A sírból üdvözöl írta: NymphaTonks

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


A nap már régen eltűnt a horizontról, a hatalmas betonépületek elnyelték a fényét, és a sötétség beburkolta a Rémfészket. Az első csillagok megjelenése az égen mintha csak egy jel lett volna a hely számára; az utca lassan ébredezni kezdett, sorra nyíltak ki a szórakozóhelyek ajtói, prostituáltak jelentek meg az utcasarkon, falatnyi ruhában kelletve magukat. A levegőben fanyar alkoholszag és a cigaretta keserédes füstje szállt, ami csiklandozta Naya orrát. Már rég elmúlt kilenc óra, de David Wolf sehol sem volt, a nő pedig kezdte egyre inkább becsapva érezni magát, de hát a fontos embereknek nem volt erényük a pontosság. Nem is olyan rég még hasznot húzott ebből, most azonban csak fokozódott az idegessége. Nyilvánvaló volt, hogy David már nem késett; csupán csak váratta őket.

Naya lopva a nyomozóra pillantott, aki feszülten nézegette a karóráját, az ujjaival ütögetve a számlap tetejét, mintha ezzel sietségre kényszeríthetné az időt.
Paul Cooper rettentően naiv volt. Ez volt az első dolog, amit megállapított róla, és nem tudta, hogy örülnie kellene-e ennek, vagy sem. Elvégre ebből a naivságból nem egyszer kovácsolt előnyt, most azonban dühítette. Nem bízott Wolfban, a nyomozó viszont igen, és képes volt mindkettejüket rábízni az ellenségére. Ugyan mi a garancia arra, hogy a férfi mindent elintézett nekik úgy, ahogy azt Paul állította? Mi van, ha belépnek a szobába, és azonnal fegyvert szegeznek rájuk?

– Még mindig olyan biztos benne, hogy sikerül a találkozó? – kérdezte, és összehúzta magán a bőrkabátját.

– Van egy olyan érzésem, hogy nem bízik bennem. – Paul rávillantotta a tekintetét, azonban Naya válaszként a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy cigarettát, majd a szájába véve meggyújtotta, és hosszasan fújta ki a füstöt. Ezer éve nem cigarettázott, és lassan már hiányzott ez az érzés, amit a gyógyszerei nem minden esetben tudtak pótolni.

– Nem magában nem bízok, hanem abban, akivel az egyezséget kötötte – mondta szárazon, majd egy újabb slukk után Paul arcába fújta a füstöt, aki erre elfordította a fejét, és tűrte a néma megaláztatást.

– Wolf egy gyáva féreg, és a zsarolás hatott. Itt kell lennie. Muszáj eljönnie, másképp a vallomása a média kezében fog landolni. Az újságírók és a bulvárlapok mindig kapnak a szaftos témára...

– Nem gondoltam volna, hogy diktafont hord a farzsebében. Most is magánál van? – Naya a férfi derekához nyúlt, ám az eltolta a kezét.

– Mit művel? – Naya azonban nem adta fel, halkan felnevetett, és igyekezett a férfi háta mögé kerülni, azonban Paul nem hagyta. Elkapta a csuklóját, majd lefogta. – Mi ütött magába?

– Na, mi van, Mr. Cooper, csak ennyire képes? – kérdezte incselkedve, és kiszabadítva a kezét eldobta a cigarettát, majd megragadta a férfi pólóját, és közelebb húzta magához.

– Naya, mégis...

– Csss! A szemben levő saroknál három férfi egy jó ideje bámul már minket. Gyanút keltünk, ha csak mereven állunk itt, és nem csinálunk semmit. Nem úgy van, hogy beolvadunk az emberek közé?

Paul megdermedt erre, és szinte automatikusan ölelte át Naya derekát, miközben kilesve a nő göndör fürtjei mögül ő is szemügyre vette az említett személyeket. És valóban; három öltönyös férfi cigarettázott nem olyan messze tőlük, szüntelenül feléjük lesve.

– Mégis mi a francot akar csinálni? – sziszegte a fülébe, miközben érezte, ahogy a nő forró teste az övéhez simul.

– Mit szólna, ha nem úgy néznénk ki, mint egy idetévedt pár, hanem mint két beszívott idióta? Akkor előbb-utóbb csak rájönnének, hogy az idejüket vesztegetik ránk.

Paul erre csak felvonta a szemöldökét, és halványan elmosolyodott. Felemelte a kezét, és a hüvelykujjával végigsimított a nő alsó ajkán. Mint ahogy azt kellett, Naya teljesen átváltozott. Fekete bőrkabátban és nadrágban feszített, ami tökéletesen kiadta nőies alakját. Fekete haját begöndörítette, ajkára vörös rúzst kent, sötét színű sminkjétől olyannak tűnt, mintha magából az árnyékból született volna.
Hirtelen meg sem fordult a fejében, mit tesz, csak lehunyta a szemét, és előrehajolt. Az arca olyan közel került a nőéhez, hogy az orruk szinte összeért, és a férfi hallotta, ahogy Naya egyre szaporábban veszi a levegőt. Ajkával gyengéden megérintette az arcát, és csókot lehelt rá, miközben lassan haladt lefelé, a szája irányába.

– Gyerünk – sóhajtotta Naya, és a pólójába kapaszkodott. – Csókoljon meg!

Paul elmosolyodott. Várt néhány pillanatig, ajkaival a nő arcát cirógatta, majd megcsókolta. Naya felnyögött, majd átkarolta a nyakát, lehúzta magához, és az alsó ajkába harapott, miközben hagyta, hogy Paul ujjai felfedezzék a teste minden egyes pontját.

Naya teljesen elbódult a cigarettafüst illatától és a hangzavartól, ami a Rémfészek részét képezte. A mindenhonnan üvöltő zenére dübörgött a szíve, Paul csókjai pedig egyre követelőzőbbé váltak. Ó, igen... Naya ezt akarta. Akarta ezt a férfit, itt és most. Bele akart keveredni ő is a tömegbe, a részegek és a prostik közé Paullal együtt, hogy némi pia társaságában önfeledten bulizhassanak hajnalig. Szerette volna, ha Paul végre megszabadítaná a ruháitól, ha a kezei a csupasz bőrét simogatnák. Szeretkezni akart vele, jobban, mint eddig, vadabbul, mint valaha. Azt akarta, hogy reggel majd mellette ébredhessen fel, és a néma csendben hallgathassa a szuszogását, tenyere alatt érezhesse a szívének dobbanásait. A gondolat, hogy ez soha nem történhet meg, fájdalmasan mart a szívében, és még szorosabban ölelte a férfit.

Aztán egyszer csak Paul megszakította a csókot, és óvatosan eltolta magától. Naya már látta, mit üzen a tekintete, és elfintorodott. Itt az idő.

– Látom, elfoglaltátok magatokat. – David Wolf gunyoros hangja senkiével nem volt összetéveszthető. Paulhoz hasonlóan ő is lazán öltözött, pólót és farmert viselt, haját gondosan oldalra fésülte.

– Muszáj volt, ha már nem jelentél meg a megbeszélt időben.

– Nem fogok elnézést kérni, Cooper. Ne feledd, hogy most én teszek szívességet neked és a barátnődnek. – A zsebébe nyúlt, és két kártyát húzott ki, ám Paul hirtelen megragadta a karját.

– Ne itt – sziszegte. – Figyelnek minket.

– Itt mindenki figyel mindenkit, Cooper, szokj hozzá. Nesze, enélkül nem tudtok belépni. Hamis személyi, ahogy ígértem. A kisasszony Rose Blye. Cooper, te meg Noah Collins vagy. Nehogy elronts valamit, mert nekem eddig húzódnak a határaim. Ha felbőszíted a lesz-volt embert, nem foglak tudni kimenekíteni, ő pedig nem fog megkegyelmezni. Ó, és mit ne mondjak, nem lesz egyedül, számítsatok erre. És vigyázzatok, hogyan forgatjátok a szavaitokat vele szemben. Csak képzeljetek egy revolvert a halántékotokhoz, és aszerint járjatok el.

Naya Paulra pillantott, ahogy a bőrkabátja zsebébe süllyesztette a kártyát. Rossz előérzete volt, ám tudta, hogy nem fordulhatnak vissza. Ha már eljutottak idáig, végig kell csinálniuk, nem hátrálhattak meg.

