Megpecsételve - Testvérek vagyunk? írta: 0galaxygirl0

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<<


Hiashi a dolgozószobájában állt, és maga elé révedt. Az öccse minden héten ilyenkor szokott jelenteni, és ő most is várta. Félig-meddig tudatosult benne, hogy hiába vár, de mégsem volt elég erős ahhoz, hogy aludni menjen vége. Órák teltek el, míg a gondolataiba mélyedve állt, és már kezdtek elgémberedni a tagjai.

Napok óta bezártság érzete volt, ami sehogy sem akart szűnni. Klausztrofóbiás lenne? Nem volt rá túl nagy az esély. Nem maga körül, a fizikai világban érezte ezt a bezártságot, hanem a lelkében. Lehetne akár a létező legtágasabb, legnyitottabb téren is, úgy gondolta, akkor sem szűnne meg ez az érzés.

Az ajtó halkan nyiszogott, míg kinyílt, és Hiashi azonnal abba az irányba fordult.
– Elátkozott klán a miénk – szólalt meg Elder fáradt hangon. – Mondtam, hogy ne agyalj rajta túl sokat.

Hiashi újra annak a kisgyereknek érezte magát, akit rajtakaptak valamin. Aki beleolvasott egy tiltott tekercsbe, benyitott egy titkos szobába pusztán a kíváncsiságától vezérelve, megszegte a törvényeket, mert minél többet akart tudni, minél hatalmasabbnak akarta magát érezni.

Most itt állt az apjával szemben, és ő volt a klánvezér. A gyermek énje még a szabadságot látta ebben a lehetőségben, de Hiashi rájött, mekkora bolond volt.

És nincs visszaút. Nem adhatta át másnak a felelősséget, ezt már neki kellett végigcsinálnia. Élete végéig. Mint egy béklyó, szorította a mellkasát a tudat, hogy őt is utolérte a Hyuugák átka.

Apja komor ábrázatára nézett, és döntött. Nem hagyhatta, hogy az öccse áldozata hiábavaló legyen. A főágat, a Hyuugák szemének titkát, a klánt meg kellett védeni.
– Megértettem – mondta, és kilépett a szobából a sötét folyosóra.

Nem volt más rajta kívül, csak az apja, aki a természeténél fogva képes lenne arra, hogy helyre tegye az embereket. Kit a mellékágba, kit a főágba. Mindenkinek megvan a maga sorsa, amit nem lehet megváltoztatni, és Hiashi most elhatározta: a lehető legkeményebb kézzel fogja vezetni a klánt.

