pinako néninél. Ő mindenképpen rosszul fog kijönni ebből az egészből, hát még Envy. Bár Winry tartott a homonculustól, Ed nem tudott nem arra gondolni, hogy ez valószínűleg nem gátolná meg a lányt abban, hogy ne csapja fejbe egy csavarkulccsal, ha arra kerül a sor. Mindegy mi történik, ők ketten mindenképpen pórul fognak járni.
Ed csak azt remélte, hogy Envy hamarosan visszatér. Beszélni akart vele, a szemébe akart nézni, elmondani neki, hogy semmi sem az ő hibája és hogy nem haragszik rá. Bár tartott tőle, hogy Envy nem mer visszajönni, ha pedig megtudja, hogy magához tért, a homonculus kerülni fogja attól való félelmében, hogy Ed gyűlöli őt. A szőke nem tudott nem arra gondolni, hogy rengeteg mindent elrontott, amit helyre kell hoznia mindkettőjük érdekében. Ha tudta volna, hogy a homonculus éppen mire készül, valószínűleg erejét megfeszítve próbálta volna meg megállítani, de így, tudatlanul nem tehetett mást, minthogy várt.

~*~

Envynek beletelt egy kis időbe, mire megtalálta a megfelelő emeletet, és végre bekanyarodhatott az altábornok irodáját rejtő folyosóra. Egészen addig mindenféle agyafúrt csellel kellett rászednie az éppen arra járó katonákat, hogy kiszedje belőlük a kívánt információt. Nem is volt nehéz, a homonculus a keresztkérdések mestere volt, így áldozatai nem is tudták, hogy fogalma sincs róla, merre találja Frank Archert. Azt is megtudta, hogy a férfi még mindig benn van, mivel valami fontos dolog benntartotta a Parancsnokságon. Envy magában halkan nevetgélt, hiszen az a fontos dolog éppen most készült lemészárolni őt. Vagy csak ráijeszteni, esetleg halálra rémíteni. Mindegy is, a végeredmény ugyanaz volt.
Nagyjából tizenöt perccel azután, hogy belépett a kapun, Envy ott állt egy hatalmas, dísztelen faajtó előtt valahol az épület nyugati szárnyában, a negyedik emeleten. Az ajtó mellett egyetlen kis tábla hirdette Frank Archer altábornok nevét. Az iroda a folyosó végén helyezkedett el, a mellette levő falon pedig egy félig nyitott ablak volt. Envy eljátszott a gondolattal, hogy kimászik az ablakon, majd bemászik az alezredes irodájába – feltéve, hogy nyitva az ablak –, majd a férfi háta mögé kerülve tör rá, megrémisztve őt. Bár abból ítélve, amit a kórházban látott, Archer nem volt a szívrohamra hajlamos fajta, így nem biztos, hogy az ijesztgetés bevált volna. Envy ezért inkább letett erről, egyébként is egy sokkal hatásosabb módszert talált ki, ami nem igényel annyi felesleges erőfeszítést. Megvakarta a tarkóját, majd udvariasan bekopogott az ajtón.
– Tessék! – hallatszott ki Frank Archer határozott hangja, mire Envy belépett az ajtón.
– Altábornok úr! – szalutált azonnal a homonculus, mire az asztalnál, papírhalmok között ülő férfi ránézett.
– Bennett ezredes, maga meg mit keres itt? – kérdezte az altábornok. – Azt hittem, már régen hazament.
– Így van, uram, de aztán eszembe jutott valami, amit mindenképpen meg kell osztanom önnel. Gondolom érdekelni fogja, ugyanis arról a bizonyos homonculusról van szó.
Envy figyelmét nem kerülte el, hogy amint kiejtette a száján a homonculus kifejezést, az altábornok azonnal letette a kezében tartott tollat, majd úgy nézett a Keith Bennett ezredes alakját felvevő lényre, mintha nála érdekesebbet még nem látott volna.
– Valóban? – kérdezte Archer, elégedetten hátradőlve a székében. – És mondja, ezredes, mi újat tudott meg, amit még nem tudunk? Esetleg tudja, hogy néz ki a lény?
– Azt nem, uram, de tudom, hogy hol van – mosolyodott el halványan Envy.
– És mégis hol? – kapott a szón az asztalnál ülő alak, és már állt volna fel. – Azonnal hívja az embereimet! El kell fognunk!
– Nem kell sietnie sehová, altábornok úr – kuncogott fel a homonculus, majd Archer legnagyobb meglepetésére alakot váltott, egy meglehetősen termetes, fekete bundás farkas alakját felvéve. – Hiszen itt áll maga előtt!
Frank Archernek annyi ideje sem volt, hogy tisztességesen meglepődjön, amikor Envy gyors léptekkel átszelte a szobát, majd az asztalon termett, két mellső mancsát pedig a meglepett férfi mellkasára tette, hogy az moccanni se bírjon. Majd közel hajolt az alezredeshez, és élvezettel nézte, hogy annak a rémülettől tágra nyílnak a szemei. Envy halkan morgott, amit lehetett nevetésnek is értelmezni.
– Most pedig játszani fogunk egy kicsit, altábornok úr – szólalt meg Envy, Archer pedig megesküdött volna, hogy a farkas mosolyog.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)