Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice úgy döntött, hagyja a fiúkat dolgozni és inkább nekilát, hogy báli ruhát és hozzá való kiegészítőket vásároljon magának. A bálig kevesebb, mint két hét volt már csak hátra, a lány pedig nem szeretett volna mindent az utolsó pillanatra hagyni. Tudta, hogy Ednek és Alnak milyen fontos, hogy most a kutatásaikkal foglalkozzanak, ráadásul Ed tőle szokatlanul már beszerzett egy szmokingot, ami nemcsak az ő mérete volt, de még jól is állt rajta. Alice sejtette, hogy ugyan, hogy Ed egyáltalán nem akar elmenni a Hadsereg Báljára és inkább a kötelesség miatt fog részt venni, de ez nem zavarta. Ő maga még sosem vett részt ilyesmin, hiszen otthon sem tartozott az előkelő, úri körökbe, ráadásul senki sem hívta volna meg, akinek volt egy kis józan esze. Így most elhatározta, hogy akár kötelesség Ed részéről ez az egész, akár nem, ő bizony jól fogja érezni magát, ha törik, ha szakad. Persze, mivel a fiúk nem tudták elkísérni, ő pedig kíséret nélkül nem mászkálhatott, szüksége volt valakire, aki vele megy. Így esett a választás végül Riza Hawkeye főhadnagyra esett, aki ugyan nem örült neki, amiért egyedül kellett hagynia az ezredest, de eleget tett a parancsnak. Roy Mustang szerint egyébként is kiválóan meg tudta védeni a lányt, ha az bajba kerülne. Persze mindenki tudta, hogy Mustang csak el akarta távolítani túlbuzgó beosztottját maga mellől, hogy végre ne kelljen a munkával foglalkoznia. Nyílt titok volt ugyanis a hadseregben, hogy amennyiben a főhadnagy nem állt a férfi sarkában, akkor amaz hajlamos volt elhanyagolni a kötelességét. Alice-t nem zavarta a dolog, hiszen számára teljesen mindegy volt, ki jön vele, habár azért hiányolta Ed és Al társaságát. Vagy akár Envyét, akit nem látott az elmúlt napokban. Sejtette ugyan, hogy a homonculus valahonnan szemmel tartja, de mégis valahogy hiányérzete támadt.

Alice két napon belül már az ötödik szalont nézte meg, mire végre megtalálta a neki tetsző ruhát. Az összes eddigi, amit felpróbált, vagy amit megpróbáltak ráigazítani, vagy túl hosszú volt, vagy túl szűk, vagy éppen túl bő és majdnem kiesett belőlük. Ez azonban, amint felvette érezte, hogy olyan, mintha ráöntötték volna. A ruha maga mélyzöld volt, majdnem fekete, fedte a bokáit és bár a háta nyitott volt és ujjai sem voltak, mégis elegáns hatást keltett. A ruhát hátul és a nyakrészen szalagok kötötték meg, a könnyű selyemből készült anyag pedig lágyan hullott alá, itt-ott redősen, ami igazán különleges hatást keltett. Elöl apró virágminták díszítették a mellrésznél, de csak finoman, elegánsan, hogy még jobban kiemelje, amit ki kell emelnie. Alice azonmód beleszeretett a ruhába, ahogy a tükör előtt állva végignézett magán. Úgy érezte magát, akár egy igazi hercegnő. Ide-oda forgolódott, miközben a szája fülig ért örömében. Riza Hawkeye elnéző mosollyal szemlélte a vidám, fiatal lányt, miközben az jutott az eszébe, hogy ő maga mindig mennyire megvette az ilyesfajta holmikat. Katona lévén amúgy sem hordhatott ilyesmit, de még ha megtehette volna is, akkor sem illet volna ilyenben parádéznia. Alice azonban egyszerűen meseszép volt a ruhában, és nem lett volna meglepő, ha ezt mások is észreveszik.
