Megpecsételve - Testvérek vagyunk? írta: 0galaxygirl0

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


– Hinata kisasszony három éves lett. Boldog születésnapot! – mondta Hizashi hivatalos hangon.
– Köszönjük – felelte Hiashi.

A Hyuugák körben álltak, Daichiék is ott voltak a háttérben, és látták, ahogy Neji súg valamit az apjának, nem tudták mi lehetett az, de Hizashi nagyon komoran nézett rá.

– Mi a fene történik itt? – kérdezte suttogva Daisuke, megszeppenve ettől a hivatalos hangvételtől és jelenettől.
– Ugye csak megjátsszák, hogy ilyen távolságtartóak? Hiszen ők ikrek! Azt hittem, olyanok, mint mi – mondta Daichi lesújtva, mert teljesen másra számított. Hogy pontosan mire, azt nem tudta, de hogy nem erre, az biztos.
– Csend legyen! – koppintott mindkettejük feje búbjára Debora. – Most jön az izgalmas rész.

A tér közepén Hizashi és Hiashi állt egymással szemben, ha Hizashin nem lenne mindig fejpánt, meg sem lehetne őket különböztetni. Ikrek, egyszerre születtek, együtt nőttek fel, azonos a génállományuk, a lehető legközelebbi rokonaik egymásnak, mégis olyanok, mint az idegenek, legfeljebb nagyon távoli ismerősök. Az rendben van, hogy ez egy hivatalos esemény a klánban, de Daisukéék akkor sem erre számítottak. Azt hitték, ikreket fognak látni, akik mindenben kiegészítik egymást, felszabadultak, és egyformák. De ők egyformán távolságtartóak voltak. Látták a különbségeket persze, de úgy gondolták, ha találkoznak, rögtön egymás komplementerei, kiegészítő ellentétpárai lesznek.

Neji Hizashi, Hinata Hiashi mellett volt, és a párosok egymással szemben álltak, amikor Hiashi így szólt:
– Akkor – tétovázott pár másodpercig, de határozott volt a hangja –, egy időre el kell kérnem a fiadat.
– Igen – válaszolta Hizashi, mintha mindent előre tudott volna.

Neji csodálkozva nézett Hizashiról Hiashira, és látszott, hogy ő sem érti, mi folyik itt.

Miközben Hiashi bevezette Nejit néhány másik idősebb klántag kíséretével a főépületbe, Debora izgatottan suttogva megszólalt:
– Most égetik rá a jelet! – úgy tapsikolt, mintha ez valami boldog esemény lett volna, az ikrek pedig továbbra is értetlenül álltak a dolgok előtt. De ha Debora örül neki, és Hizashi ilyen komor, akkor, ami most történt, az biztos, hogy minden, csak nem örömteli.

Hizashi, Hiashi és a gyermekeik néhány órával később már számtalan, fapadlóval borított edzőtermek egyikében voltak.

Ebben a klánban mindennél fontosabb a Hyuuga harcmodor és a technikák továbbörökítése, és nagyon fiatalon elkezdik tanítani, főleg, ha az illető kisgyermek történetesen az örökös. Hinata még csak három éves volt, de Hiashival éppen bemutatták, mennyit tud, és milyen erős.
Neji lenyűgözve nézte őket, amit Hizashi bosszúsan szemrevételezett. Neji homloka már fehér gézzel volt körbekötve, hogy eltakarja azt az ocsmány jelet. Valójában ezzel ugyanúgy tudta mindenki, hogy ki fő-, és ki mellékági. Egyedül akkor nem lehetett őket megkülönböztetni a külső szemlélőnek, ha már geninek, és megszerezték a fejpántjukat. Bár a főágiak a fejpántot is úgy hordták, hogy szabadon hagyják a homlokukat.

– Nézd meg őt, Neji. Hinata kisasszony a főágból. A te sorsod az, hogy akár az életed árán is megvédelmezd őt, és a Hyuuga klán dicsőségét – magyarázta Hizashi nyugodtan, de belül majd’ felemésztették az elfojtott indulatok.

