Vérszerződés írta: Nezumi

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Tom másnap reggeli után a társalgóban ült az ablak előtt és a kinti tájat figyelte elmerengve. Talán túl gyorsan cselekszik, de már nincs mit halogatni. Ha még egy horcruxa odavész, akkor vége lehet mindennek. Meg kell védenie Naginit, nem engedheti el a közeléből. Domborodó hasára rakta a kezeit, miközben lehunyt szemmel hátradőlt a székében. Már azelőtt megérezte Lucifer jelenlétét, hogy az a szobába lépett volna, majd mögé állva a vállaira rakta kezeit.

– Minden rendben?
– Igen. Minden készen áll – mondta Tom. – Már csak annyi a dolgunk, hogy kivárjuk az estét. Amint lement a Nap, indulunk.
– Remek. Minden a terv szerint.
– Ahogy mondod – értett egyet Tom, majd Lucifer kezére tette a sajátját. – Lepihenek, az este nem aludtam túl jól, és szükségem lesz az erőmre. Hosszú éjszaka elé nézünk.
– Menj csak. Időben felébresztelek, ha nem kelnél fel addig – mondta Lucifer. Tom bólintott válaszul, aztán felállva egy csókot nyomott a másik ajkaira és felment a szobájukba. Magához vette a plédet az ágy végéből, hogy azzal takarózzon be. Miután elhelyezkedett, még percekig a szoba berendezésein járt a tekintete, miközben fejben újra lejátszotta magában a terve részleteit, míg végül elnyomta az álom.

Amikor legközelebb felébredt, a Nap már közelített a horizont felé. Kikelt az ágyból, majd a ruhás szekrényéhez ment, ahol átöltözött. A tükörnél állva megigazította magán a talárját, magához hívta a pálcáját, amit végezetül a talárja ujjába rejtett. Készen állt, hogy a Roxforthoz vonulva megtámadja őket és az iskolát a földdel tegye egyenlővé.

– Látom, készen állsz – mondta a szobába lépő Lucifer.
– Igen. Jössz vagy később csatlakozol? – kérdezte Tom közelebb lépve hozzá.
– Ott leszek veled az elejétől a végéig. Hívtam pár démonom is, besegítenek ők is, és egy kis harc sem árt nekik – mondta Lucifer végigsimítva Tom arcán, aki beledőlt az érintésbe.
– Induljunk! – szólalt meg végül a démon, majd megfogta a karját, és a következő pillanatban néhány mérföldre bukkantak fel az iskolától keletre. A már ott lévő halálfalók és szövetségesek feléjük kapták a fejüket, amikor megérkeztek. A halálfalók féltérdre ereszkedtek, míg a szövetségesek fejet hajtottak érkeztére.
– Eljött az idő, barátaim! – szólalt fel hangosan Tom, miközben elsétált Lucifer mellől. – Ma véget vetünk a Rend uralmának, visszavágunk nekik! Nincsenek szabályok! Pusztítsatok és öljetek! Potter nem fogja könnyen adni magát, de tudjuk, hogy egyszer elő fog bújni. Ő viszont az enyém! Senki más nem ölheti meg! Értettétek?
– Igenis, Nagyuram! Értettük! – hallatszottak a válaszok mindenkitől. Tom elégedetten pillantott végig rajtuk, majd megfordulva az iskola felé nézett.
– Indulás!
A következő pillanatban a halálfalók és mindenki más dehoppanált, vagy természetfeletti erejét használta arra, hogy minél gyorsabban az új helyszínre érkezzen. Tom Luciferre pillantott, aki mögött már ott sorakoztak a démonai. Biccentett feléjük, aztán Luciferhez lépett, aki tovább vitte őt az iskolához.