– Nos, maga szerint hogy áll? – kérdezte Alice, felébresztve Rizát a gondolataiból.
– Remekül áll, szerintem Edward is el fog ájulni, ha meglát benne – válaszolta mosolyogva a főhadnagy.
– Én… én nem… nem azért kérdeztem… – pirult el a lány, majd zavartan félrefordult, ami gondolkodásra késztette a szőke nőt. Vajon mi a fene lehet az Acél alkimista és Alice Morrison között. – Na, és maga kivel megy? Talán az ezredessel? – váltott témát Alice, ami váratlanul érte a másikat. – Szerintem nagyon szép párt alkotnának.
– Az ezredes úr és én nem vagyunk abban a viszonyban – válaszolta Riza, bár látszott rajta, hogy zavarba ejtette a gondolat is, hogy ő és Roy Mustang egy párt alkotnának. – A szabályzat egyébként is kimondja, hogy két tiszt nem léphet egymással romantikus kapcsolatba.
– Kár – jegyezte meg Alice, miközben végigsétált az üzleten, szemrevételezve a kesztyűket. – Az ilyen szabályzat ostobaság, habár nálunk is hoztak ilyesmiket. Legutóbb az iskolámban próbálták megtiltani, hogy a fiúk és a lányok randizhassanak. De nem jött össze a dolog, miután egy petícióval a Diáktanács sikeresen megvétózta a dolgot. Az igazgatótanács azt próbálta felhozni a szabályzat védelmében, hogy a szerelmi viszony elvonja a diákok figyelmét és idejét a tanulástól. Szerintem, aki nem akar tanulni, annak teljesen felesleges bármilyen szabályzat. De aztán nem lett semmi a dologból.
Alice jól emlékezett az ominózus esetre, meg a vele járó hadjáratra, amikor a Diáktanács tagjai aláíratták a petíciót. Ő maga is aláírta, bár csak jobb híján, hiszen neki teljesen mindegy volt a dolog, úgysem hívták el soha sehová. Most azonban itt volt az ideje, hogy olyasmiben vegyen részt, amitől az iskolatársai megsárgulnának az irigységtől, ha látnák. Ez pedig egy kis elégtételt jelentett számára.
Végül talált egy pár fehért, könyékig érők kesztyűt, ami pontosan a mérete volt és remekül ment a ruhához. Ed azt mondta, ne foglalkozzon azzal, mi mibe kerül, a számlát pedig küldesse el neki a hotelba. Alice először forgatta a szemét, de a fiú ragaszkodott a dologhoz, így a lány végül beleegyezett a dologba, habár szörnyen érezte magát. Persze csak addig, míg bele nem szeretett ebbe a ruhába, mert abban a pillanatban minden bűntudata egyből elmúlt. Most már értette, hogy mit jelent, amikor egy nőt a shoppingolás tesz boldoggá. Hiszen ebben a pillanatban ő maga is a fellegekben járt. Bár azért eszébe jutott, hogy szegény Ed valószínűleg szívrohamot fog kapni a számlák láttán, de hát végtére is ő ajánlotta fel, hogy mindent kifizet. Alice azonban tudta, hogy a fiúnak nagy valószínűséggel halvány lila fogalma sem volt ahhoz, mi mindenre van szüksége ilyen alkalmakkor egy nőnek. Hiszen nemcsak a ruháról volt szó, hanem egy pár csinos cipellőről, a ruhához való kézitáskáról, ékszerekről és frizuráról is, amik egyike sem volt éppen olcsó mulatság. Alice utoljára három éve, az egyik unokatestvére esküvőjén volt kiöltözve és még jól emlékezett rá, hogy az anyjával egy kisebb vagyont hagytak ott a butikokban, mire mindent beszereztek kettőjüknek. Aggódott, hogy Ed mit fog most szólni, ha megkapja a számlákat, de nem tudott ellenállni a ruhának, így végül, miután visszaöltözött, becsomagoltatta és elküldette a hotelba a számlával együtt. Mikor az eladó megtudta, ki fogja kifizetni a ruhát, elismerően hümmögött és mintha még kacsintott volna is hozzá, ami nagyon zavarta Alice-t.

