Megpecsételve - Testvérek vagyunk? írta: 0galaxygirl0

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
>>


Két tizenkét év körüli fiú ült egy sötét, poros szobában. A szoba telis-tele volt tekercsekkel, némelyik zöldesen derengett. Volt valami a levegőben, ami miatt az ember csak suttogni merne, de ők hangosan beszélgettek.

– És egyszer mi fogjuk vezetni ezt a klánt… – mondta egyikőjük elmélázva.
– Ezt mégis hogy gondolod? – nézett fel a másik megütközve a tekercsek felől, amiket az apjuk parancsára olvasnak.
– Te majd rendet tartasz és irányítasz, én pedig megváltoztatom a Hyuugákat! – Egészen fellelkesült, mint mindig, amikor szóba került a klánjuk jövője. Nem tudta elnézni a rengeteg visszaélést a főágban, nem tudta nézni a mellékágiak szenvedését a sorsuk miatt, ő akart az lenni, aki majd mindent megváltoztat. A testvére segítségével. De az ikerbátyja most éppen szánakozva nézett rá, mint oly sokszor mostanában, és a fiú ezt nem tudta mire vélni.

– Álomvilágban élsz, Hizashi – röhögött a bátyja egyre gonoszabban, Hizashi már-már megijedt tőle. – És mégis mire gondolsz az alatt, hogy megváltoztatnád a rendszert? Mert én személy szerint szigorítanám – ült ki a gonosz, számító kifejezés az arcára, amit sokszor az apjukon látnak, és mint valami kelletlen családi örökség, száll apáról fiúra.
– Én enyhíteném – hökkent meg testvére gonoszságán –, de együtt fogjuk vezetni a klánt. Úgy gondolom, még ha apánk nem is teljesen így látja, de jól ki fogjuk egészíteni egymást, Hiashi.
– Biztos vagyok benne, hogy apánk úgy látja, drága kisöcsém, hogy meg fogunk küzdeni, és én le foglak győzni téged – mondta, és halványlila szemével lefitymálóan mérte végig öccsét, majd visszatért a Hyuugák törvényeinek tanulmányozásához.
– Bátyám, két másodperccel vagyok fiatalabb nálad, nem hiszem, hogy ennyitől már a kisöcséd leszek – mutatott rá Hizashi.

Egy ideig csendben olvasták a szabályzatokat, de a feszültség tapintható volt közöttük. Ez volt az első alkalom, hogy lejöhettek a Hyuugák titkos irattárába, megtisztelve kellene érezniük magukat, de Hizashi csak szörnyülködött, és tudta, hogy nem fog tudni megfelelni az apjának. Ő nem tudná ezeket az embertelen törvényeket betartatni.
– Hiashi – szólalt meg habozva –, biztos vagyok benne, hogy ez csak egy ideiglenes korszak nálad, és ha felnősz, rá fogsz jönni, hogy nagyon jól kiegészítenénk egymást. Azért akarsz megküzdeni, mert magadnak akarod a hatalmat, de mi olyanok vagyunk, mint jin és jang, ha csak az egyikünk válna vezetővé, katasztrófák következnének. És – tette hozzá magabiztosan, talán kissé arrogánsan is –, ha megküzdünk, én győzök.
– Hizashi, szállj le a földre. Lehet, hogy kettő ponttal magasabb az IQ-d, és mint a tanítónk mondja, amíg te ésszel harcolsz, én sokszor inkább a nyers erőt létesítem előnyben, de találékonyabb és ravaszabb is vagyok nálad. Te sokszor túl becsületes vagy, ez nem mindig jó. Mellesleg, apánk engem jobban szeret. Ő is biztos észrevette, mennyire más vagy, és inkább a mellékágban lenne a helyed – mosolygott gúnyosan az öccsére. – Nem illesz ide, mindenkinek be fogom bizonyítani, amikor legyőzlek, hogy mennyivel feletted állok. Az első dolgom pedig az lesz, hogy az öcsikémet megpecsételjem, hogy végre hazataláljon.