– Sandalphon kémleli az eget – jegyezte meg Lucifer, miközben az iskola fölé pillantott. Tom követte a tekintetét, és megpillantotta az egyik torony fölött lebegni a fehér szárnyakkal rendelkező férfit. – Most már tudni fogják, hogy gyülekeztek.
– Nem baj. A terven mit sem változtat – mondta Tom, majd a mögötte felsorakozott embereire nézett. – Mindenki tudja már a dolgát. Az egyik csapat a tenger felől fog közelíteni, a másik a rengeteg felől támad. A többiek elölről törnek be. Egy kisebb csapat belülről fog zavart kelteni. Vegye hát kezdetét a mindent eldöntő harc! Menjetek!
A halálfalók és a szövetségesek csapatai a már korábban megbeszéltek alapján átrendeződtek, majd útjukra indultak. Tom végignézett az ott maradtakon.
– Mi mikor mehetünk? – kérdezte mögüle egy igen ismerős, panaszkodós hang. Paimon.
– Menjetek, de hagyjatok nekünk is! – mondta Tom hátra fordítva a fejét, hogy rápillanthasson.
– Úgy lesz – mondta elvigyorodva a démon, aztán három másik társával együtt eltűnt egy lángcsóva kíséretében.
– Lefoglalom Sandalphont az égen – mondta mögé lépve Lucifer.
– Rendben. Menj, én intézem a többit – felelte Tom felnézve rá. A démon bólintott, majd hátrébb lépve kiterjesztette szárnyait, aztán felpillantva egy erős szárnycsapással a levegőbe lőtte magát. A csoportból többen meglepetten felhördültek.
– Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lényt is tartasz magad mellett – szólalt meg Tom mellett a vámpírok vezetője, Zegrath.
– Nem kell mindenről tudnod – felelte felé pillantva.
– Természetesen. Nos, akkor talán nem ártana kinyitni ezt a kupolát – mondta a vámpír, miközben megfordulva rámutatott az iskolát óvó védőburokra, amit éppen a lent álló tanárok és rendtagok kezdtek el megerősíteni.
– Kinyitni? Meg kell semmisíteni! Mindenki, pálcákat elő! – adta ki az utasítást Tom, miközben ő is felemelte a sajátját és az iskola felé célzott vele. A többiek is így tettek vele együtt, majd elkezdték az ellentámadást, hogy ledöntsék a védőfalat a Roxfort körül. Így senki sem juthatott be a halálfalói közül, csak akik bentről a szekrényt használták, de az csupán négy emberét jelentette. Tom erejének köszönhetően percek alatt sikerült megtörni a védőburkot, mire diadalittas mosoly kúszott ajkaira. Lelépett az emelkedőről, majd felsétált az ostromhoz és elindult az iskola felé. A maradék emberei és a velük maradt vámpírok egy harcias kiáltással nyomultak előre, hogy minél hamarabb elérjék a birtokot.
– Segítsek? – kérdezte Zegrath mellé lépve, ahogy előrehaladtak. – Gondolom, nem megy jól a futás.
– Ha hozzám mersz érni, esküszöm, hogy leátkozom a kezed a helyéről – mordult rá Tom, pálcáját felé irányítva.
– Jól van. Mi elintézzük a többieket – mondta Zegrath mielőtt nekiiramodott volna.

Tom frusztráltan felsóhajtott, majd egy pillanatra megállt és bűbájjal elrejtett pocakjára rakta a kezét. Mintha az előbb érezte volna mozgolódni.
– Te is izgatott vagy? – suttogta maga elé elmosolyodva. Végül felpillantva folytatta útját, és amikor elé került az egyik rendtag, hogy megtámadja őt, egy intésével elrepítette. Egyenesen az iskola épülete felé tartott. Mindenképpen ő akarta megtalálni a fiút, de talán egyszerűbb lett volna előcsalni. Potter úgysem hagyná, hogy sorra lemészárolják a szeretteit. Tom felnézett az égre, ahol látta, hogy Lucifer és Sandalphon egymással szemben lebegnek a csatatér fölött.
– Avada Kedavra – szórta rá átkát Tom egy éppen rászegeződő pálcájának tulajdonosára, aki azonnal holtan esett össze. Órákon át járta a területet, átkokat szórt, majd a roxforti tó partján állva bámulta az arccal előre belezuhant diák holttestét. Pálcáját a nyakához emelte, és megszólalt. – Adjátok át Harry Pottert! Senkinek sem esik bántódása a továbbiakban, ha átadjátok őt! Nem rombolom földig az iskolát, ha átadjátok Harry Pottert! Éjfélig kaptok időt!
Tom elvette a pálcáját a torkáról, majd lenézett a lábánál tekergőző Naginire. Tekintete elidőzött a tó felszínéről visszatükröződő Hold képmásán. Meg kell védenie a kígyóját. Nem hagyhatja, hogy megöljék őt.

