Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice ideges volt, futott volna, de a lábai egyszerűen, mintha gyökeret eresztettek volna a szilárd betonba. Scar még mindig őt figyelte, majd fejére húzta kabátja kapucniját és lassan elindult a lány felé. A férfi megérezte, hogy a fekete hajú, rémült lány valahogy más, mint a többi ember, habár alkímiát, vagy ártó szándékot nem érzett belőle. Mindazonáltal nyugtalanította a jelenléte, így meg kellett bizonyosodnia róla, hogy valóban nem akar ártani neki, máskülönben meg kell őt ölnie. Nem szívesen ölt nőket, fiatal lányokat pedig végképp nem, hiszen nem volt ő kegyetlen, de ha a szükség úgy hozta, akkor nem volt más választása. Ráadásul biztos volt benne, hogy a lány felismerte, különben nem nézett volna rá olyan halálra váltan. De nem volt alkimista, főleg nem állami alkimista, ebben a férfi biztos volt, különben már rátámadt volna, vagy használta volna a képességét. De talán mégis végezni fog vele, még akkor is, ha ezzel felhívja magára a figyelmet. Nem hagyhatta életben, ha látta és felismerte őt akkor, amikor bujkált. Persze, Scar csak magát okolhatta, hiszen botor dolog volt fényes nappal kikandikálnia egy ilyen széles főútra, hiszen nagy volt a forgalom, bárki megláthatta, ahogy meg is történt. Ostoba volt, amiért valaki másnak kell megfizetnie.

Alice látta, hogy a férfi felé tart, fejét lehajtva, kapucniját mélyen a szemébe húzva, mint aki nem akar felesleges feltűnést kelteni. Az emberek feléjük sem fordultak, nem érdekelte őket sem a tagbaszakadt alak, sem a rémülten álló lány. A Központi Város ebben sem különbözött Londontól, az emberek egyszerűen nem figyeltek egymásra, holott Alice most semmi mást nem akart jobban, mint felhívni magára a figyelmet.
A lába végre megmozdult, de túl lassan, mintha ólomsúly húzná, Scar pedig lassan, de biztosan odaért hozzá, majd megállt előtte pont olyan távolságra, hogy kinyújtott karral pont kényelmesen elérhette őt. Alice reszketett a félelemtől, ahogy a férfi előtte tornyosult, mint valami hatalmas árnyék. Minden idegszála megfeszült, ahogy Scar hirtelen felé nyúlt, ő pedig futni akart, rohanni, de egyszerűen képtelen volt megmozdulni.
– Sajnálom – mondta a férfi mély hangon, miközben kezét a rémült lány fejére tette.
Alice lélegzete is elakadt, ahogy hirtelen képek suhantak át az agyán. Nem a saját emlékei voltak, nem is álomképek, mert ahhoz túlságosan is igaziak voltak, hogy álomnak higgye őket. De tudta, hogy nem is a saját emlékei, mert még sosem látott ilyesmit. Az emlékképeken háború dúlt, szörnyű háború, rengeteg halott, amestrisziek és Scar népének tagjai egyaránt. Robbanások, sikolyok, lövések döreje hallatszott mindenhonnan. Alice vért látott, rengeteg vért, majd egy épület közvetlenül mellette robbant darabokra, ám neki semmi baja nem esett. A kép hirtelen változott egy ház elé, ahonnan egy tetoválásokkal borított férfi lépett ki, benn pedig vértócsába fagyva feküdt valami, amiről a lány nem tudta, ember-e, vagy sem, él-e, avagy meghalt, de nem is óhajtotta megtudni. Vér, tetoválások, melyek hasonlítottak a transzmutációs körön látottakhoz. Aztán hirtelen éles, üvöltésre hasonlító hang hallatszott, majd újabb robbanás történt, Alice pedig hirtelen került vissza a valóságba.
Döbbenten nézte az előtte álló férfit, aki úgy rántotta vissza a kezét, mintha bizony tűz égetné. Scar arcán is látszott a meglepettség, vagy félelem, mert úgy meredt a lányra, mintha ő csinált volna valamit.