Talán annál is keményebben, mint eddig.

~~~

Másnap reggel Daichi és Daisuke zavartan állt Nejiék régi házának ajtaja előtt. Nem nyitottak ajtót, és úgy tűnt, mintha nem lakna ott senki, még az ablakok is le voltak sötétítve.
– Nejit keresitek? – Nansy állt mögöttük, és olyan fáradtnak tűnt, mintha napok óta nem aludt volna egy percet sem, és ez lehet, hogy így is volt.

Az ikrek sarkon fordultak, és bólintottak, mire Nansy hangosan felsóhajtott. Amolyan kontrollálhatatlan, fáradt sóhaj volt ez, ami óhatatlanul felszakadt belőle. Érezte, hogy a megpróbáltatásai még korántsem értek a végére. Embert próbálóan fájdalmas napokon volt túl, pedig ő sok mindent látott és megélt már.

– Tegnap költözött fel a melléképület egyik szobájába Hiashi parancsára. Nem tudom, hogy jobb-e így, de legalább szem előtt van… – Önkéntelenül ingatta a fejét, és mély fájdalom ült ki az arcára, de egy pillanat múlva rendezte a vonásait. Nagyon szét volt esve, pedig nem lenne szabad. – Gyertek, odakísérlek benneteket, Nejinek talán pont rátok van szüksége. – Nem túl bizalomgerjesztő bizonytalanság csengett a hangjában.

Nansy elindult, Daichiék pedig csendben követték. Nem tudták, mire számítsanak, félelemmel, aggodalommal keveredett izgatottság szorította a mellkasukat, amikor Nansy egy hosszú folyosón végigmenve megállt egy ajtó előtt.

– Sok sikert, Daisukék! – mondta, és a szokásos, megszólítás miatti megbotránkozás most elmaradt az ikrek részéről.
Nansy úgy döntött, magára hagyja őket, és alig pár lépést távolodott, amikor az egyikük mellette termett, és belekapaszkodott a ruhájába. Ártatlan halványlila szemek tekintettek fel rá, és nem tudta eldönteni melyikük az. Talán nem is volt fontos.
– Nansy, félünk bemenni. Nem tudjuk, mire számítsunk – vetett egy gyors oldalpillantást testvérére, aki meredten nézte az ajtót.
– Neji most mindenkit elutasít magától, ne vegyétek annyira a szívetekre, ha benneteket is – mondta, és összeborzolta a szőke üstököt. Mustrálni kezdte a kisfiú arcát, de egyszerűen semmi különbséget nem tudott felfedezni közte és az ikertestvére között.
– Egyébként Daisuke vagyok – mosolyodott el a fiú, és visszament a testvére mellé. – És biztos vagyok benne, hogy mi jobb kedvre tudjuk deríteni Nejit! Ugye, Daichi? – bökte oldalba testvérét, aki vonakodva megszólalt:
– Remélem… – mondta tétován, miközben mindketten Nansy távolodó alakját nézték, amely lassan a folyosó homályába veszett.

Daisuke az ajtó felé fordult, és kopogtatott.

Kicsit komikusnak hathatott volna a látvány, ahogy a két fiú idegesen várakozott, míg a négy éves rokonuk ajtót nyit nekik, és biztos, hogy Daichiék minden más helyzetben elütötték volna a dolgot valami viccel, de most lélegzetvisszafojtva vártak. És amikor Neji megjelent az ajtóban, akkor sem enyhült a feszültségük.
– Mit akartok? – kérdezte Neji halovány meglepetéssel a hangjában, de ez olyanfajta meglepetés volt, amikor valaki valami nagyon rosszra számít, de egy kis fokkal jobbat kap helyette.

Daichiék idegesen toporogtak, ami rájuk kicsit sem volt jellemző. Nem sokszor vették még annyira komolyan a dolgokat eddigi, rövidke életük során, hogy egyáltalán megfordult volna a fejükben a nyugtalankodás lehetősége.
– Csak… – Daisuke megköszörülte a torkát, mire Daichi észrevétlenül oldalba bökte, üzenve, hogy ne legyen ennyire feltűnően zavarban. – Szóval, gondoltuk meglátogatunk, hogy hogy vagy, meg csinálhatunk együtt valamit, amihez lenne kedved, vagy… – Neji szemében akkora dühöt vélt felfedezni, hogy nem tudta folytatni a mondandóját.

És most Daichi sem tudta kisegíteni. Egyszerűen nem voltak olyan állapotukban, hogy gördülékenyen átvegyék a másiktól a szót, de ezen meglepődni sem volt idejük, mert Neji ingerülten megszólalt:
– Nincs szükségem a társaságotokra – mondta, és talán csak egy durcás négy éves kisfiú volt, a hangjában hallatszó fájdalmas és zárkózott él miatt nem tudtak úgy tekinteni rá, mint egy kisgyerekre.
– De Neji, mi csak segíteni akarunk – kezdte Daichi, és Neji félbeszakította.
– Nincs szükségem segítségre – mondta, majd miközben becsukta az ajtót halkan hozzátette: – Főleg nem a tietekére.

Szótlanul indultak hazafelé, és a szobájukba érve Daisuke hanyatt dőlt az ágyán, és a plafont mustrálva színtelen hangon szólalt meg:
– Hát ez nem jött össze – foglalta össze röviden és tömören.
– Nem gondoltam volna, hogy Deborának igaza lehet – sóhajtotta Daichi, pont akkor, amikor az említett bedugta a fejét az ajtón.
– Deborának mindig igaza volt, nem csak most – telepedett le a szokásos helyére, a szobaajtóval szemközti falnál álló egyik íróasztal falapjára. – Halljam, mi történt, miért vagytok még mindig ilyen kedvetlenek? – Törökülésben ült, és az állával a kézfejére támaszkodott. Nyílegyenes hajtincsei úgy hullottak alá, mintha azokat is megfegyelmezte volna, nehogy véletlenül kunkorodni merjenek, a szemében kíváncsiság csillogott.
– Neji azt mondta, hogy főleg a mi segítségünkre nincs szüksége.
– Én megmondtam. – Kissé önelégült volt az ábrázata, és az ikrek már meg sem lepődtek, hogy ennek képes örülni.
– Az egy dolog, hogy Nejinek nincs ránk szüksége, és talán abban igazad volt, hogy szóba sem akar állni velünk, de ez még nem azt jelenti, hogy azért, mert a főág tagjai vagyunk. – Daisuke felült az ágyán, és farkasszemet nézett Deborával.
– Ha ennyi nem lett volna elég, később úgyis rájöttök – mondta Debora. – Talán nektek sem kellene vele foglalkozni. Mellékági. Semmi értelme rá pazarolni az időtöket és az energiátokat.

Daichi elgondolkodva révedt maga elé, ami Daisukét rettentően irritálta. Ha nem ismerte volna majdnem jobban a bátyját, mint önmagát, úgy gondolná, ténylegesen elgondolkodott Debora szavain.
– Oké, ezt most fejezd be! – kiáltott a nővérére. – Nejinek csak időre van szüksége. Most vesztette el az apukáját, és lehet, hogy az egész főágat utálja, de mi nem a főág vagyunk, mi Daichi vagyunk és Daisuke.

A mondatát már úgy fejezte be, hogy Debora vele szemben állt, és olyan rémítő arckifejezéssel nézett rá, hogy minden egyes szőke szőrszála égnek állt tőle. Ilyenkor bármire képesnek tűnt, és megfigyelhető volt, hogy ahogy minél jobban felbosszantják, annál inkább érezhető egy fekete, a racionalitástól és a logikus gondolkodástól elválasztó lepel a lelke előtt, ami szemében is látszik. Mintha szó szerint lila köd kavarogna bennük.
– Ne emeld fel a hangod a nővéreddel szemben – mondta halkan, tagoltan, mire Daisuke teátrálisan felsóhajtott.
– Ó, drága, mindenható és szent nővérkém, Debora, aki a főág egyik rettentően nemes családjából származik, én, a te semmirekellő öcséd most alázattal telve hajolok meg előtted, és bocsánatodért esedezem – hajtotta le szó szerint is a fejét Daisuke, talán kissé eltúlozva gúnyos szerepjátékát, amire válaszul Debora megmarkolta a karját, és közben kiütötte egy chakrapontját, utána kisétált az ajtón.

– Aúú... – dörzsölte meg felkarját, és a bátyjára nézett, aki még mindig ugyan úgy ült az ágya szélén. – Ugye te sem hiszed el egy szavát sem?
Daichi kifejezéstelen arccal öccsére nézett, és félresimította az egyik kósza hajtincsét, ami a szemébe lógott.
– Fogalmam sincs, mit higgyek.
– Jajj, Daichi, ne csináld már! – Daisuke hangjában tényleges félelem hallatszott, mire Daichi felocsúdott, és megrázta magát.
– Biztos nincs igaza, ne aggódj. Nem hiszek neki – mondta, de Daisuke a szeme sarkából továbbra is bizonytalanul és hitetlenül méregette. – Legalábbis, Nejivel kapcsolatban nem hiszek neki. De abban, amit mondd, lehet valami. Talán tényleg fontosabb a falu és a klán biztonsága, mint egy ember élete.

Daisuke megbotránkozva nézte a testvérét, végül inkább elindult az egyik gyakorlópályára – életében talán először, egyedül –, hogy levezesse a feszültségét.

De ha már a bátyja is elgondolkodott azon, amit Debora mondott, tényleg lehet benne igazság, nem?

