Megpecsételve - Testvérek vagyunk? írta: 0galaxygirl0

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Két, öt év körüli kisfiú kergetőzött a házak között. Mézszőke hajukon megcsillant a napfény, ahogy az egyikük (aki egyébként pontosan ugyanolyan volt, mint a másikuk), körbekergette testvérét a hatalmas főépület körül, és közben féktelenül ordított:

– Daichi! – kiáltotta elnyújtott hangon. – Menjünk haza, és adjuk vissza Deborának a nyakláncát! – Hallatszott a hangján, hogy mindjárt sírni fog. – Ez lehet, hogy nem olyan jó ötlet, mint amilyennek először tűnt!

De a testvére csak futott tovább, közben egyik karjában lengette a nővére legféltettebb nyakláncát, amelynek a végén egy arany sólyom medál volt. Daisuke megállt, feladta, és kifújta magát, nézte, ahogy a bátyja végigfut a házak között. Messze jártak a lakhelyüktől, mégis egy telken belül voltak, és Daisukéék számára ez mindig különös dolog volt. Alig jártak még kint a faluban, pedig Konohaiak, és alig találkoztak még olyannal, aki nem a klánjuk tagja. Gyakran felültek a hatalmas fából ácsolt kerítéssel szembeni magas fenyőre, és nézték a falut. Persze láthatnának többet is, de még egyikük sem tudta aktiválni a Byakuganját, mégis annak a nagy fenyőnek a tetején úgy érezték, mindent látnak. Látják a hatalmas főépületet szemben a nagykapuval, látják az annál valamivel kisebb, de nem kevésbé méltóságteljesebb melléképületet a birtok másik felén, és látták a házakat, ahol a családos klántagok laktak, és az egész látvány olyan volt, mintha egy falu lenne a falun belül.

Testvére egy idő után észrevette, hogy már nem követi senki, és visszafutott Daisuke mellé.
– Naaa, ne csináld már! – kiáltott rá. – Ne légy ilyen beszari, hát nem emlékszel, mi volt tegnap? Akkor még egyetértettél velem abban, hogy meg kell torolnunk.
– Most is egyetértek, csak félek – mondta bizonytalanul. – Anya nagyon ijesztő tud lenni, amikor mérges.
– Ne aggódj, az előző csínyünkért téged szidtak le, most én jövök – mosolyodott el. – Amúgy is az én ötletem volt. Szóval akkor… – összenéztek – IRÁNY A SÁRTÓCSA! – kiáltották egyszerre.

Futni kezdtek, egészen be az erdő széléig, ahol egy kissé félreeső, eldugott helyen volt egy árok. Száraz időben búvóhelynek használták, de tegnap esett, így meg volt telve vízzel, tehát rögtön bele is dobták volna az ékszert, ha nem szólal meg mögöttük valaki:
– Ti meg mit csináltok itt? – állt meg mögöttük egy szintén főági fiú, Tokuma, aki már az akadémiát is elvégezte. Gyakran vigyázott az ikrekre, de most szerencsére nem előle szöktek el, különben már most bajba kerültek volna. De pont olyan hangon szólalt meg, mint amikor ő felel értük, és rajta kapja őket valamin.

Az ijedtségtől Daichi Debora nyakláncával együtt beleesett az egészen mély sártócsába, és kicsin múlott, hogy Daisuke is kövesse.

Daichi kiköpött egy kis sarat, és teljesen hétköznapi arccal megszólalt:
– Semmi különöset, és te?

Tokuma összefonta a karját, grimaszolt, majd elmosolyodott. Kicsit örült is, hogy az ikrek most nem az ő problémája, és nem kellett leszidnia senkit. Ilyenkor egész jó, üdítő a társaságuk.
– Edzésem volt Hizashival, éppen most végeztünk.