– Mi… mi a fene vagy te? – kérdezte a férfi, óvatosan hátrálva, majd megfordult és olyan gyorsan iramodott el, hogy mire Alice egyáltalán felfogta a dolgot, Scar már eltűnt az emberek között.

Alice nehezen lélegzett, még nem fogta fel egészen az előbb látott rémképeket, de tudta, hogy Scar emlékei voltak. Valahol tudta, hogy a férfi szemén keresztül látta a háborút, a halottakat, mindent. Háború… Igen, Ed mesélte neki, hogy gyerekkorában volt egy háború Ishvallal. Az ishvali háború, ahol sok ember meghalt. Alice még mindig hallotta a robbanásokat, még mindig orrában volt a vér és a puskapor, valamint a robbanások émelyítő szaga. Hányingere volt, de mégsem okádhatott az utca kellős közepén, így mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa magát. A falnak tántorodott, majd lerogyott és próbált megnyugodni. Nem ment könnyen, mert háborút eddig csak filmeken látott, ám Scar emlékei olyan valóságosak voltak az elméjében, mintha ő maga is ott lett volna. Pedig a férfi csupán megérintette, nem tett semmi mást, Alice pedig nem értette, hogy láthatta az emlékeit. Hiszen Ed is érintette már meg, de az ő emlékeit nem látta. Talán kell még valami hozzá? Talán az emléklátás Scar esetében azért volt lehetséges, mert az alkímiája másmilyen? Alice nem tudta, de azt igen, hogy a férfi valószínűleg meg akarta ölni, nem megosztani vele az emlékeit, hiszen ő is pont olyan riadtnak tűnt ettől az egésztől. De akkor is végezni akart vele, talán mert rájött, hogy felismerték. Alice-t rettegés fogta el, mert most már biztosra vette, hogy egyvalaki van, aki végezni akar vele, legyen bármi az ára. Beharapta az alsó ajkát, majd próbálta lenyugtatni vadul kalapáló szívét. Ed mégsem láthatta így.
Ed! Jól otthagyta a fiúkat, ez szent igaz, most pedig pont Edre lenne szüksége. De ha elmondja neki, hogy Scar megtámadta, a fiú ezek után hét lakat alatt fogja őt őrizni. Hiszen még Envyről sem tud, bár igaz, Scar most nagyobb veszélyt jelent ránézve, mint egy homonculus, aki mindössze néha a frászt hozza rá, de egyébként mindig segít neki. Úgy döntött hát, hogy visszamegy Edékhez, hiszen biztos volt benne, hogy a fiúk is őt keresik. Remegő lábakkal elindult visszafelé abban reménykedve, hogy Scar nem akarja újra megtámadni. Ha igen, akkor maximum sikítani fog, hátha odacsődül pár ember. Elvégre ki ne venne észre egy nyilvánvalóan védelemre szoruló ifjú hölgyet?

~*~

Ed és Al mit sem sejtve lépdeltek az utcán Alice-t keresve. A fiúk aggódtak a lányért, hiszen ki tudta, hogy ilyen állapotban mégis hová futhatott. Ed önmagát okolta, hiszen mégsem úgy kellett volna közölnie a dolgokat a lánnyal, így csak remélhette, hogy ha megtalálják, Alice nem fog haragudni rá. A fiú a kezében tartott csokorra nézett. Al azt mondta, a lányok szeretik a virágokat, de nem volt benne biztos, hogy ezzel sikerül majd kiengesztelnie a fekete hajút. Winry mindig sokáig morgott, ha Ed megbántotta, vagy olyat csinált, ami neki nem tetszett. Ilyenkor napokig nem szóltak egymáshoz, aztán Winry mégis mindig megnyugodott, holott Ed sosem vitt neki semmit. Se virágot, se édességet, sőt, sokszor bocsánatot sem kért tőle. De Winry az csak Winry volt, egy gyerekkori barát, aki Ed szemében nem igazán számított lánynak, hiszen nem is nagyon viselkedett lányként. Mert hát, melyik lány vagdos csavarkulcsokat valaki fejéhez, vagy üvöltözik vele úgy, hogy a szomszéd faluban is hallani? Vagy melyik lány van teljesen úgy oda az automailekért, meg mindenféle fémalkatrészért, ahogy csak a fiúk tudnak lelkesedni az ilyesmiért? Nem, Winry egyértelműen nem viselkedett úgy, ahogy egy lánynak kellett volna, így Ed sem tekintette annak. Winryn például sosem állt volna jól egy báli ruha, Ed pedig el sem tudta őt képzelni benne annak ellenére, hogy a lány néha hordott szoknyát.