Mikor már újra az utcán voltak, Riza pedig az úttest felőli oldalon sétált a lány mellett, Alice-nek eszébe jutott, amit odabenn mondott. Talán nem volt éppen szép dolog belemászni a főhadnagy és az ezredes életébe, így úgy érezte, hogy muszáj bocsánatot kérnie.
– Sajnálom, amit odabenn mondtam – mondta végül Alice, miután összeszedte a bátorságát, bár ahelyett, hogy Rizára nézett volna, inkább fekete színű szandálját bámulta, mintha azt olyan érdekesnek találta volna. – Nem kellett volna ilyen indiszkrét megjegyzést tennem. Illetlenül viselkedtem, elnézést kérek.
– Nem történt semmi – rázta a fejét a nő. – Nem ismerheted a hadsereg szabályait, és én egyébként sem igen kedvelem az ilyesfajta összejöveteleket. Azonban kötelességem megjelenni, ahogy az ezredesnek is.
– Szerintem ő kifejezetten élvezi a bálokat, ha bármi is igaz abból, amiket beszélnek – nézett a lány óvatosan a főhadnagyra, mire Riza csak sóhajtott egyet. – Rosszat mondtam volna? Én igazán, nem akartam.
– Nem, nem, semmi baj – válaszolta Riza, aki kezdte úgy érezni, hogy Alice jobban átlátja a dolgot, mint bárki más. – Az az igazság, hogy magam is aggódom, hogy vajon mi történhet a távollétemben.
– Visszamenjünk? – kérdezte Alice. – Mert ha problémát okoz a dolog, akkor elmehetünk holnap is a cipőkért és az ékszerekért, vagy kérhetek másik kísérőt.
Riza nem válaszolt azonnal, helyette számba vette a lehetőségeket, vajon kik jöhetnének szóba. Kain Fuery őrnagy semmiképpen, hiszen rá szükség van a kommunikáció miatt. Vato Falman altiszt remek testőr volt, de könnyen megijedt bármitől, ráadásul több támadó esetén nem mindig bizonyult elég hatékonynak. Heymans Breda őrnagy megbízható ember volt, de jobban dolgozott csapatban, mint egyedül. Talán Jean Havoc őrnagy megfelelő lett volna, ha nem akarta volna minden lánynak a szépet tenni. Riza tartott tőle, hogy a végén Alice-t is megpróbálná elcsábítani, bár Havoc talán nem próbálkozna, ha tudná, hogy a lányt Edward viszi a bálba. Vagy talán éppen azért próbálna közelebb kerülni hozzá. A főhadnagy tudta, hogy a csapat remek férfiakból áll, ám nem hagyta volna négyszemközt egyiküket sem Alice-szel. Riza végül megrázta a fejét.
– Nem, semmi gond – mondta végül –, az ezredes úr legfeljebb ma kicsit tovább fog bennmaradni. Egyébként sem árt neki néha egy kis túlóra.
Volt valami a nő hangjában, ami mosolygásra, majd kuncogásra ingerelte Alice-t. Maga sem tudta, mi lehet az, de volt egy olyan érzése, hogy a főhadnagy néha igencsak szereti rövid pórázon tartani a felettesét. Riza egy szót sem szólt, de a szája széle neki is felfelé kunkorodott a lány nevető hangja hallatán.