~~~

Neji mérhetetlenül egyedül érezte magát. Az új szobájában, az ágya szélén ült, és egy gyűrött képet nézegetett.
Amikor Daisukéék előtt bevágta az ajtót, és az ablakhoz sétált, az egyik fa padlólap megnyikordult. Kis ügyeskedés után felhajtotta, és néhány értéktelennek tűnő tárgyat talált benne, amiket valaki ezek szerint gondosan el akart rejteni és meg akart őrizni.

Itt találta a képet is. Már szakadt volt, kopott, és sárgás árnyalatú, látszott, hogy nem mostanában készült, és az is, hogy sokat volt már forgatva. Két, nála alig néhány évvel idősebb fiút ábrázolt, akik nagyon hasonlítottak Nejire. Egyikük teli vigyorral nézett a kamerába, a másik kissé komolyabban, de az ő szemében is vidámság csillogott.
Ahogy jobban megnézte a képet, észrevett valamit, ami segített megkülönböztetni őket. Az egyik fiú homlokán, azén, aki nevetve néz a kamerába, egy vékony, barna, bőrszíj szerű anyag futott végig és az arca két oldalán lelógott. Egyébként semmitmondó dolog lenne, de pont ez a bőrszíj volt az egyik dolog, ami az elrejtett tárgyak között hevert. Neji nem értette, hogy miért lehetett annyira fontos, hogy ide kerüljön, de nem is különösebben érdekelte a válasz. Fogta a szíjat, a képen látott módon, a homlokán végigfutó gézre kötötte, és az ablaküvegen tükröződő halvány tükörképét nézte. Megdöbbentette a hasonlóság. A képet gondosan visszatette a rejtekhelyére, és ráhajtotta a falapot.