Daichi halálra vált arccal odébb csúszott a pocsolyában, Daisuke pedig ugyanolyan halálra vált arccal hátrafordult, és meglátták Hizashit, aki őket figyelte pár lépés távolságból, mellette Neji állt, és nézte őket csodálkozva. Nem tudni, Daisuke jobbnak látta-e a testvére mellé esni a pocsolyába, vagy az ijedtségtől véletlenül belecsúszott, a lényeg, hogy most már ketten fürödtek a sárban.

Az alig másfél éves Neji felnevetett, és tapsikolni kezdett:
– Apa nézd, pocsolya. Daichi fürcsi! – mutatott rá a testvérekre.
Daisuke egyik pillanatban még ámuldozott, hogy „De aranyos!”, a következőben pedig sértődötten nézett a testvérére:
– Ez nem ér, hogy a te nevedet kimondja, és az enyémet sosem! – csapkodta a sáros vizet úgy, hogy az öccse arcára is jusson belőle.
Daichi prüszkölve, és egyben nevetve fröcskölte vissza:
– Hát, nem tehetek róla, hogy én elbűvölőbb, emlékezetesebb, és csodálatosabb személyiség vagyok nálad – nyújtotta ki a nyelvét.
– Persze, és szerényebb is, nem?

Két másodperc múlva már sárcsapkodós csetepaté alakult ki közöttük, amit részben Hizashi állított meg azzal, hogy mindkettejüket egyszerre kiemelte a koszos vízből, részben pedig, hogy Daichi kezéről a fröcskölés hevében eltűnt a lánc, és ijedten néztek össze, de már a levegőben. Hizashi talpra állította őket a földön, csöpögött a ruhájukról és a hajukról a sár, a szaguk pedig majdnem olyan rossz volt, mint egy – kettő – ázott kutyának. Megrázták magukat, aminek egyedül Neji örült:
– Én is fürcsi, juhúú! – örvendezett.
Tokuma próbált nyugodt és komoly maradni, de álltában rázkódott az elfojtott nevetéstől, sőt, még Hizashi is majdnem elvesztette komolyságát, miközben letörölte Neji arcáról a ráfröcskölődött sarat. Ölébe vette a fiát, majd az ikrek felé fordult:
– Gyertek, Daisukék, hazakísérlek benneteket. Anyátok biztos örömmel fog fogadni – mosolyodott el a bajsza alatt.
– Hé, én Daichi vagyok!
– Hé, belőlem csak egy van! – botránkoztak meg.

Tokuma, aki végre olyan állapotba hozta magát, hogy meg tudjon szólalni, kinyilatkoztatta mindent eldöntő véleményét:
– Hát, most én sem tudnálak megkülönböztetni benneteket – csóválta a fejét. – Két, pont egyforma sárkupacot látok.
– Nem mindig jó, hogy ennyire hasonlítunk – mondta Daichi.
– Az mindegy, csak legalább Neji mondaná ki az én nevemet is! – szomorkodott Daisuke.
Hizashi nehezen vallotta be magának, de sokszor irigykedve nézett a két fiúra. Különleges dolog ikernek lenni, de úgy érezte, neki ez a boldog érzés, igaz, hogy megadatott, de rájött, hogy egyoldalú, és valójában csak illúzió volt.
– Nejinek talán egyszerűbb egy néven megjegyezni benneteket, ha megkülönböztetni már úgy sem tud.

