FELVÉVE írta: Scale

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


3. fejezet
Petunia néni levele


Pittyegni kezdett egy óra.

− Szalonnát akarok… - nyammogott Dudley. – Meg tükörtojást… Anya…?

Aztán álmosan kinyitotta a szemét, és annyira megrémült, mint talán még soha: nem tudta, hol van! A sötétség körbeölelt mindent, az ágya kisebb volt, mint máskor, a takaró határozottan nem az övé volt, ezt már a tapintásából érezte, és valami fura függönyt tapintott ki maga mellett. Megragadta azt, elhúzta, és egyből rájött, hogy a Roxfortban van. Az elméje gyors egymásutánban pörgette vissza a tegnap történteket, és Dudley teljesen elképedt azon, hogy mindaz, amire emlékszik, tényleg megtörtént.

Dudley kissé döbbenten feküdt vissza a párnájára, és hihetetlen módon az volt az első gondolata, hogy ehhez az egészhez még nagyon korán van. A csuklóján lévő karórára pillantva meg be kellett látnia, hogy előbbi megállapítása helytálló volt, hiszen az kereken hajnali négy órát mutatott, de annyira éber volt, mint tizenegy éve alatt talán még sosem.

Dudley nekiveselkedett, feltornázta magát az ágyon, de ahogy földet ért a lába, azonnal vissza is húzta. Kissé hideg volt a padló, az ő meztelen talpai viszont nagyon nem szerették a hideget. Hasra feküdt az ágyon, és így bányászta ki nyuszifejet formázó mamuszát az ágy végében álló ládájából, amit, habár eleinte nem akart magával vinni, az anyja mégiscsak bepakolta neki, mondván a nyuszis pizsamával együtt nagyon jól fog mutatni. Dudley magára kapta a köntösét is, így sétált le a lépcsőn.

A Griffendél klubhelyisége – lévén, hogy négyet ütött az óra –, teljesen néptelen volt, így Dudley nyugodtan szemügyre tudott venni mindent. A lépcsővel szemben egy hatalmas kandalló ásított üresen, és ahogy Dudley közelebb ment hozzá, és belenyúlt, meg kellett állapítania, hogy az valóban igazi. Igazi fával, igazi hamuval, és minden bizonnyal igazi tűz is lobogott benne az este folyamán. Sose látott még hamisítatlan kandallót, mert nekik is, és a barátainak is csak elektromos volt.

A kandalló előtt egy piros bársonyos kanapé állt, ami nagyon puhának és nagyon kényelmesnek tűnt. Dudley, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban igaza van, felállt a kanapéra, és ugrált rajta néhányat. Igaza volt.

Körbe a helyiségben több helyen is állt hasonló kanapé, néhány egyszemélyes is, meg néhány puff is, és elhelyeztek még jó pár asztalt is székekkel. A falon egy pár festmény lógott, melyek mindegyike különböző varázslókat, boszorkányokat ábrázolt, akik mélyen aludtak, de volt néhány oroszlánt ábrázoló egyszerű, de szépen megmunkált rajz is. Dudley kiválasztotta az egyik festményvarázslót, és megbökte őt. Az alak ugrott egy hatalmasat, és felborította az előtte álló fiolákat.

Dudley felnevetett, és mikor a varázsló elkezdte rázni rá az öklét, megint megbökte őt.

− Te kis gonosz! – kiáltotta, majd fogta magát, és kioldalazott a keretből. Dudley továbbra is nevetett, és ahogy elfordult a képtől, hirtelen meglátta, hogy az a varázsló, amelyik eltűnt az előbb, egy másik festményben bukkan fel.

− Ezek át tudnak menni egyik képből a másikba?! – döbbent meg, és átszelve a klubhelyiséget, megállt az ablak melletti festménynél.

− Már megint itt vagy? – morrant a varázsló, aki már készült a támadásra, de sajnos Dudley ujja elől nem tudott kitérni. – Ezt nem tűröm tovább, fiatalember! Én egy többszörösen kitüntetett…

Dudleyt azonban egyáltalán nem érdekelte, hogy a varázslónak hány kitüntetése van, immáron mind az öt ujját bevetette, hogy bosszantsa kiszemelt áldozatát. A mágus erre fogta magát, és ismételten meglépett. A fiú forgolódott egy darabig, de egyik festményben sem bukkant fel újra, így hát, hogy megtalálja, Dudley hajnali négy óra tizenhét perckor kinyitotta a Griffendél klubhelyiségének az ajtaját, és kilépett a folyosóra.

