Megpecsételve - Testvérek vagyunk? írta: 0galaxygirl0

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Messze Konohától, a föld mélyén lévő labirintusok egyikében – mind ugyanazon klánhoz tartozott –, egy kisebb szobában ült egy fiú. Keinek hívták. Idestova tizennégy éve már, hogy evilágon van, mégsem járt még egyetlen faluban sem. Élete java részét a föld alatt töltötte, csak illegálisan szökhetett ki néha az alagútrendszer egyik bejáratán. Meglehetősen gyenge volt. Az anyja, Rehiila Úrnő a klánvezér, ő pedig egy elrontott példány. Nem volt lány, sem erős. Talán jobb is így. Viszont amilyen gyenge és beteges volt a teste, annál jobban fogott az agya.

Rengeteg találmányt és stratégiát köszönhetett neki a klánja, mégis, amit a legjobban szeretett, azok a csillagok: csak a szabad ég alatt, éjszaka látszanak, örökkévalónak és olyan végtelenül szabadnak tűnnek, mint semmi más ezen a világon. Ha sikerült kiszöknie, és felnézett az égre, elképzelhetetlen messzeségeket, több ezer fényévre lévő objektumokat látott, és egyben a múltba nézett vissza. Sosem tudott betelni a látvánnyal.

Volt egy kishúga, Kimiko, aki még alig négy éves, de már látszott, hogy nincs más, aki ekkora vérörökséggel született volna, talán csak Doras előzte meg. Néha magával vitte őt is a föld felszínére, bár jól tudja, hogy ezzel mindkettőjük életével játszott.
Bízott a húga képességeiben, abban, hogy el tudja rejteni ezeket az emlékeket az agyában, és hogy az Úrnő nem találja fontosnak azt, hogy egy négy éves kislány agyában turkáljon.

Keiében sem szokott. Ha megtette volna, Kei szabályszegés miatt rég halott lenne.

Egyszer csak kivágódott föld alatti szobájának ajtaja, és Kimiko viharzott be rajta, hosszú, fonott barna haja a hátát csapdosta, és ahogy nevetve bátyja nyakába ugrott, majdnem feldöntötte a munkaállványt, amin így is apró alkatrészek gurultak szerte-széjjel.
– Bátyó! Neked miért nem türkizkék a szemed? Ma tanultam, hogy a klánunkban mindenkinek az, mert ez a vérörökségünk jele, de eddig sosem gondolkodtam el rajta komolyabban – kapkodva és izgatottan csilingelő hangon beszélt, mint mindig, amikor valami kérdése támad, és szeretné magáénak tudni a választ. Ez mindkettőjükre jellemző volt.

Kei nem tartotta magát túl érdekes jelenségnek: vékony volt, állandóan sápadt, és viszonylag magas, bár túl sok emberhez nem tudta magát mérni. Doras volt egyidős vele csak, és nála magasabb. Sötétbarna haja a homlokára hullott, a szemének furcsa fakó színe volt, talán lilásszürke, ráadásul szemüveget is kellett viselnie. Akárki, aki ránézett, rögtön látta, hogy selejt.
– Nekem nincs vérörökségem, én csak egy egyszerű ember vagyok. Nem vagyok olyan erős és tehetséges, mint te – megforgatta a húgát a levegőbe, majd letette a földre.
– És... – kezdte Kimiko –, te nem vagy emiatt szomorú?
– Miért, te az vagy? – kérdezett vissza Kei.
– Nem amiatt vagyok szomorú, mert nem olyan színű a szemed, mint az enyém, meg a többieké, hanem mert emiatt máshogy bánnak velünk. És napi egy órára találkozhatunk. Az nagyon kevés! – szörnyülködött, és Kei felnevetett.

Az asztalon lévő rendetlenségnek tűnő halmazban egy kis könyvecske derengeni kezdett. Elég kezdetleges módszer volt, de ez jelentette azt, hogy üzenete érkezett – valamelyik klántagtól, vagy magától Rehiilától.

Valamiféle megmagyarázhatatlan feszültség és nyomás telepedett rájuk, ami hirtelen mindkettejük ábrázatára kiült, és náluk az ilyen megérzések sohasem ok nélkül jönnek: valami borzalmas dolog történt, és biztos, hogy lesz következménye, de nem akartak még több halálbüntetést látni.
Kei kinyitotta a könyvet, és elszörnyedve olvasta a neki érkezett sorokat, majd a könyve hangosan koppant a földön.

– Bátyám, mi történt? – szaladt oda hozzá Kimiko, és megragadta a pulcsijának ujját. Húga rettegő arckifejezését látva is csak két szó ismétlődött az agyában, mintha csak bevésődtek volna.