– Kövessetek – intett David, majd pedig eltűnt a Rémfészek főutcájának forgatagában. Egy sikátor legvégén levő sztriptízbárhoz vezette őket, ám néhány lépésre az ajtó előtt megtorpant. Illuminált állapotban levő fiatalok szédelegtek ki, hangosan vihogtak és egymást lökdösték. – Ide már nem megyek be – intett az ajtó felé Wolf. – Csak mutassátok fel a kártyát a pultosnak, ő tudni fogja, hová vezessen. Az én szerepem itt lejárt, és nagyon remélem, Cooper, hogy állod a szavad, és összetöröd azt a kis diktafont, mert ha nem... – A férfi itt nagy levegőt vett. Hosszasan nézett Paul szemébe, majd megrázta a fejét, mint aki rájött, hogy nincs értelme tovább folytatni ezt a mondatot. – Sok sikert. – Azzal sarkon fordult, és kisétált a sikátorból.

Paulnak nem tetszett ez a tekintet. Volt valami a kék szemekben, ami szokatlannak hatott számára. David készült valamire. Az arckifejezése, a szavak, ahogyan kiejtette őket a száján... Minden olyan furcsának tűnt. Azonban nem tudta eldönteni, hogy mindez csak a képzelet játéka volt-e, vagy az ellensége mégis kicselezi őket valamivel.
Nayára pillantott, aki biccentett, jelezve, hogy készen áll mindarra, amivel szembe kell nézniük. A keze után nyúlt, és megszorította az ujjait, majd elindultak az ajtó felé.

Csavargós csigalépcső vezette le őket a dugig megtelt sztriptízbárba. Mindenfelé szinte meztelenre vetkőzött nők sétáltak, itallal kiszolgálva az asztal körül ülő pókerező férfiakat, akik fennhangon röhögtek és szitkozódtak, ha a játék nem nekik kedvezett. Rúdtáncosok kellették magukat a falatnyi ruháikban, a dobhártyaszaggató zenére táncolva, a pultnál egymást lökdösték az emberek, hogy minél hamarabb sorra kerüljenek. A helyiségben szinte vágni lehetett a cigaretta fojtogató füstjét.
Naya érezte, hogy a szíve a torkában dobog a basszus ritmusára. Erősen szorította Paul kezét, és a férfihoz simult, elkerülve egy rakás részeg kutató pillantásait. A nyomozó keze a derekára siklott, ujjai a bőrét simogatták, és a nő érezte, hogy kirázza a hideg.

A pulthoz nyomultak, félrelökdösve néhány illuminált állapotban levő tinédzsercsapatot.
– Két sört! – követelte egy nagydarab férfi mellettük, a pultos pedig pördült-fordult, hogy mindenkit kiszolgálhasson.

– Mit hozhatok önöknek? – fordult egyszer csak feléjük, mintha megérezte volna a hátán a pillantásukat. Paul Nayára pillantott; néma jel volt ez, szinte egyszerre húzták ki a zsebükből a kártyát, de csak épp annyi időre, hogy a férfi rápillanthasson. – Ó – mondta, és a szeme vészesen összeszűkült. – Hát persze. Jöjjenek velem.

Kilépett a pult mögül, kezét a kötényébe törölte, és elindult a tömegen keresztül. Naya továbbra is a nyomozó kezét szorongatva követte a férfit, aki egy ajtóhoz vezette őket, ami egy hosszú, homályos folyosóra vezetett.
– Ide nem léphet be akárki – mondta, mintegy mellékesen. – Ezek a helyek a különleges ügyfeleink részére vannak fenntartva.

Egymás mellett sorakozó ajtók előtt haladtak el, és egészen addig mentek, míg a folyosó ketté nem vált.
– Jobbra a második ajtó – intett a fejével a pultos, azzal sarkon fordult, és már ott sem volt.

Naya nagyot nyelt, ahogy Paulra nézett. Őrültséget csinálnak. Hatalmas őrültséget.
– Én beszélek, maga hallgat – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a nyomozó, és Naya ajkára tette az ujját, mikor az tiltakozni akart. – Adja a kezét. – A nő érezte, amint egy revolver csúszik a tenyerébe. – Jobban érzem magam, ha tudom, hogy nem csak nálam van fegyver. Tudja használni, nem?

– Azt hiszem, menni fog.

– Jobbra a második ajtó – biccentett Paul, majd befordult a sarkon, és megállt a kijelölt ajtó előtt. Néhány másodpercig csend borult a helyre, majd bentről hangos röhögés hallatszott ki, mire Paul felemelte az öklét és durván bekopogott. A nevetés hirtelen abbamaradt, és beszédfoszlányok ütötték meg a fülüket. Aztán valaki felkiáltott:
– Szabad a belépés!

Az ajtó egy tágas helyiségbe nyitott. A csupasz betonfalak olyan érzést keltettek, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatnának, hogy összepréseljék az itt tartózkodókat.
Közében egy jókora asztal helyezkedett el, székekkel körberakva. Naya gyanította, miféle tevékenységek folyhatnak itt, azonban nem volt sok ideje gondolkodni ezen; figyelmét azonnal lekötötte az asztal végében ülő nagydarab férfi. Elképesztően kövér volt, hatalmas tokája szinte már a mellkasáig csüngött, hasa egy hordó méretéhez hasonlított. Méregdrága öltönyt viselt, ingének zsebéből arany zsebóra lánca kandikált ki. Disznószerű arcát enyhe borosta fedte, vérvörös ajkaival csücsörített, ahogy húsos ujjaival cigarettát dugott a szájába. Szóval ő volt a hírhedt Mágus, avagy a lesz-volt ember, kinek hatalma van még az idő felett is. Naya szinte felhorkant erre a gondolatra, de vissza kellett fognia magát. Tudta jól, hogy egyetlen rossz mozdulat, és a kövér ember mögötti díszes társaság azonnal ráveti magát. Hamar megszámolta az őröknek tűnő öltönyösöket is; összesen hatan voltak, hárman jobb és hárman bal felől. Hátuknál összekulcsolt kezekkel, kifejezéstelen arccal bámultak rájuk.

– Mr. Collins és Ms. Blye! – üdvözölte őket a kövér ember, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó. Tokája minden egyes mozdulatra megremegett. – Micsoda meglepetés látni önöket! Már türelmetlenül vártuk az érkezésüket. Mr. Dave, kérem, ültesse le a vendégeinket.

A férfi ellépett egy társával a lesz-volt ember mellől, és két széket húztak ki az asztal másik végén, majd egészen az ajtóig hátráltak, elzárva a kiutat előlük.
Naya felszisszent. Bekerítették. Ha menekülésre kerül sor, márpedig biztos volt abban, hogy ez így fog történni, nem érhetik el egykönnyen az ajtót.

– Uraim – biccentett a nyomozó, és óvatosan helyet foglaltak mind a ketten. Paul arca kifejezéstelen volt, a háta megfeszült, és látszott rajta, hogy borzasztóan ideges.

– Nos, igazán sürgős lehet az ügyük, ha ilyen rövid időn belül szerettek volna találkozni velem. – A lesz-volt ember negédesen mosolygott, és összekulcsolta az ujjait maga előtt. – Mondják, kérem, miben segíthetek?

– Igazán nagyra értékeljük, hogy időt szánt ránk – kezdte a nyomozó, mire a férfi felnevetett. Kacagása nagyon hasonlított a disznó röfögéséhez, nyitott szájából előtűntek sárgás fogai.

– Hát időm, mint a tenger!

Paul nagyot nyelt, és az asztal alatt ökölbe szorult a keze. Nem akarta tovább húzni az időt, így hát egyből a lényegre tért:
– Keresünk valamit. Valamit, amiről úgy hallottuk, magánál van.

– Hohó, ön aztán nem köntörfalazik! Igen sok mindent birtoklok én, uram. Pénzt, időt, hatalmat, ugyan mire gondol ezek közül?

Paul már nyitotta is volna a száját, ám Naya megelőzte:
– Amit mi keresünk, annak nagyobb a hatalma még a magáénál is.

A lesz-volt ember rávillantotta a tekintetét, és lustán elmosolyodott. Kivette a szájából a cigarettát, és hosszasan fújta ki a füstöt.
– Nahát, már azt hittem, hogy magácskának elvitte a cica a nyelvét.