Alice azonban teljesen más volt, ő tényleg lányként viselkedett és Ed nagyon jól el tudta őt képzelni egy elegáns ruhában a bálon. Habár ő is tudott mérges lenni, de a fiú látta, hogy mennyire örült a titokzatos hódolótól érkezett virágcsokornak és plüssmackónak. Ed akkor nem jött rá, de bizony érzett némi féltékenységet, amiért valaki más is szemet vetett Alice-re. Most újra elfogta az a rossz érzés, hiszen nem tudta, ki az a nyomorult, aki nem átall az ő vetélytársa lenni. Vetélytárs?! Ed egy pillanatra megdöbbent, hiszen sosem gondolt „úgy” a fekete hajú lányra, mégsem tetszett neki, hogy valaki más is ajándékot küldött neki. Meg kellett tudnia, ki a rejtélyes illető, csak éppen azt nem tudta, hogyan.
– Minden rendben, bátyó? – hallotta meg hirtelen Al hangját, ami visszarángatta a valóságba. - Olyan furcsa képet vágtál az előbb.
– Minden… minden rendben – bólintott Ed, de tudta, hogy ezzel nem győzte meg az öccsét. Al túl jól ismerte már őt. – Csak aggódom Alice miatt. Remélem, nem tévedt el, még nem ismeri annyira a várost.
– A hotel felé láttam futni, amikor olyan dühösen elrohant – mondta Al, de azért ő is aggódott Alice-ért. – Ne félj, biztosan nincs semmi baja.
– De nem ismeri ezt a világot, és ha a képessége valakinek szemet szúr, abból nagy baj lehet – jegyezte meg az Acél alkimista. – Ha a homonculusok rájönnek, micsoda képesség birtokában van, a végén elrabolják és felhasználják.
– Azért nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, bátyó – csóválta a fejét a fiatalabb fivér, holott ez neki is megfordult a fejében. – Alice annyira nem naiv, hiszen velünk szemben is igen óvatos volt az elején.
Ed egyetértően bólintott, de valami mégis nyomasztotta. Volt egy olyan rossz érzése, hogy a lány mégiscsak bajban van, így picit megszaporázta lépteit.

Éppen félúton járhattak, amikor megpillantották Alice-t, aki tétován botladozott a járdán, egyik kezével a falat támasztva. Ed azonnal sietősre fogta a dolgot, mert úgy tűnt, a lány nem érzi túl jól magát. Erre utalt az is, hogy szabad kezét a szájára szorította, mint aki éppen hányingerrel küzd.
– Alice! – kiabálta Ed, mire a lány felnézett, majd mikor rájött, ki szólt hozzá, halványan elmosolyodott. – Jól vagy? Minden rendben? Hányingered van? Elvigyünk orvoshoz? – záporoztak a kérdések, mikor a fiúk odaértek hozzá. A lány csak megrázta a fejét.
– Minden… minden rendben… csak… – Alice nem tudta, hogy fogalmazza meg a dolgot. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, amit még nem tudott feldolgozni.