Doras elrontotta.


~~~

Esteledett. Daichi és Daisuke jobbnak látta visszaindulni, és hazavinni Nejit. Tokumára egyáltalán nem vallott a felelőtlenség, viszont most úgy érezte, levegőznie kell, ezért kiszökött a faluba, és Nejit rájuk hagyta. Ha az eddigi események nem lettek volna furcsák, most már egyértelművé vált, hogy valami történt. Olyan, hogy hirtelen mindenki ennyire felelősségteljes, megbízható embereknek tartsa őket, hogy rájuk bízza Nejit? Felettébb különös. De ha már valamilyen furcsa okoknál fogva ez megtörténhetett, szerették volna, ha nem történik semmi baj, és akkor talán mindenki elfelejti, hogy valaha – khmm, a nem is túl távoli múltban – bajkeverők voltak.

Viszont Nejin is látszott, hogy érez valamit. Nem volt olyan felszabadult, és Daisukéék sokszor azt vették észre, hogy borúsan a távolba réved. Bonyolult feladatnak bizonyult megnevettetni, pedig máskor másodpercek alatt sikerült. Daichiék már meglehetősen aggodalmaskodni kezdtek, amikor szállingózni kezdett a hó, és ez Nejit rögtön boldoggá tette. Nevetgélve kapdosta a hópelyheket, és nem telt bele egy órába, amíg annyi hó leesett, hogy féktelen hógolyózásba kezdhettek.

– Daichi, most jól megfürdetlek a hóban! – kiáltotta Daisuke, és a bátyja hátára ugrott, amitől az elterült arccal a hóba. Eddigre mindegyikük ruhája átázott, Daisukéék szőke hajtincsei között konkrét jégdarabok keletkeztek, de ez őket cseppet sem zavarta.
Neji készségesen rohamozta meg mindkettejüket hógolyókkal, hol Daisukének, hol Daichinek segítve.

Talán csak egy hócsata volt, de mindegyikőjük mozdulatain látszottak a Hyuuga harcfogások, és amikor egy óvatlan pillanatban Neji beledöntötte a kétszer annyi idős Daisukét a hóba, az ikrek elámultak. Tudták, hogy Neji nagyon tehetséges, és úgy tűnt, pár év, és sokkal, de sokkal erősebb lesz náluk.
– Daichi! – nevetett Daisuke – Ha nem vigyázunk, Neji hipp-hopp megelőz bennünket, és jövőre egyszerre döngöl minket a hóba.
– Hát, öcsém, nálad már most erősebb, nem csak jövőre! – gúnyolta Daichi a testvérét.

Hazaúton Daisukéék már azon aggódtak, nehogy Hizashi leszidja őket, amiért még Neji hajában is jégdarabok vannak, és megpróbálták úgy-ahogy kiszedni a nagyját, de reménytelen vállalkozás volt.
– Ne aggódjatok – nyugtatta őket Neji –, apa nem lesz mérges, vele is szoktam hógolyózni, és akkor is nagyon havas leszek mindig.
Az ikrek bizonytalanul néztek össze, Neji ezért folytatta:
– Amúgy is, nem gondolhatja, hogy nem fogok hócsatázni, amikor imádom a havat! – szökdécselt tovább, és Daichiék valamivel nyugodtabban követték. Ha Neji jól szórakozott, akkor szívesen vállalták a büntetést.

Az erdő fái között már látták a házakat, és furcsán üres volt hely. Messze, a főépület mellett, a félhomályban valamiféle csoportosulást láttak, ezért úgy döntöttek, minél előbb hazaviszik Nejit, és megnézik, mi a fene lehet ott.

Nejiék házához érve nem nyitott ajtót senki. Neji néhány másodperc várakozás után lenyomta a kilincset, és belépett az előszobába.
– Apa! – kezdte tétován. – Itthon vagy?
Senki nem felelt. Daichiék idegesen néztek össze. A Nap már teljesen lement a horizonton, elég sötét volt ahhoz, hogy lassan nekik is haza kelljen érniük. Érthető okokból Debora közelébe nem akarták vinni Nejit, Tokuma valahol a faluban kódoroghatott, Nansyt pedig nem tudták, hol keressék, mert sosem jártak még a melléképületben, és fogalmuk sem volt arról, hogy egyáltalán bemehetnek-e. Végül döntöttek.

– Gyere Neji, megnézzük, mi az a nagy felhajtás ott elől – mutatott Daichi a főkapuval szembeni kisebb tömegre. – Lehet Hizashi is ott van.
Mindhárman fáradtak voltak már, és szerették volna, ha ez a furcsa nap végre véget érne, és aludhatnának. A főépület elé érve, ahogy a csoportosuláson gázoltak át, senki nem vette észre őket – vagy csak nem vettek tudomást róluk –, de annál inkább hallottak furcsa sutyorgásokat:
– Hizashi…
– Még csak négy éves…
– Milyen sajnálatos…

Neji rémisztően kifejezéstelen arccal indult el a főág épületének széles faajtaja felé, az ikrek pedig utána kaptak:
– Neji, oda nem mehetsz be engedély nélkül! – fogta meg a vállát Daisuke, mert nem akarta, hogy a fiú bajba kerüljön. Neji kibújt a karja alól, és az ajtóhoz futott, kinyitotta, majd berohant az előtérbe.

Senki nem foglalkozott vele, senki sem vette őt észre. Az ajtó becsukódott mögötte, a teremben félhomály uralkodott, de ez Nejit nem akadályozta meg abban, hogy a lehető legtisztábban lássa azt, ami előtte volt. Azt, amit soha nem akart látni.
A földön egy férfi feküdt a hátán, és bizonyosan halott volt már. Az arca le volt takarva, de Neji bármikor felismerte volna az édesapját. Letérdelt, megmarkolta a ruháját, és sírni kezdett. Nansy kicsit odébb, Hizashi holttestére borulva zokogott, de Nejit ő sem vette észre.

Igazság szerint Neji sem tudta már, hogy hol van. Összemosódott a világ, csak homályos foltokat látott belőle, úgy érezte, a levegő ólomnehéz, és összeroskad a súlya alatt. Ez talán csak egy rossz álom, és hamarosan újra reggel lesz, és minden olyanná válik, mint volt? Talán csak egy illúzió, amibe akkor került bele, mikor Daisukéék az ajtójukon kopogtattak? Az apukája mindjárt ajtót nyit, lehet túl komoly lesz, de Neji tudni fogja, hogy az álca mögött igenis szórakoztatja a látvány, ahogy az ikrek hajából jégdarabok hullnak, és mindhármuk ruhájából csöpög a víz. Nem fogja leszidni Daichiéket, biztos volt benne. Talán csak a látszat kedvéért. Hizashi már csak ilyen. De ha az ember jól ismeri, akkor könnyű észrevenni az igazi érzelmeit. De vajon minek az az álca?

Neji már semmit sem értett.

