Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice Ed és Al társaságában belépett a Központi Parancsnokság épületébe. Most, hogy átvágtak az előcsarnokon és elindultak felfelé a lépcsőn a Führer irodája felé, a lány már korántsem volt olyan biztos a dolgában, mint előző délután. Akkor még úgy hitte, minden esélye megvan, hogy meggyőzze King Bradleyt arról, hogy engedje őt el a Központi Városból, ám most már úgy érezte, ez közel sem lesz egy egyszerű menet. A férfi nemcsak az ország és a hadsereg vezetője volt, de egy homonculus is, bár utóbbiról Alice még mindig bőszen hallgatott a fiúk előtt. Ez egy olyan csata volt, amit neki magának, egyedül kellett megvívnia. Sejtette, hogy nem csupán a Führer közreműködésével flangálhatott szabadon a városban, de volt egy olyan halvány sejtése, hogy valaki más áll az egész mögött. Hogy ki lehet az, arról fogalma sem volt, de szinte biztos volt benne, hogy nagyobb erők mozgatják a dolgokat, mint néhány homonculus.

A lány hálás volt Edéknek, mivel közönséges földi halandó csak kísérettel, vagy külön engedéllyel léphetett be a Parancsnokságra. Elvégre, aki nem tartozott a hadsereg soraiba, annak nem volt itt keresnivalója. Ed társaságában azonban szabadon járhatott az épületben, amelynek mérete egyszerűen lenyűgözte, ugyanakkor meg is rettentette. Sosem látott még ennyi egyenruhást egy helyen, legfeljebb csak a katonai parádén, amire minden évben elment a szüleivel. De ez mégis egészen más volt. Mindenhol közkatonák, irodisták, tisztek siettek a dolgukra, vagy osztogattak parancsokat. Az egyik ablaknál néhány rangjelzés nélküli katona lehajtott fejjel hallgatta egy szigorú tekintetű, szőke női tiszt reguláját, akiben a lány felismerte Riza Hawkeye főhadnagyot. Ugyan csak egyszer találkoztak, azon az ominózus napon, amikor a nő Roy Mustang ezredes társaságában meglátogatta őt, de az eset mégis örökre bevésődött a lány emlékezetébe. Még azelőtt befordultak egy másik folyosóra, hogy Hawkeye észrevette volna őket, de egyébként is úgy tűnt, hogy túlságosan el van foglalva a beosztottjaival ahhoz, hogy a figyelme másfelé terelődjön.
– Úgy tűnik, a főhadnagynak nehéz napja van – jegyezte meg Alice, mire Ed elkuncogta magát.
– Nem, szerintem most egészen könnyű neki, és elemében van – válaszolta vihogva az Acél alkimista. – Ez pedig azt jelenti, hogy az a rohadék szabad préda.
– Bátyó, nem szép dolog így beszélni az ezredesről – pirított rá Al a bátyjára, mire Ed csak bosszúsan morgott valamit az orra alatt.
– Nem túlságosan kedvelik egymást, mi? – kérdezte Alice Alra sandítva.
– Hát… olyanok, mint a tűz és a víz – vallotta be a fiatalabb fivér a fejét vakargatva. – De azt hiszem, a bátyó azért valahol tiszteli az ezredest.
– Tiszteli a halál! – kelt ki magából a szőke és előresietett. – Mégis mi tisztelni való van azon a bolond miniszoknya mániás idiótán?!
Alice a szemét forgatta a kirohanáson, míg Al csak sóhajtott egyet. A lány sejtette, hogy Ed nem először nevezi így a felettesét, de nem tette szóvá, hogy ez talán tényleg nem helyes. Viszont a fiú kifakadása legalább egy időre elterelte a figyelmét az előtte álló feladatról. Ám ahogy megálltak a legfelső emeleten – sok-sok lépcsőfordulóval később –, a lány bátorsága ismét kezdett elpárologni. Dísztelen ajtó volt, mégis nagyobb, mint a többi, a felette levő felirat pedig büszkén hirdette, hogy ez a Führer irodája. Ed bátorítóan megveregette Alice vállát, bár úgy tűnt, ő sem biztos benne, hogy a másiknak egyedül kell bemennie oda.
– Minden rendben? – kérdezte Al, mire Alice bólintott.
– Persze, elvégre csak az oroszlán barlangjába akarok belépni. Ugyan, mi baj lehetne? – mosolyodott el a lány, majd a fiúk értetlen tekintetét látva hozzátette. – Ezt nálunk arra mondjuk, amikor valaki veszélyes terepre merészkedik. Mint például én most.
