Kezdőlökés írta: Darth Raven

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---


Kezdőlökés


A harcos elmosolyodott, amikor meglátta az elnyomás központját. A Zigéria zöld korongja apró foltként terült el a hajó ablakában. Ózonkék óceánjai átívelték a kontinensek között húzódó teret, magasztos felhői lomha óriásokként szelték felettük az eget. Kevés város húzódott a felszínen, azok is csupán apró pontokat képeztek a káprázatos tájon. Hajósok ezrei fordultak meg nap mint nap elegáns kikötőikben, a galaxis legbecsesebb portékait hozták magukkal, méghozzá olyan összegekért, amelyek még a Coruscant pénzembereit is megszégyenítenék.

A harcos ismerte ezt a helyet. Ismerte, ezért nem tévesztette meg a látszat, ami olyan könnyedén megigézte az ide érkezőket. A Zigéria zöld korongját mérges gaz fedte szokványos növények helyett, a köztük járó vadak pedig egy várost is lerombolhattak, ha elkapta őket a gyilkolási kedv. A bolygó városai gigantikus erődítményekre emlékeztettek, mint bármi másra, ami pedig az árut illette: a harcos maga is közéjük tartozott egykoron.
Elvitték, láncra verték, majd dolgoztatni kezdték abban a hitben, hogy sosem lesz több közönséges eszköznél. Élete java részét valóban akként élte le, és alighanem halála pillanatáig az marad, ha nem történik valami rendkívüli:

Tíz évvel azután, hogy látszólag véget ért az élete, Obi-Wan Kenobi egy csapat elszánt jedi élén behatolt a palotába, és velük együtt a Köztársaság haragja is rászabadult a világra. A jedik vakmerő akcióját követően a hatalmas állam hajói ellepték a Zigériát, néhány óra leforgása alatt véget vetve a rémálomnak, ami egy évezreden át dúlt a bolygó felszínén.

A szolgák visszanyerték a szabadságukat, az elnyomók pedig megkapták méltó büntetésüket.

Azonban kevés idő jutott a bűnhődésre.

A bevetés dacára a Klónháború tovább dúlt, olyan ütemben falva a Köztársasági Flotta tartalékait, amelyet még a galaxis legerősebb hatalma sem pótolhatott érdemben. A Mag védelmében zajló kétségbeesett lépések között a Frontra rendelték Zigériára küldött erőket, az utolsó távozó cirkáló pedig még néhány vadászgépet sem hagyott maga után, ami biztosíthatta volna a békés átmenetet. Az alkalmat megragadva Senia Scintel csapatai visszatértek a bolygóra, épp olyan vadul és eltökélten, ahogyan az elmúlt évezredek során is rendet tartottak rajta. A fővárost még aznap visszavették, más települések tartották magukat egy ideig, azonban a támadó sereg túl nagynak és túl felszereltnek bizonyult ahhoz, hogy vereséget mérjenek rájuk a képzetlen szabadságharcosok.

Egy hónappal a támadás után a Zigéria úgy festett, mintha meg sem fordultak volna rajta a Köztársaság csapatai. A vagyonuktól megfosztott rabszolgahajcsárok az alvilág zegzugain keresztül visszaszerezték az elkobzott portékáikat. Ha valaki netán szabad lett, még aznap kerítettek a helyébe valaki mást, ennek eredményeképp a Köztársaság még annyit sem ért el, hogy a támadással lecsökkentse az elnyomottak számát.
A harcost az elsők között fogták vissza. Ismét szolgálatba állították, ezúttal keményebben dolgoztatva, mint eddig bármikor. Azonban már nem bánta. A szabadságát nem nyerte vissza, azonban történt valami, ami örökre megváltoztatta a gondolkozását. Megváltoztatta, ahogy a világra nézett, gyökerestül átformált mindent, amit valaha is tett az életben:

Látta Obi-Want.

Mostanra sokakban élt a jedi mester emléke, azonban senkiben sem keltett akkora vihart, mint a harcosban. Bár Numannak hívták, aznap már tudta, hogy jóval több kell ide az akkori önmagánál. Numan egy senki volt, semmit sem tudott elintézni az életében. Tehetetlen tárgy volt, amivel mindenki kedv szerint rendelkezhetett.

Azonban Obi-Wan senkinek sem hajtott fejet.

Numan egymaga sosem nyerhette vissza a szabadságát, de amikor a saját kezébe vette az életét, nem is Numan képében vágott bele élete legőrültebb tettébe, hanem Obi-Wanként. Numan nem szökhetett volna el a Zigériáról, de nem is Numan tette meg. Obi-Wan volt.
Obi-Wan szabaddá tette őt, és miután visszanyerte az életet, amit elveszített, pontosan tudta, mihez kezdjen vele: eljött az ideje, hogy felszabadítson mindenkit, akinek ott kellett szenvednie. Amikor Obi-Wan a Zigériára tért, félmunkát végzett. Ezzel párhuzamosan, amikor maga mögött hagyta a Zigériát, maga is félbehagyta a feladatát.

Ám ezúttal másként lesz.

Numan a pilótafülke ablakába nézett, onnan pedig Obi-Wan nézett vissza rá. Egy kisebb vagyonba került átműtetnie az arcát. Nem maga miatt tette – az elméjében már a műtét előtt is Obi-Wan nézett vissza rá a tükörben –, azonban a terv megkövetelte a beavatkozást. Az arc mellett a fénykardot is megkövetelte tőle. Nem az igazit, de a leghűbb másolatot, amit a megfelelő ember beszerezhet magának a megfelelő összegért.
A hengeres fegyvert vizsgálva Numan mosolya kaján vigyorrá fajult. És vele együtt Obi-Wan is elvigyorodott.

***

A Zigéria forgalma megsokszorozódott az elmúlt évek során. A számtalan érkező hajó miatt kevés idő maradt az ellenőrzésre, a túlhajszolt személyzet pedig képtelenné vált a váratlan helyzetek érdemleges kezelésére. Így aztán, amikor Numan megmondta a légi irányításnak, hogy ő a legendás Obi-Wan Kenobi, olyan káosz keletkezett odalent, amilyet rég láthattak errefelé.

Nem indultak vadászgépek, ahogyan leszállót sem készítettek elő az érkező számára. A forgalmi irányítás alkalmazottjai epekedve várták Senia parancsát, azonban a királynőt éppúgy meglepte az esemény, mint bárki mást. Negyed órába is beletelt a döntés meghozása, és mire ez megtörtént, Numan már a fennsík tetején húzódó város felett járt.

Az elnyomás központja káprázatos látványt nyújtott a magasból, díszes épületek sorakoztak a piramis mellett, gigászi lények szelték felettük az eget. A város házait egymásra halmozott, téglalap forma házak alkották. A kevés férőhely miatt mindig egy kicsit többen nyomorogtak bennük a kelleténél, mindazonáltal az éhezés és a rabszolgahajcsárok kombinációja elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne álljon fenn túl nagy probléma a lakosság létszámát illetően. A település fegyverekkel és őrökkel telerakott falai közt számtalan leszállót létesítettek az elmúlt évek sotán, és Numan hamar kinézte magának az egyiket. Gond nélkül leszállt rá a gépével.