Hizashi leejtette a tekercset.
– De… mi testvérek vagyunk.
– Testvérek, és? A testvérek arra valók, hogy megerősítsenek. Leküzdendő akadály vagy, és ha már betöltötted a szereped, félresöpörlek. És ha nem bánod, folytatnám a tanulást. Öcsikém, egyáltalán nem vagy vezetőnek való – fordult vissza újra a tekercséhez.
– A jelenlegi radikális gondolkodásmódoddal inkább te vagy az, aki nem vezetőnek való.
– Ó, hát nem is tudom, ki szokott a söpredékkel barátkozni – vetette oda félvállról Hiashi.
– Te akartad. – Hizashi letört volt és csalódott. – Mától fogva az összecsapásunkra edzek, de tudnod kell, hogy én nem vágyom apánk szeretetére, és még mindig reménykedem abban, hogy egyszer majd rájössz, ő direkt nevel minket erre a gondolkodásmódra, amit te már szépen lassan maradéktalanul átveszel. Nemrég már rádöbbentem, milyen kegyetlen és számító. Akkor, amikor Hitarit ok nélkül megkínozta. – dühösen olvasott bele a tekercsbe: „A mellékág feladata engedelmeskedni a főág parancsainak és megvédeni azt. Bárminemű ellenvetés esetén kínzás, esetleg halál a büntetésük.”

Hizashi ledobta a tekercset a földre, és kiviharzott a dohos, kegyetlenségtől bűzlő raktárból. Véletlenül fellökte a lámpást, és Hiashit a zöldesen derengő teremben hagyta. Tudta, hogy ott kellene maradnia, tudta, hogy meg fogják büntetni, és tudta, hogy ha a bátyját abban a teremben hagyja, hamar érdeklődni kezd az Extratitkos technikák, és egyéb, rettentően tiltott tekercsek iránt. És neki kellene visszafognia, mint ahogy már rengetegszer tette ez idáig. Amikor befelé jöttek, akkor is majdnem hozzáért egy dobozhoz, amire rá volt írva, hogy szemtechnikával is átláthatatlan, és Hizashi sejtette mi van benne. De nagyon nem tetszett neki. Egyébként sem értette, miért pont annak a három tekercsnek az elolvasására küldte őket az apjuk, amiket kívülről fújnak. Rendeletek és szabályok. Ezzel keltek és feküdtek. Hizashinak kezdett elege lenni. Az alagútrendszerből kilépve becsapta a hatalmas faajtót, amin méregzöld felirat hirdette, hogy „Belépés csak főágiaknak”.
Hányingere támadt a ténytől, hogy a bátyja nem testvéreként tekint rá, de még mindig nem tudta nem szeretni őt. Pedig rengeteg oka lenne rá. Visszaemlékezett arra, amikor Hiashi lebetegedett, és Hitorival kellett edzenie, aki majdnem legyőzte őt, és az apjuk úgy állította meg, hogy megkínozta. Pedig Hizashi csak direkt hagyta magát. Hitori három évvel fiatalabb, és a legjobb barátja.

Ezen a napon valami megtört benne. Hizashi már azért edzett, hogy Hiashit legyőzhesse.

~~~

Január nyolcadika – Hyuuga Hiashi és Hizashi tizennegyedik születésnapja.

A nap, ami Hizashi rémálmaiban már hónapok óta szerepelt. Ezen a napon avatták be őket az átokpecsét használatába, azaz tanulták meg, hogyan kell fájdalmat okozni a mellékágiaknak. De amitől Hizashi a legjobban tartott, az volt, hogy a bátyja megszerzett tudásokat alkalmazni is fogja.

Ugyanabban a dohos, föld alatti, ablaktalan kis teremben voltak, ahol két éve minden megváltozott Hizashi számára.
Hizashit még órákkal később is kísértette bátyja diadalmas arca, amikor az apjuk odalépett a titokzatos átláthatatlan dobozhoz, és kiemelt belőle egy tekercset. Felolvasta borzalmas, felsőbbrendű, és morbidan ünnepélyes beavató sorokat. Hizashi csak azt várta, hogy vége legyen, és amikor vége lett, elméletileg már a technika birtokában voltak, Hyuuga Elder, az apjuk és a klán jelenlegi vezetője megszólalt:

– Pár év múlva egyikőtök azt is tudni fogja, hogy lehet valakit megpecsételni, vagy akár a pecsétjét feloldani.
– Megpecsételni?!
– Feloldani?!
Kapták fel a fejüket egyszerre az ikrek. Az apjuk rájuk nézett, majd a fal mellett álló tanácsadóihoz szólt:
– Annyira hasonlítanak, és mégis teljesen különbözőek – sóhajtotta, és biztos volt abban, hogy már évekkel ezelőtt jól választott. Kisebbik fia túl galamblelkű az ilyesmihez. Odafordult Hizashihoz:
– Fiam, a pecsétet soha nem lehet teljesen feloldani. Sőt – mondta hátborzongatóan komoly hangon, a terem halványzöld, sötét derengése pedig csak tetőzte a hatást –, mindannyiunk sorsa meg van pecsételve, már a születésünktől fogva. És a sorsunk… múlhat akár két másodpercen is.