– Igen éles tud lenni a nyelvem, ha úgy akarom. – Naya csábos mosollyal hajolt előre, majd suttogóra fogta a hangját: – És ha a helyzet is úgy kívánja.

A férfi vigyora még szélesebb lett.
– Szívesen megtapasztalnám.

– Szívesen megmutatnám. Hacsak... – A nő elnyújtotta az utolsó szótagot, megrebesgette a szempilláit, majd pedig távolságtartóan összefonta a karját a mellkasán. – ...nem jött még rá, miről van itt szó.

– Valami, ami engem is felülmúl. – A lesz-volt ember megsimogatta az állát, majd elnyomta a cigarettát. – Lássuk csak, talán arra az oly hatalmas titokra gondol, amely évszázadok óta a birtokunkban van? S amelyet nemes királyunk hagyott ránk?

– Csupán szeretnénk megtudni, hogy igaz-e, amit hallottunk róla.

– Sokféle igazság létezik, és mindegyik attól függ, honnan nézzük. Ha arra kíváncsiak, hogy birtoklom-e a Kulcsot, a válaszom is attól függ, honnan nézem én az igazságot.

– Na és mi a maga igazsága? – kérdezte Paul.

A lesz-volt ember ismét elmosolyodott.
– Ez igazán bonyolult dolog, uram, mintsem, hogy maga megértse. De ha már itt tartunk, hadd kérdezzek én is még valamit. Ugyan miért keresik azt a tárgyat olyan nagyon?

Nayának nem tetszett ez a kérdés. A szavak hangsúlya, az a tekintet, ahogy a férfi nézett rájuk... Rossz előérzetet keltett benne. Ujjai észrevétlenül csúsztak be a bőrkabát alá.
– Mindenkinek van egy kívánsága, amiért bármit megtenne – mondta végül, és csábosan mosolygott, azonban a lesz-volt ember elfintorodott.

– Na de a kérdés, hogy mi az a bármi? Ugyan, mégis mit kívánhatna egy naiv nyomozó, aki egész életében az apja árnyékában élt? Hát egy ördög ivadéka? Hallottam már egyet s mást a fajtájáról, kisasszony. Azt hiszi, nem tudom, kik maguk? Mr. Cooper és Ms. Narroway, öröm volt látni magukat. Kár, hogy a találkozónknak így kell végződnie, de hát, ha az ember nem válogatja meg azt, hogy kiben bízik, búcsút mondhat az életének. Uraim? Kapják el őket! Biztos kíváncsiak, mit tudok még a Kulcsról.

Naya és Paul szinte egyszerre pattantak fel. A székeik felborultak, és nagy csattanással landoltak a padlón. Mr. Davis egyenesen Nayára vetette magát, aki elhajolt a férfi támadása elől, majd elkapta a csuklóját, amiben egy pengét tartott, és kicsavarta a karját. A férfi felüvöltött fájdalmában, és a földre rogyott. Előhúzta a revolvert a kabátja alól, és lábon lőtt egy másik öltönyöst, aki éppen feléje tartott. A dördülés dobhártyaszaggató hangjára a lesz-volt ember türelmetlenül felordított, és az asztalt csapkodva utasítgatta az őreit.

Naya Pault figyelte a szeme sarkából, aki épp egy nagydarab fickóval hadakozott. Már éppen lehajolt volna, hogy felkapja a széket, hogy azzal védekezhessen, mikor egy revolver csöve nyomódott a hátához, és megdermedt. Alkoholszagot érzett, ahogy az egyik öltönyös férfi a füléhez hajolva nyugalomra intette, ám Naya megpördült, egy gyors mozdulattal kicsavarta a támadója kezéből a fegyvert, és az arcába vágta. Vér spriccelt a levegőbe, ahogy a revolver csöve felhasította a férfi bőrét, és a reccsenés arról árulkodott, hogy sikerült eltörnie az orrát is.
Ám a következő pillanatban éles fájdalom hasított a térdébe, ahogy az egyik fickó durván belerúgott, majd a földre taszította őt. Halk sikoly szaladt ki a száján, ahogy a válla a kemény betonpadlónak ütközött, kezéből pedig kiesett a pisztoly. A férfi már emelte is a lábát, hogy a bordái közé rúgjon, ám Naya oldalra gurult, és így a cipő csak a levegőt találta el. Felkapta Mr. Davis földre ejtett kését, feltápászkodott, és a támadója vállába döfte.

Hirtelen egy jéghideg kéz fonódott a csuklójára, és Paul durván az ajtó felé rángatta őt.
– Gyerünk! – ordította, miközben megpróbálta kikerülni a rájuk irányuló golyózáport. Naya térde minden egyes lépésnél sajgott, úgy érezte, képtelen tovább szaladni, azonban a nyomozót ez egy cseppet sem érdekelte. Elképesztő erővel rángatta magával végig a folyosón, majd kivágta az ajtót, amin bejöttek, és máris a sztriptízbár forgatagában találták magukat.
A könyökükkel lökdösték félre a zenére vonagló testeket, mire dühös szitkok hangzottak fel, és az egyik férfi viszonzásképpen nagyot taszított Nayán. A zene olyan hangos volt, hogy szinte minden hangot elnyelt, azonban a nő néha így is hallani vélte a lesz-volt ember öltönyöseinek kiabálását.

– Paul! – kiáltotta, mikor kiértek a bárból, ám a férfi egy percre sem állt meg. – Paul, álljon meg! Nem bírom... a térdem...

A nyomozó hátrapillantott rá, majd megragadta a karját, átvetette a válla fölött, és engedte, hogy Naya szinte teljesen rátámaszkodjon. Együttesen botladoztak ki a Rémfészek főutcájáról, átverekedve magukat a részeg tömegen.

– Jól van, jól van – suttogta egyszer csak a nyomozó, és megtorpant. Naya az egyik ház falának támaszkodott, és lassan lecsúszott a földre. – Naya, nézzen rám! – Paul két kézbe fogta az arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Minden rendben, ennyi volt. Nemsokára otthon lesz, jó? Már nem találnak meg. – Gyengéd csókot lehelt az ajkára, majd elengedte.


Hosszú percekkel később már mindketten Paul kocsijában ültek. Szinte felüdülés volt kikerülni mindezek után a Rémfészekből.
Naya összehúzta magát az ülésen, ám még mindig egész testében remegett. A térde borzasztóan fájt, alig tudta mozdítani a lábát, olyannyira feldagadt.
A gondolat, hogy nemrég majdnem meghalt, megrémisztette. Majdnem ott lelte a halálát egy mocskos sztriptízbár eldugott szobájában, a betonpadlón... Maga előtt látta a saját haláltusáját, azt, ahogy vérben fekve kegyelemért könyörög, de nincs ott senki már, aki segíthetne. Csak a lesz-volt ember vigyorogna rá, nyála az arcára csöpögne, ahogy kijelentené; már felnyitotta a kriptát, és felébresztette az Alvót.

– Naya? – Paul óvatosan megérintette a karját, mire Naya összerezzent, és a szeme előtt lebegő kép szertefoszlott. – Jól van? – A nő válaszként csak megrázta a fejét. – Sajnálom. Sajnálom, ami történt. Az én hibám…

– Nem. Nem a maga hibája – vágott közbe csendesen, pedig épp az ellenkezőjét gondolta. Paul naivsága egyszer őt is megöli, ha már megölte magát a nyomozót is...

– Vérzik a keze – suttogta Paul, mire a nő lepillantott a kézfejére, és vállat vont.

– Csak egy karcolás.

– Naya, én...

– Csak haza akarok menni, Paul. Ennyire kérem. Nem akarok most beszélgetni.

A nyomozó halkan felsóhajtott. A nő sejtette, hogy megbántotta, azonban ez már cseppet sem érdekelte. Továbbra is némán meredt ki az ablakon, a mellettük elsuhanó házak egyvelegét nézte.
Az autó percekkel később leparkolt az albérlet előtt, és Naya szó nélkül kiszállt. Nem nézett vissza, nem köszönt el, csak minél hamarabb ki akart jutni onnan. Úgy érezte, megfullad, ha egy másodperccel is tovább kellene maradnia.