Neji ezt alátámasztván rájuk mutatott:
– Ti két Daichi vagytok, vagy két Daisuke – nevetett. – Kár, hogy nincs két Neji.
– Nem mindig jó az, ha kettő van belőled – mondta Hizashi.
– Pontosan, nekünk még egyéniségünk sincs, maximum kéténiségünk – röhögtek fel, mert olyan bugyután hangzott ez a szó.
– Szóval, most éppen mi járatban voltatok? – tudakolta Hizashi.
– Tudod – kezdte Daisuke –, az a helyzet, hogy Debora direkt kiöntötte a lisztet a konyhában, tegnap, mielőtt anya hazaért. Ránk fogta, és anya nem hitte el, hogy nem mi voltunk, nagyon leszidott, és egész este takarítottuk a konyhát.
– Kitaláltuk – vette át a szót testvére –, hogy elcsenjük Debora kedvenc medálját, és beledobjuk az árokba, aztán amikor felszárad a víz, talán megtalálja. Jut eszembe, remélem, hogy ott esett le a kezemről és nem elrepült – gondolkodott el.
– Mindegy is – mondta megnyugtatón az öccse –, megérdemli, úgyis mindig parancsolgat, és visszaél azzal, hogy idősebb és ő vigyáz ránk.

Hizashi sok rossz dolgot hallott már tőlük Deboráról. Eleinte nem akart hinni nekik, de ahogy nőttek, és egyre jobban ki tudták fejezni magukat, egyre kevésbé tudta elképzelni, hogy hazudnának. Debora egy elbűvölő, mindig is szabálytartó, megbízható – vagy annak tűnő – nyolc éves kislány volt. Hizashi nem csodálta, hogy nem nagyon hittek a fiúknak, akik mindig valami nagy galibát kevertek, míg a nővérük sosem került bajba.

– Elmondjam anyukátoknak, hogy nem ti voltatok? – kérdezte.
– Nehogy! – tiltakoztak egyszerre, majd egyikük folytatta: – Nem akarunk még több bajt, és anya azt hinné, csak megfűztünk téged.
– Egyébként is, ez a mi dolgunk – mondta komolyan a másik.
– Rendben, ti tudjátok.
Tokumának – aki eddig csendben sétált mellettük, most hirtelen eszébe jutott valami – és teljesen elsápadt:
– Te szent Isten – kiáltotta –, holnap én fogok rátok vigyázni!
– Hurrá! – ugráltak az ikrek.