*


Petunia néni fehér zsebkendőjét a kezében tartva sokáig integetett a Roxfort Expresszen elutazó fiának. Már a vonat sem látszott, mikor Vernon bácsi zsebre dugott kézzel elindult a hömpölygő tömeg után, hogy elhagyják a peront, de Petunia néni még mindig nem akart menni. Végül csak rászánta magát, de előtte még a zsebkendőbe megtörölte könnyes szemét.

Az átjárónál sokat kellett várni, mert az embereket kisebb csoportokban engedték ki, nehogy a muglik megrémüljenek a rengeteg falból kiáramló embertömegtől, s Dursleyék, amíg a sorukra vártak, egy szót sem szóltak egymáshoz; egészen a kocsiig némán sétáltak egymás mellett, ám amikor beültek, Petunia néni megtörte a csendet.

− Mit fogunk mondani Marge-nak, hova jár Dudley? Lehet, hogy őt is be kéne avatni?

Vernon bácsi gúnyosan felhorkantott.

− Hallottad, mit mondott az az átkozott óriás! Rajtunk kívül senki sem tudhat semmiről. Egyébként is, el tudod képzelni, hogy Marge bármit is elhiggyen ebből az egészből?! Marge…! Nem hogy ő, de én se hiszem el, hogy ez megtörténhetett! Dudley, meg ez a… badarság! Te kénytelen voltál ebben felnőni, nem tehettél semmit, de Dudleyt, a saját fiunkat távol kellett volna tartanunk! – Vernon bácsi olyan keményen rácsapott a kormányra, hogy a duda véletlenül megszólalt, és az előttük haladó autó sofőrje dühödten integetni kezdett a visszapillantó tükörbe. – MIT INTEGETSZ, INKÁBB MENJÉL! – ordította a bácsi.

És ez így ment egészen addig, amíg haza nem értek. Ahogy beparkoltak a Privet Drive négyes számú ház elé, Vernon bácsi vett egy nagy levegőt, majd leállította az autót.

− Lehet, hogy már karácsonyra sem fog hazajönni. Vagy mire hazajön, már átmossák az agyát, és nem ugyanaz a fiú lesz. A nővéred agya sem volt ép, te magad mondtad, de hát én is láttam, mikor találkoztam velük. Dudley is ugyanolyan…

Vernon bácsi elharapta mondandója végét, nem is nagyon akarta folytatni, de mielőtt kiszállt volna, még visszanézett feleségére.

– Meglásd, Petunia, ő is úgy fogja végezni. – Majd kiszállt, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy az egész kocsi beleremegett.

Petunia néni percekig ült magányosan az autóban. Mikor végre rászánta magát, hogy bemenjen, férje a nappaliban a tévé előtt ült, és másodpercenként váltogatta a csatornákat. Petunia néni megállt a nappali ajtajában; bizonytalanul morzsolgatta kiskabátjának a szélét, végül inkább kilépett a helyiségből, és a konyhába ment, hogy feltegyen maguknak egy-egy csésze teát. Amíg várta, hogy felforrjon a víz, felakasztotta kabátját az előtérben álló fogasra, cipőjét lecserélte egy benti papucsra, magára kötött egy kötényt, aztán visszament a készülő teához. Férje adagjába egy kis whiskyt is csepegtetett, úgy adta azt a kezébe.

Petunia néni – miután elszürcsölte a saját italát – észrevette, hogy úgy járkál a házában, mintha valamilyen súlyos beteg lenne a házban, akit nem akar felébreszteni. Szinte csak lábujjhegyen közlekedett, végül rájött, hogy miért: a ház teljesen elhagyatott volt Dudley nélkül. Fiának a hangja, a motozása, a beszéde, az evése… Minden, de minden hiányzott, ami hozzá kapcsolódott, és sajnos hosszú hónapokon keresztül ez így is fog maradni. Az egyetlen, ami vajmi keveset, de talán csillapítani tud a hiányon, azok a fotók tömkelegei, amelyek fiáról készültek. Petunia néni persze sejtette, hogy egy idő után azokat a megfagyott pillanatokat sokkal, de sokkal nehezebb lesz nézegetni.