– Potter kénytelen lesz megkeresni engem – sziszegte.
– Nem voltál túl elhamarkodott? – kérdezte Nagini.
– Én? Dehogy, Nagini. Erre készültem már évek óta, most jött el az ideje, hogy mindent lezárjak. Át fogom venni a hatalmat, és mindenkit megbüntetek, aki nem méltó a kegyelmemre – mondta Tom felnézve az esti égboltra. – Csodás éjszaka ez a gyilkolásra.
– Nagyuram – szólalt meg a háta mögött egyik halálfalója.
– Lucius? Elhagytad a helyed – mondta Tom halkan, aztán a férfi felé fordult.
– Mélységesen sajnálom, Nagyuram. Kérem... Hadd keressem meg a fiút. Hadd hozzam Nagyuram elé – mondta Lucius fejet hajtva.
– Úgy gondolod, meg tudnád találni? Ugyan, Lucius, remélem, nem csak ki akarod vonni magad a harcokból.
– Nem, Nagyuram, nem mernék ilyet tenni – mondta alázatosan.
– Reméltem is. Nem ismered úgy Pottert, mint én, Lucius. Nem kell őt megtalálni. Magától fog elém jönni a fiú, hidd el. Ismerem a gyengéjét, az pedig nem más, mint a körülötte lévők. A szeretteit és a barátjait nem fogja hagyni elesni, tudva, hogy ez mind miatta van. El fog jönni.
– De Nagyúr, megölheti valaki véletlenül, rajtad kívül...
– Utasításaim a halálfalóknak tökéletesen világosak voltak. Fogják el Pottert! Öljék meg a barátait – minél többet, annál jobb –, de őt magát ne. Ne ellenkezz tovább, Lucius, kezdesz feldühíteni! – mondta Tom dühösen förmedve a férfira. – Térj vissza a csatába!
– Igenis – felelte kissé csalódottan Lucius, aztán távozott.

Tom sóhajtva fordult vissza a tóhoz, és megmasszírozta a halántékát. Ellenőrizte az időt, aztán tovább várakozott. Csupán fél órájuk volt hátra. A diadém elpusztult, már csak Nagini maradt. Biztos volt benne, hogy most azt próbálják kitalálni, hogyan tudnák elpusztítani a kígyót úgy, hogy végig mellette van. Türelmesen várakozott, és miután lejárt az idő, Potter pedig még nem jelent meg, úgy gondolta, ad egy utolsó lehetőséget. Pálcáját ismét a nyakához érintette, majd megszólalt.
– Bátran küzdöttetek – mondta hűvös hangon. – Súlyos veszteségeket szenvedtetek el. Ha továbbra is ellenálltok, mindannyian meghaltok, egytől egyig. Nem kell így történnie. A varázslóvér minden cseppje értékes, éppen ezért veszteség és pazarlás kiontani. Voldemort Nagyúr könyörületes. A csapataimnak azonnali visszavonulást parancsolok. Egy órát adok, hogy méltóságteljesen összegyűjtsétek a halottaitokat és ellássátok sebesüléseiteket – felelte, miközben figyelte, ahogy a tó tükre fodrozódni kezdett a lágy szellőtől – Most hozzád szólok, Potter! Hagyod meghalni a szeretteidet, mintsem, hogy szembenézz velem? Egy órát kapsz tőlem, hogy feladd magad. A roxforti tó partjánál fogok várni rád. Ha feladod magad, a csatának vége, viszont ha továbbra sem jelensz meg, a csata folytatódni fog. Akkor magam is csatlakozni fogok, és megbüntetek mindenkit – férfit, nőt és gyermeket egyaránt –, aki rejtegetni mer előlem. Ismétlem, egy órát kapsz!
Tom elrakta a pálcáját, majd megfordulva az iskola fölötti eget kémlelte az angyalt és Lucifert keresve tekintetével. Aztán a szeme sarkából fehér villanást látott. Arra kapta a tekintetét, és az egyik torony fölött éppen megpillantotta a felröppenő Sandalphont, akit aztán Lucifer követett, mint egy éjjeli árny.

– A várakozást is eluntad már? – kérdezte elé lépve Zegrath.
– Pofa be, vagy a nyelvedet is leátkozom, Zegrath! – Nézett rá dühösen Tom.
– Ahogy óhajtod. Viszont nem tudunk tovább maradni. A Nap pár óra múlva felkel, nekünk pedig menedéket kell találnunk – felelte a vámpírok vezetője.
– Tudom. Elmehettek! Innentől rajtam van a sor – mondta, aztán az iskola felé fordította pillantását.
– Rendben. Köszönjük, hogy jelen lehettünk, a vacsora igazán ínycsiklandó volt – mondta a vámpír férfi, majd meghajolt, aztán intett az embereinek, hogy kövessék. Tom egy fanyar mosollyal nézett utánuk, végül visszafordulva végigjáratta tekintetét a halálfalóin.
– Veszteségek? – tette fel a kérdést.
– Nyolc halott, hat sebesült és négyen még ki vannak ütve – felelte Lucius kissé előrébb lépve.
– Értem. Nálad, Fenrir?
– A falkám nagy része odaveszett, a megmaradtak közül sokan sebesültek – válaszolta a vérfarkas. Tom bólintott, és visszafordította tekintetét az iskola felé. Ők is vesztességekkel vannak tele, de a legfőbb találkozás még nem történt meg. Pottert egyszer és mindenkorra elintézi. Többé nem fog senki sem az útjába állni. Ahogy egyre inkább teltek a percek, Tom fel-alá kezdett járkálni, néha megállva és türelmetlenül pásztázva a környéket.
– Az idő mindjárt lejár. Potter nem jön – mondta egy mély hang, mire Tom rákapta a tekintetét. A halálfaló lassan emelkedni kezdett, miközben a nyakához kapkodott, mintha egy fojtogató kezet próbálna lerázni.
– Még egy ilyen, Avery, és te leszel a következő áldozat – morogta Tom, aztán hirtelen elengedte a férfit, aki köhögve ért földet. Tom ekkor érezte meg, hogy valaki a közelükbe ért. Megerősítést akart, hogy nem csak az elméje játszadozik vele. – Fenrir, érzed őt?
– Igen, a közelben van – mondta a férfi felpillantva a földről.
– Gyere elő, Potter! Érzünk téged, nincs már miért bujkálnod! – mondta hangosan Tom, miközben a tájat figyelte, hogy honnan bukkan elő a fiú.