A személyzet tagjai emlékeztek Obi-Wanra, ahogyan az őrök sem feledkeztek meg a jedi mester nem mindennapi akciójáról. Bármit is mondott nekik a királynő, féltek fellépni ellene, ugyanis a Köztársaság támadása élesen élt az emlékezetükben. Tudtak a felkelőkről, és arról is, hogy előszeretettel avatkoztak be az ehhez hasonló társadalmak életébe. Bár a Birodalom nem számolta fel a rabszolgaságot, a Lázadás még megtehette. Ennek hála Numan úgy lépett az utcára, mint egy szent.

A szűk utcákat járó népek megálltak, amikor meglátták a fénykardos fejedelmet, a rabszolgahajcsárok pedig rettegve néztek a köztük járó entitásra. Egy asszony kiejtette a kezéből a kosarat, amikor találkozott egymással a tekintetük. A pénz útján hozzá került ifjak sietve kapkodták fel a holmikat a betonról, aztán ők is megdermedtek Obi-Want látva.

Numan legszívesebben vigyorogva ment volna fel a palota lépcsősorán. Tartania kellett magát az álcához, ezért rezzenéstelen arccal tette meg a bejárathoz vezető utat. Odafent őrök tucatjai állták az útját. Numan rájuk szegezte a tekintetét, a harcosok úgy szaladtak szét előtte, mintha egy tengert választott volna ketté.

Halálnyugalommal ment tovább, keresztül a résnyire kitáruló kapun, át a rémült őrökön, majd azt őt figyelő szolgákon, akik benne látták a szabadság zálogát. Hamarosan mind szabadok lesznek, a harcos ezzel a gondolattal torpant meg a trónszék előtt.

Senia látszólag közömbösen ült előtte, azonban finom arcvonásain meglátszott a félelem. Numan is meglepődött, élőben még sosem látta az uralkodót, senkinek sem ért annyit, hogy a közelébe engedjék. Senia fiatalabbnak tűnt, mint hitte, büszkén viselte a koronáját, a nyakát és csuklóját borító ékszerek még az anyjáénál is fényűzőbbek lehettek.

Mindketten tudták, mi történt a legutóbbi látogatásakor. A Senia mellett álló Atai Molek is emlékezett rá. A sebzett arcú kormányzó úgy állt előtte, mintha meg akarná fojtani a kezében fogott ostorral. Látszólag nem félt tőle, és Obi-Wan képében Numan sem tartott az ellenfelétől.

– Üdvözletem! – törte meg a csendet. Úgy mondta, ahogyan egykoron Kenobi mester is: határozottan, félelem nélkül, mindenre készen.

– Mit akarsz, Kenobi? – kérdezte Senia. Ha egy dolog lenyűgözte, az alighanem Numan mérhetetlen bátorsága volt. Az itteniek a megmentőt látták benne, ez igaz, de egy erőskezű uralkodónak éppen ezért kellett példát statuálnia a kéretlen vendéggel.

– Ajánlatom van számodra – mondta Numan rezzenéstelen arccal. Most az egyszer örült neki, amiért először járt a palota falain belül. Ezernyi kínzó emlékkel a fejében aligha tarthatná kordában az érzelmeit. – A rendelkezésemre bocsátjátok Ahsoka Tanót, cserébe ma nem ölök meg mindenkit a palotában.

– Miből gondolod, hogy nálunk van? – kérdezte Senia.

– Azt látom, hogy nincs – felelte Numan. Ha Ahsoka valaha is a kezükre kerül, egész hátralévő életében a tróntermet díszítené. – Ahsoka a Mustafaron van, jelenleg épp Darth Vader vendégszeretetét élvezi. Egyedül is mennék – mondta, majd megropogtatta a nyakát –, de többségben az erő, meg minden.

Senia elnevette magát. A félelem vezérelte a cselekedetet, hisz nemsokára az őrök is hahotázni kezdtek. Köztük Molek röhögött a leghangosabban, ami mindent elárult róla, amit Numan tudni akart. A szolgák szótlanul figyelték a jelenetet, ők bíztak benne, hogy győzhet.

– Tényleg azt hiszed, hogy segítenénk neked a Birodalom ellen? – kérdezte Senia, amint szóhoz jutott a nevetéstől. – Óh, drága Obi-Wan, épp ugyanaz a reménytelen szerzet vagy, akivel anyámnak is meggyűlt a baja. Már akkor sem láttál túl a saját dogmáidon, a különbség csak az, hogy már nincs veled a drágalátos Köztársaságod, és én fele annyira sem vagyok könyörületes, mint az elődöm. Ahogy látom, már a Lázadók is elpártoltak mellőled. Szóval mondd, mi győzne meg engem arról, hogy élve távozhass innen?

– Tévedsz, rengeteget változtam. Mondhatni, új emberré váltam azóta – felelte, azután előrántotta a fénykardját. Az őrök fegyvert szegeztek rá, azonban parancs nélkül egyikük sem nyithatott tüzet rá. – Nem akarom belevonni a Lázadókat, nekik nincs gyomruk hozzá, amit tennék vele. Ha nincs az a schuta, akkor Vader sincs, és akkor a Jedi Rend is létezne. Ezerszer rosszabbat érdemel, mint amit Vader tenne vele. Persze annál is van rosszabb. Ha nem támogatjátok az ügyemet, nemsokára ti is megtudjátok, hogy mi az – felelte a harcos.

Senia felállt, majd közelebb ment hozzá. Magabiztosan lépett át az őrök gyűrűjén, mintha Numan fegyvertelenül állna a csarnok közepén.

– Mondd csak, ennyire ostobának nézel? – kérdezte Senia széles mosollyal az arcán. Egy jedi nem öl, még akkor sem, ha minden oka megvan rá

– Sejtettem, hogy a falnak beszélek – felelte Numan. Észrevétlenül készült fel a támadásra, mellőzni akarta az őrök közbelépését.
Senia nem figyelt fel az apró jelekre. Nem figyelt fel semmire.

– Óh, Obi-Wan, ha élni akarsz, most leteszed azt a… – mondta Senia, azonban belefulladt a szó, amikor Numan aktiválta a fénykardját. A penge a nő mellkasában érte el teljes hosszát.

Senia döbbenten nézett a gyilkosára, Numan örömködve figyelte, ahogyan elhagyta az élet utolsó szikrája. Ekkor kihúzta belőle a pengét, majd Molekhez fordult, aki tétován állt az őrök között. Jól olvasott róla az előbb, az összes semmirekellő közül a kormányzó tartott a legjobban a legendává lett jedi mestertől.

– Úgy látom, megváltoztak a feltételek – jelentette ki Numan. – Térdre!

Ezúttal senki sem nevetett.

Az őröknek esze ágában sem volt ölre menni a Klónháború hősével, a szolgák immár sírni akartak, mintsem nevetni. A megváltó megérkezett, azonban ugyanolyan gazembernek bizonyult, mint a korábbi parancsolójuk. Molek maradt az egyetlen, aki kézben tarthatta a helyzetet. Numan látta rajta, hogy nem állt a helyzet magaslatán, ez hatalmas előnyt adott a kezébe.

– Azt hiszed, segítünk neked elfogni Ahsokát? – kérdezte a férfi.