Hizashi együtt érzően nézett Tokumára, és támadt egy ötlete:
– Holnap is tartok edzést Tokumának, ha van kedvetek, nektek is taníthatok pár dolgot – ajánlotta, mert tudta, hogy erre rögtön le fognak csapni. És talán eléggé le fogja őket fárasztani ahhoz, hogy ne jusson eszükbe semmi olyasmi, amiből bármi baj lehet, például mondjuk, felég az egész Hyuuga rezidencia.

~~~

Másnap Daichi és Daisuke fáradtan, de boldogan ment haza. Sokat játszottak Tokumával, és Hizashi olyan edzést tartott nekik, ami a nyomába sem ér annak, amit az apjuk szokott, már amikor otthon van, és nem küldetésen. Felnőtt edzőt és tanárt pedig csak jövőre, hat éves korokban fog melléjük adni a klán, bár szinte biztosak voltak benne, hogy nem Hizashit kapják, aki a mellékág vezetője, és Elder fia. Túl fontos ember lenne ahhoz, hogy őket tanítsa, de azért reménykedtek. Főleg, ha Nejit is mindig hozná, nagyon fel tudta őket dobni, amikor Neji volt a bíró, és az nyert, akinek a nevét mondta, pedig azt sem tudta, melyikük kicsoda.

Debora a szobájában írta a leckéjét, az anyjuk a konyhában tett-vett, és eléggé meglepődött, amikor azt látta, hogy a fiai nincsenek festékkel, vagy sárral borítva, és nem kapott értesítést arról sem, hogy bármit is tönkretettek volna a nap folyamán.
Egymás szavába vágva, vagy éppen egymást kiegészítve mesélték a nap történéseit, majd amikor elkészült a vacsora, és Debora is az asztalhoz ült (nem, még nem vette észre a nyaklánca hiányát), neki is dicsekedtek. Az asztalnál úgy tett, mintha örülne neki, de később, amikor az ikrek a szobájukban voltak, bement hozzájuk.

– Nehogy azt gondoljátok, hogy irigy vagyok, amiért azzal a mellékágival edzettetek – mondta, miközben felült az egyik íróasztalra. – Anyánk sem örül neki, és apánk is jobban szeretné, ha nem vegyülnénk.
– Jaj, ne gyere már megint ezzel! – rázta le Daisuke.
– Igen, mindegy melyik házba tartozik, attól még biztos féltékeny vagy egy kicsit, és tudsz bárkit is, aki jobban harcol nála?
– Amúgy is, anya biztos örült neki, láttam rajta, hogy büszke ránk.

Debora arca elkomorult, ahogy rájuk nézett:
– Valójában anyánk küldött be hozzátok, hogy valahogy finoman mondjam el nektek a családunk álláspontját, de ne úgy, hogy sértő legyen, meg én biztos el tudom kezdeni a rátok való hatást ilyen téren. Ó, ha tudná, hogy mennyit csesztetlek titeket ezzel, hogy a mi családunk nem a senkik ágába tartozik, és ne viselkedjetek már úgy, mint valami csicskák, de lehetetlen bármit is elérni vele.

Daichi és Daisuke összenézett, és olyan volt, mintha néma kommunikációt folytatnának. Nem, az ő anyjuk soha nem mondana ilyet, és biztos, hogy Debora megint csak szívatja őket.
– Van még valami mondandód? – kérdezte Daichi.
– Miért ver a sors engem két ilyen testvérrel, legalább lenne valami hasznotok – sóhajtott, és kiment.

Csendben lefeküdtek aludni, de sokáig nem jött álom a szemükre. Végül Daisuke volt az, aki halkan megszólalt:
– Ugye, bátyám, Hizashi tényleg olyan tiszteletreméltó, mint amilyennek mi látjuk?

Daichi örült, hogy a testvére kérdezte ezt meg először. Lehet, hogy ikrek, és náluk nem sokat kellett volna számítania annak, hogy ki az idősebb, de Daichi úgy érezte, hogy sokszor neki kellene nagyobbnak, érettebbnek lennie. Talán a megszólítás miatt, hogy bátyám.

– Persze, nehogy higgy neki, Debora csak azért mondta azt, hogy anya küldte, mert tudta, hogy akkor komolyabban elgondolkodunk.
– De ugye anya sosem mondana ilyeneket? Apából még kinézem, de anya nem, ugye?
– Nem, dehogy – mondta Daisuke, és két perc múlva már mindketten aludtak.

~~~

Hizashi, mint mindig, amikor a testvérének tett jelentést, most is feszülten érezte magát. Jóval több, mint tíz éve volt már, amikor száműzték, de még mindig pontosan emlékezett a napra, amikor át kellett cuccolnia a melléképületben lévő szobájába, emlékezett a lenéző tekintetekre, amik mindkét ágból érkeztek. Azóta sok idő eltelt, megtalálta a helyét, de talán ami a legnagyobb törés volt számára, hogy egyik pillanatról a másikra elszakították Hiashitól, és teljesen külön tanították őket tovább. Már hozzászokott, főleg, mióta a bátyja a klánvezér, hogy úgy jelent neki, mint egy idegennek, és az apjával még annál is kevesebbet találkozik, mint ahányszor jelent.

Ő akart lenni az, aki mindent megváltoztat, mégis, egy szabálykövető fogaskerék lett belőle, aki a főágat védelmezi, és úgy érezte semmi szabad akarata.

Amióta Neji megszületett, még jobban rühellte a főágat. Előre látta a sorsát: pont az, ami az övé. Erőssé kellett tennie, és nem szabadott gyengének mutatkoznia előtte, pedig lenne miért, de nem tehette. Amikor a felesége meghalt szülés közben, akkor, ott végleg elromlott benne valami, és az egyetlen megoldásként azt látta, hogy magába zár mindent, ezáltal sokszor azt érezte, hogy a saját gyermeke nem ismerheti. Soha, de soha nem ismerheti meg, mert nem fog neki mesélni az édesanyjáról, talán ebben a beteg klánban nem is merülnének fel benne kérdések, neki miért nincs. Így lenne a legjobb.