– Biztos ne menjünk be veled? – kérdezte Ed, miközben aggodalmasan fürkészte a lányt.
– Biztos, egyébként pedig nektek is van dolgotok, nem? Majd megvárlak titeket, míg visszajöttök. Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj – mondta a lány, de tudta, hogy ezzel nem nagyon győzte meg a két fiút.
– Rendben van – egyezett bele végül Ed, akin látszott, hogy cseppet sem tetszik neki a dolog. – Ha végeztél, várj meg minket itt kinn. Nagy az épület, a végén eltévednél és egyébként sem mászkálhatsz itt egyedül. Ha valaki meglát, akkor komoly bajba kerülhetsz. És légy óvatos a Führerrel! Kedvesnek tűnik, de… tudod…
– Óvatos leszek – bólintott Alice.
Ed beharapta az alsó ajkát, majd úgy nézett a lányra, mint aki mondani akar még valamit, de aztán csak vállat vont és Allal a sarkában elindult visszafelé. Alice várt még néhány pillanatot, míg a fiúk látótávolságon kívül érnek, majd nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Ideges volt, rettentően félt, hiszen egy veszélyes homonculusszal készült szembenézni. Vagyis inkább kettővel, mert nemcsak King Bradley, de Julia Douglas jelenlétét is érzékelte az ajtón belülről. Alice érezte, hogy a szíve zakatol a mellkasában, a keze izzadt, de megemberelte magát. Elvégre itt úgysem bánthatják, mert ha valami baja esne, Ed biztosan azonnal sietne felderíteni az esetet. Ráadásul a Führer sem lehet annyira ostoba, hogy itt ártson neki, mert azzal csak felesleges felfordulást okozna. A lány valahogy érezte, hogy a homonculusok igyekeznek elkerülni mindenfajta olyan lehetőséget, ami túl nagy kockázattal járna. Ezt pedig akár az előnyére is fordíthatja. Alice fejében kezdett összeállni egy terv, amikor odalépett az ajtóhoz és határozottan kopogott kettőt, ahogy odahaza az illem megköveteli.
– Szabad! – hangzott fel bentről King Bradley ismerős hangja, mire Alice kinyitotta az ajtót és belépett a hatalmas irodába.

~*~

Ed mogorván ült a kanapén és még mogorvábban nézett farkasszemet az önfeledten vigyorgó Roy Mustang ezredessel. A férfi szemmel láthatóan élvezte, hogy a pattanásig húzhatja az Acél alkimista idegeit, bár tisztában volt a következményekkel. Edward Elric nem a türelméről volt híres, és ha az öccse nem fogta volna vissza időnként, a férfi gyanította, hogy a Központi Parancsnokság épületéből már csak a cím maradt volna meg. Az idősebb fivér hirtelen haragú volt, akaratos, makacs és mindenekfelett szerfölött irányíthatatlan. Persze Roy tudta, hogy mivel lehet rávenni egy-két dologra, de a vidám és gondtalan külső mögött még ő is meggondolta, hogy egyáltalán kikezdjen-e minden idők legfiatalabb állami alkimistájával. Edet ugyanis nem volt jó ötlet felbosszantani, mert olyankor komoly károkat tudott okozni az irodában, hacsak Al nem fogta le még idejében.
Az ezredes kényelmesen hátradőlt a székében, miközben ügyet sem vetett az asztalán tornyosuló hatalmas papírhalomra, ami reggel óta legalább a duplájára nőtt. Most, hogy Riza nem volt, hanem megint néhány újoncot oktatott ki a helyes magatartásról, a férfi úgy döntött, lazít egy kicsit. Egyébként sem szerette elkapkodni a munkát, sőt, ha a főhadnagy nem volt a közelben, egyenesen magasról tett mindenféle hivatalos iratra, ezt mindenki tudta. Nyílt titok volt, hogy Roy Mustang ezredest jobban érdekli a szórakozás és a női nem, mint bármiféle papírmunka.
– Nos, Acél, sikeredett már párt kerítened a bálra? – vigyorodott el Roy. – Ugye nem akarsz egyedül megjelenni? Az ugyanis felettébb kellemetlen lenne számodra.
– Ha tudni akarja, Alice eljön velem – vágta rá Ed, aki élvezettel nézte, ahogy az ezredes arcáról lehervad a vigyor. Tudta, hogy a férfi másra számított. – Mi az, talán nem hitte, hogy bárkit el tudok hívni?