– A Birodalom egyeduralmat akar a galaxis felett, előbb-utóbb titeket is meg fog látogatni. Itt a tökéletes alkalom, hogy megleckéztessük őket – felelte Numan.

– Azt hiszed, belemegyünk a te kis háborúdba?

– Azt hiszed, hogy megteszem ezt. Azt hiszed, hogy megteszem azt. Azt hiszed, hogy megteszem amazt – gúnyolódott Numan. – Haver, kinyögnél egy értelmes mondatot?

Molek hallgatott.

– Ha velem vagy, engedj leülni, aztán takarítsd el ezt a mocskot – mutatott Senia holttestére. – De felőlem meg is küzdhetünk egymással. Jöhetnek a társaid is, az összes, akit a palotában találsz. Szerinted nem bírok velük?

Molek bambán nézett maga elé. Könnyedén legyőzhette Numant, azonban elvakította a félelem, ahogyan a körülötte állókat is. Egy őr letérdelt, majd a mellette álló is ugyanezt tette. A szolgák nem tudták, mit várt tőlük, mindenesetre ők is fejet hajtottak új uruk előtt. A sorra leboruló emberek és idegenek között a többi őr sem állt meg a lábán. Molek bírta a legtovább, aztán neki is megadta magát a térde.

– Nagyszerű – mosolyodott el Numan, majd a holttestre pillantott. – Amíg feltakarítotok, megnézem magamnak szeretett királynőnk szállását – mondta, miközben megindult az aranyozott folyosó felé. – Ja, és a helyetekben már most elkezdeném összeszedni a flottát. A Mustafar jól védett hely, mindenre szükségünk lesz, amink csak van.

Azzal tovább ment a szállás felé. Egész életében ebben a világban élt, tudta, hogy működtek a dolgok errefelé. Itt az erős mindenek felett állt, de csak addig, amíg nem vette át a helyét valaki, aki még nála is több erőnek parancsolt. Ez eltarthatott egy ideig.

***

Az első napokban minden a terv szerint haladt. Felfegyverzett csillaghajók gyülekeztek a Zigéria űrterében, a szolgabirodalom minden pontjáról érkezett néhány, azonban a nagy hajók még várattak magukra. Nélkülük esztelenség lett volna megkezdeni a támadást. Numan várt, időközben igyekezett megszilárdítani a hatalmát. Leginkább Molek miatt aggódott, ha a férfi fellép ellene, hatalmas galibát okozhat a cselekedeteivel. Emellett a szolgáktól is tartott: egy világ tört össze bennük, amikor Obi-Wan lett az új parancsolójuk.

Felszabadítani jött ide, mégis meg kellett szigorítania a felügyeletet a szolgák felett. Azok jól viselték az intézkedést, számítottak rá, elvégre minden valamire való uralkodó így kezdte a pályafutását. Kordában kellett tartania az elnyomottakat, aztán a bérenceivel is rendeznie kellett a számlát. Aki nem ezt teszi, heteken belül az arénában végezi. Numan fejet hajtott a természet törvényei előtt, bár egyáltalán nem tette szívesen.

Az óvintézkedésnek hála az első váratlan fejleményt nem a körülmények hozták, hanem ő maga. Amíg átrendezték Senia szállását, tüzetesebben is felmérte, kik vették körül a palotában. Az őrök azt tették, amiért megfizették őket, így hiába keresett bennük fenyegetést. Azonban a szolgák között hamarosan felfigyelt valakire: egy lányra, akit korábban is látott már.

A fiatal twi’lek régen a testvérével járta a palota környékét. Nem kaptak rendesen enni, ezért mások jóindulatára bízták sorsukat. A lány azóta magára maradt, vörös bőrén tucatnyi heg húzódott, kisírt szemén megmutatkozott a fájdalma. Nem testi, hanem lelki kínok gyötörték. Numan nem bírta nézni a szenvedését.

Másnap a szállásába vitette a tizenhat éves lányt. Molek azt hitte, megtetszett neki, így aztán szó nélkül engedelmeskedett a parancsnak. A szolga sem szólt semmit, már megszokta, hogy szobáról-szobára kell járnia.

Numan magában tartotta az igazi szándékait, csak remélhette, hogy a lány ezért hajlandó lesz megbocsájtani neki. Szokás szerint este tért vissza a szállásra, a twi’lek az ágyon ült, szolgaruhában várta az urát. Épp a festményt nézte, amikor Numan benyitott hozzá.

– Ne félj, nem bántalak – mondta a férfi. Arcán látta, hogy nem hitt neki.

– A szolgálatára, gazdám – felelte engedelmesen. A felsőjéhez nyúlt, a harcos ráfogott a karjára, nehogy megszabaduljon a ruhadarabtól.

– Nem ezért vagyok itt – mondta ércesen.

A lány kérdő tekintettel nézett rá. Numan leült mellé az ágyra. Azt várta, hogy megszólal, persze hiába tette. A lány azt hitte, a legkisebb ballépés is a halálához vezethet.

– Beszélgetni jöttem – mondta végül. Ezúttal sem kapott feleletet. A szolga nem tudta, mibe keveredett bele, ezért az egyetlen lehetséges módon védekezett, amire lehetősége adódott: hallgatott, és várta, hogy elüljön a vihar. – Hogy hívnak? – kérdezte Numan.

– Reya – felelte a lány.

– Szép név – bólintott a harcos. – Korábban is láttalak itt. Mikor kerültél ide?

– Itt születtünk – felelte, aztán kényszerűen helyesbített: – Születtem. – Lesütötte a tekintetét. Árva könnycsepp hagyta el az arcát. Letörölte, nehogy gyengének tűnjön miatta.

– Hiányzik? – kérdezte Numan. Reya a könnyekkel küzdve bólintott. – Mi történt vele?

A lány kis ideig szótlan maradt, azután akaratlanul is kitört belőle a válasz.

– Elkapott valamit az egyik kuncsafttól. Szörnyen beteg lett. Nem adtak pénzt gyógyszerre, azt mondták, nem ér annyit. Magam kezdtem ápolni, de… – Elcsuklott a hangja. – Egy ideig úgy tűnt, hogy meggyógyul. Mesélte, mennyi mindent akar csinálni, ha kijutunk innen, és én hittem neki… Hittem neki – tette hozzá, azután belefulladt a szó.

– Nyugodj meg – felelte Numan. – Nekem elmondhatod, ha akarod. – Eleget élt rabszolgaként ahhoz, hogy tudja, miféle vihar dúlt a lány lelkében.

– Az egyik nap nagyon lázas lett. Vizet kért, hozni akartam neki, de Molek leszólított, és vele kellett töltenem az éjszakát. Amikor visszaértem, már meghalt… – Nem bírta tovább. A tenyerébe temette az arcát, és keserves sírásba kezdett.

Numan a vállára tette a kezét. Hosszú időn keresztül tett így, az elmúlt időben ő lehetett az egyetlen, akinek Reya kisírhatta a lelkét. Numan nem sajnálatot érzett, inkább haragot. Dühös volt, amiért olyan sokáig tartott visszatérnie. Ártani akart Moleknek, a lány szeme előtt akarta kivégezni őt, persze még ezt sem tehette meg. A kormányzó is kellett a tervéhez, ha meghiúsul, több ezer lány osztozik majd Reya sorsában. Vagy még rosszabban.