Így az egyetlen dolgot tette, amit ilyen helyzetben az ember tenni tudott. Egyetlen mozdulattal lökte el magát a faltól, majd borult Ed nyakába, szorosan átölelve a meglepett fiút. Még nem volt kész rá, hogy mindent elmondjon a Scarral való rövid találkozásról, a borzalmas emlékképekről, vagy az őt ért megrázkódtatásról. Az érzéseit, és gondolatait nem tudta szavakba önteni, az egész túlságosan is hirtelen történt, neki pedig időre és támogatásra volt szüksége. Már egyáltalán nem haragudott Edre, helyette úgy bújt az Acél alkimistához, mint aki védelmet és megnyugvást keres. Fejét a fiú vállába fúrta, miközben érezte, hogy a hányingere kezd elmúlni, zakatoló szíve pedig lassan visszaáll a rendes ütemre.
Ed első döbbenetéből felocsúdva, bal kezében még mindig a virágcsokrot tartotta, míg a jobbal, amely automail volt, óvatos, suta mozdulatokkal megveregette a lány hátát. Remélte, hogy ez megnyugtatja, bár biztos nem volt benne. Még sosem ugrott senki így a nyakába, még sosem kellett ilyen módon megvigasztalnia senkit, így halvány fogalma nem volt arról, mit is kéne tennie ilyen helyzetben. De úgy tűnt, hogy a dolog hatott, mert Alice lassan kezdett megnyugodni és már nem markolta olyan görcsösen Ed kabátját, már nem simult olyan szorosan hozzá. Végül a lány elhúzódott tőle, és az első, amit meglátott, azok a földön szétszóródott könyvek voltak.
– Ó, leejtetted miattam a könyveket – mondta halkan, mire Ed is a földre bámult, de fogalma sem volt, mikor estek ki a kötetek a kezéből.
– Semmi gond, hagyd csak! – hárította el a fiú, miközben Alice lehajolt, hogy összeszedje a néhány könyvet. – De biztosan jól vagy? Sápadtnak tűnsz.
– Ühüm – biccentett a lány, mert Ed aggodalmas hangja újra eszébe juttatta a rémképeket. – Majd a hotelben elmondom, ígérem – döntött végül, Ed kezébe nyomva a könyveket.
– Rendben, én… szóval… – Ed tétován álldogált, majd végül úgy döntött, ideje előhozakodni a dologgal. – Ezt… ezt neked hoztam és… ne haragudj! Nem akartam goromba lenni veled, csak… én… tudod… – nyújtotta át a csokrot.
– Köszönöm… azt hiszem… – Alice legalább annyira zavarban volt, mint az előtte álló fiú, amikor átvette a virágot. – És nem haragszom. Nekem sem kellett volna annyira felfújni a dolgot.
Tétován álltak egymással szemben, egyikük sem tudta, hogy most mit kéne csinálnia. Ahogy Ednek, úgy Alice-nek sem volt semmiféle tapasztalata a randizás terén. Hiszen senki sem hívta el a dilis lányt sehová, senki sem akart vele elmenni egy moziba, vagy buliba, esetleg csak egyet sétálni a parkba. Egy fiú sem alacsonyodott volna le addig, hogy őt válassza báli partnernek, holott többek szerint is Alice kifejezetten csinos volt, csak hát köztudottan nem volt normális és senki sem akarta magát vele égetni.
Ezek után csak hallgattak, de aztán egy idő után kezdett kínossá válni a dolog, így Alice végül összeszedte minden bátorságát és Edre nézett.
– Nem… nem kéne lassan visszaindulnunk? – kérdezte bátortalanul, mire az Acél alkimista pislogott párat, mint aki álomból ébred.
– De – bólintott a fiú, majd Al felé fordult. – Al, megyünk, gyere már! – majd választ sem várva elindult a hotel felé.
Alice és Al megkönnyebbülten követték. A fiatalabb fivér volt olyan tapintatos, hogy nem tett fel kérdéseket, de észrevette, hogy valami megváltozott a bátyja és a fekete hajú lány között. Csak abban nem volt teljesen biztos, hogy mégis mi történt pontosan.