Ahogy ott állt az albérlet előtt, amit még az otthonának is képtelen volt nevezni, Naya Narroway rájött, hogy becsapták. Hogy minden, ami körülötte történik, egy hatalmas hazugság, egy káosz, amiben már képtelen eligazodni. Most már letért az útról, amit mindeddig taposott magának. Most már kudarcba fulladt minden terve. És ebből a hatalmas káoszból nem volt kiút számára. Most már azt a kártyáját is eljátszotta.

* * *


Négy évvel később


– A földszint tökéletesen megfelel a rendelőnek. – James dallamos hangja visszhangzott az üres előtérben. Naya körbefordult, és mindent alaposan szemügyre vett, mintha a ház minden sarkát a fejébe szerette volna vésni. Ez most már az övé volt. Jamestől kapta, ajándék gyanánt, amiért az elmúlt évben olyan keményen tanult, és amiért rászolgált a diplomájára. Immár hivatalosan is pszichológusként volt elkönyvelve, még akkor is, ha csak feketén kapta a címet, hála az apjának és a kapcsolatainak, ám ez már cseppet sem érdekelte. Megvolt mindaz, amire vágyott, és ez éppen elég volt neki. Senkinek nem kellett tudnia arról, hogy az a diploma valójában hamisítvány, mert amiről nem tudnak az emberek, az nem fáj nekik, és így jobb mindenkinek.

– Persze, ráfér egy kis felújítás – tette hozzá James, kizökkentve őt a gondolataiból. – Ez elmehetne váróteremnek – folytatta, majd a bejárattal szemközti ajtó felé indult. – Ez pedig lehetne az iroda, elég nagy a hely. Balra pedig van egy kis fürdő is. Kényelmesen meglehetsz itt.

Naya követte a férfit az irodának javasolt szobába, ami szinte kongott az ürességtől, csupán egy hatalmas íróasztal állt a közepén. A falakat régen kékre festették, viszont mára már lekopott a vakolat, helyenként pedig meg is repedezett.

Naya elmosolyodott. Akármennyire is viharvertnek tűnt ez a ház, pont olyan volt, mint amilyet mindig is szeretett volna. Kicsi és kellemesen otthonos.
– Hogy tetszik? – James kérdése puhatolózó volt.

– Minden tökéletes, apa. Köszönöm – mondta. James arcáról sugárzott a büszkeség, azonban a tekintete, mint mindig, most is valami teljesen mást tükrözött. Valamit, amit nem lett volna szabad, valamit, ami olyan erős volt, hogy képtelenség lett volna maszk mögé rejteni.

Az elmúlt években mindketten megtanulták elfojtani az érzelmeiket egymás iránt. Néha feszültek voltak egymás társaságában, néha olyanok voltak, mint két szerelmes, néha pedig mint egy igazi család; csak apa és lánya. Naya imádta azokat a pillanatokat, imádott minden egyes percet, amit a férfival tölthetett, és imádta a lopott, gyengéd csókokat, amik néha-néha megszínezték a napjaikat, és amikre James csak a fejét ingatta. Nayának pedig akármennyire is fájt, meg kellett tanulnia elfogadni az apja döntését, miszerint nem szeretne belebonyolódni egy ilyen viszonyba, és meg kellett elégednie ennyivel.
Azonban most, ahogy felnézett az apjára, tudta jól, hogy mi jár a fejében. James sosem volt képes elrejteni ezt a tekintetet, ami egyszerre okozott örömöt a lánynak, és egyszerre törte össze a szívét vele. Naya sejtette, hogy ilyenkor az apja nem őt látja, hanem az anyját, Elisabethet. Nem őrá néz ilyen tekintettel, hanem arra a másik nőre, akire ő annyira hasonlít, akire annyira féltékeny volt... Azonban már nem bánta, hogy az anyja bőrébe kell bújnia ahhoz, hogy közelebb tudhassa magához Jamest, még ha csak rövid időre is. Ha ez egy csók ára, akkor bármit megtesz érte, még akkor is, ha borzasztóan fájt.

Most azonban nem törődött ezzel. Csak lehunyta a szemét, és próbált egyenletesen lélegezni. Hirtelen el sem hitte, hogy ez újra megtörténik. Hogy itt és most, James Narroway önszántából hajol közelebb hozzá. Ösztönösen lábujjhegyre emelkedett, és hagyta, hogy a férfi az ajkaira hajoljon, és gyengéden megcsókolja. Viszonozta a csókot, igyekezett belesűríteni mindent, amit lehetett, ugyanis sejtette, hogy nemsokára úgyis vége szakad. Óvatosan átkarolta a nyakát, és a hajába túrt, majd a tarkójára font ujjakkal húzta még közelebb magához. Aztán a következő pillanatban megérezte James ujjait, amint lassan lejjebb siklanak, egészen a combjáig, és egy határozott rántással felkapta, majd felültette az íróasztalra. Naya belenyögött a csókba, és átkarolta a férfi derekát a lábaival. Hagyta, hogy James végigcsókolja az arcát, majd újra és újra birtokba vegye az ajkait. Ha tehette volna, itt és most átadta volna magát neki, ám a következő pillanatban James elhúzódott és sietve hátrált néhány lépést, mintha tűzbe nyúlt volna, ami most megégette.

A haja borzasan meredezett mindenfelé, az inge összegyűrődött a lánya ujjai alatt, az arca őszinte meglepettséget tükrözött.
Naya nem szólt semmit. Ugyanazt érezte, mint amit mindig is érzett ilyenkor; mintha valaki egy hatalmas követ gurított volna a mellkasára. Egyre nehezebbnek tűnt minden egyes levegővétel.

James a hajába túrt, tanácstalanul rázta a fejét, mint aki mindenáron ki akarná törölni az elmúlt percek történéseit.
– Apa... – Naya leugrott az asztalról, és közelebb lépett hozzá, ám a férfi egészen az ajtóig hátrált.

– Sajnálom – mondta egyszerűen, azzal sarkon fordult, és már ott sem volt. Az ajtó halkan becsukódott mögötte, és Naya egyszeribe egyedül maradt az üres szobában. Körmei a tenyerébe vájtak, ahogy ökölbe szorította a kezét, majd letörölte a kibuggyanó könnyeit. Az ő hibája volt az egész. Nem kellett volna hagynia már megint, el kellett volna tolnia. Nem akart újabb sebet ejteni ezzel az apja szívén, azonban sosem tudott ellenállni neki. Olyannyira vágyott rá, hogy az szinte fájt.

Késztetést érzett, hogy utána menjen. Hogy a nyakába csimpaszkodva megköszönje az ajándékot, hogy bocsánatot kérjen minden egyes sebért, amit ő okozott neki. El akarta mondani neki ismét, hogy szereti, de mégsem tette. A teste nem mozdult, hiába szerette volna. Csak lerogyott az íróasztal mellé, és átkarolta a térdeit.

Később belátta, hogy mekkora hiba volt.

* * *


Azon a napon, amit Naya soha életében nem tudott elfelejteni, sütött a nap. Igen, erre tisztán emlékezett, akárcsak arra, hogy milyen vakítóan kék volt az ég, hogy milyen gyönyörű dallamot csiripeltek aznap reggel a madarak, mikor ébredés után kinyitotta az ablakot. Jamest várta. Annyira várta, hogy hazaérjen már, hogy képtelen volt másra gondolni, csak rá. Néha már hallani vélte az autójának hangját, a bejárati ajtó csapódását, azonban mindez csak a képzelet játéka volt.

Szinte percre pontosan emlékezett mindenre, amit aznap csinált. Reggeli után gépiesen elmosogatott, közben egy régi rádión hallgatta a zenét, és igyekezett rendbe rakni a konyhát, mielőtt dolgozni indult volna. Hangosan énekelve pörgött-forgott, a mosolya a füléig ért már pusztán a gondolattól, hogy James nemsokára hazaér, ő pedig a karjaiba vetheti magát. A dallamot telefoncsörgés törte meg, mire Naya sietve kikapcsolta a rádiót, és a füléhez emelte a kagylót. A jókedve percek alatt a semmibe veszett, a gyomra görcsbe rándult. Rossz előérzete volt, ám fogalma sem volt, miért. Igaz, tudta jól, hogy az apjának már tegnap haza kellett volna érnie, de gyakran fordult elő olyan, hogy a férfi késett, Naya pedig sosem rótta ezt fel neki. Most azonban ahogy egy idegen hang beleszólt a telefonba, a nőt kirázta a hideg.