– Ezek szerint Morrison kisasszonynak nincs túl jó ízlése a férfiak terén – kuncogott Roy, amivel elérte, hogy Ed kezei ökölbe szoruljanak. – Ki gondolta volna, hogy a lány a törpékre bukik.
– KIT NEVEZ MAGA SZUPER-HIPER-MEGA-ULTRA APRÓNAK, MAGA MINISZOKNYA MÁNIÁS IDIÓTA?! – ordította magából kikelve az Acél alkimista, miközben felpattant a kanapéról és már készült, hogy összecsapja a kezét, mikor Al lefogta, ő pedig hiába tiltakozott.
– Úgy látom, még mindig ki lehet téged hozni a sodrodból – vigyorgott az ezredes elengedve a füle mellett az őt ért inzultust. – De mondd csak, honnan szerzel szmokingot? Nem hiszem, hogy ilyen apró méretben is gyártanak.
– KI OLYAN KICSI, HOGY A BOLHA IS RÖHÖGNI KEZD, HA RÁNÉZ?! – Ed teljesen kikelt magából az őt ért újabb sértés hallatán. Al alig tudta megfogni a bátyját, mert az mindenáron szabadulni akart. – MÉG NÖVÉSBEN VAGYOK, MAGA SZOKNYAPECÉR! ÉN LEGALÁBB MAGÁVAL ELLENTÉTBEN NEM ÜLDÖZÖM ÁLLANDÓAN A NŐKET!
Al ezt a pillanatot látta a legjobbnak, hogy udvariasan meghajoljon, majd a még mindig karjaiban rúgkapáló és kiabáló bátyjával együtt elhagyja az irodát. Tisztában volt vele, hogy ha még egy percig benn maradnak, Ed képes lesz megszökni és akkor aztán újabb berendezést kell rendelni az irodába. Amit természetesen majd ismét a bátyjára terhelnek, mondván, ő okozta a katasztrófát. Ráadásul, hiába az ezredes volt az, aki az egészet kezdte, de Ednek sem kellett volna beleugrania újra ugyanabba a csapdába. Persze Al tudta, hogy a testvérét milyen rosszul érinti minden megjegyzés, még a legapróbb, legártatlanabb is, amit a termetére mondanak.

Az idősebb fivér csak akkor nyugodott le, amikor végre kívül voltak az ajtón és Al letette őt a földre. Ed tudta, hogy ostobán viselkedett, ám nem tehetett róla, egyszerűen nem szerette, ha bárki megjegyzést tesz a magasságára. Bosszúsan sóhajtott, majd megvakarta a fejét és az öccsére nézett. Tudta, hogy Al nem díjazza az effajta kitöréseit, ám sosem feddte meg komolyan őt. Inkább állandóan felkapta, majd elcipelte a helyszínről, esetleg próbált a lelkére beszélni. Az Acél alkimista kénytelen volt elismerni, hogy az öccse néha jóval felnőttebben viselkedik nála, ám ezt hangosan sosem mondta volna ki, elvégre akkor minden tekintélyét elveszítette volna Al előtt.
– Nem volt szép tőled, hogy ilyeneket vágtál az ezredes fejéhez – dorgálta meg Al, mire Ed csak morcosan félrefordult. - Elvégre a felettesed, és neki köszönheted, hogy kereshetjük a követ is.
– Tudom – dünnyögte az idősebb testvér –, de akkor is kihozott a sodromból. Ráadásul ne mondd, hogy nincs igazam, Al. Az az ember egy igazi nőcsábász. Fogadok, már a Központi Város szinte minden nőjét elszédítette.
– Szerinted kivel fog menni a bálba? – tette fel a kérdést Al, mire Ed elgondolkodott. – A legkézenfekvőbb Hawkeye főhadnagy lenne, de akkor arról kezdenének pletykálni, hogy van köztük valami.
– Az emberek szeretnek pletykálni – vont vállat Ed, majd elindult a lépcső felé. – Gyere, Al, nézzük meg, hogy Alice végzett-e már a Führernél.
Al tudta, hogy a testvére most csak terelni akarja a témát. Ed nem igazán szeretett a szerelmi ügyekben belebonyolódni, a pletykákat pedig kifejezetten utálta. Így inkább ő is annyiban hagyta a dolgot, és a testvére után sietett.