Miután megnyugodott, Reya hamar észrevette magát. Numan barátságos volt vele, jóval barátságosabb, mint bárki, akit a gazdájának kellett neveznie. Sebzett lélek volt ugyan, de megvolt a magához való esze.

– Miért vagy itt? – kérdezte Reya.

– Hogy véget vessek neki – felelte Numan.

– Akkor miért nem szabadítasz fel minket? – kérdezte Reya. Szipogott, rekedt hangján meglátszott a korábbi jelenet hatása.

– A legutóbb sem működött – vallotta be a harcos. Mindenki búcsút vett a kedvenc szolgáitól, aztán az első adandó alkalommal vissza is szerezte a „portékáját”. Néhányan elszöktek – talán ezúttal is így lenne –, de neki ez nem volt elég.

– Akkor a Mustafar...? – kérdezte bizonytalanul.

– Gondoskodunk róla, hogy nemsokára az egész tetves Zigériát ellepjék a csillagrombolók. Bármi is történjék odaát, ennek nemsokára vége lesz.

– Gondolod, hogy a Birodalom felszabadít minket?

– Nem hiszem – felelte Numan. – Sok birodalmi bolygón jártam már. Azt mondják, azok se sokkal jobbak ennél, de ott azért odafigyelnek rá, hogy legalább első ránézésre rendben legyenek a dolgok. Kevesebb a rabszolga, és mivel kerülni akarják a nyilvánosságot, valamivel többet ér nekik az életetek.

– De akkor sose lesz vége – felelte a lány.

– Nem olyan biztos az – felelte Numan. Reya kérdő tekintettel nézett rá. – Ha beszabályozták a rabszolgaságot, talán kiválthatnátok a szabadságotokat. Az is lehet, hogy egy bizonyos idő után elengednek titeket, így még a gyűjtögetéssel sem kell vesződnötök – magyarázta Numan.

– Az szörnyen sok idő lenne – sütötte le a tekintetét Reya.

– Ha semmit sem teszünk, akkor még ebben se lehet reménykedni – felelte, aztán úgy döntött, derűsebb témára vált. – Mondjuk téged még a héten kiviszlek innen.

Reya megdermedt a szavak hallatán.

– Felviszlek a flottára. A Ryloth útba esik. Nem a leggazdagabb bolygó a galaxisban, de ott legalább a sajátjaid között lehetsz.

– Megtennéd? – kérdezte bizonytalanul. Hiába beszéltek a szabadságról, sosem hitte volna, hogy ilyen közel járt hozzá.

– Persze – helyeselt Numan. Rya elmosolyodott. Hosszú ideje ez lehetett az első alkalom, hogy bárminek is örült ebben az életben. – Fáradtnak tűnsz. Ha akarod, nálam alhatsz.

– Az jó lenne. Nehezen alszom ott mióta megtörtént – felelte a lány.

– Feküdj le, addig hozok neked valami harapnivalót.

Amikor Numan visszatért, Reya már mély álomba merült. Elmosolyodott a fiatal teremtés láttán. Lágyan megsimogatta az arcát, aztán maga is lefeküdt mellé. Hamar elnyomta az álom. Hosszú utat tett meg idáig, és úgy érezte, ez csak az első lépés.

***

A következő napokban felgyorsultak az események Numan körül. A Shadow Knight cirkáló még aznap megérkezett a Zigériához, rajta modern turbólézerekkel, amelyek még egy birodalmi cirkálóra is veszélyt jelentettek. Nem sokkal később az Eternal Judgement is ideért, újabb értékes turbólézereket hozott magával, ráadásul számottevő kíséret védte. Tucatnyi fregatt és három vadászraj tömörült a széles törzsű hajó körül, nekik köszönhetően a flotta már bármikor felvehette a harcot a Mustafart őrző erőkkel.

Numan a két cirkálóra rendelte a szárazföldi csapatokat, majd Zigéria legjobb harcosai után ő és Reya is a Shadow Knightra tértek. Elvben már megindíthatta a támadást, azonban egy hajóra még várt: a Hammer of Darkness fél órára járt a rendszertől, a rajta sorakozó ionágyúk akár egy csillagrombolóval is felvehetnék a versenyt. A jelentések szerint nem lesz dolguk ilyen hajóval, azonban Numan semmit se bízott a véletlenre.

Várakozás közben az ablakból figyelte a Zigériát és alattuk elsuhanó csillaghajókat. Életében először úgy érezte magát, akár egy császár. Talán az igazi Obi-Wan is így érzett a Klónháború alatt: seregei ártatlanokat mentettek a gonosztól, a jedi mester pedig félelmetes hírnévre tett szert cselekedetei révén. Numan nem is értette, miért hagyott hátra mindent.

Épp ezen rágódott, amikor megszólította valaki a háta mögött. Megfordult a szürke folyosón, és meglepetten ismerte fel Reya arcát. Elvben senki sem tudott az ittlétéről, a twi’lek mégis rátalált. Mintha emberfeletti érzékek vezették volna a cselekedeteit.

– Lelkesnek tűnnek – mondta a lány. Derűsen szólt hozzá, szemében mégis ugyanazt a fájdalmat látta, amit korábban.

– Annak – bólintott Numan.

– Tudják az esélyeket – rázta a fejét Reya. Hiába győzik le a Birodalmat a Mustafaron, semmit sem tehetnek majd a válaszcsapás ellen.

– Ahogyan azt is, hogy ez csak a kezdőlökés – felelte Numan. A lány kérdő tekintettel fordult felé. – Mindenki seggbe akarja rúgni a Birodalmat, de eddig a Lázadók az egyetlenek, akik ténylegesen meg mertek küzdeni velük.

– Mert ők erősebbek – következtette ki Reya.

Numan megmosolyogta a válaszát.

– Mert ők hisznek ebben a legjobban – javította ki a lányt. – Mindenki azt mondja, hogy a Birodalom az esélyesebb, de ez hülyeség. Ha valaki olyan eszeveszetten hisz ebben a harcban, mint egy lázadó, azt egyszerűen nem lehet legyőzni – tette hozzá a harcos. Szerinte ennek a támadásnak nem flotta jelentette a kulcsát, hanem ugyanaz az eszeveszett hit, amit belevetettek. Senia nem hitt benne, de ő már annál inkább. Ennél több nem is kellett.

Reya bólintott.

– Sajnálom, amiért kimaradok belőle – mondta kis idő elteltével.

– Neked semmi közöd ehhez – felelte Numan.

– Talán én is tehetnék valamit – felelte a lány. – Van valami ebben, amit mondasz. Hosszútávon nincs esélyünk, de akkor is…

– A testvéred nem ezt akarná – felelte Numan. Nehéz szívvel tapintott rá az érzékeny pontra, Reya ezúttal jobban viselte, mint korábban. – Régen én is rabszolga voltam. – Borúsabban mondta, mint gondolta, hogy fogja.

– Mi történt? – kérdezte Reya.