– Igen, megértettem! – válaszolta Neji, miközben továbbra is csillogó szemmel bámulta, ahogy Hinata és Hiashi küzdenek.

Olyan kicsi volt még, ártatlan és talán még szabad is. Nem értett semmit, de egyszer mindenre rá fog jönni. Hizashi részben saját magát látta benne: azt az énjét, aki még boldog, akinek álmai voltak, de ezeket az álmokat a testvére, és a klán szabályai semmissé tették. Nem akarta, hogy Nejinek is ugyanaz legyen a sorsa, mint az övé. Nejinek, aki most a térdére támaszkodva ült, hosszú, hátára omló, sötétbarna haját a végén gumi fogta össze, és a homlokát elcsúfította a fején körbefutó kötszer, de főképp az alatta lévő jel. Eltörölhetetlen. A sorsa megpecsételődött, a madarat ketrecbe zárták, csak túl kicsi volt, hogy mindezt felfogja, a klán pedig túl kegyetlen, amiért a mellékáginak születettekbe kisgyerekkoruktól kezdve nevelik bele az engedelmességet. Akár szóval, akár fájdalommal vagy valamilyen traumával. Hizashi mindig megütközve nézte azt a rengeteg mellékági családot, azt a rengeteg embert, akiknek már saját akaratuk, saját választásuk sincs, még csak meg sem fordul a fejükben, hogy lehetne, a főág annyira elvette tőlük a szabad döntés lehetőségét. Hizashi mindennél jobban gyűlölte a főágat, és talán ilyenkor kicsit irigyelte azokat, mint amilyen Hitori. Aki elfogadta magát, mint mellékági, és nem harcol többé a sorsa ellen, hiszen reménytelen küzdelem volna. Talán, ha olyan lett volna, mint ő, akkor tudna magán uralkodni, de most csak ült, és nézte a fiát és az örököst, akit Nejinek majd védelmeznie kell, talán miatta hal majd meg, és egyre nőtt benne a gyűlölet és a megvetés. Érezte, ahogy aktiválódik a Byakuganja, és sejtette, hogy le kellene állnia, de maga sem tudta mit fog csinálni, hogy mit akart tenni.
Hiashi időben kapcsolt, maga mögé lökte Hinatát, és a kézjellel, ami annyi mellékáginak okozott már szenvedést, kínozni kezdte az ikertestvérét.
Hizashi ordítva kapott a fejéhez, letépte a fejpántját a fejéről, és fetrengeni kezdett a földön. Látszott, hogy képtelen uralni magát, és hatalmas fájdalmai vannak, és csak ordított, és ordított…

– Apa! – kiáltotta Neji, és négykézláb fölé hajolt. Az apja homlokán ugyanaz a jel virított, amelyet a mai naptól fogva ő is viselt, de mégis más volt: zöldesen derengett. Neji egyből rájött, hogy a jel miatt van Hizashi ilyen magánkívüli állapotban a fájdalomtól, emiatt ordít előtte a földön fetrengve. De hiszen az apukája mindig komoly, erős, és soha nem mutatja ki a fájdalmát. Most mi történhetett? Hizashi már hangot is alig tudott kiadni, és Neji egyre inkább pánikba esett. – Apa, mi van veled? – kérdezte kétségbeesetten.

Hiashi szólalt meg, Neji felkapta a fejét, és látta, hogy az ember – aki kiköpött úgy nézett ki, mint az apja – valamilyen kézjelet formált. Rögtön rájött, hogy ő az oka annak, hogy az apja szenved. Lehet, hogy kicsi, de nem hülye, viszont semmit sem értett. Hiashi miért csinálja ezt?