~*~

Alice érezte, hogy a gyomra összeugrik, ahogy szembenézett a Führerrel, miközben hallotta maga mögött Julia Douglas halk kuncogását. A két homonculus tisztában volt azzal, hogy fél, ahogy azzal is, hogy valószínűleg megpróbálják majd a félelmét a maguk javára fordítani. De nem engedhette meg, hogy gyengének lássák, így vett egy mély levegőt, majd enyhén meghajolt.
– Miss Morrison, milyen kedves meglepetés, hogy itt látom – szólalt meg King Bradley, de Alice nem vette be a dolgot. – Kérem, foglaljon helyet! – intett a férfi az irodában elhelyezkedő kanapé és néhány fotel felé.
– Köszönöm! – biccentett Alice, hangját pedig olyan hivatalossá próbálta tenni, amennyire csak tőle telt. Kényelmesen helyet foglalt az egyik fotelben, majd várta, míg a Führer is elhelyezkedik fele szemben. – De ne mondja, hogy nem számított a látogatásomra, mert akkor abban az esetben ön hazudna.
– Ó! – A Führer meglepett képet vágott, de a lány sejtette, hogy ez is csak egy színjáték része. Alice-nek fogalma sem volt, hogy a férfinak milyen képessége lehet, de gyanította, hogy már várta őt. – Maga sokkal éles látóbb, mint ahogy eddig hittük. És mégis, mi hozta ide szerény irodámba?
Alice jól megfontolta a dolgot. Ha valóban ki tudja játszani a kártyáit, akkor szabadon fog tudni mozogni az országban. Ha nem, akkor majd kitalál valami mást. Mindenesetre, meg kellett próbálnia, amit eltervezett, kerül, amibe kerül.
– Nos, egy hatalmas szívességet kérnék öntől, Führer – kezdett bele Alice, mire a vele szemben ülő férfi érdeklődve hallgatta. – Mint ön is tudja, jelenleg Edward Elric vigyáz rám, ám amíg nem hagyhatom el a várost, addig sajnos ő sem tudja teljesíteni másfajta kötelezettségeit. Persze kirendelhetne mellém valaki mást is, ezzel tisztában vagyok, ám az felkeltené Ed figyelmét és bizonyára azon gondolkodna, hogy hol hibázhatott. Esetleg még gyanakodni is kezdene, hiszen tudjuk, milyen a természete.
Alice látta, hogy a Führer elgondolkodik a hallottakon, sejtette, hogy a Führer tudja, hová is akar ez a beszélgetés kilyukadni. Hirtelen egy csésze tea és a némi aprósütemény jelent meg a lány látóterében, ám mire felnézett, már csak azt látta, hogy Julia visszatér az asztalához, onnan fülelve a beszélgetésre. A lánynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy ezek ketten összedolgoznak, de egyelőre King Bradley jelentette a nagyobb veszélyt. Neki nem volt olyan jó beszélőkéje, mint Ednek, aki minden szituációból kidumálta magát, ha hinni lehetett Alnak. Alice egyszerűen az eddigi tapasztalataira alapozta a mostani beszélgetést, és igyekezett azt minél előbb lezárni.
Óvatosan felvette a csészét, miközben azt latolgatta, vajon mérgezett-e, vagy kevertek-e bele altatót, esetleg bármilyen bénítószert. De ha így lenne, Ed megint csak gyanút fogna, amivel King Bradley önmagát keverné bajba.
– Nincs megmérgezve, kislány – hallotta meg Julia hangját, mire gyanakodva pillantott a nő felé. – Nincs szándékunkban ártani neked. Legalábbis egyelőre.
– Ez felettébb megnyugtató – válaszolta Alice olyan nyugodtan, ahogy tőle telt a jelen pillanatban. – Mivel abban az esetben Ed bizonyára dührohamot kapna, és átrendezné az irodát. Meg a maguk képét is, ha már itt tartunk.
– Valóban, az ifjú Acél alkimista meglehetősen vehemens személyiség – kuncogott a Führer. – De térjünk vissza a tárgyra. Ezek szerint, ha jól értem, azt óhajtja kérni, hogy engedjem ki magát a városból, igazam van? És mondja meg, mi okom lenne ezt tenni?