~~~

Az ikrek ezennel nagykorúvá váltak. Persze a tizennyolcadik születésnapjukban nem ez volt a leglényegesebb dolog, hanem az úgynevezett örökösödési harc.

A nagyteremben voltak, minden Hyuuga összegyűlt erre a nemes alkalomra, a terem közepén pedig három ember állt. Hyuuga Elder, és ikerfiai. A fiúk megszólalásig hasonlítottak egymásra, hosszú sötétbarna hajuk a hátuk közepéig ért, a végén pedig gumival volt összekötve. Egy magasak voltak, és egyikük sem volt izmosabb a másiknál. Ugyanolyan halványlila, átható szemük volt, ami a klánjukban szinte mindenkire jellemző, de még az arcvonásaik is teljesen megegyeztek.

Bár ez csak a külsőség. Mint a legtöbb egypetéjű ikerpárt, ha kicsit jobban megismertük, könnyen meg lehetett különböztetni őket. Hiashi a lobbanékony, harcias, öntudatos és ravasz, ha vele beszél az ember, rögtön egy senkinek érzi magát, és a parancsait – enyhébben kívánságait – elég nehéz nem betartani. Az aurája miatt a legtöbben meghatározatlan okokból késztetést éreznek arra, hogy engedelmeskedjenek. Összefoglalva, ő az a vezető típus, akire egy klán támaszkodhat, pontosabban támaszkodhatna, hogyha az adottságait gyakran nem a saját szórakozására használná fel. Egy őszintébb és jólelkűbb Hiashival az élén a klánbeli élet tényleg úgy folyna, ahogy az a – nem is túl átvitt értelembeli – nagykönyvben meg van írva. Vele csaknem teljes ellentétben áll öccse, Hizashi, aki a nyugodtság, türelem és őszinteség mintapéldája. Harc közben sosem folyamodna gonosz trükkökhöz, megértő, és képes magával egyenrangúként kezelni akár egy koldust is. Ezek a tulajdonságok nem éppen egy vezetőt jellemeznek, de kétségtelenül megvan mindkettőjükben az a határozottság és az a letagadhatatlan Hyuuga arrogancia, ami a klánjukban sok mindenki mást is jellemez. Hiashi lehet, hogy betéve tudta az összes szabályt és törvényt, Hizashi volt az, aki jobban átlátta a rendszert. Több barátja volt mindkét ágból, és belelátott a mellékág életébe, nem úgy, mint a legtöbb főági. Sok mellékági, ha ügyintézésről volt szó, gyakran Elder helyett Hizashit kereste fel. Azok a száraz, élettelen törvények és szabályok, amiket Hiashi hiába tanult meg szóról szóra, mégis Hizashi szemében váltak valósággá, ő látta a hatásait az emberek életére.

Ezek a testvérek most ott álltak egymással szemben a nagyterem, azaz a küzdőtér közepén. Hizashi túl gyenge vezető lenne, Hiashi túl könyörtelen.

A levegőben a feszültség, a várakozás, az izgalommal keveredett félelem tapintató volt. Mindenki szurkolt valakinek, és az eszesebbek átláttak a helyzet jelentőségét. Voltak a főágban és a mellékágban is vegyesen, akik Hizashit, és akik Hiashit akarták a következő vezetőnek.

– Kiütésig vagy halálig! – kiáltotta Elder, és hiába a gyermekei, hiába testvérek, ez most kicsit sem számított. Ilyenek a Hyuugák. Nem volt döbbent moraj.
Hitori, a tizenöt éves, makacs és tetőtől talpig főágellenes srác most kissé aggódva és félve tekintett Hizashira. Ő volt az utolsó reménye, hogy valamivel szabadabb lehessen.
Az ikrek felvették a Hyuuga támadóállást, és megkezdődött a harc.
– Hallottad Hizashi, ne kímélj, akár meg is ölhetnél! – kiáltotta Hizashinak a bátyja, és arrogánsan elmosolyodott. – Bár, tudom jól, hogy ettől az eshetőségtől nem kell tartanom.
– Testvért nem ölök – jelentette ki Hizashi nyugodtan, miközben egymás körül köröztek.
– Én élnék a lehetőséggel, ha nem bánod. Persze, csak ha a helyzet úgy hozza – és támadott.