– Vidd haza apádat! – mondta Hiashi, és még mindig tartotta azt a borzalmas jelet. – Most még megbocsátok a bolondnak. De csak ez egyszer. Tudd, hogy hol a helyed, és mi a sorsod – leengedte a kezét, hátat fordított, és elsétált.

~~~

Hinata születésnapján a falu másért ünnepelt: Konoha és Felhőrejtek, több év háborúzás után végre szövetséget kötött.

Pár nappal később, az egyik éjjel valaki megpróbálta elrabolni Hinatát. Az alak fekete rongymaszkot viselt, Hiashi pedig gondolkodás nélkül megölte. Hinata az egészből semmit nem vett észre, tovább aludt az apja karjában, míg az letépte a maszkot a halott emberrabló arcáról. A felhőrejtekiek legfőbb ninjája – aki a békeszerződést aláírta – arca tárult elé. Szeme tágra nyílt, és üveges volt, és a halála csupán egy tizedmásodpercig tartott.

Hiashi megdermedt, és tudta, hogy hatalmas baromságot csinált. Berohant a főépületbe, Hinatát visszafektette az ágyába, és riadóztatta a rangidőseket, hogy megbeszélést tartsanak. Olyan nincs, hogy erre Felhőrejtek ne jönne rá.

Másnap a Harmadik Hokage hívatta őket. Ott volt a falu teljes vezetősége, Hiashi az apjával, néhány fontos szerepet betöltő Hyuugával, és persze a testvérével érkezett.

Felhőrejtek tagadta, hogy bármi közük lett volna az örökös elrablásához, és a vezetőjük elvesztéséért a Hyuugák vezetőjének holttestét követelték fájdalomdíjként. Szemet szemért, fogat fogért. Konoha megszegte a békeszerződést, és nem engedhetett meg magának még egy háborút.
Az apja és a Hokage ott állt vele szemben, Hiashi pedig tudta mit kell tennie. Hát igaz, hogy a főágiaknak is megvan a maga keresztje, és Hiashi készen állt feláldozni magát.

– Nincs választásom. Odaadom a saját életemet a faluért cserébe – mondta.

A Harmadik lehajtotta a fejét, a mellette álló Elder pedig rákiáltott a fiára:
– Lassan a testtel, Hiashi, ne kapkodd el a döntést! A Hyuuga klán véröröksége Konoha egyik legjobb titkos fegyvere a harcban. A főház tagjainak szent kötelessége megvédeni azt mások elől.

– De itt most nem a kötelességről van szó – szegült ellen Hiashi. – Ha teszem a dolgomat, azzal háborúba sodrom Konohát.
– Igen, tudjuk, hogy mivel járhat, épp ezért, az ilyen eshetőségekre szerveztük a mellékházat. Hizashi tudja, mit kell tennie. Az ő holttestét küldjük a tiéd helyett! – jelentette ki Elder, Hiashin pedig rettegés futott át.

Lehet, hogy nem értenek egyet, lehet, hogy Hizashi egy bolond és a mellékágba való, lehet, hogy lenézi és gyakran meg kell fegyelmeznie, és lehet, hogy rá akart támadni a lányára, csak mert főáginak született, de akkor sem ezt érdemli.
Hiashi a Hyuugákat keményen, de nem álnokul akarta vezetni. Legalábbis csak annyira öntörvényűen, amennyire azt szükséges.

Az érzelmei és a rettegése kiülhettek az arcára, mert az apja így szólt:
– Nem kell félned. Hizashi önként vállalkozott rá.

Hiashi az apja mögött álló ikertestvére szemébe nézett, és próbálta megérteni a gondolatait. Ennyire csak nem lehet idióta, hogy feláldozza magát érte, aki mindig megalázta és sosem fogadta el, és a főágért, amit annyira, de annyira utál, és csak azért megtenné, mert már a mellékág tagja, pedig mennyire gyűlöli, gyűlölte mindig is, hogy a főág nem képes megvédeni magát. Érezte Hizashi átható pillantását, mintha a velejéig látna.

– Dehát, ez csak egy színjáték – mondta Hiashi, és próbált nyugodtnak látszani a felkavaró helyzet, és az érzelmei ellenére. Nem gondolta volna, hogy valaha tényleg ilyen történhet, és hogy ez ennyire meg fogja viselni. Magán érezte az öröklődő átkot, ami minden Hyuugát sújt, függetlenül attól, melyik ágba tartozik. – A felhőrejtekieknek a Byakugan titka kell. Amint Hizashi meghal, a homlokán viselt jel megsemmisíti a mindent látó szemét. Felhőrejtek tudni fogja, hogy átvertük őket.

Elder összehúzta a szemöldökét, ahogy elgondolkodott idősebbik fia szavain. Azon, hogy ennyire tiltakozik az ellen, hogy a mellékág teljesítse kötelességét.
– Jól mondod, ezzel is számoltunk. De ők csak annyit kértek, hogy adjuk át nekik Hyuuga Hiashi holttestét, és így kicselezhetjük a követelést. Azt nem tudják, hogy van egy ikertestvéred, Hizashi, aki a megszólalásig hasonlít rád. Ha őt adjuk át, azzal teljesítjük a kérésüket.