– Mert ha nem teszi, esetleg elmondom Ednek, hogy maga és Julia homonculusok – jegyezte meg Alice, miközben belekortyolt a teába. Kellemes fahéjas-szilvás ízt érzett. – Szerintem még jobban megrendülne a bizalma a hadseregben, bár szerintem eddig sem bízott magukban túlságosan. Gondolja meg, milyen következményekkel járhatna az magukra nézve, ha véletlenül, teszem azt, elejtek egy aprócska megjegyzést. És ha még ne adja isten, azt is elmesélném, hogy maga megfenyegetett engem a kórházban, Ed mindent megtenne, hogy levadássza magát. Engem pedig magával hurcolna, akár kapott rá engedélyt, akár nem. Valószínűleg olyan helyre vinne, ahol még Envy sem találna rám. Maguknak meg valamiért kellek, fogalmam sincs, hogy miért, nem is nagyon érdekel, de szükségük van rám. Vagy talán annak, aki magukat is irányítja, nincs igazam? És fogadok, hogy a maguk igazi neve sem King Bradley és Julia Douglas. Ez egyszerű megérzés. Ha nem akarnak túl hamar lebukni, megteszi nekem ezt az apró, jelentéktelen szívességet, Mr. Bradley.
Alice látta, hogy a Führer elgondolkodik a hallottakon, ahogy azt is észrevette, hogy nem tetszett a férfinak, amit mondott neki. Szemmel láthatóan nem akarták felfedni magukat, viszont tisztában voltak vele, hogy ha Alice megteszi, az kellemetlen lesz mindenkire nézve. A lány már nem félt annyira, újfent belekortyolt a teába, majd elmajszolgatott egy szem édes, baracklekváros teasüteményt, mialatt a válaszra várt. Kijátszotta a kártyáját, és tudta, ha a homonculusok megölnék, Ed nyomozni kezdene. De ezzel a Führer is tisztában volt, ahogy azzal is, hogy nem nyúlhat a lányhoz.

Végül úgy tűnt, King Bradley döntésre jutott, mert megköszörülte a torkát, aztán intett Juliának, hogy csatlakozzon hozzájuk. A nő helyet foglalt a kanapén kettőjük között, Alice pedig letette az immáron félig üres teáscsészét. Nem illett volna a kezében tartania ebben a pillanatban, az udvariatlanságra vallott volna.
– Miből gondolja, hogy nem végzünk magával itt és most? – kérdezte a férfi, mire Alice félredöntötte a fejét.
– Mert akkor Ed bizonyára nyomozna a halálom ügyében, ami egy kissé megkavarná az itteni dolgokat – válaszolta. – Ő hozott ide, elkísért az ajtóig, tudja, hogy idebenn vagyok. És ha a számításaim nem csalnak, talán már visszafelé igyekszik. Nem hiszem, hogy túl sok időt töltött Roy Mustang ezredes irodájában, ha igazak azok a pletykák, amik kettőjük nem túl felhőtlen viszonyáról szólnak. Egyébként meg egy rakás ember látott Ed és Al társaságában, kezdve a recepcióstól egészen azokig az emberekig, akik elhaladtak mellettünk. Voltak vagy… húszan, ha jól emlékszem. A recepciós kolléga ráadásul jól meg is nézett magának, és feltett pár kellemetlen kérdést is, valamint ismeri a látogatásom célját. És nem is távozhattam volna feltűnés nélkül. Ha itt halok meg, akkor átfogó nyomozás lesz, elvégre civilként csak kísérettel léphettem be az épületbe, és kíséret nélkül sem távozhatok, ha jól tudom.
– Valaki alaposan megtanulta a leckét – jegyezte meg Julia, akit úgy tűnt, nyugtalanná tesz a kialakult helyzet. – Alaposan megfogott minket, pedig csak egy ember.
– Ez igaz, de Miss Morrison, emlékszik, hogy szívességet kértem öntől, igaz? – nézett a Führer a lány szemébe. – Azzal mi lesz?
– A szívesség legyen az, hogy nem köpöm be, micsodák maguk valójában – dőlt előre Alice, két könyökét megtámasztva a térdén, majd állát összekulcsolt kezeire támasztotta. – Maga elenged a városból, hagyja, hogy Eddel tartsak, én pedig megőrzöm a maguk kis titkát és így mindenki jól jár. Bár szegény Envynek ezzel biztosan problémát fogok okozni, elvégre kénytelen lesz utánam baktatni, ha továbbra is szemmel akar tartani. De ez legyen az ő gondja, ne az enyém. Nos, áll az alku?
A Führer és Julia egymásra néztek, és úgy tűnt, mindketten gyűlölik a gondolatát is, hogy egy embernek engedelmeskedjenek. De a jelen helyzetben nem volt más választásuk. King Bradley végül mélyet sóhajtott, majd megszólalt.