Lehetett volna gyenge azért is, mert tudta, egyre inkább közeledik a dátum – még több, mint két év van vissza addig, de Hizashi úgy érezte, nagyon gyorsan pereg az idő –, amikor Nejit megpecsételik, találkozniuk kell Hiashi lányával, aki ismeretlenül is, szegény kislány nem tehet róla, de már most, hogy alig fél éves, mérhetetlen mennyiségű ellenszenvet váltott ki Hizashiban. Az ő fia mellékági, mert annak született, Hiashi lánya pedig klánvezető lesz a főágban. És Nejinek talán majd érte kell meghalnia. Nem: az érte való meghalás lenne Neji számára a legnagyobb megtiszteltetés. Ezt Hiashi mondta, és figyelmeztette, hogy nevelje bele Nejibe a mellékág szabályait. A mellékágiak kötelességét.

Befejezte a jelentést, Hiashi ott állt vele szemben, mégis, Hizashi úgy érezte, végtelenül távol vannak egymástól, és talán már sohasem lehetnek közelebb, egyre csak távolodnak.

Hizashi azokat a pillanatokat gyűlölte a legjobban, amikor Hiashi arcán a szánalom látszott átfutni, pont, mint most. Neki nem volt szüksége senki sajnálatára, főleg nem Hiashiéra.

Sarkon fordult, és kiment a teremből. Éjszaka volt, Hizashi mégis a hármas gyakorlópálya felé vette az útját, hogy találkozzon Hitorival, és együtt edzhessenek, csak úgy, kikapcsolódásképpen. Ilyenkor beszélgetnek, nevetgélnek, gyakorolnak, és próbálják magukat teljesen normálisnak, szabadnak érezni.

Hitori már nem volt különösebben főágellenes, a saját szavaival élve kinőtt belőle, egyszerűbb volt így neki, elfogadta magát, mint mellékági, de ő is képes lázongani a főág igazságtalanságai miatt, főleg, ha Hizashit érintik.

– Neji? – kérdezte Hitori, amikor Hizashi a nyílt térre ugrott a fák közül. – Megint Nansy vigyáz rá?

Nansyt, Hizashiék unokatestvérét Hiashi jelölte ki Neji nevelőnőjeként, amiért igazából Hizashinak hálásnak kellene lennie – talán az is volt –, mert a klánon belül keresve sem találtak volna jobbat Neji számára. Nansynek érzéke volt a kisgyerekekhez, és minden gyerek szerette is őt.
– Igen, és képzeld, egészen megkedvelte a Daisuke ikreket – mesélte vidáman. – Mindig azzal szórakozik, hogy mondja az egyikük nevét, és figyeli a reakciókat.

A pálya közepén volt egy hatalmas mászófal, az eredeti funkciója az, hogy az ellenfelek megakadályozzák, hogy a másik feljusson, vagy ha mégis sikerült, akkor a tetején küzdöttek meg. Aki leesett, az vesztett.
Hiashi és Hitori most együtt kezdtek el mászni.

– Szó se róla, azok az ikrek haláliak – mondta Hitori. – Emlékszem, amikor még csak három évesek voltak, de elérték, hogy Hiashi hanyatt vágódva csússzon végig a folyosó padlóján. Erre születni kell.
Mindketten nevetni kezdtek az emléktől, és amikor felértek a fal tetejére, leültek a peremén, és elnéztek a messzeségbe az erdő felett. Nem csak ők, a legtöbb Hyuuga, még Daisuke és Daichi is szerette a magas helyeket. Ez amolyan családi vonás volt, pont, mint az arrogancia.