– De… De, hát ez… – csuklott el Hiashi hangja.
– Nézd Hiashi. Ne merengj ezen túl sokat. – Elder nem gondolta volna, hogy pont Hiashi az, akinek ezt magyaráznia kell. Azt hitte, már elsőre mondani fogja, hogy Hizashi menjen helyette. – Hizashi bármelyik elődje megtenné, hogy védje vele a főágat. Még a testvéreknek is fel kell áldozniuk egymást, ha a szükség megkívánja. Így megy ez. Ez a főág fejének a sorsa. A Hyuuga klán egyetlen tagja sem mehet szembe a végzettel.

Hiashi felkapta a fejét. Mennyiszer mondta ezt neki az apja, és soha nem hitte el. Talán azt hitte, hogy a főág vezetőjeként ő felszabadul az átok alól. Pedig nem: az a sorsa, hogy a főág kegyetlen vezetője legyen, és miután annyiszor földbe tiporta és megalázta a testvérét, aki a mellékágba került, végignézze, ahogy a halálba megy miatta. Nem, mégsem, egyáltalán nem Hiashiért, nem érte teszi, hanem a főágért.

– Hol van a bátyám, a keménykezű és határozott Hiashi-nagyúr? – döfte bele a következő kést öccse szavaival.
– Jaj, öcsém, hát nem látod, hogy mi forog itt kockán?! – kiáltott rá, mint eddig sokszor már, de most nem volt annyira lekezelő a hangja. – Itt nem döntheted… – folytatta volna még, de Hizashi egy hirtelen döféssel a mellkasában lévő egyik csomópontra elhallgattatta, és elterült a földön.
A körülöttük álló emberek levegőért kapkodtak. Hiashi nagy nehezen oldalra fordította a fejét, és erőlködve megszólalt:
– Hizashi, nem mehetsz.
– De mehetek – mondott ellent az öccse. Sokszor tette már, és ez volt az első alkalom, amikor Hiashi nem dühös lett miatta, hanem letört. – Nem állíthatsz meg.

Hiashinak tágra nyílt a szeme öccse szavaira, és mint klánvezér, ellenkezni akart. Ő bármit megtehet, nem? Nem az ő dolga, hogy megmondja az embereknek, hogy ki mit csináljon? Akkor most miért nem hallgat rá senki? Miért hagyják, hogy a mellékági öccse hozza meg helyette a döntést?

– Na és Neji? Mi lesz így a fiaddal? Inkább meghalsz a főágért, mint hogy érte élj? – kérdezte.
– Egy nagy francokat! – tiltakozott Hizashi. – Gyűlölöm azt a mocskos főágat, gyűlöltem régen is, és utálom most is. Nem azért teszem, mert a főág jelenlegi feje vagy, hanem mert a bátyám is, és meg kell mentenem a testvéreme
t.
Hiashi visszaemlékezett a gyerekkorukra, amikor nem értette, miért olyan fontos Hizashi számára, hogy testvérek. Hiashi szerint arra valók, hogy megerősítsenek, és hányszor letorkolta az öccsét, amikor a világmegváltó terveivel jött, és azzal, hogy együtt fogják vezetni a klánt, és megváltoztatják a Hyuugákat. Hirtelen bűntudat hasított belé: Hizashi végig úgy élt, hogy a bátyja nem tekintette igazán testvérének, és azért fog meghalni, mert azok.

– Életemben először, végre szabadon választhatok a sorsom felől, még ha ez is lesz az egyetlen alkalmam – folytatta Hizashi, és egészen átszellemült hangon beszélt. – Nejinek a legsötétebb oldalamat kellett mutatnom, most viszont én döntöttem úgy, hogy azt teszem, amit a legjobbnak látok. – Az ajtó felé indult, majd halvány mosollyal visszafordult: – Csak annyit kérek, hogy majd mondjátok meg Nejinek. Tudnia kell, hogy nem a főág védelmében adtam az életemet, hanem a testvéremért, a családomért, az otthonomért – sorolta, mintha ezek a Hiashi számára eddig értéktelen és semmitmondó dolgok a legjobbak és legfontosabbak lennének a világon. – Értük fogok meghalni. Egy szabad ember ezekért áldozza fel magát – mondta, és elindult az ajtó felé.

– Attól leszel szabad, hogy meghalsz? – kiáltotta utána Hiashi, miközben nyögések közepette próbált feltápászkodni a földről. – Ez neked a szabadság?!

–Bátyám, még mindig nem értesz engem? – kérdezte Hizashi. Kedves volt a hangja, pedig Hiashi ezt semmivel sem érdemelte ki. – Szabad vagyok, mert szembe mentem a sorsommal. Én dönthettem, hogy miként fogok élni vagy meghalni. Ég veled, bátyám! – mondta, kisétált az ajtón, a bátyját a terem padlóján hagyva.

Hizashi boldog volt, és szabadabb, mint valaha. Felfoghatatlan megnyugvás szállt a lelkére. Idefelé jövet gondolatban elbúcsúzott mindenkitől, és felkészült a halálra. Már senkivel sem akart találkozni, aki fontos, nehogy elbizonytalanítsa a találkozás, csak egyetlen dolga maradt: írni Nejinek egy búcsúlevelet, amit ha elég nagy lesz, mindent meg fog érteni.