~*~

Edward és Alphonse már napok óta kínlódtak Dr. Marcoh jegyzeteivel, de nem sikerült áttörést elérniük még azzal a könyvvel sem, amit az idősebb fivér a könyvtárból hozott ki. A doktor kódját ugyanis nehezebb volt megfejteni, mintsem azt a fiúk gondolták volna. A jegyzetek látszólag csupán recepteket tartalmaztak, ám Ed tudta, hogy az idős férfi ebben rejtette el a Bölcsek kövének információit. Miután sikeresen találkoztak Marcoh-val, majd kiszedték belőle, amit tudott, a férfi még menekülésük során ellátta őket információval a jegyzetek helyét illetően. Ám miután az a könyvtár megsemmisült, a fivérek azt hitték, mindennek vége. Ekkor futottak össze Sheskával, a fotómemóriás lánnyal, aki szenvedélyesen olvasott, ami miatt ki is rúgták a munkahelyéről. De hála annak, hogy a könyvmoly lány Dr. Marcoh írásán is átrágta magát, sikeresen megszerezhették a kívánt könyvecskét. Éppen csak még nem jutottak vele semmire. Ed nagyon sajnálta, hogy az Ötös laboratórium végül részben kudarccal zárult, bár érezte, hogy van ott valami, amit nem talált meg. Ám a hely teljesen üres volt, mindössze három homonculust találtak benne, ami önmagában is furcsává tette a dolgot. Sejtette, hogy azok a lények, amelyeknek még a létezése is tabunak számított, nem véletlenül keveredtek oda. Ám érdemi választ nem tudott belőlük kiszedni, ráadásul majdnem ő is, és Al is odavesztek. De az Acél alkimista szinte biztosan tudta, hogy Marcoh jegyzetei, a homonculusok és a laboratórium valamilyen módon összefüggenek. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de egyszerűen érezte a zsigereiben, ami rettentően zavarta. Ám ezen sejtelmét még Allal sem osztotta meg, mert nem akart hiú reményeket, vagy még nagyobb aggodalmat kelteni az öccsében.
Alra pillantott, aki szorgalmasan jegyzetelt, majd a saját irományára fordította a figyelmét. Úgy döntött, még egyszer végigolvassa, amit írt, összevetve a doktor jegyzeteivel, hátha talál valamit. Kellett ott lennie valaminek, és sejtette, hogy ott van, csak átsiklott rajta. Újra elolvasott minden egyes szót, alaposan átgondolva, tanulmányozva, mikor hirtelen megakadt a szeme két bekezdésen. Újra végigolvasta, majd aláhúzott néhány szót, aztán próbálta mondatba rendezni őket. És akkor megértette, de elhinni nem akarta. Felugrott, de olyan hirtelen, hogy a széke hátradőlt, majd csattanva esett a padlóra, ami megzavarta a fiatalabb fivért. Al a bátyjára nézett, és döbbenten látta, hogy Ed mintha rémült lenne.
– Bátyó? – kérdezte óvatosan Al. – Mi a baj?
– Ez… ez nem lehet… – suttogta döbbenten Ed, miközben remegő kézzel kapaszkodott az asztalba attól való félelmében, hogy ha elengedi, akkor elesik. – Ez nem… nem lehet… Szóval ezért… Ezért nevezik tiltott tudománynak.
– Bátyó? – próbálkozott újra a fiatalabb testvér, óvatosan megérintve Ed karját, de az mintha észre sem vette volna.
– Végre azt hittem, hogy… megoldottuk, de… – Ed vállai rázkódtak a visszafojtott indulattól, torkát kaparta valami, szemét a könnyek szúrták, de nem hagyta őket kibuggyanni. – Úristen… hát ez a Bölcsek kövének titka. Emberi… áldozatok… EMBEREKET ÁLDOZNAK! – az utolsó szavakat már üvöltötte, mire Al szótlanul és döbbenten meredt a testvérére, mint aki nem akarja elhinni, amit az imént hallott.

