Fénytelen fények írta: NymphaTonks

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


A kékeslila égbolt rácsöpög a víz felszínére, ahogy a horizonton a tenger egybeolvad a naplemente árnyalataival. Sós könnytenger mossa a partokat, és könnybe lábad a szeme a fájdalomtól, ahogy a jéghideg hullámok megcsiklandozzák a lábujjait. Szeme előtt elhomályosul a hömpölygő víztömeg, és arcán lassan gördülnek le a könnycseppek. Hirtelen elengedhetetlen vágyat érez, hogy belevesse magát a vízbe, hogy ő is egy legyen a partot mosó hullámok közül, táncolni akart pontosan úgy, ahogy a szél fütyült, bele akart olvadni a végtelen kékségbe.

Az alkonyat szélcsókot lehel a bőrére, lúdbőrt varázsol meztelen testére, fogai alig hallhatóan összekoccannak a hidegtől. Alkonyodik. Egy pillanatra lehunyja a szemét, hallgatja a tenger halk melódiáját, mintha csakis neki énekelnének a hullámok, mintha csak hívogatnák őt. Gyere… gyere közelebb! Játssz velünk! Ő pedig már rohan, szalad a hívó szóra, térdig gázol a hullámok között, vízcseppek tapadnak a bőrére, magához öleli a tengert, szélesre tárja a karját, és halk, zokogásba fulladt kiáltással válaszol a hívásra. Egy pillanatra megtorpan. Ujjai közül kifolyik a kék gyémánt, a só illata az orrát csiklandozza, és nagyot sóhajt. A tenger tovább hívja, a lábait simogatva készteti, hogy egyre közelebb és közelebb menjen, hogy elmerüljön a mélységbe, ő is vízzé váljon, hullámgyerekké, alkonyatégbolttá…

A vállai rázkódni kezdenek. A ruhái a parton maradtak, nem tudja már, a sírástól remeg-e, vagy attól, ahogy a hideg simogatja a testét, de tesz még egy kósza lépést, hagyja, hadd sértsék fel a talpát a vízfenéken pihenő éles kagylók.

A szél játékra csábít, hullámgyerekek forgolódnak körülötte, gyere, játssz velünk te is, gyere közelebb hozzánk, suttogják a fülébe, aztán kacagnak, felugranak, az ég felé kapkodnak, mintha lángok lennének. Türelmetlen, vad, vörös lángok.

A víz már a derekáig ér. Óvatos léptekkel gázol előre a sóskönnyű tengerbe, lehunyja a szemét, enged a csábításnak. Ölelésre vágyva tárja ki a karját ismét, hagyja, hadd öleljék át a hullámok ismét, hadd csókolgassák végig meztelen vállát, közben pedig hadd húzzák őt magukkal, egyre mélyebbre, egyre beljebb a végtelenségbe.

A tenger halkan morajlik körülötte. Anyaként terelgeti hullámgyerekeit, csitítja és óvja őket, nem hagyja, hogy felkapja és magával vigye a szél. Aztán ő is közéjük veti magát. Elmerül a tenger ölelésében, egy pillanatra az édesanyja is eszébe jut, puha karjainak gyengéd érintése, ringatása, énekszavai. Akár a tenger. Hirtelen eltűnik az égboltra festett alkonyat, a hideg megszűnik számára, ahogy elmerül a vízben. Lehunyja a szemét, nem mozdul, csak élvezi az anyai érintéseket. Olyan régóta vágyott már erre! Aztán egyszer csak elkapja a csuklóját egy örvény, körforgásba húzza őt játszani, fodrozódó hullámok nevetnek körülötte, ő pedig csak merül, merül, egyre mélyebbre, tekintete dermedt, mosolya arcára fagyott, és hagyja… csak hagyja, hogy mély álomba ringassa őt a tenger.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)