Ugyanabba a szobába költöztették át, ahová az apját oly sok évvel ezelőtt. Neji arcán újra könnyek futottak végig, és gyűlölte, hogy sírnia kell. Ez csakis a gyengeség jele lehetett, és egyfajta önfegyelmezésként újra az ablak elé fordult, és a saját vörös szemeibe nézett, de ahelyett, hogy elapadtak volna a könnyei, csak jobban folyni kezdtek. Már éppen azon volt, hogy kinyitja az ablakon, csak hogy lehetősége se legyen arra, hogy magát lássa, amikor újabb kopogást hallott. Fáradtan megtörölte a szemét, és lassan, a legrosszabbra – Hiashira – számítva nyitotta ki az ajtót, de csak Nansyt találta ott.

Nansy mindig félve kereste fel Nejit. Ő volt az, aki azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Hizashit. Kegyetlen parancs volt ez, és egyáltalán nem Nansy lelkületének való. Örökre az emlékezetébe égett a pillanat, amikor ott állt Hizashival szemben, és kedvenc unokatestvére elszánt és nyugodt ábrázatára nézett, és mielőtt megpróbálta volna megtenni azt, amit kellett, feltette élete eddigi legfájdalmasabb kérdését.

– Hogy fogok ezek után a fiad szemébe nézni?

Hizashi együtt érzőn nézett rá, mert tudta, hogy Nansy mindig gyerekek között érezte magát szabadnak. Már kiskorában is sokszor vigyázott a nála fiatalabbakra, szeretett tanítani, és szerette a gyerekek gyermeki lelkét, gondtalan világát. Igaz, hogy nem minden gyerek kedves, ártatlan és jó, de egyvalamiben megegyeztek: szabadok voltak. Lehet, hogy csak páréves korukig, de mindenki életében volt egy időszak, amíg még nem hordtak tonnányi súlyokat a vállukon, nem sötétítette el a világukat az emberek kegyetlensége, és nem szembesültek még a sorsukkal, ami soha sem lehetett könnyű és jó.

Nansy élvezte, hogy közöttük elfeledkezhet a nagy problémákról, és újra gyerekfejjel gondolkodhat. Tudta, hogy ez egyfajta gyáva menekülés volt részéről, félt szembenézni a felnőttekkel, véleményt mondani, dönteni, és vállalni a felelősséget érte, félt a kegyetlen és gonosz emberektől, de legfőképpen a saját magával való szembenézéstől félt, és talán sosem fog tudni teljesen felnőni, beilleszkedni a felnőttek közé és magára venni a felnőtt élet minden terhét. Nem mintha a gyerekekkel olyan egyszerű és gondtalan lenne a világ. Főleg nem a klánbeli gyerekekkel.

Neki kellett megölnie Hizashit, de már érezte, hogy képtelen rá, ahogy a gyerekkori emlékek peregtek a szeme előtt. És neki kell felügyelnie az árván maradt Nejit, aki annyira, de annyira hasonlított az apjára, és ezzel egyben persze Hiashira is.

Végül nem Nansy ölte meg Hizashit, de nem is akadályozta meg, hogy a férfi végezzen magával.

És most itt állt előtte Neji, kisgyerek volt még, nagyon-nagyon kicsi, mégis akkora fájdalom tükröződött az arcán, hogy Nansy nem érette, hogy bírja el. Hogy tud felállni és talpon maradni, és ilyen határozott lenni? Mintha éveket öregedett volna, és ez egyáltalán nem volt jó. Neji gyermek lelke túl erős ahhoz, hogy összeroppanjon, és kitörjön, cserébe szép lassan, de túlságosan is hamar kezdett el felnőtté válni.