Odakinn az ajtó előtt Alice a szája elé kapta a kezét, és nagyon igyekezett, hogy ne sikítson fel rémületében. Éppen visszatért a hotelba, és miután lepakolt, úgy döntött, hogy megnézi, hol tartanak a fiúk. Pont akkor ért az ajtó elé, amikor Ed a kő titkát ecsetelte Alnak, a lány pedig megkövülten állt Maria Ross hadnaggyal és Denny Blochhal együtt, akik szintén döbbenten hallgatták az Acél alkimista szavait. A lány be akart menni, tett is egy tétova lépést az ajtó felé, de aztán meggondolta magát. Tisztában volt vele, hogy Ed nem szeretné, ha ő ilyen állapotban látná, ráadásul Alice is tudta, hogy most csak rontana a helyzeten. Úgy döntött, visszamegy a szobájába és vár, amíg Ed lecsillapodik kissé, aztán majd beszél vele.
Így is tett, de nem igazán tudta, mit kezdjen magával. Most, hogy tudta, mit keresnek a fiúk, a dolog még bonyolultabbá vált. Természetesen ő is hallott már a Bölcsek kövéről, de odahaza az csak egy ostoba legenda volt, amiről még a mágikus lények is azt állították, nem létezik. De ha itt valóban létezik a kő, akkor érthető, hogy Edéknek szükségük van rá. Ed vissza akarta adni Al testét, amire normális körülmények között nem kerülhetne sor. Ám Alice tisztában volt vele, hogy a fiú nem lenne képes mások életét feláldozni azért, hogy a testvére ismét ember legyen. Elvégre azt Al sem akarná. A lány önkéntelenül szorította meg a nyakában lógó, tojás formájú medált, de ezúttal az sem segített. Túlságosan fel volt zaklatva, de tudta, hogy ha másnak nem is, de neki muszáj nyugodtnak maradnia. Ám az emberáldozat számára is túlságosan sok volt. Remegve ült az ágyon, próbálva összeszedni magát, de egyre Ed szavai keringtek a fejében, mint valami megvadult körhinta. Tisztában volt vele, hogy a két fiú jóval pocsékabbul érezheti magát, mint ő, hiszen szinte karnyújtásnyira voltak attól, minden rendbe jöjjön velük. Ám képtelen volt lehiggadni, a szíve vadul dobolt a mellkasában, miközben fejében egymást kergették a gondolatok. Pedig muszáj volt, mert ha sem Ed, sem Al nem képesek józanul gondolkodni, neki muszáj volt, habár fogalma nem volt, hogyan segíthetne nekik. Nem innen származott, semmit sem tudott erről a világról, az otthona távol volt, neki pedig nem voltak különleges képességei. Valamit azonban tenni akart, hiszen a fivérek annyi mindenben segítettek neki, mióta idekerült. Úgy érezte, törlesztenie kell, ha már pénzt nem tud keresni ebben a világban.

Már sötét este volt, mikor Alice összeszedte a bátorságát, hogy megnézze, mi van Edékkel. Mikor kopogtatás után benyitott a fiúk szobájába – Maria és Denny még mindig hűségesen őrködtek a szoba előtt –, ott nem talált mást, mint némi rendetlenséget. Al éppen a papírokat próbálta összerendezgetni, miközben Ed mindkettőjüknek a hátát mutatva, a kanapén feküdt. Alice nem tudta, hogy alszik-e, de aztán Ed hátranézett, majd visszafeküdt, mint aki nem akar tudomást venni a lányról. Alice egyik lábáról a másikra állt, mint aki nem tudja, hogyan is kezdjen bele a mondandójába, miközben tekintete Ed és Al között járt. Végül fogta magát, odalépett az asztalhoz és nekilátott segíteni a fiatalabb fivérnek.
– Nem szükséges segítened – hárította el Al, de a lány megrázta a fejét.
– Ez a legkevesebb, másban úgysem veszitek a hasznomat – mosolyodott el halványan Alice, miközben igyekezett legyűrni az idegességét. Ed felmordult, mint akinek ez az egész nem tetszik. – Mellesleg, nem kéne feladnotok, hátha van más mód is arra, hogy…
– És mégis micsoda? – szólt közbe Ed, hangján pedig hallani lehetett, hogy nincs éppen jókedvében. – Mintha te annyira tudnád, miről van szó.