~~~

A napok teljesen összefolytak Neji számára, de talán nem is volt már jelentősége annak, hogy telik az idő.

Csakis az számított, hogy az apja a főágért halt meg, a testvéréért, azért az emberért, aki Hinata születésnapján olyan kegyetlenül megkínozta. Úgy gondolta, most már mindent ért, és semmi sem szorul magyarázatra: ez a klán kegyetlen. A főág kegyetlen, ahogy Hiashi is, és neki az a sorsa, hogy akár az élete árán is megvédje azokat az embereket, akik halálba küldték az ő apukáját, csak mert másodiknak született.
Neji gyűlölte a főágat.

Gyűlölte Eldert is, aki egyébként a nagypapája – milyen furcsa, soha nem emlegették így –, és a szavai még mindig visszhangoztak benne:
– Apádnak ez volt a kötelessége. Bármelyik másik mellékági megtette volna ezt a főág, és a klán biztonsága érdekében. Az áldozatával megmentette a falut egy újabb háborútól, és a főág fejét a haláltól.

Nejit nem érdekelte sem a klán, sem a főág biztonsága. A „falu” pedig csak, mint fiktív fogalom élt a fejében.

Neji nem vágyott senki sajnálatára vagy segítségére, és jobban örült volna, ha mindenki békén hagyja. Nansy felügyelt rá, és erre egyáltalán nem volt szüksége.