– Rendben van – biccentett végül a férfi. – Elengedem magát, elvégre maga tényleg megfogott. Jól gondolja, nem óhajtjuk felfedni magunkat, legalábbis még nem. Bár a maga Ed barátja tud rólunk, ám rólam nem tudja, hogy homonculus vagyok, ahogy Juliáról sem. Ám ha mégis eljárna a maga apró kicsi szája, akkor…
– Megértettem – válaszolta a lány, majd felállt. – Engedelmükkel, most távoznom kell. Ed bármelyik pillanatban itt lehet és nem szeretném, ha gyanút fogna. Viszontlátásra!
Alice választ sem várva sietett az ajtó felé, majd lépett ki a folyosóra. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Julia gondterhelt arccal fordult a férfihoz. Úgy tűnt, nagyon aggasztja valami.
– Pride, szerinted Ő mit fog hozzá szólni, hogy engedjük szabadon mászkálni? – kérdezte a nő, mire a férfi a fejét csóválta.
– Reméljük, hogy nem lesz túl dühös, Sloth – sóhajtott a férfi. – De Envy egyébként is szemmel fogja tartani, bármerre is menjen. Muszáj telefonálnom Neki.
Julia Douglas – vagy más néven Sloth – némán nézte, ahogy a Führer az asztalához lép, majd tárcsázni kezd. Ő maga is abban reménykedett, hogy a Mester ne legyen túl mérges rájuk, mert az rájuk nézve esetleg végzetes is lehet.

Alice a falnak dőlt, és kifújta magát, mikor végre kilépett az irodából. Kimerült volt, és az összes feszültség most kezdett kijönni belőle. Sikerrel járt, habár azért az bökte az oldalát, hogy vajon Ed mit is tud pontosan a homonculusokról. Mert akkor Envyt ismernie kell, és még legalább azt a másik nőt, aki nem Julia Douglas. De nem kérdezhette meg erről a fiút anélkül, hogy meg ne szegné az előbb tett ígéretet. Mindenesetre a városból már elmehet a bál után, de tudta, hogy ezzel még nincs vége. Kíváncsi volt, hogy a homonculusok kinek dolgoznak, mert igazából, csak vaktában lőtt, amikor egy másik személyre célzott. De ezek szerint a megérzései jók voltak, tényleg áll valaki a homonculusok mögött, aki irányítja őket. Csak azt nem tudta, hogy ki az és mi céllal teszi, amit tesz. De ezek szerint az előző este áttanulmányozott könyvek igazat írtak arról, hogy a homonculusok létrehozásához szükség van valakire, aki utána utasításokat ad ezeknek a lényeknek.
– Alice! – hallotta meg hirtelen Ed hangját, mire arrafelé kapta a fejét és megpillantotta a szőke hajú fiút és Alt, amint éppen felé tartanak. – Hogy ment?
– Jól, sikerült meggyőznöm, hogy mindenki érdeke az, ha szabadon mászkálhatok az országban – válaszolta Alice, gondosan nem említve, hogy miféle taktikát is használt.
– Hogy sikerült rávenned a Führert? – kérdezte kíváncsian Al, megelőzve bátyját, akit szintén furdalt a kíváncsiság.
– Női módszerekkel – vont vállat a lány, mire a két fiú értetlenül nézett össze. – Hosszú lenne elmagyarázni, inkább menjünk! Tovább akarom olvasni a könyveket, amiket tegnap elkezdtem. A lényeg úgyis az, hogy a bál után végre megint úton lehettek, nem?
– Végülis… – gondolkodott el Ed, aztán csak nevetve legyintett. – Nem lényeges, nem lényeges! Inkább tűnjünk el innen, mert ha még egy percig itt maradok, idegrohamot fogok kapni.
Meg sem várva a többieket, már rohant is előre, miközben Al és Alice egymásra néztek, aztán mindkettőjükből kitört a röhögés. Tisztában voltak vele, hogy Ed miért siet annyira. Az Acél alkimista dühösen visszanézett rájuk, de ezzel csak azt érte el, hogy a másik kettő még hangosabban kezdett nevetni. Ed felfújta magát, bosszúsan fújtatott, miközben lerohant a lépcsőn. Al és Alice nevetve követték, miközben a lány pillanatnyilag minden gondjáról és bajáról megfeledkezett. Most csak élvezte a pillanatot, hogy hamarosan útra kelhet Eddel és Allal. Nem érdekelte, milyen nehézségeik adódnak még, mert tudta, hogy együtt úgyis képesek lesznek legyőzni azokat.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)