– Szökni akartunk, de megtudta a tulaj – felelte Numan. A mai napig nem tudta, hogy jött rá a tervre, de megtette. A szeme láttára ölte meg azt a fickót, akit a legjobb barátjának nevezett, azonban mindennek dacára még ez sem szegte a harcos szabadságba vetett hitét. Obi-Wan erőt adott rá, hogy kést állítson a tulajdonosa nyakába, és azután kereket oldjon az éjszakában. – A legjobb barátom is meghalt – tette hozzá utólag.

– Miatta lettél jedi? – kérdezte óvatosan Reya.

– Idealista volt – bólintott Numan. – Mindenkit fel akart szabadítani, én csak élni akartam az életem. A végén ő nyert.

– Ania utazni akart – mondta Reya rövid hallgatás után. – Látni akarta az otthonunkat, a Fővárost, az Utapaut, a Feluciát. Ha elkeseredtem, mindig azt mondta, egyszer még eljutunk valamelyikre – mondta, miközben árva könnycsepp gördült végig az arcán.

– Utazd be őket helyette is – felelte, majd letörölte a lány arcán gördülő cseppet.

Hallgatott, ahogyan Reya sem akart megszólalni már. Együtt nézték a Zigéria kopár felszínét és az apró vadászgépeket, amelyek egymás után úsztak el előttük az ablakban. Hamarosan új hajó érkezett közéjük: a Hammer of Darkness magányos titánként siklott a bolygó űrterébe. A kalapácsfejű cirkáló lágyan szelte a vákuumot, ormótlan lövegek sorakoztak az oldalán, készen arra, hogy megbénítsanak bármit, ami keresztezte az útjukat.

Numan elmosolyodott, most már útnak indulhattak.

***

Miután Numan kiadta a parancsot, a flotta elindult a Mustafarra. Ahogyan teltek az órák, a harcos egyre türelmetlenebbül várta a megmérettetés pillanatát. Évekig tervezte a trónra lépését, és amikor megtudta, mi történt Ahsokával, hetekig agyalt a kiszabadításáért vívott csatán. Hamarosan a társaival is megoszthatta az ötletet, azonban egy dolog még hátra volt.

A fegyvertelen könnyű-fregatt az elhagyatott hangár végében állt. Amikor Numan belépett a helyiségbe, Reya a hajó előtt várt rá. Szolgaruha helyett szürke trikót és nadrágot viselt, lábán rendes cipőt hordott magassarkú helyett. Vidámnak tűnt, a szemében sem látott annyi fájdalmat, mint korábban. Túlléphetett a borzalmakon, csupán némi remény szükségeltetett hozzá.

– Izgulsz? – kérdezte a harcos, amint megtorpant a lány előtt.

Reya bólintott.

– Nem tudom, milyen lesz odalent, de ennél csak jobb lehet – mondta a twi’lek. – Köszönöm, amit értem tettél.
– Sok sikert odalent. Kiérdemelted – biccentett Numan.

– Neked is a Mustafaron – bólintott Reya. – Ha végeztetek, keress meg, ha tudsz. Jó lenne, ha még hallanék felőled.

– Fogsz – bólintott Numan.

A lány kis ideig némán meredt rá, majd elindult a leszállórámpán. Az automata-pilóta gond nélkül elrepíthette a Ryloth-ra, így ezzel nem kellett foglalkoznia. A búcsú volt az, ami miatt ismét megtorpant.

– Viszlát, Obi-Wan – mondta ártatlanul, aztán elveszett a hajó belsejében.

– Viszlát, Reya – mondta Numan. Beletelt néhány másodpercbe, amíg magához tért a megszólalástól. A vele töltött időben egészen megfeledkezett az álcáról. Persze ez így volt rendjén. Kenobi az élő legenda, ő csak egy senki.

Szótlanul bámulta a hiperűr kékségében tovatűnő hajót. Amikor meghallotta Molek lépteit, az csupán néhány lépésre állt tőle.

– Szóval erre ment ki a játék? – kérdezte a kormányzó.

– Esetleg lenne valami problémád? – vágta rá Numan.

– Több körültekintést vártam egy jeditől, hogy finoman fogalmazzak – mondta, farkasszemet nézve vele. – Amikor a Köztársaság felszabadított egy hozzá hasonlót, külön létesítménybe vitték, hogy felkészítsék a kinti világra. Ezt meg csak úgy szélnek eresztetted.

– És? – vágta rá Numan. Nem értette, hová akart kilyukadni. Ez egyre jobban aggasztotta.

– Ez a lány még az anyanyelvét se beszéli – magyarázta Molek. – Nem tud se írni, se olvasni, se hazudni, se verekedni. Szerinted mi a fene lesz vele a Ryloth-on?

– Az az otthona – szögezte le Numan.

– Meg az első számú beszállítónk – felelte Molek. – Kilopják alóla a hajót, aztán mehet szépen az utcára. Utána meg rabszolgának. Csodás élete lesz neki odalent, az egyszer biztos.

– Legalább lesz esélye – felelte ércesen. Kezdett elege lenni a kormányzóból, méghozzá végleg.

– Nálad képmutatóbb embert sem láttam még – vágta rá Molek.

– Te vagy a rabszolgahajcsár – háborodott fel Numan.

– Te pedig az, aki a rabszolgahajcsár hajóit használja – szögezte le a kormányzó. – Mit gondolsz, honnan pottyantak az ölünkbe ezek a kicsikék? A Zigérián két dolog van: rabszolgák és kövek. Hármat találhatsz, honnan jött a pénz.

– Én legalább jó célra használom őket – mondta Numan. Fenyegetően közeledett a kormányzóhoz, az sziklaként állt előtte.

– Mert a kaja az szar, mi? – kérdezte Molek. – Szerinted mi volt itt régen? Ha elengedem őket, ugyanaz a sors vár rájuk, amit Reyának ajándékoztál az imént. Semmit se használtam volna vele senkinek. Aztán, amikor elfogy a pénz, talán még a magadfajta is rájönne, hogy a nap végén a követ nem lehet megenni.

– Attól még használtad Reyát, nem igaz? – kérdezte tüzes tekintettel.

– Te is – rántott vállat a kormányzó.

Numam kis híján aktiválta a fénykardját. Azt hitte, Molek is a fegyveréhez kap, ezért meglepte, amikor elfordult tőle, és a kijárat felé vette az irányt.

– Jedi vagy, neked minden fekete-fehér, ahogy a drága Köztársaságotoknak is az volt – torpant meg a kormányzó. – De az élet ennél azért bonyolultabb. Ha hosszú időn át a trónon akarsz maradni, jobb, ha észben tartod ezt a beszélgetést.

Időbe telt, amíg Numan észrevette magát. Közel járt a terv megvalósításához, közelebb, mint eddig bármikor. Harcolniuk kellett, meg kellett támadniuk azt a palotát, most ezen múlott minden. Eszébe jutott az idő, és az is, hogy talán most aludhatott utoljára. A kabinjához indult, azt remélve, másnap minden a legnagyobb rendben lesz.