Fia iránti hiányát úgy akarta csillapítani Petunia néni, hogy felmegy a szobájába, és elidőzik ott egy kicsit, de ahogy a lépcső felé közeledett, hirtelen megtorpant. A gardrób. A helyiség egyre inkább csalogatta őt, hogy nézzen be, és végül is, azóta nem is járt ott, hogy Harrynek kiutalták szoba gyanánt. Petunia néni kinyitotta a helyiség ajtaját, és bekukucskált. Unokaöccse kényelmesen elfért itt, de a néni számára már kissé szűkös volt. Harry a költözéskor mindent magával vitt az új szobájába, és az egyetlen ágyon kívül gyakorlatilag semmi sem volt már ott, mégis… furcsa érzés töltötte el.

Pontosan tudta, hogy Harrynek nem egy gardróbban kellett volna felnőnie, mégsem érzett miatta bűntudatot. Amikor a gyerek hozzájuk került, minden porcikája ellenkezett az ellen, hogy Dudley mellett legyen; féltette a fiát, főleg azok után, hogy megtudta, húgát, Lilyt megölték. Mindent, amitől Petunia menekülni akart, mindent, amire vágyott, mindent, amitől félt, azt maga Harry Potter képviselte, és a legkevésbé sem akarta, hogy közel legyen Dudleyhoz. Bőven elég volt, hogy egy házban tartózkodtak. Vernon ötlete volt, hogy alakítsák át a gardróbot hálóvá, ő, Petunia pedig belement a tervbe, és még így is úgy érezte, hogy bőven túlteljesítette a tőle elvártakat. Befogadta az árvává vált fiút, etette, ruházta, még a rossz szemén is segítettek, szeretnie már nem muszáj.

Petunia nekiállt takarítani. A gardróbban lévő ágyról lehúzta az ágyneműt, vizet hozott, felmosót, ilyen-olyan takarítószereket, még fertőtlenítőt is, és két óra múlva már ragyogott a helyiség. A koszos ágyneművel már nem akart bajlódni, inkább úgy döntött, hogy alkalomadtán majd kihajítja, addig is viszont felvitte padlásra.

A négyes számú ház padlása sötét, de elég tágas hely volt. Egy villanykörte szolgáltatta a fényt, amikor felkapcsolták az ajtó melletti villanykapcsolót, s rögtön feltűntek a különböző barna, fekete, furcsakék utazóládák, egymásra pakolt azonos nagyságú dobozok, egy nagy, ódivatú barna szekrény, mely közvetlenül az ajtó takarásában állt, s ajtóval szemben helyet kapott egy rozoga íróasztal is, aminek hiányzott az egyik fiókja. A padló közepén egy nagy, vörös szőnyeg feküdt, kacskaringós fekete-fehér díszítéssel a szélein.

Petunia néni az egyik igen méretes utazóládához lépett, felnyitotta, és összegöngyölve belerakta az ágyneműt. Mikor végzett, az íróasztalra esett a pillantása, és megrohamozták az emlékek. Eszébe jutott az a réges-régen elküldött levél, mely akkor íródott, amikor Lilyt felvették a… az iskolába. Könyörgött annak a kurafinak, hogy hadd járhasson ő is oda, de a férfi nemet mondott. Onnantól kezdve olyan düh és csalódottság uralkodott el rajta, különösen, hogy a szülei is inkább a kishúgát pártolták, mint őt, hogy ez gyakorlatilag a teljes életére kihatott. Petunia kihúzta a legfelső asztalfiókot, és levél még mindig ott porosodott benne.

Hirtelen ötlettől vezérelve Petunia Dursley, született Evans, olyan elhatározásra jutott, amelyre nem gondolta, hogy újból sor kerül: évtizedek után ismét levelet fog írni. Az asztalhoz húzta az egyik magas utazóládát, ráült, köténye zsebéből előbányászott egy tollat, és írt.