Már közel jártak a szállodához, Ed kettőjük előtt ment, mint aki nagyon siet, ami végre alkalmat adott Alice-nek arra, hogy megkérdezzen valamit, ami már régóta fúrta az oldalát. És ezzel el is tudta terelni a gondolatait az előbbi enyhén szólva is zavarba ejtő dologról. Meg főleg az előtte lezajlott rémisztő incidensről.
– Mondd csak, Al, miért éltek hotelben? Úgy értem, kibérelhetnétek akár egy lakást is, így nem kéne folyton azon aggódnotok, hogy lesz-e szabad szobátok, ha bárhonnan visszajöttök – fordult a lány a fiatalabb fivérhez.
– A bátyó szerint ez kényelmesebb, mert úgyis sokat utazunk – válaszolta Al. – Szerinte nem érné meg egy lakást fenntartani, ha alig tartózkodunk benne. Másrészt, utálja a házimunkát és főzni sem tud.
– Ühüm – bólogatott mindentudóan Alice, mert sejtette, hogy nem ennyiről van szó. – Kár, pedig kényelmesebb lenne. És én tudok főzni.
Alice valóban nem hazudott, kiválóan főzött, az anyukája kiskorától kezdve tanítgatta rá, ő pedig szívesen töltötte idejét a konyhában, amikor éppen nem rajzolgatott. Ráadásul a nagymamájának hála, aki vidéken élt egy kis faluban, a régimódi, fa- és széntüzelésű tűzhely sem jelentett számára problémát. Alice apja gyakran mondogatta, hogy le kéne már cserélni azt az ócska tűzhelyet, hiszen vannak sokkal modernebbek is, ám a nagyi ragaszkodott a régihez. Még az anyjáé volt, előtte meg a nagyanyjáé, azaz Alice üknagymamájáé és szerinte azokban a modern sütőkben úgysem készül olyan finom étel, mint a hagyományosban. Alice gyakran töltötte a nyári szünetek egy részét a nagyszüleinél, ahol nemcsak sütni-főzni tanult, de gyakran segített a nagypapájának is a gazdaságban. Nem volt egy elveszett lány és imádta a kis falut, ahol mindenki ismert mindenkit és őt sem nézték sültbolondnak, mert manókat és tündéreket lát. A vidéki népek hittek a babonákban, így Alice igazán otthon érezte magát a környéken.
Alice ugyan nem látta, de Ed alig észrevehetően lelassított és a fülét hegyezte, amikor a lány közölte, tud főzni. Ed, mint minden valamirevaló fiú, szeretett jókat enni, az alkímiához meg amúgy is sok energiára volt szükség. Az Acél alkimista, bár szerette az éttermi ételt, de azért nagyon hiányzott neki a jó kis hazai. Most pedig, hogy Alice szóba hozta a lakásdolgot, újfent elgondolkodott. Való igaz, egy lakás fenntartása jóval olcsóbb, mint az állandó szállodai tartózkodás. Nem is kéne nagy lakás, egy háromszobás elég lenne, ahol kényelmesen elférnének. Ha pedig Alice ellátja a háztartást, akkor ők is nyugodtabbak lehetnek. De, mi van, ha utaznak? A lányt nem hagyhatják magára, nem igaz? Főleg, hogy a Führer csak a Központi Városban engedélyezte a szabadon járkálását, de a várost nem hagyhatja el. Ed tisztában volt vele, hogy amíg Alice nem hagyhatja el a várost, addig ők sem mehetnek sehová, pedig nagyon szeretett volna elutazni, hátha valahol megtalálja végre azt az istenverte követ. De ha kérvényt is intéz, akkor is jó esetben hónapokig tarthat az elbírálás még akkor is, ha igénybe veszi Roy Mustang ezredes segítségét. Bár ez lett volna az utolsó, amit akart, ám tudta, hogy a hivatalnokok sosem kapkodják el a dolgot. Ám ha magához a Führerhez fordulna… De Ed szinte