***

Hiába feküdt le, szemhunyásnyit sem aludt a hátralévő időben. Eddig szentül hitt a támadásban, most úgy érezte, minden egyes perc a kudarc felé sodorná. Molek bármikor megszeghette a szavát, ráadásul semmi sem garantálta, hogy az elképzelései szerint alakul majd az ütközet. Mi van, ha egy egész flotta lesz a cirkáló helyében? Mi van, ha Ahsoka már nem él, amikor odaérnek? Mi van, ha soha nem is esett fogságba?

Órákon át gyötörték a gondolatok. Hiába tervezett annyit, ez egyszer tanácstalanul állt a lehetőségei előtt. Obi-Wanra gondolt, és közben felismerte, milyen ironikus helyzetbe csöppent az imént. A példaképe ezer kalandot is megélt, váratlan történések egész sorával szembesült az útja során, mégis a lehető legtöbbet hozta ki az adott helyzetből. Talán ezúttal is követnie kell a példáját: fejest kell ugrania az ismeretlenbe, abban bízva, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel leküzdheti a váratlan akadályokat.

Ez lehetett az egyetlen lehetősége, mégsem tudott megálljt parancsolni a gondolatainak. Már nem is ismert rá önmagára. Amikor elindult a Zigériára, abban a tudatban tette, hogy élete utolsó kalandjára indul, azonban most minden gondolata a győzelem körül forgott. Mintha számítana, hogy mi lesz, és maga a támadás megtörténte nem garantálná önmagában az igazi győzelmet. Mégis, ellenállhatatlan volt a gondolat, hogy győzhet.

Amikor megszólalt a készenléti riasztás, Numa felismerte, hogy eljött a cselekvés ideje.

Kikelt az ágyból, majd sietős léptekkel csörtetett a hídra. A harcosok kihúzták magukat, amikor a vezérük megjelent a színen. Kezelők tucatjai dolgoztak mögöttük a terminálok felett, a műszerekről sárga fény tükröződött a sötétbarna falakra, az ablakban tisztán látszott a hiperűr kék fénye. Molek a kapitányi szék mellett állt, plazmavető és energiaostor ékeskedett az oldalán. A szárazföldi csatára tartogatta őket.

Numan helyet foglalt a székben, és csatornát nyitott a flotta más hajóinak. Harcba indultak, tartozott nekik egy beszéddel.

– Katonák, a vezéretek szól hozzátok, Obi-Wan Kenobi – szólalt meg a harcos. – A Birodalom vérebei azt hiszik, hogy a galaxis az övék. Azt hiszik, azt csinálnak, amit akarnak. Bolygókat fosztanak ki, fegyvertelen hajókat robbantanak szét, közben idegenek millióit gyilkolják le vagy dolgoztatják halálra a galaxis minden pontján. De ennek most vége. A mai napot követően bolygók százai fognak fellázadni a császár uralma ellen. Végtelen tűz söpör majd végig a galaxis minden szegletén, és amikor elült a vihar, már csak romok lesznek az egykor megállíthatatlannak tűnő Birodalom helyében. Halljam hát, ki akarja megadni hozzá a kezdőlökést?

– Majd mi megtesszük! – vágta rá Molek.

– Megtesszük! – szólaltak fel a hídon tartózkodók.

– Megtesszük! – zengték szerte a hajón.

A skandálás tetőpontjára hágott, ezzel együtt a flotta is elérte a célját. Három állig felfegyverzett cirkáló, nyolc korvett és több tucat fregatt lépett ki a hiperűrből a Mustafar tűz szabdalta világa felett. Z-szárnyú vadászgépek indultak a hangárokból, veszedelmes démonok képében hordozva a halál szelét az ellenség felé.

A harcmező túloldalán csupán egyetlen cirkáló siklott a vákuumban. A zömök csillaghajó bátran fordult a támadókhoz, a hasán lévő négy TIE vadász levált róla, és megindult a betolakodók felé. A TIE széria tagjai minden téren felülmúlták a zigériai gépeket, azonban semmit sem tehettek a sokszoros túlerővel szemben. Numan pilótái sáskarajként lepték el az ellenséget. Zöld és vörös lövések töltötték meg az űrt, hat robbanás bontakozott ki a sötétségben, utánuk semmi sem maradt, ami a cirkáló védelmére kelhetett.

Numan büszkén figyelte, ahogyan a Z-szárnyúak ellepték az ellenséges hajót. A cirkáló pajzsa sikerrel dacolt a rá záporozó lézerekkel, ezt látva a Hammer of Darkness is bekapcsolódott a küzdelembe, ionlövésekkel sújtva az ellenfelét. A célpont rendszerei leálltak, a vadászgépek pedig eltávolodtak tőle, utat engedve a végső csapásnak.

A Knight és a Judgement ráfordították a lövegeiket a cirkálóra, és szinkronban nyitottak tüzet rá. A hajó kettéhasadt a belé csapódó lézerek erejétől. Orra és tatja eltávolodtak egymásból, további lövések záporoztak felé, olvadt fémtörmelékké őrölve a maradványait.

A személyzet örömködve nézte a cirkáló haláltusáját. Megcsinálták. Bebizonyították, hogy a Birodalom nyílt ütközetben is legyőzhető. A legénység ujjongott, még Molek arca is felderült a sötétségen végighasító robbanások láttán. Egyedül Numan nem nevetett.

Tudta, hogy eljött az igazság pillanata. Jelen állás szerint győztek, azonban ha az ellenség csapdát állított nekik, most fog fény derülni a cselre. Numan nem tehetett mást, mint várt, várt és várt. Aztán – furcsa módon – megkönnyebbült, amikor hiperűr-ablakok nyíltak a flotta mellett, és olyasvalami jelent meg az érkező hajók között, ami a legrátermettebb parancsnokokat is megrémisztette.

A csillagromboló dühödt titánként vetette rá magát a flottára. Négy cirkáló és tucatnyi korvett övezte az óriást, apró lövegeikkel bekapcsolódtak a küzdelembe, azonban semmi sem helyettesíthette a legmodernebb turbólézerek erejét. A zöld lézernyalábok egymás után tépték szét a zégériai hajókat. Páncélozott fregattok és korvettek hasadtak ketté a halál tüzében. Tapasztalt parancsnokok és bátor űrmatrózok vesztek lángsírba, a lövedékek útjába tévedt vadászgépek csupán narancssárga porszemeknek bizonyultak a káoszban.

Numan dermedten figyelte a féktelen pusztítást. A flotta egyharmada azonnal elpusztult, az erősebb hajók és a vadászgépek megmaradtak, de a romboló ellen azok sem húzhatták sokáig. A kezdeti sorozatok után a csillagromboló a Darknesst szemelte ki magának. Az első találatok sokat kivettek a pajzsából, de az még tartotta magát. A cirkálón sorakozó ionágyúk működőképesek maradtak, és amint ráfordultak a fémtitánra, hamar szembesítették vele, hogy ezúttal túl nagy fába vágta a fejszéjét.

A csillagromboló törzse sötétbe borult a találatok nyomán. A páncélozott szörnyeteg sodródni kezdett, azonban Numan tudta, hogy nemsokára új életre kel. Ha lent akarták tartani, folyamatosan lőniük kellett rá az ionágyúkkal, ami hatalmas problémát jelentett számukra. Amíg a Darkness a rombolóval viaskodott, más hajót aligha vehetett tűz alá – ráadásul az ellenség is tudta ezt. A négy cirkáló és a kísérőhajók egytől egyig a Darknesst célozták. A hajó nem dacolhatott velük sokáig, a felé induló vadászokkal pedig végképp nem bírt. A zigériai gépek időt nyerhettek neki, de nem sokat. Négy TIE ellen még győzhettek, ötven ellen már aligha.