*


Dudley összébb húzta magán a köntösét, amikor félretolta a Kövér Dáma festményét. A szeptember elsejei hajnal kissé hűvöskés volt, ráadásul a folyosó sötétségbe burkolózott, így enyhe félelem uralkodott el rajta, amikor útnak indult, hogy megkeresse azt a festett alakot. A folyosó közepén célozta meg, remélve, hogy nem fog nekiütközni semminek, mivel emlékezetében élt, amint tegnap este végigmentek egy rakás korridoron, és szinte mindegyik jobb vagy bal szélére kőszobrokat vagy lovagi páncélokat állítottak.

Dudley eleinte szinte vakon sétált, később viszont már hozzászokott a szeme a sötéthez, így nem okozott különösebb gondot a tájékozódás, az viszont már bonyolultabb dolognak tűnt, hogy kiszúrja a rajzolt emberét. Nem csak a sötétség nehezítette a helyzetét, de az is, hogy az itteni képek már jóval nagyobbak voltak, némelyek akár egy egész jelenetet ábrázoltak (kártyázó mágusok, virágszedő kisasszonyok, pertuivók), így az üldözött egész könnyen el tudott bújni akármelyik festményen.

Dudley annyira figyelmesen nézte mindegyiket, hogy egy idő után nem is látta már merre megy, csak sétált, ahova vitte a lába – lépcsőn fel, lépcsőn le, folyosón balra-jobbra, aztán… megkordult a gyomra. Dudley lepillantott a hasára, aztán szétnézett, és döbbenten vette észre, hogy fogalma sincs arról, hol lehet. Semmilyen tájékozódási alapja nem volt, még csak egy tábla sem, hogy éppen hanyadik emeleten lehet, és az ablakon kinézve sem látott semmit, csak a hajnal első sugarait, amik végigszántottak egy, az erdő mellett álló ócska fabódén. Az órájára nézve Dudley döbbenten vette észre, hogy már lassan az órája rója a kilométereket, és pontosan tudta, hogy vissza kell találnia a szobájába, ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy segítsége nem fog akadni, hiszen egy teremtett lélek sem járt a kastélyban.

Amire viszont Dudley sosem számított volna az az, hogy végül összetalálkozik egy lélekkel, csak éppen ez a lélek nem volt túl… élő.

Ahogyan gyors egymásutánban szedte a lépcsőfokokat, furcsa hang ütötte meg a fülét. Valamiféle lánccsörgés, és először arra gondolt, hogy nyilvánvalóan valaki nekiment az egyik lovagi páncélnak. Már majdnem továbbindult, mikor rájött, hogy az a valaki talán segíteni tudna neki abban, hogy visszataláljon a Griffendél-toronyba, így gyorsan visszafordult a lépcsőn, és sietve megmászott egy emeletet. Dudley mamuszán a nyuszifülek csak úgy csapkodtak, mint a madárszárnyak, ahogy a gazdájuk futott a hang irányába, viszont ahogy befordult az egyik sarkon, mintha falnak ütközött volna, úgy torpant meg.

Valóban láncok csörgését hallotta, de sajnos nem akármilyenét. A folyosó elején ugyanis egy elképzelhetetlenül borzalmas szellem lebegett. Szakadt, középkori ruháján jól kivehető vérfoltok hagytak nyomot, a testéről pedig láncok lógtak, melyeket hörgések közepette össze-vissza lóbált.

Dudley legalább olyan fehér lett, mint maga a szellem, amelyik éppen készült szembefordulni vele. Mozdulni sem bírt ijedtében, csak állt és nézte, ahogy a „megtestesült” borzalom felé fordult, aztán még nagyobb hörgések közepette elindult felé. Dudleyba ekkor tért végre vissza az életösztön, és menteni kezdte az irháját. Olyan gyorsan futott, hogy maga sem hitte, hogy képes lehet erre – elmosódott körülötte minden, és csak abban tudott reménykedni, hogy a szellem nem követi őt.

Dudley csak futott és futott, ha jól hallotta saját magát, még ordított is félelmében; arra vágyott, hogy minél messzebb legyen a kastélytól, a saját házában, a saját ágyában, jó távolt a szellemektől. Aztán egyszer csak hopp… eltűnt a lába alól a talaj.