– Naya Narrowayhez van szerencsém?

– Igen – válaszolta halkan, és nagyot nyelt. Nem tetszett neki ez az egész.

– Arnold Gates rendőrkapitány vagyok. Az édesapja, James Narroway miatt telefonálok.

– Mi történt?

– Mr. Narroway Mr. Clark házában tartózkodott tegnap. Egy rövidzárlat miatt azonban a ház kigyulladt, ez okozta a végzetes tragédiát…

– Hol van most? Ugye jól van? – Naya szinte már sikoltott a kétségbeeséstől, azonban a vonal másik végén néma csend volt erre a válasz. A nő legszívesebben beleordított volna, hogy a férfi megszólaljon végre, ám lassan rájött, mit is jelent ez a csend. Ez a néma, fojtogató csend... – Nem... az nem lehet... – suttogta, és a szeme megtelt könnyel.

– Nagyon sajnálom, Ms. Narroway. Őszinte részv... – Naya kezéből kiesett a telefon. Már nem hallotta a rendőr szavait, nem hallott már semmi mást, csak a saját sikolyát.

– Hazudik – zokogta a férfinak címezve a mondandóját, ám tudta, hogy az már bontotta a vonalat. – A Narrowayek túlélők... Az apám nem halt meg! A Narrowayek túlélők! Ők sosem... sosem halnak meg...


Azon a napon James nem jött haza. Sem másnap, sem az utána való nap. Naya hiába várta az ablak előtt állva, James soha többé nem tért haza, és ő már nem is tudta, hány darabra tört össze a szíve. A könnyei elapadtak, és igyekezett minden egyes nap emlékeit kitörölni, annyira fájt James hiánya. Képtelen volt elviselni a nélküle eltöltött perceket. Mindegyik olyan volt számára, mint egy apró késszúrás a szívén. Egy újabb seb, amit nem lehetett meggyógyítani.

Attól a naptól fogva Naya Narroway már nem ugyanaz az ember volt, aki addig. Megváltozott. Meghalt legbelül, és soha többé nem volt képes úgy élni, ahogyan világéletében szeretett volna. James nélkül már ő sem létezett. Egy emlék volt csupán... Egy olyan emlék, ami vissza szeretett volna térni az élők közé. Akinek volt még egy feladata. És egy kívánsága. Egyetlen hatalmas kívánsága, amiért bármit megtenne. És meg is fog tenni.


* * *


Anja Griffits temetése alatt szinte teljesen megtelt a ravatalozó. Mindenhol feketébe öltözött emberek beszélgettek vagy éppen imádkoztak az elhunyt lelkéért, miközben hosszú sorban álltak, hogy részvétet nyilváníthassanak a családtagoknak. Aztán a tömeg egyetlen összemosódott fekete tengerként indult el a kiásott sírgödör felé, hogy utolsó útjára kísérhessék Anját.

Naya leghátul bandukolt. Nem kapcsolódott bele az imába sem, nem érdekelte sem Isten, sem pedig bármi más feljebbvaló erő. Az ő istene már évekkel ezelőtt meghalt a földi pokolban... Úgy vált hamuvá és porrá, mintha soha nem is létezett volna.
Örült, hogy nem akadt beszélgetőtársa, még annak ellenére sem, hogy sok ismerős arcot látott itt-ott a tömegben. Jelen pillanatban senki társaságára nem vágyott, csak szerette volna végre maga mögött hagyni ezt az átkozott temetőt, és örökre elbúcsúzni a kis halottól. Még mindig nehezére esett elfogadni a tényt, hogy Anja Griffits nincs többé. Hogy az a gyönyörű, égszínkék szemű kislány már nem fog többet ott ülni az ütött-kopott bútorok között, nem fog beszélni hozzá, vagy éppen a csendbe burkolózva maga elé meredni. Anja Griffits lassan már csak egy emlék lesz, semmi több.

A kárörvendő mosolynak azonban mégis sikerült időközönként az arcára kúsznia. Csak egyszer látta Emilyt, amint Robertbe kapaszkodva zokogott, de az már éppen elég is volt neki, hogy meggyőződjön, van igazság a földön. Elvégre mily kegyes a sors, hiszen azt adja mindenkinek, amit megérdemel... Évekkel ezelőtt az ő fia került ilyen helyzetbe, most pedig Emilynek és Robertnek kell elszenvednie azt, amit ő is átélt egykor. Most már tudják, milyen elveszteni egy gyereket. Most már van fogalmuk arról, mekkora űrt hagy ez a szívben, mekkora sebet ejt a lelken. Mennyire elviselhetetlenül fájdalmas...

Naya csak messziről nézte Anja koporsójának földbe helyezését és a pap végső áldását. A hozzátartozók után a többi ember is sorra földet dobott a sírra, miközben félhangosan imákat mormoltak. Ahogy a tömeg nagy része eloszlott, Naya is odalépett a sír mellé, hogy ő is elbúcsúzhasson a kis páciensétől. Lehajolt, és belemarkolt a földbe, ám ahogy lepillantott a gödör mélyén heverő félig befedett koporsóra, hirtelen megszédült. Meredten bámulta a mélységet, egy pillanatra elkapta a halálvágy tiszta és feledhetetlen érzése. Ha már itt van, leugorhatna oda, kitárt karral vethetné magát a koporsóra, hogy földet lélegezhessen be, hogy a sötétségből táplálkozhasson és a rothadás édességéből megtisztulhasson... Miért is nem kéri meg, hogy temessék el őt is ide? Csak egy szavába kerülne, csak...

– Ms. Narroway? – A hang kizökkentette őt a gondolataiból, mire megpördült, és a föld kihullott az ujjai közül. Távolról teljesen más volt látni Emily Griffitset, mint közelről, ugyanis a nő borzalmasan festett. Fátyolos tekintettel nézett rá, sápadt arcával ő is szinte már halottnak tűnt. – Vagyis... Naya. Szólíthatom így, igaz?

Naya bólintott.
– Részvétem – mondta halkan.

– Köszönöm – hálálkodott könnyes szemmel Emily. – Köszönöm, hogy eljött.

– Ez csak természetes.

Ekkor Emily hirtelen belekarolt, és húzni kezdte maga után, mintha csak régi barátok lennének.
– Nézze, én... Nagyon szeretném, ha... Szóval ha tudnánk beszélni valamikor. Anjáról… Kérem.

Nayát kissé meglepte a nő ilyesfajta közeledése, és egy pillanatra elgondolkodott a válaszon. Az elhunytak hozzátartozói gyakran vágynak új információkra, amiket még nem tudtak a szeretteikről, és amivel némiképp pótolni tudják a szívet mardosó hiányt. De ő ugyan mit mondhatna Emilynek a lányáról? Nem tudott többet nála, nem ismerte jobban a kislányt, mint a saját anyja, de mégis érezte, hogy erre nem mondhat nemet.

– Természetesen – felelte végül, némi habozás után.

– Ma délután? – kapott az alkalmon Mrs. Griffits. – Nálunk? Persze csak ha nem baj. Robert amúgy sem lesz otthon... Én pedig azt érzem, beleőrülök a gyászba egyedül.

Naya felvonta a szemöldökét. Furcsállta, hogy a nő máris kapva kap az alkalmon, és meg sem várja, hogy véget érjen a mai nap. Nem, egyáltalán nem akart elmenni Griffitsékhez, pláne azért nem, hogy Anjáról diskuráljanak, ám ahogy belenézett Emily szemébe, volt valami vészjósló dolog benne, ami óvatosságra intette a nőt.
– Nem, egyáltalán nem baj – válaszolta.

– Rendben, akkor hétkor várom – engedte el a karját hirtelen Emily, és kényszeredetten rámosolygott. – Igazán kedves öntől, hogy szakít rám egy kis időt.

Azzal sarkon fordult, és már ott sem volt. Naya még mindig érezni vélte parfümjének erős virágillatát, amely még a temetőben uralkodó halálszagot is elnyomta. A belső hangja azt súgta, hibát követett el ezzel a döntésével, azonban nem figyelt rá. Jelen pillanatban egyáltalán nem volt szüksége a lelkiismeretére.