– Amúgy az a lány, akit mindig elhoz Tokuma ide is, tudod, a csapattársa – kezdte kérdését Hitori, és Hizashi bólogatott. – Na, szóval, ő a barátnője, vagy mi?
Hizashi megütközve nézett rá, majd jobban belegondolt a dologba. Tokuma tizenkét éves volt, de miért is ne lehetne barátnője?
– Hát, nem hinném, tudod, egész akadémiás koruk óta elválaszthatatlanok, Tokumát most is megviseli ez a nyár, ilyenkor fogalmam sincs hová, de el kell mennie valahová. Doras. Így hívják.
– Ja, értem. Látszik is rajta, hogy nem olyan, mint szokott. Valahogy komolyabb – észrevételezte Hitori.
– Igen, tudom, próbálom kilendíteni ebből, és szerintem a Daisukék is sokat segítenek benne, na meg Neji.
– Holnap meglátogathatlak benneteket, már rég láttam őt is. Rá érsz?
– Persze!

Lepacsiztak, felálltak, aktiválták a Byakuganjukat, és a fal szélén egyensúlyozva küzdeni kezdtek.

~~~

Két és fél évvel később Daichiék már a főág épületében lévő küzdőtermek egyikében gyakorolhattak. Több mint egy éve jelöltek ki számukra tanítót, és mind az írás-olvasás-számolás, mind a Hyuuga harctechnikák iránt kiemelkedő tehetséget mutattak.

Oké, annyira tehetségesek nem lehettek, mint Debora, aki három évesen aktiválta a Byakuganját először, neki nehezen lehetett volna a közelébe érni, de nem volt elhanyagolható az ő tudásuk sem.

Eleinte szomorúak voltak, amiért nem Hizashi tanítja őket, de megbékéltek a helyzettel, főleg, hogy heti egyszer szervezett nekik egy közös edzést Tokumával. De egy ideje már nem volt olyan jó. Megmagyarázhatatlan feszültség lengte körül Hizashit, már nem volt annyira vevő a hülyeségeikre, mint régen, de Neji, mint aki nem érzékel semmit a körülötte zajló dolgokról, felszabadultan nevetett, beszélgetett, sőt, még küzdött is velük, amikor ott volt.

Alig volt négy éves, kicsi volt, de ehhez képest erős, és annak is kellett lennie. Hizashi egyre keményebb edzéseknek vetette alá, és megtanította neki, hogy minden helyzetben helyt kell állnia. Neki kellett a legerősebbnek lennie, főleg, hogy egyre közeledett a nagy találkozó. Hinata harmadik születésnapja.

Erről még Daichiék is hallottak, sőt, a családjuk volt olyan magas rangú, hogy meg is voltak hívva. Bár, csak Debora mondta nekik, hogy ez a rangtól függ, minden más helyről úgy hallották, hogy az egész klánnak kötelező a részvétel. Várták, és különlegesnek tartották azt, hogy a fő-, és a mellékág vezetői is ikrek. Látni akarták őket, amikor találkoznak a gyerekek, Neji és Hinata. Mindketten nagyon aranyosak voltak.

Persze Daichiéket sosem hagyták volna magukra Hinatával, őt annyira nem ismerték, csak látásból. Túl fontos volt ahhoz, hogy ismerhessék, és gyakran megsajnálták. Biztos idegesítő lehet, amikor minden lépésedet figyelik, és egy percre sem hagynak magadra.

Amikor eljött a nagy nap, izgatottan készülődtek, és vették fel a klánjuk jellegzetes harci ruháját, amikor Debora benyitott hozzájuk, és karjait széttárva pörgött a szoba közepén. Nagyon vidámnak tűnt, és az ikrek ezt nem tudták mire vélni – nekik megvolt az okuk, hogy izgatottak, de vajon Deborát is ennyire érdeklik az ilyenek?