– A Bölcsek kövéről – jegyezte meg halkan Alice, mire Ed olyan hirtelen ült fel, hogy a lány kis híján hátraesett. Ha nem ült volna éppen a földön az alacsony asztalka mellett, meg is üthette volna magát. Ahogy a fiú szemébe nézett, nem tudta eldönteni, hogy Ed haragszik-e rá, vagy pedig azért ingerült, mert kudarcot vallott. – Az én világomban is él a legenda a kőről, de természetesen ott csak kitalációnak hiszik – tette hozzá a lány, remélve, hogy ezzel elejét veheti mindenfajta veszekedésnek. – Egyébként is olyan hangos voltál, hogy bárki meghallotta volna, miről beszélsz.
– Nem állt szándékomban pont neked elmondani – mormogta az Acél alkimista, miközben hátradőlt a kanapén, és a homlokát masszírozta. – Most szánalmasnak tartasz, mi?
– Egyáltalán nem – rázta a fejét a lány, majd felállt és odasétált Edhez, aztán nemes egyszerűséggel helyet foglalt mellette. – Mindössze tényleg nem kéne feladnod. Miért nem közelíted meg máshogy a dolgot? Egy problémának nem csupán egy megoldása lehetséges, és amilyen zseni vagy, szerintem biztosan kitalálsz valami okosat.
Ed elgondolkodott, és a világért nem ismerte volna be, de jólesett neki, amiért Alice megdicsérte. Ráadásul volt valami abban, amit a lány mondott, ám az Egyenértékűség Elve akadályt jelentett. Ahhoz, hogy alkímiában valamit alkothasson bárki is, valamit fel kell áldozni érte. Már egyszer elmagyarázta Alice-nek ezt az egészet, de nem volt benne biztos, hogy a lány megértette.
– De az Egyenértékűség Elve… – kezdte Ed, mire belefojtotta a szót.
– Igen, igen, már mondtad – közölte a lány. – De ha egy ilyen apróság megállít, akkor talán nem is vagy olyan okos, mint amilyennek hiszed magad, Acél alkimista. Ha egyszerűen a homokba dugod a fejed, és feladod csak azért, mert felmerült egy probléma, amit nem tudsz helyből megoldani, akkor talán mégiscsak egy kölyök vagy csupán.
– MINEK NEVEZTÉL? – fortyant fel Ed, de a lány állta a tekintetét.
– Kölyöknek – vonta fel a szemöldökét Alice, élvezettel nézve, hogy Ed agyát kezdi elborítani a düh. – És amíg nem komolyodsz meg egy kissé, addig ne várd, hogy bárki is felnőttként kezeljen! Nagyon okos vagy, Ed, de sokszor úgy viselkedsz, mint egy éretlen gyerek, aki megfutamodik, ha olyannal találkozik, amit képtelen megérteni!
Al szótlanul nézte kettőjük szópárbaját, nem is akart beleszólni. De azt látta, hogy a testvére keze ökölbe szorul, miközben próbálja visszafogni magát. Alice ellenben nyugodt volt, a fiatalabb fivér pedig tudta, hogy igaza van. Ő maga is hányszor próbálta már a bátyja fejébe verni, hogy ne viselkedjen egy ötéves módjára, de Ed folyton visszafeleselt neki. Azonban a fiatalabb fiú észrevette, hogy Alice nyugalma csak látszat, mert a lány legalább annyira fel volt dúlva, mint Edward, mindössze jobban kezelte az egészet. Alnak eszébe jutott, hogy Alice néha mesélt nekik arról, hogy mik történtek vele odahaza, a fiú pedig arra a következtetésre jutott, hogy a lány talán egyszerűen megtanulta kezelni azokat a helyzeteket, amikor bántották. Ebben nem is tévedett, hiszen az évek folyamán Alice megtanulta, hogy tegye túl magát a bántalmazásokon és hogyan növesszen maga köré áthatolhatatlan falat. A saját problémáit az iskolában neki kellett megoldania, de nem úgy, hogy homokba dugta a fejét, nem véve tudomást arról, mi folyik körülötte. Voltak stratégiái, taktikái, amivel túlélte az iskolaéveket napról-napra. Ha pedig semmi sem vált be, még mindig kisírhatta magát az anyukája, vagy nagy ritkán az apja és a bátyja vállán. Itt azonban nem voltak jelen a családtagjai, Ed és Al anyja pedig meghalt, így jórészt mindhárman magukra maradtak, Alice-nek ezért új stratégiákat kellett kidolgoznia. Megbízott a fiúkban, pont ezért akart segíteni nekik mindenben, amiben csak tudott.