* * *


A nemrég még rendőrautóktól és kíváncsi emberektől hemzsegő Charles Street ezúttal üres volt és meglehetősen csendes. A nap lebukóban volt, fényét szinte elnyelték a távolban terpeszkedő magas épületek, így hosszú árnyékok vetültek a megrepedezett járdára, amin Naya végighaladt. Nehezen tudta megállni, hogy ne pillantson a háta mögé minden egyes lépés után, ugyanis borzasztóan rossz előérzete volt. Már bánta, amiért rábólintott Emily ajánlatára, és egyből elfogadta a mai találkozót.

A távolban halkan morajlani kezdett az ég, és hideg fuvallat fészkelte be magát a nő kabátja alá, mire megborzongott. Vihar közelgett, érezte az illatát a levegőben, ez pedig aggasztotta. Valamiért a mai nap cseppet sem úgy alakult, ahogy tervezte. Cipője hangosan kopogott a repedezett járdán, tekintete elidőzött a régi lakóházakon. Ma már csak páran laktak a Charles Streeten, és Naya nem csodálkozott, mennyire elnéptelenedett a hely egyetlen év alatt. A Johnson-gyilkosság éppen elég volt ahhoz, hogy elijessze az itt élőket.

Griffitsék házához érve Nayának valamiért görcsbe rándult a gyomra. A gyógyszerei jutottak eszébe, és a kellemes érzés, amik a pirulák szolgáltattak, valahányszor bevett néhány szemet. Most üresnek és színtelennek érezte magát nélkülük, ám tudta, hogy tisztán kell gondolkodnia. Nem ködösítheti el az elméjét még akkor sem, ha a teste minden egyes porcikája a hőn szeretett tabletták után ácsingózik.
Leküzdötte a torkában gombócként megjelenő szorongást, mielőtt felemelte volna a kezét, hogy bekopogjon. Az ajtó szinte azonnal kitárult, és Emily Griffits sugárzó arca jelent meg előtte. Immár cseppet sem tűnt nyúzottnak, sőt, olyan volt, mint aki teljesen túltette magát az őt érő csapáson. Habár talpig feketében volt, arca pedig sápadtabb a szokásosnál, Naya mégis felfedezett valami furcsát a tekintetében. Egy halvány szikrát, ami úgy izzott, hogy valósággal megrettent tőle.

– Az ablakból láttam, hogy jön – üdvözölte kedvesen Emily, majd aggodalmas tekintettel fordult az egyre közeledő fellegek felé. – Szerencse, hogy idejében ideért. Úgy látom, vihar közeledik.

Naya felvont a szemöldökkel tanulmányozta a nőt. Valami határozottan nem tetszett a viselkedésében. Volt benne egyfajta megjátszottság, amit hirtelen nem is tudott hová tenni. Vajon mit tervezhet? Végül mégiscsak megrázta a fejét, elvetve minden oda nem illő gondolatot. Amúgy sem tervezett tovább maradni húsz percnél, ha pedig rosszabbra fordulna az idő, hívna egy taxit. Ha minden igaz, fél óra, és már az albérletében lesz.

Emily udvariasan betessékelte őt a konyhába, amit frissen sült csokoládés sütemény illata töltött be.
– Foglaljon helyet – intett egy kihúzott szék felé a házigazda, és két bögrét vett az egyik polcról.

– Köszönöm, de nem maradhatok sokáig – válaszolta Naya, ahogy leült. – Elég sok még a munkám.

– Persze, megértem, hogy elfoglalt. Éppen ezért rettentő hálás vagyok, amiért időt szánt rám. Kávét? Esetleg valami más itallal szolgálhatok?

– Csak egy pohár vizet, ha kérhetem – utasította el kedvesen a felkínáltakat Naya, és leolvasta Emily arcáról a csalódottságot. Végül ismét magára varázsolta a maszkját, és mosolyogva fordult felé.

– Bizonyára jobban esne egy kávé. Fitten tartja az embert, ha sok a munkája.

Naya megállta, hogy ne forgassa a szemét.
– Ahogy gondolja.

Emily egy bögrét nyújtott felé, majd leült vele szemben, és a gondolataiba merülve szegezte a tekintetét a padlóra. Naya kezét melengette a folyadéktól átforrósodott bögre, és ahogy belekortyolt, hirtelen felszisszent.
– Elnézést – szabadkozott bocsánatkérő tekintettel Mrs. Griffits. – Frissen főztem, még elég forró.

– Semmi gond – mormogta a nő, és érezte, ahogy a kávé végigégeti a torkát. – Hogy érzi magát?

Emily szomorkásan rámosolygott.
– Nehezebb elviselni a gyászt egyedül – mondta, és elfordította a fejét, majd merengve kinézett az ablakon. – Robert a szüleihez menekült néhány napra. Mintha ezzel bármit is megoldana...

– Mindenki másképp dolgozza fel a gyászt. – Naya ismét kortyolt egyet a kávéból, ám ezúttal nem tűnt olyan forrónak, mint ezelőtt, sőt, ezúttal kellemes bizsergés futott végig a testén. Az íze furcsán édes volt, mintha egy kanál cukrot falt volna be, ami most szétolvadt volna a szájában. – Kell egy kis idő, míg tudatosul az emberben, hogy tovább kell lépnie, elvégre az élet egy pillanatra sem áll meg.

– Ebben igaza van. Csak… Nekem nehezebb így. Azt hittem, Roberttel támogatni fogjuk egymást...

Emilyn látszott, hogy nehezen fojtja vissza a sírást. Ölébe ejtett kézzel, szomorú arccal és üveges tekintettel már nem tűnt olyan határozottnak, és Naya egy percre megsajnálta. Olyan volt, mintha tükörbe nézett volna; ő is ugyanígy festett a gyermeke halála után.

– Még nincs késő ahhoz – mondta kedvesen, mire Emily alakja egy röpke másodpercre elmosódott előtte, ám mire pislogott egyet, minden kitisztult. Mi a fene...?

Mrs. Griffits szórakozottan bólogatott, majd a vendége elé tolta a süteményes tálat.
– Vegyen nyugodtan.

– Köszönöm – válaszolta a pszichológus, és az ajkához emelte a bögrét. A forróság ezúttal is kellemes bizsergéssel járt, szinte teljesen ellazította az izmait.

– Mesélne nekem arról, hogy mit csináltak az órákon? Miket mondott Anja önnek?

Nayának hirtelen nehezére esett értelmezni a feltett kérdéseket. Nyomás nehezedett a fejére, és a fájdalom szétáradt a testében.

– Anja nem éppen volt egy… beszédes kislány... – nyögte, figyelmen kívül hagyva az enyhe szédelgést, ám a nyelve összeakadt. Lázasan kutakodott az agyában, vajon mit mondhatna a nőnek, azonban hirtelen semmi nem jutott eszébe. Mintha mindent kitöröltek volna az emlékezetéből. – Sajnálom, én... Azt hiszem, nem érzem jól magam. – Meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy lábra tudjon állni. Hányinger tört rá.

– Ó, jó ég! – Emily felpattant. – Hozzak egy kis vizet?

Naya lehunyta a szemét, hogy enyhítse a szédülést, ám ehelyett felerősödött a nyomás a koponyájában. Mintha valami szét akarta volna hasítani a fejét. A csésze kiesett a kezéből, az izmai ellazultak, és a következő pillanatban a padlóra zuhant. A fájdalmat csak tompán érzékelte, a teste semmilyen parancsra nem reagált. Emily cipőjét látta, majd a nő arca kúszott a látókörébe. A sötétbarna íriszekből ezúttal vad gyűlölet sugárzott.

Naya szeme tágra nyílt, ahogy hatalmába kerítette a félelem. Most már tényleg bánta, amiért nem hallgatott a megérzéseire. Egy cseppet sem kellett volna megbíznia ebben a nőben!
– M-mit művelt... v-velem... – nyögte, ám a szemei akarata ellenére lassan lecsukódtak.

– Aludjon csak, Ms. Narroway. Szép álmokat! – hallotta még Mrs. Griffits hangját, és utána minden elsötétült.

* * *

Nayának fogalma sem volt, mennyi idő telt el, csupán arra ébredt, hogy borzasztóan fáj mindene, és fogalma sincs, hol lehet. Ahogy megmozdult, éles fájdalom nyilallt a koponyájába, mire felszisszent. Megpróbált megmozdulni, de valami nem engedte; zsibbadt végtagjai nem akartak engedelmeskedni a parancsának.