A tűz vörösre festette a Darkness körül tátongó űrt. Birodalmi és zigériai vadászok kerülgették egymást a cirkáló körül, robusztus hajók tucatjai sorozták egymást a távolban, időközben újabb ionlövések sújtották a háttérben sodródó óriást, minden alkalommal elodázva valameddig az elkerülhetetlent. A Knight és a Judgement a Darkness mellé vágtak, számtalan lövést adtak le a feléjük tartó cirkálókra, azonban egyik sem jutott át a pajzsukon.

Numan kifogyott az időből. Amint a romboló feléled – márpedig feléled –, ripityára szaggatja a flottájukat. A bajt tovább tetézte, hogy a Birodalom bármikor erősítést küldhetett a rendszerbe.

– Vissza kell vonulnunk – törte meg a csendet Molek.

– Ha elmegyünk, az első dolguk lesz, hogy utánunk jönnek – vágta rá Numan.

A mellettük sikló cirkáló darabokra robbantott egy zigériai fregattot. Számtalan törmelékdarab csapódott a Knightnak. A hajótest megrázkódott, szikrák csaptak ki a műszerfalakból, azonban a pajzs kitartott.

– Akkor jöjjenek – rázta a fejét a kormányzó. – Lőjük ki azt a rombolót, a többiekkel meg majd kezd valamit az orbitális védelmi rendszer – mutatott a hatalmas hajóra. Numan még bénultan is látott benne valami méltóságteljeset. Egy megfoghatatlan tényezőt, ami miatt még most is sugározta magából a Birodalom irtózatos erejét.

– Amíg rá koncentráltjuk a tüzet, a többiek szétszednek minket – rázta a fejét Numan. Aztán eszébe jutott valami. – Mi van a palotával? Ha az űrben akarnak megállítani minket, odalent nem számítanak ránk.

– Ott egy hadsereg lesz – vágta rá Molek. – Vagy, ami valószínűbb: üres az egész. Nincs ott se Ahsoka, se senki. Amint bemegyünk, ripityára lövik az űrből az egészet, és nem lesz velünk több probléma.

– Rám pályázik, ott kell lennie – felelte Numan.

– Mi a kriffnek pályázna rád? – kérdezte a kormányzó.

Jókora becsapódás rázta meg a hajótestet. A rázkódás elültével eszébe jutott, hogyan jutott hozzá a hírhez: szokás szerint a kocsmában ült, ivott, aztán felfigyelt valakitől a pletykára. Akkor azt hitte, véletlenül lett belőle ilyen széleskörű hír. Most már tudta, hogy ez kezdettől fogva másképp volt.

– Tudták, hogy jövök. Csak így érhettek ide ilyen hamar – folytatta a harcos. – Ahsoka ott lesz, ez a csapda csak így működhet.

– Akkor lőjük szét az egész kócerájt, és menjünk innen, mielőtt kicsinálnak minket! – emelte fel a hangját a kormányzó.

Numan megfagyott. Minden, amit mondott, azt sugallta, hogy meg akarja ölni Ahsokát. Ha kardoskodni kezd a megmentése mellett, mindenki ellene fordulhat a hajón. Egyetlen jedi sem ért ennyi kockázatot. Parancsot akart adni a bombázásra, aztán örökre el akarta hagyni a Mustafart, hogy elmenekülhessen, azonban képtelen volt rá. Obi-Wan szavai befészkelték magukat az elméjébe, akár a legjobb barátja tettei is, amelyek annyi évvel ezelőtt elindították ezen az úton. Odalent várta a végzete, képtelenség, hogy megfutamodjon tőle.

– Lemegyünk – mondta Numan. Tucatnyi döbbent tekintet közt találta magát.

– Te megőrültél?! – vágta rá Molek.

– Mi demonstrálná jobban az erőnket, mint az, hogy elvesszük Vadertől a kedvenc kis foglyát? – kérdezte Numan. – Ha megtesszük, az önmagában is felér egy győzelemmel.

– És itt mi lesz? – vágta rá Molek.

– Tartjuk a frontot, amíg lehet. Ha jól csináljuk, még lesz harcképes hajónk, amivel elhagyhatjuk a rendszert – felelte Numan.

– Végül is, egyszer úgyis meg kell dögleni – mondta a kormányzó, aztán kiadta az indítási parancsot. Megkezdődött a szárazföldi invázió.

***

Az űrben dúló csata tetőpontján vetőkapszulák százai festették meg a Mustafar egét. Legtöbbjük Vader palotája mellett landolt, mások az épületbe csapódtak, hatalmas kárt téve a büszkén álló épület vaskos falaiban.

Numan nem messze a palota bejáratától ért földet. A vetőkapszulák apró pontokként fedték a tűz szabdalta tájat. Száz meg száz zigériai harcos húzódott meg mögöttük, gyáván megbújva az odafent zakatoló E-11-esek és sugárágyúk megannyi lövése elől.

A harcos után hamarosan Atai Molek kapszulája is földet ért. A kormányzó plazmapuskával a kezében rontott neki az ellenségnek, azonban ő is hamar fedezékbe bújt, amikor meglátta, milyen istentelen tűz fogadta őket a másik oldalon. Numan és Molek összenéztek. Szánalmasnak látták magukat, de éppen ez a szembesítés szükségeltetett ahhoz, hogy változtassanak a helyzeten.

A két harcos bólintott. Numan kilépett a fedezék mögül, aztán aktiválta a fénykardját. A kormányzóval együtt indult az ajtó felé, majd nekik hála a katonák is a bejárat felé vették az irányt. A rohamosztagosok közéjük lőttek, de hiába tették: minden egyes lézernyalábot tucatnyi plazmanyaláb kísért. A fehér páncélos haramiák egymás után fordultak ki az ablakból, majd borultak a sötét talajra. A bejáratnál álló társaik több zigériai katonát is leterítettek, azonban csodát semmiképpen sem tehettek. Hős harcuk közepette egymás után estek el a plazmapuskák tüzében, majd végül belátták, hogy képtelenség hatékonyan védekezni ennyi harcos ellen.

A rohamosztagosok visszavonultak. Utolsó erejükből bezárták maguk mögött az ajtót, azonban tettük mit sem számított: fél másodperccel a kapu bezárulása után Numan megjelent a színen, és két szabályos mozdulattal utat vágott magának a fémen keresztül. Az ellenség nem számított a gyors lépésre. Döbbenten álltak a fénykardos fejdelem előtt, az pedig csakhamar fegyvert kerített a kezébe. Egy mellkasra mért lövéssel leterítette a vele szemben álló rohamosztagost. A társa lőtt volna, azonban a harcos mögé termő Molek egyből szitává lőtte őt.

Numan belépett a palotába, és vele együtt száz meg száz harcos eredt utána. A sereg megállás nélkül szedte az áldozatait a sötét falakon belül. Senkinek sem kegyelmeztek az útjukban, a kétségbeesetten hátráló rohamosztagosok pedig képtelenek voltak feltartóztatni őket.
Mégsem adták fel.