Dudley kétségbeesve kiáltott fel. Körülnézve vette észre, hogy már a bejárati csarnokban van, a kezdő lépcsősoron áll, ahonnan az összes többi lépcső elágazik, és a fél teste eltűnt két fok között. Képtelen volt kitolni magát, gyakorlatilag az akadályozta meg abban, hogy elnyelje őt a semmi, hogy ujjaival nagyon erősen szorította az előtte lévő fokot. Így teltek el végtelenül hosszú percek, miközben Dudley átkozta az óráját, ami felébresztette őt, a hülye festett varázslót, ami elmenekült előle, meg a szellemet, aminek muszáj volt ráijesztenie.

Aztán egyszer csak léptek hangja ütötte meg a fülét. Kétségbeesetten próbálta kihúzna magát a csávából, mert nem akarta, hogy bárki is meglássa így, de nem volt elég gyors. Egy erős kéz a hóna alá nyúlt, és egy magabiztos rántással kihúzta őt a lépcsőfok helyéről.

− Az új ágy, nemde, Mr. Dursley?

Dudley megmentőjére nézett, és torkán akadt a szó, ugyanis nem más állt előtte, mint maga az igazgató, Albus Dumbledore.

− U-uram?

− Amikor annyi idős voltam, mint ön, és első éjszakámat töltöttem ennek az iskolának a falai között, nekem is gondot okozott az alvás. Az idegen környezet, az idegen ágy; rettentően frusztráló volt.

Dumbledore vidáman csillogó, cinkos tekintettel fürkészte Dudley rémült arcát.

− Úgy hallottam Glover Orrsiv barátunktól, hogy miközben ön a hajnal első fényeit csodálta, összetalálkozott a Véres Báróval.

− Az a véres, hörgős, láncos szellem, uram? – Dudley remegő ujjával mutatott az emeletek irányába.

− Nem kell tőle tartani. Ahogy nekem a kamarazenélés és a kugli a gyengém, úgy ő hörögni és lánccsörgetni szeret. Most, azonban sipirc a Griffendél-toronyba, lassan kezdődnek az első órák. Hetedik emelet, Mr. Dursley.

Dudley bólintott egyet, és elsietett a hálókörletébe. Meg sem állt egészen addig, míg el nem érte a Kövér Dámát. A jelszó megadása után bemászott a klubhelyiségbe, s egyből meglátta, hogy az egész hajnalban üldözött festett alak ott állt a saját képkeretében, és karba tett kézzel figyelte őt. Dudley most először nézte meg őt alaposabban. A kép egy idősödő férfit ábrázolt, akinek sűrű vörös haja, és az egész arcát beborító vörös szakálla volt, melyhez csatlakozott a bozontos, vörös szemöldöke is. Közelebb menve hozzá elolvasta a keretbe gravírozott nevet.

Glover Orrsiv (1742-1805)
a Kalapkúra bájital feltalálója


Dudley felnézett a képre, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ehelyett azonban szemtelenül elvigyorodott, és villámgyorsan megbökte a varázslót.

− Megvagy! – kiáltotta, aztán felrohant a hálóterembe, és olyan erővel csapta be maga után az ajtót, hogy az eddig békésen szuszogó társai mind felriadtak.

− Mi történt…?

− Hé, mi van?

Egymás után bukkantak elő a kócos fejek a baldachin mögül, Dudley viszont ügyet sem vetett arra a nem elhanyagolható tényre, hogy éppen abban a pillanatban ébresztette fel az összes szobatársát.

− Dudley – morrant fel Seamus Finnigan –, hány óra van?

− Kit érdekel… − vont vállat Dudley. – Én már hajnali négy óta fent vagyok, és találkoztam egy borzalmas szellemmel!

− Na persze! – Dean Thomas a legkevésbé sem hitte el a hallottakat.

− Ócska középkori ruhában volt, véres volt az egész teste, meg láncok voltak rajta.

− Tudom ki ő! – kiáltott fel Ron. – A Véres Báró! Fred és George meséltek róla otthon. De várjunk csak, mit keresett ő itt a Griffendél-toronyban? Ő a Mardekár-ház kísértete.