Meglehetősen kiegyenlített harc volt, ami nem meglepő. Az erőnlétük szinte azonos, és ugyan azokat a technikákat tudták. Némi különbség így is megmutatkozott: Hiashi hamarabb kezdett fáradni, pont ahogy Hizashi sejtette. Erős sejtés volt, kisgyerekkoruk óta együtt edzettek. Hiashi mindent erővel akart elintézni, és csak aztán gondolkodott, és most is, mire rájött, hogy Hizashi direkt fárasztja, már késő volt. Nagyon elhúzódott a küzdelem, mindketten fáradtak voltak, és tocsogtak az izzadságtól. Egy futó pillanatra Hiashi figyelme elkalandozott, de ez pont elég volt Hizashinak, hogy lezárja néhány chakrapontját. Hiashi elterült a földön, a közönség lélegzetvisszafojtva várt, mi következik. De Hizashi csak megállt, és kifújta magát, amíg a bátyja feltápászkodik. Nem akarta úgy kiütni, hogy a földön fekszik, az mindkettőjük méltóságán aluli lenne.

Amikor Hiashi zihálva feltápászkodott, Elder közéjük állt.
– Ezennel bejelentem a győztest, és a klán következő vezetőjét! – állt idősebbik fia mellé. – Hyuuga Hiashi!
A bejelentést követően az öröm és a felháborodottság hangjai keveredtek. A nézők közül egy ember kivált, pár lépéssel előrébb ment, és felkiáltott:
– Mekkora arcátlanság! – ordította. – Hát nem látja, hogy Hizashi győzött volna? – folytatni akarta még, de mellékági társai gyorsan visszarángatták, és Hitari elhallgatott.
Elder Hizashi mellé sétált:
– Mint mindnyájan láthattátok, Hizashi túl gyenge lenne ahhoz, hogy vezesse a klánt, neki nem ez a sorsa. Az utódomul Hiashit választom, mert tudom, hogy ő tökéletesen helyt fog állni, és a szabályok, törvények betartásával, keménykézzel fogja vezetni a klánt. Igaz, még nem tervezek visszavonulni, de mostantól egyre több nyomást fogok tenni a vállára, és beavatom azoknak a tudásoknak az ismeretébe, amiket csak én, és az előző vezető, édesapám ismer – a tekintete kifürkészhetetlenné vált, és úgy tűnt, hirtelen éveket öregedett, ahogy Hizashi felé fordult:
– Gondolom sejted, mi következik.


Hizashi hátrált néhány lépést, és az apja szemébe nézett. Hát ez a sorsa. Nem mondhatná, hogy meglepetésként érte, de a lelkében az a kalitkába zárt madár, ami már születése óta ott volt, csak eddig nem jött rá, hogy a kalitka lakatra van zárva, fájdalmas kétségbeeséssel verdesni kezdett.
– Ne mondd, hogy nem érezted, fiam. A sorsod el van rendelve, azóta a vállaidon hordod, mióta megszülettél, és én láttam rajtad mennyire más vagy, már akkor is, mikor járni tanultál. – Úgy tetszett, mintha tényleg fájdalmas lenne ez számára. – De nem csak a mellékág tagjainak van megváltoztathatatlanul megírva a sorsa. Te egész eddigi életedben úgy szenvedtél, mint egy mellékági, de hidd el: a főág tagjainak is megvan a maga keresztje – fordult Hiashi felé –, és ezt te is tapasztalni fogod. Senki nem menekülhet el a sorsa elől. És nekünk, Hyuugáknak a legtöbbször nem irigylésre méltó, boldog sors jut.
Hizashi elé állt:
– Essünk túl rajta, fiam. – Úgy ismételgette a szót, fiam, mintha nem lenne több lehetősége ezután a fiának nevezni. Talán így is volt.

Hizashi apja elé térdelt, és amint felkerült a homlokára a pecsét, felerősödött az érzése. A madár a lelkében eszeveszetten csapkodott szárnyaival.

Sosem volt szabad, de már tudta: soha nem is lesz.



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)