A fehér páncélos rémek halálukig küzdöttek a palota előterében. Az első szint belsejében is ugyanezt tették, egészen a létesítmény legmélyéig állva a betolakodók útját. A létesítmény legeldugottabb helyisége előtt csupán két katona maradt a sereggel szemben, de még ők sem mozdultak. Amikor Numan tüzet nyitott rájuk, nyolc másik fegyver szólalt meg mellette. Két zigériai elesett, velük együtt a rohamosztagosok élete is véget ért.
Nem maradt más, mint kinyitni a végső ajtót, ahol állítólag Ahsoka Tanót is fogva tartják.

Numan lenyomta a nyitógombot. Az ajtó a falba siklott.

Aztán mintha megállt volna az idő.

A keresett személy helyett fekete ruhás rém fogadta őket a túloldalon. A sisakos fejű férfi nem volt ember, ahogyan gép sem lehetett, nem teljes egészében. Vaskos ruhája hátborzongató hanggal szívta a levegőt, a harcosra meredő tekintetben rejlő harag még a legbátrabb harcosokban is megfagyaszthatta a vért. Azonban nem ez tudatta vele, hogy itt a vég – hanem a sötétségben felvillanó fénykard, amely vörös fénnyel szelte át a sötét levegőt.

A zigériai katonák döbbenten nézték a velük szemben álló rémet. Molek még lélegezni is elfelejtett. A támadók közül Numan volt az egyetlen, aki megőrizte a nyugalmát. Amikor meglátta a csillagrombolót, már tudta, hogy eljött élete utolsó harca. Nem azért jött ide, mert győzni akart, hanem mert tudta, ez lesz a legméltóbb vég számára mind közül.

Numan felemelte a fénykardját. Ez lesz az élete utolsó harca. Jedihez méltónak kellett lennie. A mellette álló Molek elvesztette a fejét, és nekirontott Vadernek. A harcos semmit sem tett, csak állt, és nézett, miközben Vader kezének egyetlen mozdulatával falhoz vágta a kormányzót. Amikor Molek visszaesett a padlóra, már nem élt.

A Numan mögött álló katonák futásnak eredtek, azonban csakhamar abbamaradtak a léptek. Tűz és halál vette át a helyüket. Nem lepte meg, hogy így történt: Vader sosem állt volna ki egyedül egy egész hadsereg ellen. Túl sok teendője volt ahhoz, hogy egész nap velük bíbelődjön. Obi-Want magának tartogatta, a többit majd eltakarítja valaki más, akinek ez kihívást is jelent.

A harcos nem szólt, ahogyan Vader sem szándékozott beszélni. Túl egyértelműnek tartották hozzá a helyzetet. A rém eleget látott a harcos gondolataiból ahhoz, hogy tudja, kivel állt szemben. Numan meghalni jött ide. Egy senki volt, mégis többet ért el a cselekedeteivel, mint a legtöbb jedi, aki megküzdött ellene.

Kiérdemelte, hogy a rém ölje meg.

Numan megropogtatta a nyakát, és megindult a sith ellen. Vader fél kézzel fogta a kardja markolatát, mégis könnyedén kivédte a harcos vállra és mellkasra mért kardcsapásait. A rém másodperceken át tűrte a bárgyú ostromot, egészen addig dacolva az ellenfél haragjával, amíg végleg megelégelte a jelenlétét a harcmezőn. Ekkor csapásra emelte a kardját, és egyetlen határozott mozdulattal kiütötte a fénykardot a kezéből.

Numan megállt: tudta, hogy eljött a vég, azonban cseppet sem zavartatta magát emiatt. Rabszolgából szabad emberré vált, ezt senki sem vehette el tőle – még Vader sem. Vakmerő mozdulattal előrántotta a bakancsába rejtett sugárvetőt, azonban a rém vörös kardja keresztülszelte a mellkasát, mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt.

Numan összeesett a földön. Hiába esett el a csatában, tudta, hogy már győzött.

Utolsó gondolata Reyáról szólt. Remélte, hogy a lány megtalálta a helyét az életben, bárhová is vetette a sors.

***

Évek teltek el azóta, hogy Obi-Wan megmentette Reyát. A lány fajának otthont adó világ egy elhagyatott szikláján üldögélt, az alatta húzódó karavánt figyelte, melynek tagjai a barlang bejárata felé tartottak több napos útjuk megtételével. A velük hordozott árunak csupán a fele volt meg, az is félholtan, sebzetten, láncra verve tántorgott a homokba.

Amikor megérkezett a Ryloth-ra, azt hitte, mindennek vége. A hajót már az első nap ellopták, az utca pedig borzasztóbb körülményeket kínált számára, mint Zigéria. Ha nincs Obi-Wan, ismét rabszolgasorra jut, azonban a fénykardos fejedelem igenis nyomott hagyott az életében. Megmutatta neki, hogyan lehet valaki több egyszerű embernél. Szembesítette vele, mi történik akkor, ha a megfelelő ember eljut a megfelelő helyre, és nem fél cselekedni, amikor eljön az ideje. Obi-Wan előtt egy senki volt, egyszerű tárgy, egy eszköz, akivel bárki kedve szerint rendelkezhetett. De neki hála több lett, mint azt valaha is gondolta volna.

Mindig is tudta, hogy a sors adott neki valamit. Egy érzéket, egy adottságot, vagy egy átkot, a mai napig sem tudta megmondani, mit. Látott, érzett dolgokat, amelyeket más aligha érzékelhetett. Régen nem hitt magában, ezért elásta magában a képességeit, azonban Obi-Wan útmutatásának hála használni kezdte a benne lakozó erőt.

Adottságának hála életben maradt az utcán, és elkerülte a szolgaságot. Munkát kapott, otthonra lelt, kialakult benne egyfajta biztonságérzet, amit sosem remélt volna az élettől. De ez nem volt elég. Amikor Obi-Wan felszabadította, egyfajta felelősséget is ráruházott. Sokáig nem értette miért, de ahogyan megtanulta használni az erejét, rájött, immár az ő feladata tovább hordozni a tüzet. Korábban Obi-Wan barátja hordta, később a jedi mesterre szállt a feladat, és most, hogy Kenobi életét adta a jó ügyért, rá szállt az eddig őt terhelő felelősség.

Nem habozott megtenni minden tőle telhetőt. Rabszolgákat szabadított fel, tolvajokat állított meg, olyan embereknek tette jobbá az életét, akik azt hitték, számukra már nincs remény. Nem tudta, később mihez vezetnek majd a cselekedetei. Nem tudta, a jót szolgálja vagy a rosszat, de a sors azt várta tőle, hogy cselekedjen, így hát a tettek mezejére lépett.

És most, amikor a rabszolgahajcsárok elérték a barlang bejáratát, Rya nem habozott közéjük vetni magát a szikla pereméről. Ha győz, győz. Ha meghal, meghal. Ez mit sem jelentett számára, amikor előrántotta a rongyok mögött rejtegetett vibrokardot, és nekiesett a gaztevőknek.
Tovább viszi a tüzet, neki csak ez számított.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)