Dudley megrázta a fejét.

− Nem itt volt, kint valamelyik folyosón.

Harry döbbenten nézett unokatestvérére, ahogy kikászálódott az ágyból.

− Te kimentél hajnali négykor a folyosóra? Minek?

Dudley egyáltalán nem volt elragadtatva attól a ténytől, hogy Harry beleszólt a társalgásba, és hogy kifejezze nemtetszését, visszalökte Harryt az ágyra, aki, hogy ne essen le az ágy túloldalán, kénytelen volt megkapaszkodni a baldachinba.

− Téged senki nem kérdezett, Potter!

− Hé! – kiáltott fel mérgesen Ron. – Mi bajod van neked Harryvel?!

− Nem kell, hogy minden körülötte forogjon… – morogta Dudley, miközben dühösen beviharzott a mosdóba, hogy elkezdjen készülődni.

− Ennek meg mi baja van – nézett Seamus Deanre, aki tanácstalanul megvonta a vállát.

*


Dumbledore!
Teljesítettem a kérését. Befogadtam Harryt, meggyőztem a férjemet is. A fiút etettük, ruháztuk, védelemmel láttuk el, ahogyan ezután is tervezzük. Mindazonáltal most, hogy a fiam az Ön iskolájába jár, ugyanezt elvárom én is. Dudley jó gyerek, a légynek sem tudna ártani, igazi kis angyal, ezért kérem, hogy védje meg őt. A maguk világa veszélyes; nem akarom, hogy a gyerekem a nővérem sorsára jusson!
Petunia Dursley


Petunia még egyszer átfutotta remegő kezekkel írt levelét, aztán bólintott. Legalább olyan velős és lényegre törő volt, mint amelyet egykoron Albus Dumbledore írt a számára. Borítékba tette a levelet, ráragasztott egy bélyeget, majd visszatért a földszintre, ahol a férje még mindig a televízió előtt ült, bár most már nem kapcsolgatta azt, hanem leragadt az egyik hírcsatornán. Beszólt Vernonnak, hogy átmegy Mable-höz (Vernon egy lusta hümmögéssel tudomásul vette), majd Petunia magára kapta a kabátját, és már sietett is a postára.

Sorban álláskor vette észre, hogy címzést nem írt a borítékra, ezért kiállt, és az egyik asztalnál gyorsan ráfirkantotta azt.

Albus Dumbledore
Roxfort
Skócia


Már majdnem visszaállt a kettes ablakhoz, mikor rájött, hogy talán nem a legbölcsebb személyesen feladnia a levelet, nehogy kérdezősködjenek, ezért inkább az egyik postaládába dobta be, biztos, ami biztos alapon.



Az első iskolai nap reggelén a Roxfort tanári asztalánál a Dumbledore-hoz közel ülő tanerők között igencsak nagy kíváncsiskodást váltott ki, amikor az igazgató egy mugli levelet nyitott ki a pirítósa fölött.

Albus Dumbledore a levél elolvasását követően (nem látványosan ugyan) egyből a Griffendél asztala felé nézett, és egy bizonyos szőke, meg egy fekete hajú fiút figyelt, miközben a mugli levelet talárja zsebébe csúsztatta.




Következő fejezet címe: Potterek és Dursleyk

Megj.: Glover Orrsiv. Becsületes neve Glover Hipworth, és a Pottermore-on találtam rá, miközben keresgéltem, hogy ki lehetne az az illető, akit Dudley idegesít. A könyvekben sajnos ő nincs benne, így a nevének magyar megfelelőjét nem találtam, viszont mivel TTB majdnem minden írónak, feltalálónak megváltoztatta a nevét (lásd: Ezer bűvös fű és gomba szerzőjének vezetékneve Spora :D ), ezért én is úgy döntöttem, hogy a Kalapkúra bájital modern változatának feltalálóját Orrsivnak fogom hívni. :) (Először nagyon büszke voltam, amiért kitaláltam a Szipák nevet, majd rájöttem, hogy az már foglalt, aztán a Sziporrt, de sajnos az is foglalt volt (csak egy "r"-el), és végül megállapodtam az "Orrszívnál".


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)