azonnal el is vetette az ötletet. King Bradley nem olyan ember volt, akit mindenféle aprósággal zargatni lehetett. A fiú megvakarta a tarkóját, miközben gondolkodott. Ki kellett találnia valamit, hogy Alice szabadon távozhasson a városból. Csak még nem tudta, hogy mit. Viszont az is igaz, hogy amikor három évvel ezelőtt a fivérek felégették a házukat, megfogadták, hogy sehol sem fognak letelepedni. Ed részben ezért is ódzkodott egy saját lakás gondolatától, hiszen az azt jelentené, hogy ismét van otthonuk. Ő pedig nem akart egy újabb otthont elveszíteni, ám erről sosem beszélt nyíltan Al előtt. Most azonban elgondolkodott Alice ötletén, ami nem is tűnt annyira borzalmasnak még akkor sem, ha Ed minden idegszála sikítva tiltakozott ellene. Viszont a lánynak abban igaza volt, hogy kényelmesebb lenne, ha mindig biztosan lenne hová visszatérniük. Ugyan ha baj volt, mindig hazatérhettek Riesenboolba, ahol Pinako nagyi és Winry már családtagokként bántak velük, de az mégsem volt az igazi. Ed viszont a gondolatától is rosszul volt, hogy újjáépítse azt a házat, ahol gyerekkorukban éltek. Ehhez nem lett volna elég lelkiereje, ő is tudta. Ám egy saját lakás a Központi Városban talán nem is volt olyan elszállt ötlet, csak ő kötötte makacsul az ebet a karóhoz, ahogy mindig is szokta. Mindenesetre úgy döntött, megfontolja a dolgot, de nem szól róla Alnak. Legalábbis egyelőre, hiszen akkor esetleg hiú reményeket ébresztett volna az öccsében.

~*~

Alice gondosan várt, míg befejezték az ebédet, hiszen mégsem hozakodhatott elő az étteremben a „Scar meglátott és megpróbált megölni én meg beleláttam az emlékeibe” című történettel. Tartott tőle, hogy Al kisebb szívrohamot kapna – ha egy páncél erre egyáltalán képes –, Ed meg idegbajt, aminek az étterem és a vendégek látták volna kárát. Így nem hozott szóba semmit addig, míg mindannyian el nem hagyták az éttermet és fel nem értek a fiúk szobájába. Már ebéd alatt megállapodtak abban, hogy Ed és Al közös szobájában beszélgetnek. A fiúk nem szívesen mentek volna Alice szobájába még akkor sem, ha Ed egy kissé tapintatlan tudott lenni. De még ő is tiszteletben tartotta a lány magánéletét és engedély nélkül nem lépett „veszélyes terepre”.
– Mit akartál mondani, mikor rád találtunk? – kérdezte Ed, miközben kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben. Alice a másikba telepedett, míg Al a kanapén foglalt helyet. – Nagyon zaklatott voltál, de azt mondtad, majd később elmondod, miért.
– Igen, nos… – Alice idegesen dőlt előre, egymásba kulcsolva ujjait. – Az a helyzet, hogy… összefutottam valakivel.
– Kivel? Ismerjük? – kérdezte Al, mire a lány csak biccentett. A két testvér egymásra nézett, és egyetlen dolog járt a fejükben. Vagyis egy név, egy bizonyos név, akinek a tulajdonosa képes lehet megijeszteni Alice-t.
– Scarral – nyögte ki végül a fekete hajú, a két fivér megdermedt egy pillanatra.
– Bántott?! – kérdezte riadtan Ed, miközben a lányhoz lépett, és megragadta a vállát, de nem erősen, inkább csak aggodalmasan. – Mit csinált veled? És mit akart tőled?! Ugye nem esett bajod?
– Nem, nem, semmi bajom – rázta a fejét a lány, belepillantva az Acél alkimista aggodalomtól csillogó szemébe.