Nansy pedig egyre aggodalmasabban figyelte a fejleményeket. Neji pár nap leforgása alatt merőben más ember lett, és csak remélni merte, hogy ez ideiglenes állapot nála. Bár erre kicsi volt az esély. Neji is Hyuuga, de igazán kijárt volna még neki néhány szabad év.

~~~

Daichi és Daisuke olyanok voltak, mintha elvesztették volna önmagukat, és belengte őket valamiféle, szinte szemmel látható sötét aura. Nem viccelődtek, nem röhögcséltek, csak csendben tették a dolgukat. Egyik óráról a másikra mentek, és senkivel nem volt hangulatuk szóba elegyedni – még egymással sem.

Nem is kellett beszélniük ahhoz, hogy tudják, mikor mit gondol vagy érez a másik, és ezt nagy előnynek tartották a többi emberrel szemben. Amíg valami nincs kimondva, addig sokszor nincs is akkora jelentősége, nem is tudatosul bennük olyan mélyen, talán még fel sincs fogva. És éppen ez volt az oka annak, hogy ilyen csendesek voltak. Egyikük sem akarta, hogy valósággá – a saját valóságukká – váljanak a dolgok, amik visszavonhatatlanul megtörténtek.

Néhány napig bírták csupán ebben az állapotukban. Nem tudták miért, de Debora egészen eddig békén hagyta őket, pedig néhány szava elég volt ahhoz, hogy az ikrekből kitörjön az a rengeteg fájdalom, amit elnyomva tartottak a lelkükben. Észre sem vették, hogy mekkora nyomás nehezedett rájuk, hogy mennyi rossz érzelem feszítette őket széjjel belülről, amíg utat nem engedtek nekik.
Ezen a napon Debora bejött a szobájukba, és leült velük szemben. Sokáig hallgatott, és csak nézte őket. Az ikreknek nagyon nem akaródzott megszólalni, és Debora készségesen törte meg a csendet.

– Ugye tudjátok, hogy ennek így kellett lennie? – Furcsa, színtelen hangon kérdezte, ami rá egyáltalán nem volt jellemző, de Daichiék nem ringatták magukat abba a hitbe, hogy Deborát túlságosan megrázták volna az események. Sosem kedvelte se Hizashit, se Nejit. Debora habozni látszott, mintha nem tudná, hogyan adjon elő valamit, és mézszőke haját tekergette az ujjai köré, mint mindig, amikor mélyebben elgondolkodott. – Anyánk eléggé aggódik az állapototok miatt, mert tőletek szokatlan, hogy így elhagyjátok magatokat. Csak néz benneteket, és nem érti, mitől lettetek ilyenek. Apánk pedig egyenesen megharagudna, ha megtudná, mi bajotok van, gondolom, sejtitek, nem? – Nem várt választ. Persze hogy tudták. – Én megértelek benneteket, de meg kell tanulnotok, hogy nálunk, Hyuugáknál, ez az élet rendje. Egy mellékági meghalt a főágért. Gyakran megtörténik az ilyesmi, és még meg is fog párszor.

Daichiék kissé csodálkozva nézték a nővérüket – még sosem látták ilyennek, ennyire halknak és indulatoktól mentesnek. Daisuke szólalt meg először:
– De Hizashi jó ember volt, és most Neji egyedül maradt – mondta elcsukló hangon. – Lehet, hogy mi a főághoz tartozunk, de nem lenne szabad ilyen kegyetlennek lennünk.
– Nem hogy nem lenne szabad – kezdte Debora indulatosan, mintha kezdené visszanyerni a régi énjét –, hanem kötelező! Szerintetek ér annyit Hizashi, vagy akár Neji élete, hogy inkább robbanjon ki még egy háború, vagy akár idegenek kezébe kerüljön a Byakugan titka?

Daichi kezdett először könnyezni, amit Daisuke már-már megkönnyebbülten szemrevételezett. Ha a bátyja sír, neki is szabad, nem? Elengedheti magát, és kitörhetnek belőle az érzelmek. Az sem érdekelte, hogy a nővérük látta őket.

Debora tudta, hogy már nem bírja tovább rejtegetni az önelégült vigyorát, és hamarosan lehull róla a többé-kevésbé megértő álcája, pedig még bírnia kellene, mert most állt a legközelebb ahhoz, hogy meg tudja győzni az öccseit. Nem akarta, hogy ilyen semmirekellő, nyámnyila testvérei legyenek. De legfőképp nem akart ellenszegülni az apja parancsának, és mindenképpen meg akart felelni neki.

– Nekünk igenis fontos Neji! És fontos volt Hizashi is, sosem érdekelt, melyik hülye ághoz tartoznak! – kelt ki magából Daichi.
– Igen? – kérdezte Debora. – Szerintem Neji szemében ti már semmit sem értek. És tudjátok miért? Azért, mert ebbe az ágba tartoztok.
Daisuke hitetlenkedve kapta fel a fejét, és tiltakozni kezdett volna, de Debora felemelt kézzel nyugalomra intette.
– Próbáljátok csak ki – mondta, és kiment az ajtón.

Daichi és Daisuke könnyes szemmel néztek utána, és talán most tudatosult bennük, hogy egész eddig akaratlanul is, de kerülték Nejit, és féltek attól, hogy valahol összefutnak vele. Nem tudtak volna elé állni, menekültek a helyzet elől, és most elszégyellték magukat, amiért egyedül hagyták, és csak a saját fájdalmukkal törődtek.

Nem lehetnek ilyen gyengék. Elhatározták, hogy holnap meglátogatják.





<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)