Tudta, hogy többé már nem érezheti szabadnak magát mellette. Minden gyereknél eljön ez a kor, de Nejinél szokatlanul hamar bekövetkezett.
– Miért jöttél? – kérdezte Neji még mindig rekedten a sírástól.
Nansynek összeszorult a torka.
– Úgy tűnik, benned nagyon nagy a vérörökség, és nem csak hat évesen, hanem már most elkezdhetsz tanulni és edzeni – mondta.
– Én már rég elkezdtem – mondta. – Apával minden nap edzettünk. De rendben, ki lesz az edzőm?
– Hitori.

Neji kifejezéstelen arccal csukta volna be az ajtót Nansy orra előtt, de a nő a lábát az ajtó útjába téve akadályozta ezt meg.
– Neji, ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz.
– Semmire sincs szükségem, és meg kell tanulnom egyedül boldogulni. Erőssé kell válnom. A legerősebbé – Nansy hátrahőkölt a Neji szemében kavargó érzelmek tömkelegétől, és másodjára már nem akadályozta meg az ajtó becsukásában.

Neji tudta, hogy úgy van, ahogy mondta, és muszáj minél erősebbé válnia. Biztos, hogy nem volt véletlen az a rengeteg edzés, amit az apja tartott neki nap, mint nap. Neji akart lenni a legerősebb Hyuuga. Neki kellett lennie a legerősebbnek.

~~~

Kimiko földbe gyökerezett lábbakkal állt.

Az anyja éppen az előbb jelentette be, hogy megöli a bátyját, és kitépi a szemeit. Tudta, hogy ez nem egy morbid vicc, ez a valóság – az Úrnő sosem tréfált.

Kimikót Rehiila elmondása szerint már ez az egyetlen lépés választotta el a tökéletes fegyverré válástól: hogy végignézze annak a halálát, aki a legfontosabb számára, és megtanulja, hogy sose szeressen meg senkit.

– A bátyádnak miattad kell meghalnia, azért, mert fontos neked. A halála csakis a fejlődésedet fogja szolgálni.

Még mindig ezek a szavak csengtek benne, miközben nézte, ahogy Rehiila egy éles kést vesz elő – semmi szüksége nem lenne ilyen fizikai fegyverekre, pusztán egy gondolatába kerülne megölnie a fiát. Csak a látszat kedvéért használta.
Kimiko futni kezdett az anyja felé, hogy valahogy megakadályozza, amit tenni készül. A szeme sarkából látta a bátyja szemvillanását, ami azt üzente, „Ne csináld!”. A fiú megmagyarázhatatlanul nyugodtan várta a szörnyű eseményeket. Sosem kelt ki magából, és sosem adott hangot a nemtetszésének. Még most sem. Talán tudta, hogy akkor a húgát büntetnék meg, ő pedig ígyis-úgyis meghal. Minél kevesebb fájdalmat akart okozni, de talán éppen ez volt a legborzasztóbb az egészben. Ez a nyugalom.

Rehilla szemrebbenés és mindenféle megmoccanás nélkül hátrálásra késztette a lányát, és az akaratával megakadályozta, hogy az elfordítsa a fejét, amikor a kést a bátyja szívébe döfte.

Egy pillanattal később Kimiko imádott bátyjának holtteste nyekkenve terült szét a földön, szemgödréből virított a hús. Vörös vércseppek hulltak szerteszét, és a Rehiila kezében tartott szemgolyókról valamiféle undorító nyálka folyt.

Kimiko el akart fordulni, futni, menekülni, és soha meg nem állni, de moccanni sem volt képes. Érezte a béklyót az akaratán, ami arra késztette, hogy a testébe zárva álljon, és nézzen, még a szemét se tudja becsukni, és legszívesebben ordított volna, ahogy a torkán kifér.

Mindössze négy éves volt, erős, vidám, életrevaló – eddig a napig. Ezt soha nem fogja tudni kitörölni az emlékeiből, és Rehiilának pont ez volt a célja. Nem engedhetett meg magának még egy olyan hibát, mint Doras esetében.

Biztos volt benne, hogy Kimiko beépülési küldetése sikeres lesz.




__________________
Olyan rossz látni, hogy még mindig vannak, akik végigolvassák, de kritikát nem kapok rá. :( Lenne folytatás, de így nem tudom, van-e értelme felpofozni olyan szintre helyesírásilag, meg mindenhogy, hogy kitehető legyen. Persze, nem ez határozza meg, hogy írom-e, vagy sem, mert ha van kedvem, akkor igen, ha nincs, akkor nem, de jó lenne tudni, hogy Ti, akik végigolvassátok, mit gondoltok. Ha azt írjátok le, hogy szerintetek rossz, is jobb, mint a semmi.




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)