– A francba – sziszegte dühösen, mikor rájött, hogy egy székhez kötözték. Mindkét csuklóját a karfákhoz erősítették, a szikszalag pedig olyan szorosan volt köré tekerve, hogy szinte alig érezte az ujjait. Biztos volt benne, hogy a kézfeje teljesen lila az elszorított vértől. A többi testrésze sem volt szerencsésebb; mindkét lábát durván odaszikszalagozták a szék lábaihoz, így pedig esélye sem volt kiszabadulni, nem beszélve arról, hogy még mindig borzasztóan szédült. Kételkedett abban, hogy képes lenne elmenekülni, ha ki tudna szabadulni. Minden egyes porcikáját ólomsúlyúnak érezte.

Ahogy pörögtek a percek, Nayának hozzászokott a szeme a sötétséghez. Annyit sikerült megállapítania, hogy egy nappalihoz hasonló helyiségbe vitték, azonban nem volt teljesen biztos benne. Néha-néha felvillant egy-egy villám, fényük pár másodpercre megvilágította a szobát.
Kiáltani szeretett volna, teljes erőből ordítani, azonban egy hangot sem volt képes kiadni. Minden olyan tompa és semmilyen volt számára, mintha egy burokban lett volna.
Aztán egyszer csak felgyúlt a fény, mire Naya összeszorította a szemét. Egy lámpa állt előtte, fénye egyenesen az arcába sütött, és idő kellett, mire végre ki tudta nyitni a szemét annyira, hogy lásson is valamit.

– Üdv, Naya – szólalt meg egy hang a háta mögül. Két kezet érzett a fején, majd az illető ujjai a fekete tincsekbe túrtak. – Nehéz az ébredés, igaz? Most még minden olyan tompa és furcsa. A reflexeid sem működnek rendesen.

Naya kinyitotta a száját, de csak tátogni volt képes.
Emily Griffits nyugodt mozdulatokkal fonta be a haját, mintha csak egy játékbabával játszadozott volna.
– Remélem, rendesen kipihented magad. Hosszú éjszaka áll előttünk. – A nő finoman végigsimított az arcán, azonban Naya elfordította a fejét. Most már tudta, miért volt olyan rendkívül édes a kávéja. A nagy dózisú altató, amit kapott, gyorsan kiütötte őt. – Tudod, Anja szerette, ha befontam a haját, gyakran játszottunk fodrászosdit. Imádtam megérinteni a csinos kis fürtjeit, megfésülni őt és frizurákat csinálni neki. A te hajad is olyan gyönyörű...

– M-mégis... m-mit... – nyöszörögte Naya, szemét pedig elfutotta a könny, azonban Emily továbbra sem hagyta abba a hajával való babrálást.

– Csss, semmi baj. Tudom, hogy össze vagy zavarodva. Azt hiszem, tartozom némi magyarázattal neked.

Megsimogatta az arcát, majd megkerülve őt leguggolt eléje, és kedvesen rámosolygott. A pszichológus tágra nyílt szemmel meredt rá, és ismét kinyitotta a száját, de most sem volt képes megszólalni.
– Ne erőltesd magad. A tested még sokáig nem lesz képes rendesen reagálni a dolgokra. Nem erre számítottál, mi? – Mrs. Griffits nevetett. – Sejtetted, hogy nem kedvellek igazán, ahogy azt is tudtad, hogy a gyűlölet kölcsönös. Rájöttél, ki vagyok valójában. Ó, igen. Emlékszel még arra az éjszakára, igaz? A Játékra, a sikolyokra, a nevetésekre... Mai napig zene füleimnek.

Naya teste megfeszült, azonban Emily csak a fejét ingatva mosolygott.
– Nos? Mit reagálsz, ha azt mondom, az egészet én találtam ki? Ó, bizony. Robertnek eszébe sem jutott mindez, amíg fel nem világosítottam, ki a gyerek igazi apja. – A pszichológus felnyüszített, ám Emily dühösen folytatta: – Tetszett nekem Robert. Beleszerettem abban a pillanatban, ahogy megláttam őt abban a hülye házibuliban, és táncolni hívtam. Csakhogy ott voltál te, egy kis tizennyolc éves terhes fruska, aki cseppet sem volt hozzávaló. Robert nem érdemelt olyan lányt, mint te! És mit látnak szemeim, mikor kimentem a konyhába italért? Hogy egy nyomorult srácot ölelgetsz, miközben úgy vigyorogtok egymásra, mint két szerelmes. Szegény, megcsalt Robert pedig szinte azonnal elhitte a hazugságomat, miszerint a gyerek Zac Turneré, ő pedig csak a pénz miatt van a képben.

Ó, te jó ég! Naya arcán lefolyt egy könnycsepp. Igen, elment pár hónapos terhesen abba a rohadt házibuliba, mert Sidony annyira akarta. Azt mondta, kell egy kis feltöltődés az anyaság előtt. Zac pedig akkor mondta el neki, hogy már kinézte a Sidonyval közös családi házukat, és hogy most már tényleg feleségül akarja venni a lányt, Naya pedig vidáman nevetve ölelte magához a férfit, és sok boldogságot kívánt neki Sidonyval. Bizonyára pont akkor láthatta meg őket Emily. Most már értette, Robert miért volt olyan visszahúzódó vele ezután.

– Robert persze akadékoskodott először – fintorodott el a nő. – Nem akarta elhinni, hogy igaz, amit láttam, habár belátta, hogy jó viszonyt ápolsz Zackel. Ezután tartottuk a kapcsolatot. Naponta beszélgettünk, gyakran találkoztunk, te pedig ezalatt semmit sem tudtál arról, mit csinál a drága vőlegényed. Én pedig egyre jobban beleszerettem, de nem szakíthatott veled a gyerek miatt. Ha megtette volna, a szülei kitagadták volna, és mindkettőnknek kellett a pénz, amit havonta küldtek. Aztán kitaláltam, hogyan büntethetnénk meg téged. Igaz, Robert továbbra is kételkedett a dologban, de beleegyezett. Játéknak indult az egész... Az ő és a többiek részéről, persze. Én már akkor tudtam, hogyan fog végződni a dolog: halállal. Ha te szépen kinyiffansz, Robert az enyém lesz, és nem kell folyton elbújnunk az én lakásomon, ha szeretkezni akarunk. Mindent olyan szépen kiterveltem... Én ültem abban a kibaszott autóban, én hajtottam egyenesen a tiédnek, és néztem végig, ahogy egy fába csapódsz. Én beszéltem rá Robertet, hogy tegyen úgy, mintha szarna az egészre, mintha nem érdekelné, mi van veled, de még akkor is… Még akkor is rád gondolt, a kurva életbe! Aggódott miattad, és mikor megtudtam, hogy életben maradtál... Soha életemben nem voltam olyan dühös, mint akkor. El kellett menekülnünk Roberttel, mert az az a ribanc Sidony Zackel együtt beköpött minket, aztán pedig váratlanul meghaltak. Azt hittük, bérgyilkost fogadtál, de aztán rájöttünk, hogy az a drágalátos apád mindenre képes a te kegyeidért. Nem is tudod, milyen érzés volt rettegésben élni egy kisvárosban hosszú éveken keresztül az ország másik végében! Minden nap eszembe jutottál te és az a kibaszott apád. Féltem, hogy ránk találtok, és megöltök, ugyanúgy, mint ahogy a többieket is.

Naya zihálva vette a levegőt. Istenem! Egész életében azt hitte, Robert volt a hibás, hogy az ő ötlete volt ez az ostoba Játék. Álmában sem gondolta volna, hogy így félrevezették, és emiatt döntött a bosszú mellett. Hogy emiatt csalta meg őt...

Emily arca elvörösödött a dühtől. Szemét ellepték a könnyek, és hosszasan felsóhajtott.
– Meg kellett volna halnod – suttogta, és előhúzott a blúza alól egy konyhakést. – Meg kellett volna halnod azon az éjszakán. Ennek nem így kellett volna megtörténnie. Hibáztam akkor. De most... Most befejezem, amit elkezdtem. Meg foglak ölni, Naya, érted? Most megteszem... Végre megteszem.