– Ó, ha tudnátok mennyire vártam ezt a napot, amikor a főág, a mi családunk ága megmutatja az erejét, és mennyire csodálatos, hogy Hiashi és Hizashi ikrek, de a törvényt ennyire tiszteletben tartják, és Hizashi gyereke is meg lesz pecsételve?
– Miről zagyvál ez itt össze? – néztek egymásra az ikrek.
– Ja, persze, találkozó meg minden, de nem tudjátok, mire megy ki ez az egész? Hinata születésnapja, az csak egy álca. Hát milyen tanítótok van nektek? Ezzel a főág még inkább engedelmességre fogja ösztönözni a mellékágat, nem véletlenül van ilyen nagydobra verve – nézett komolyan az öccseire. – Ez, hogy ilyen nagy nyilvánosságot csinálnak annak, hogy Nejire, Hizashi fiára is felkerül az átokpecsét. Jut eszembe, megyek, elkérem anyától a sólymos medálomat, amit még Hiashitól kaptam ajándékba, hiszen ez egy ünnepi alkalom! – rohant ki a szobából, az ikreket pedig az egyik megdöbbenésből a másikba taszította.

Idejük sem volt elgondolkodni azon, amit hallottak, de a hangulatuk fokozatosan leromlott, és elmúlt a kezdeti lelkesedésük, ijedtségbe és szorongásba ment át, részben a medál miatt is, amit biztosan tudnak, hogy nem az anyjuknál van, hanem ők vesztették el. Több mint két éve, és teljesen elfeledkeztek róla.

Daichi törte meg a csendet:
– Igazából mindegy, hibásak vagyunk-e, vagy sem. Úgyis rajtunk torolná meg – vonta meg a vállát.

Nem telt bele egy óra sem, Debora és a szüleik előre mentek, ők pedig fennakadtak egy hálóban az ajtó előtt, amit sehogy sem tudtak átvágni, és biztosak voltak benne, hogy nagyon meg lesznek büntetve, amiért nem mentek utánuk, pedig Debora a lelkükre kötötte, hogy siessenek. A szüleik előtt legalábbis ez történt. Valójában megfenyegette őket, hogy direkt késlekedjenek, aztán belesétáltak a csapdába. Pedig mennyire figyeltek mindenre!

Már beletörődtek a dologba, hogy a csapda átvághatatlan, amikor Neji megszólalt alattuk:
– Ti meg mit csináltok itt? Nem kellett volna már nektek is elindulni?

Az ikrek mocorogni kezdtek, és úgy helyezkedtek, hogy le tudjanak nézni.
– Ó, szia, Neji! – köszöntötte Daisuke. – Mennénk mi is, csak látod, csapdába kerültünk, és nem tudjuk átvágni.
– Mit csináltatok már megint? – kuncogott Neji.
– Most semmit, ezt pár éve csináltuk, ami miatt ide kerültünk, de csss – tette a szája elé a mutatóujját Daichi, jelezvén, hogy titok.

Ekkor Neji mögé lépett Hizashi, aki elég nyúzottnak tűnt, de megjelent a szája sarkában egy kis mosoly.
– Gyere el alóluk, Neji, levágom a köteleket a háló fölött.

Pár másodperccel később a két iker a földön ült, majd felálltak és próbálták magukat úgy-ahogy leporolni.
– Köszönjük! – kiáltották, majd futásnak eredtek, mert már így is le fogják őket szidni, amiért ilyen sokáig tartott utolérni a családjukat.
– Daichik! – kiáltott utánuk Neji. – Ugye, ha láttok, integettek? Nagyon izgatott vagyok!
– Persze!
– Én is fogok, pedig Daisukének hívnak!

És hanyatt-homlok futottak tovább a főépület felé, különféle közeli és távoli rokonaikat kerülgetve (emlegetve is, Debora mellett szépen gyarapodott a szókincsük), egy olyan eseményre, aminek a jelentőségét még fel sem tudták fogni.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)