Harry pár másodperccel később néhány méterrel előtte jelent meg a láthatatlanná tévő köpenye alól, amit aztán a földre ejtett. A halálfalók közül sokan felkiáltottak, felhördültek vagy nevettek. Tom biztos volt benne, hogy a fiú fel fog bukkanni, és lám, így is lett. Felemelte a kezét, hogy csendre intse embereit, akik azonnal elhallgattak.
– Lám, végre szemtől szemben, Potter. Nagy csalódást okoztál volna, ha nem jelensz meg – felelte Tom, és mosolyra húzta ajkait.
– Nem akarom, hogy még több embernek bántódása essen. Ezt akartad, nem? Itt vagyok! Ölj meg, Tom!
– Milyen bátor szavak – mondta gúnyosan a férfi. – Ne aggódj, annak is eljön az ideje. Lezárom végre a kettőnk dolgát. Túl sok gondot okoztál már nekem.
Ekkor egy süvítő hang ütötte meg Tom fülét, majd a háta mögött felhangzott egy fájdalmas sziszegés. Megpördülve még láthatta, ahogy egy arany díszítésű tőr döfte át Nagini testét, aki aztán pillanatok alatt porrá vált. Tom dühösen bámulta a kígyó maradványait, majd artikulátlanul felkiáltott. Tekintetét felkapta az égre.
– Sandalphon! – kiáltotta dühösen az angyal nevét, aki pár méterrel felettük lebegett, majd hirtelen kitért oldalra, amikor Lucifer utolérte. Aztán mind a ketten ismét eltűntek az iskola fölött.
– Most már csak te vagy és én, Tom – szólalt meg Harry, Tom pedig rá kapta a tekintetét. – Egyikünk sem élhet, míg él a másik, kettőnk közül valaki el fog távozni...
– Egyikünk? – nevetett fel Tom. – Igen, te nem élhetsz ezen a világon. Rég meg kellett volna halnod. Túl sok bajom volt veled, már csak meg kell szüntetnem a forrását – sziszegte dühödten. Előkapta a pálcáját és a fiúra fogta, aki szintén előhúzta a sajátját és rászegezte. Egy pillanattal később mind a ketten egyszerre kiáltottak fel:
– Avada Kedavra!
– Capitulatus!
A durranás ágyúdörejnek hallatszott, ahogy a varázslatok találkoztak és egymásnak feszültek. Tom arca egy pillanatra megvonaglott, amikor fájdalom nyilallt alhasába. Remélte, hogy a kicsinek nem lesz semmi baja, hiszen a szemben lévő kölyök nem tudhat arról, hogy ő éppen egy élettel a szíve alatt küzd meg vele. Ha tudta volna, talán nem is jött volna el. Máshogy próbálta volna megoldani a csatát, ahogy ő ismerte. Hamarosan egy újabb robbanás elrepítette őket, olyan erővel lökve hátra mindkettejüket, hogy pár métert csúsztak a földön. Ahogy Tom felnyomta magát a földről, Bellatrix rögtön odarohant hozzá.
– Nagyuram, engedje meg... – mondta a nő, miközben kinyúlt felé. Tom dühösen pillantott rá.
– Nincs szükségem segítségre – morogta, aztán feltápászkodott, éppen akkor, amikor a távolban Harry is felállt, majd leporolta magát. Végül egyszerre indultak el egymás felé, hogy aztán ismét egymásra fogják varázspálcáikat. A következő pillanatban Tomot meglepte a fiú kimondott átka. Nem gondolta volna, hogy valaha is kiejtené.
– Avada Kedavra! – kiáltották mind a ketten egyszerre. Viszont a két varázslat most nem találkozott. Az ő csóvája a fiú felé tartott, Harryé pedig felé, aztán a következő pillanatban a világ elsötétült és megszűnt körülötte létezni.

Az idő megállni látszott...



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)