Ed bosszúsan nézett a lányra, majd elfordult és lehajtotta a fejét. Tudta, hogy Alice-nek igaza van, hiszen ismét hagyta, hogy az esze helyett az indulatai irányítsák. A lány csak segíteni akart neki, rámutatott, hogy talán van más mód is a problémáik megoldására, de jelenleg agyát elborították azok az információk, amiket megtudott. Még Allal is veszekedett, majdnem rá is támadt, most meg ráförmedt Alice-re. Szörnyen érezte magát.
– Ne haragudj… – suttogta végül. – Borzalmas alak vagyok.
– Dehogy vagy az – mosolyodott el Alice, gyengéden megsimogatva a fiú hátát. – Csak rosszul közelíted meg azt a problémát, ami felzaklatott. A Bölcsek kövét valóban szörnyű lenne ilyen módon elkészíteni, de mi van, ha esetleg létezik másfajta eljárás is? Miért kéne feladni első zökkenő után, ha már eddig eljutottatok?
– Igazad van – biccentett Ed, és a lány szemébe nézett. – Talán valóban van más mód is, vagy ha nincs, majd találunk rá megoldást, hogy visszaszerezzük, amit elvesztettünk.
– Ed, olyan okos vagy, néha mégis annyira ostobán viselkedsz – csóválta meg a lány a fejét, Ed pedig bosszúsan fújt egyet. – Ezt vedd dicséretnek, Acél alkimista.
Ed halványan elmosolyodott, majd eszébe jutott valami. De nem tudta, megkérdezze-e, félt, hogy a lány mit válaszolna. Ám tudnia kellett a választ, de most végre túlléptek egy problémán, ő pedig nem akart újabbat. A szája mégis szólásra nyílt.
– Alice, kérdeznem kell valamit – kezdte Ed, mire a lány várakozással telve nézett rá. – Én… nem mertem eddig megkérdezni, mert… féltem. De… szóval… én…
– Igen? – Alice várta a folytatást, bár nem volt biztos benne, hogy hallani akarja. Zavartan gyűrögette kék színű, fekete pöttyökkel hímzett egész ruhájának szoknyarészét.
– Nem fontos – rázta meg a fejét Ed, és elmosolyodott. – Nem megyünk vacsorázni? Farkaséhes vagyok.
– Menjünk! – pattant fel a lány, majd az ajtóhoz szaladt. - Ja, egyébként mindent megvettem, de ha meglátod a számlákat, ígérd meg, hogy nem kapsz majd szívrohamot.
Választ sem várva perdült ki az ajtón, Ed pedig megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Nem volt még kész rá, csak azt nem tudta, melyik részére. Nem tudta eldönteni, hogy fél-e megkérdezni azt a bizonyos dolgot Alice-től, vagy pedig inkább a lány válaszától tart. Pedig tudta, előbb-utóbb sort kell rá kerítenie, éppen csak még szerette volna addig odázni a dolgot, amíg csak lehetett.


Megjegyzés: Az animétől eltérően Ed és Al még csak most fejti meg a Kő titkát. Az Ötös Laborban ugyanis nem találtak semmit, de majd kiderül, hogy ennek mi oka volt.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)