Alice elmondta a fiúknak, ami történt, nem hagyva ki azt sem, hogy miket látott és hogy magát Scart is szemmel láthatóan megrémisztette a dolog. Alice eddig nem gondolt bele, de volt valami a férfi hangjában, ami elárulta, hogy ő maga is megijedt az egésztől. De ahogy jobban belegondolt, elképzelhetőnek tartotta, hogy a másik is látott valamit, talán pont a háborús emlékeket. Alice nem tudta, hogy működik ez a fajta képessége, mert még sosem tapasztalt ilyesmit.
Mikor végzett, a két fivér néhány percig csak csendben ült. Al testtartásáról és arckifejezéséről semmit sem lehetett leolvasni, de Edet szemmel láthatóan dühítette a dolog. A fiatalabb fivér biztos volt benne, hogy bátyja ezúttal is önmagát okolja és nem is tévedett. Az Acél alkimista dühöngött, amiért olyan ostoba volt, amiért úgy megbántotta Alice-t, hogy elrohant és Scar kis híján végzett vele. A meggondolatlanságával veszélybe sodorta a lányt, amiért csak ő a felelős. Ha Alice-szel történt volna valami, sosem bocsátotta volna meg magának. Már így is túl sok baklövést követett el. Először az anyjuk, aztán Al, most pedig majdnem Alice. Kis híján ismét elveszített valakit, aki fontos neki, mindezt azért, mert megint nem tudott viselkedni. Ennek pedig véget kellett vetnie.
– Mostantól kezdve nem mászkálhatsz egyedül! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Ed. – Ha bárhová mész, akkor egyikünk mindig veled lesz. Vagy mind a ketten. Azután az ostoba bál után pedig elmegyünk a városból, ha kell, megszöktetlek, de minél távolabb akarlak tudni mindenféle bajtól.
– De a Führer nem engedte meg Alice-nek, hogy elhagyja a várost – jegyezte meg félénken Al, mire csak egy ronda pillantást kapott jutalmul a bátyjától.
– Szerintem nekem megengedné, ha beszélnék vele, bár nem mintha eddig bárhová is egyedül járkáltam volna a Központi Városban – szólalt meg halkan Alice, mire a két fiú kíváncsian nézett rá. – Nem tűnik emberevőnek, hátha szót értek vele. Persze ahhoz be kéne jutnom a Parancsnokságra.
– Holnap beviszlek, úgyis beszélnem kell azzal a nyavalyással – morogta kelletlenül Ed, mire Al csak felsóhajtott.
– Bátyó, nem szép dolog így beszélni a felettesedről. Az ezredes nem rossz ember – mondta békítően.
– Lehet, de akkor is roppant mód idegesítő – dünnyögte az idősebb testvér. – Valószínűleg lehervad majd a vigyor a képéről, ha megtudja, hogy mégis szereztem partnert a bálra. Mármint… úgy értem… – pislogott a másik fotelben üldögélő lány felé.
– Nyugi, elmegyek veled, úgysem voltam még igazi bálban – mosolyodott el halványan Alice, amiért Edtől kapott egy hálás pillantást. A fiú szemmel láthatóan megkönnyebbült, amiért nem kellett újra lejátszaniuk a meccset. – Nehogy csorbát szenvedjen az a fene nagy hírneved, Acél alkimista.
Mindhárman elnevették magukat, de ebbe a nagy örömbe nem kevés félelem és fájdalom is vegyült. Mindannyian tisztában voltak a lányra leselkedő veszéllyel, hiszen ha Scar egyszer megpróbálta megölni, máskor is próbálkozhat, ezt Ednél jobban nem tudta senki. Alice-nek is megvoltak a maga aggályai, főleg, mert pontosan tudta, hogy a Führer ugyanúgy homonculus, mint Envy. Ám Envytől eltérően, King Bradleytől tartott, mert volt valami a férfiban, amitől a haja is égnek állt és sikítani tudott volna. De most bátornak kellett lennie, ha ki akart jutni a Központi Városból, el Scar közeléből. Bár tudta, hogy akkor talán nem láthatja majd Envyt, ám a túlélés és a saját biztonsága jelenleg mindennél fontosabb volt.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)