~~~

Eközben Neji a Hyuugák hármas gyakorlópályáján állt a letört Tokuma és Daichiék között, akik vidítani próbálták.

Ma mindenki olyan furcsa volt. Az apja viselkedéséből, ő sem tudta megérteni miért, de azt szűrte le, hogy most találkoznak utoljára. Persze tudta, hogy hülyeség, és elhessegette a gondolatot, amikor reggel látta kimenni az ajtón, mégis maradt benne egy érzés, ami összeszorította a mellkasát.

Az első, tényleg szemmel láthatóan furcsán viselkedő ember Nansy volt. Olyan volt, mintha nem tudna Nejire nézni, és míg az apját nyugalom és béke lengte körül, Nansyt szomorúság és fájdalom. Talán fél órája lehetett vele, amikor Nansy úgy döntött, hogy most az ikrek fognak rá vigyázni.

Neji örülni szeretett volna, mert még sosem volt egyedül csak rájuk bízva, és kedvelte a testvérpárt, de a sok hülyeségük ellenére is megmaradt a nyomott hangulata. Az ikrekben végül felmerült a falmászás ötlete, hátha a magas helyek Nejit is felvidítják, de azt egyikük sem gondolta volna, hogy Tokumára fognak rátalálni a gyakorlópályától néhány tíz méterre az erdőben.

Kisírt szemekkel nézett maga elé a földön ülve, és olyan volt, mint aki már órák óta itt van, és talán itt is éjszakázott. Neji nem igazán értette miről van szó, és csak fél füllel figyelt, mert túl bele volt merülve a borús gondolataiba, de annyit hallott, hogy Dorassal történt valami, akivel Tokuma soha többé nem fog tudni találkozni.

Valami készül. Valami rossz. És ezt nem csak ő, de Tokuma, Daichi és Daisuke is érezte.

És Nansy a furcsa viselkedéséből ítélve talán már tudta is, hogy micsoda.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)