Felemelte a kést, és a nő ellilult kézfejéhez nyomta a végét, majd lassan, nagyon lassan belenyomta a bőrébe. A vér azonnal kiserkent, lecsorgott a karfán, egyenesen Naya combjára, aki felnyüszített erre. Sikoltani továbbra sem volt képes, úgy érezte, mintha egy kéz szorult volna a torkára.
Emily kihúzta a kést, és a padlóra ejtette, majd úgy bámulta a sebből bugyogó vért, mintha sosem látott volna hasonlót. Aztán leült a padlóra, az álláig húzta a térdét, és átkarolta a lábait, miközben előre-hátra hintáztatta magát.

– Amikor megtudtam, hogy véget ért a gyilkolászás, visszaköltöztünk a városba. Megvettük ezt a házat, Anja pedig azonnal barátra lelt Clarity személyében. Olyan boldogok voltunk! Csak én, Robert és Anja… Csak mi hárman. – Emily halkan felnevetett, majd a tenyerébe törölte a kés pengéjén levő vért. Szavait egy pillanatra elnyomta a kintről behallatszó mennydörgés. – Minden nap figyeltelek, Naya Narroway... Tudtam, mikor kelsz fel, mit reggelizel, mikor indulsz munkába, mit vásároltál a boltban, kinek az ágyában töltöttél el egy-egy éjszakát. Ott voltam mindenhol, tudni akartam, felismersz-e, de nem. Észre sem vettél, pedig a hátad mögött voltam. Követtelek, bárhová mentél, mindig rajtad volt a szemem, de te olyan vak voltál, hogy észre sem vettél! Aztán Anja furcsán kezdett viselkedni. Pont a gyilkosság után, ami a szomszédba történt. Beírattam ürügyként, hogy még közelebb kerülhessek hozzád. Színészkedtem, mikor idejöttél hozzánk, úgy tettem, mintha nem ismertelek volna, pedig tudtam, hogy kezdesz rájönni, ki vagyok én. Meg akartalak ölni, de fogalmam sem volt, hogyan tegyem...

Emily ismét felemelte a kést, ám ezúttal tartott egy kis szünetet, mire ismét belenyomta volna a pengét a kézfejébe. Naya lélegzete elakadt, ahogy a penge elmerült a húsában, az ujjai megfeszültek, a vér pedig lecsorgott a padlóra.
– Betörtem hozzád, és kicsit körülnéztem nálad. Megtaláltam a gyógyszereidet. Hazahoztam párat, és kipróbáltam. – Emily szeme itt huncutul megcsillant. – Isteni egy szer, ezt bátran állíthatom. – Azzal közelebb hajolt hozzá, orra szinte hozzáért a Nayáéhoz, aki erre csak elfordította a fejét, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Honnan szerezted őket? Mit látsz, mikor beveszed a pirulákat, hm? Kit akarsz látni? A gyermekedet? Azt hiszed, ha gyógyszert szedsz, magad elé képzeled a gyermekedet, vagy az apádat? Ó, te kis szegény! – Azzal anyáskodva megsimogatta az arcát, miközben ajka keserű mosolyra húzódott. – És kitalálod még, mit találtam abban a lyukban? Jegyzeteket, könyvből kitépett lapokat, iratokat… Elmondjam, mi vagy te, Naya Narroway? Egy megszállott. Egy megszállott vagy, aki egy régi legendából meríti az élet értelmét. De bár segítségemre voltál ezzel, mert a Kulcs jó alibit adott néhány dologhoz. Felkerestem pár félnótást, akik rögtön elhitték a hazugságomat, hogy az a szar nálad van. A híres-neves Naya Narroway megtalálta az oly régen elveszett Kulcsot! Nem is kellett sokat fizetnem nekik, azonnal ugrottak utánad, elvégre, ha megölnek, övék a kívánság. Ostoba senkiháziak! Csak annyit kértem tőlük, hogy nyilvános helyen öljenek meg, hadd lássa mindenki, hogyan hal meg a kis gyilkos-ivadék. Csakhogy ott volt az a kurva rendőr, te pedig megmenekültél. Mindig megmenekültél.

Mrs. Griffits elgondolkodva meredt maga elé, mintha még mindig nem sikerült volna feldolgoznia, hogy a terve első fázisai nem éppen megfelelően alakultak.
– És a házad... Ó, igen, el sem hiszed, mennyire jó érzés volt benzinnel lelocsolni, majd pedig felgyújtani az egészet. Szegény Ms. Narroway! Sajnálom, ami történt, ha bármiben segíteni kell, akkor csak szóljon! – Itt felkacagott, de a nevetés vicsorgássá alakult. – Tönkretettél. Egész életemben a mocskos apádtól és tőled rettegtem! Most pedig én akarlak tönkretenni téged. Elvettem mindazt, ami jelentett számodra valamit. Élvezet volt élve kibelezni azt a kurva macskádat is. Ha hallottad volna, hogyan nyivákolt, miközben kínoztam! De most végre be tudom fejezni a tervemet. Robert immár az enyém. Teljesen az enyém. És nem lesz most már senki, aki közénk állhatna. Ma éjszaka véget ér a mi kis Játékunk.

Emily ismét felemelte a kést. A fényben megcsillantak az arcán lepergő könnyei.
–Te... te akartad ezt, Naya – suttogta. – Nem én. Miattad történik ez az egész.

– Te – nyögte alig hallhatóan Naya. – Te voltál... Te ölted meg... Marthát és Clarityt...

Emily elmaszatolta a kezével a könnyeit, majd felkacagott.
– Én? De hiszen mindketten tudjuk, ki volt, Naya! Vagy még mindig nem jöttél rá?

– Te ribanc! – kiáltotta immár, de azon nyomban meg is bánta, ugyanis Emily durván arcon ütötte az öklével.

– Nem érted. Nem értesz te semmit! – dühöngött, és felpattant a földről. – Miattad tettem, amit tettem! Mert féltem attól az apádtól, akit úgy szerettél! Ó, igen, tudom, mennyire szeretted... Akkor meg miért ne írjam fel a nevét ide, hogy örökre itt maradjon? – Azzal felemelte a kést, és belevágva Naya kézfejébe egy J betűt írt rá.

Naya egész teste megfeszült a fájdalomtól. Sikoly hagyta el a torkát, ahogy Emily többször egymás után belevéste a húsába az apja keresztnevének kezdőbetűjét, majd a másik kézfejét vette célba, ahová egy formás N került. Vér spriccelt mindenfelé, belepte mindkettejük ruháját, bőrcafatok hullottak a padlóra.

– Minden... a... te... hibád! – kiáltotta Emily, szavainak nyomatékosításaként pedig újabb vonalakat húzott a nő kezére.

Naya tekintete elhomályosodott a fájdalomtól. Esélye sem volt kiszabadulni, hiába rángatta a karját vagy rugdosta a szék lábát, hátha el tudja szakítani a szikszalagot, még mindig nem volt teljesen magánál. Hangosan sikoltozott és zokogott, és mikor Emily föléje hajolt, hogy beteljesítse végső ígéretét, a nő már tudta, hogy mindennek vége. Hogy a halál itt köszön rá, ebben a pillanatban…

Ám ekkor hangos dördülés hallatszott, mintha az ég hirtelen le akart volna szakadni a helyéről, és Emily Griffits egy pillanatra megdermedt. A tekintete meglepettséget tükrözött, keze már nem markolta olyan szorosan a kés pengéjét. Ajka szétnyílt, mintha mondani akart volna még valamit, majd térdre rogyott, és arccal a padlóra bukott. Azt a helyet, ahol a golyó a tarkójába fúródott, feketére festette a vér.

Naya tágra nyílt szemmel bámulta a holttestet. Másodpercekig levegőt sem kapott, meglepettségében minden fájdalmat elfelejtett. Félve emelte fel a fejét, hogy lássa megmentőjét. Hirtelen azt hitte, Paul az, mivel nem látta tisztán az arcát, ám hamar rá kellett jönnie, hogy mégsem ő.

A férfi lassan leengedte a pisztolyt, és kilépett az árnyékból. Ahogy arcát megvilágította a fény, Naya szíve kihagyott egy ütemet, és a sikoly a torkára forrt.

James Narroway volt az.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)