Egy új esély írta: Miriel Eryndis

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: A Gyűrűk Ura: Szeretnék egy fanfictiont arról, hogy mi lett volna, ha Gríma nem hal meg a történet végén! Immáron megszabadult Sarumantól, és szeretne új életet kezdeni, hiszen jó embernek született, és rájött, hogy nagyot hibázott. De hol tudja ezt megtenni, és hogyan fogadják? Vagy már elvesztette a középföldeiek bizalmát?


Egy új esély
- Lothril Naethril kívánsága alapján -



A férfi hunyorogva lépett ki az ajtón. Szeme persze már régen hozzászokott Minas Tirith fehérségéhez, de a lelke még nem: oly sokáig élt sötétben és homályban, hogy a feketeség végül az elméjét is hatalmába kerítette, és a lélek betegségét a legnehezebb gyógyítani. Sokan nem is hitték, hogy lehetséges; talán még ő maga sem gondolta, hogy valaha is szabadon fog sétálgatni Gondor fővárosában. Na jó, azért nem egészen szabadon: tudta jól, hogy a trónterembe kell mennie a Király elé, hogy megtárgyalhassák az ügyét.
A Király... Gondor Ura... Olyan nehéz volt még csak magában is kiejtenie ezeket a szavakat. Soha nem hitte, hogy Aragornból, abból a rongyos kószából valaha is király lesz. De Théoden hitt benne. Gríma elszomorodott Rohan régi királyának, az ő urának emlékére, és gyorsan másfelé terelte a gondolatait. Most egy apró parkocskán keresztül vezetett a fehér kövekkel kirakott ösvény, amin sétált; kétoldalt néhány kisebb fa és nagyobbacska bokor zöldellt a korai napsütésben, és négy-öt kismadár kergette egymást a szabályosan metszett ágak között. A férfi elmosolyodott.
Régebben nem szokott mosolyogni. Amióta Szarumán szolgálatába állt, arcára szinte rámerevedett a sunyi rosszindulat. Mivel alig-alig mozdult ki odabentről, bőre sápadt lett, ő maga meg elgyengült; görnyedt tartása már alig-alig emlékeztetett egy szálas rohírra. Egész alakja megváltozott, taszító és vészjósló megjelenése viszont addig nem zavarta, amíg ki nem lépett Szarumán szolgálatából Théoden kérésére. Eddig talán föl sem tűnt neki, de ezután hamar észrevette, mennyire húzódzkodik bárki is beszélni vele, vagy a közelébe menni; még azok is rosszalló és gyanakvó tekintettel méregették, akik nem ismerték, és nem tudtak árulásáról. Kellemetlen érzés volt, és évek óta először szégyellte magát.
Ám azóta már majdnem három hónap eltelt, mióta ő újra rátért a jó útra, és a külseje is kezdett új szerepéhez alkalmazkodni: már nem járt olyan görnyedten, és szívesen viselte azokat a világosabb ruhákat, melyeket a Király küldött neki. Mivel több időt töltött a szabad ég alatt, így már bőre sem volt annyira ijesztően sápadt; teljesen átalakult az utóbbi időben mind külsőleg, mind belsőleg.
Gríma izgatottan lépegetett tovább az ösvényen. Még egy lélekkel sem találkozott aznap, ám most már odaért a palota előtti térre, és megpillantotta az új Fehér Fát, és az azt őrző harcosokat, akik némán meredtek a négy égtáj felé – szolgálatban csak nagyon indokolt esetben szólalhattak meg. Gríma a kelő nap felé pillantott, és egy darabig gyönyörködött a rózsaszínre festett felhőkben, melyek a kék eget csíkozták. Aztán sóhajtott egy nagyot, elfordult, és belépett a hatalmas, kitárt ajtón a trónterembe.
Tudta, hogy Aragorn biztosan nem fogja börtönbe záratni, hiszen ő, Legolas és Gandalf nagyban törekedtek arra, hogy semmi ne térítse le a jó útról újra a férfit, de ő mégis félt a Király ítéletétől; elvégre ő volt Gondor ura, és bármit megtehetett. Gríma eddig várta a tárgyalást, mert unta a tehetetlen várakozást; Aragornnak rengeteg ügyet kellett még megvitatnia a tanácsosaival, melyek fontosabbak voltak a hajdani Kígyónyelvű sorsánál – ezt szerencsére Gríma is belátta –, mint például a sereg megszervezése, és az országhatárok biztosítása, nem is beszélve a kereskedelmi utak rendbe hozásáról és a szövetséges birodalmakkal való tárgyalásról. Gríma gyomra most azonban görcsbe rándult a félelemtől, ennek ellenére tovább lépdelt a félhomályos, díszes teremben: már nem volt visszaút. Ha eddig nem szökött el – márpedig bőven lett volna rá alkalma –, most már nem fog megfutamodni.
A király nyugodtan ült a trónszékben. Fenséges látvány volt: erős, de mégis szelíd tekintetű, és szemében sok évnyi bölcsesség csillogott. Fejére úgy illett a szárnyas korona, mintha csak rá tervezték volna, holott az már évszázadokkal azelőtt készült. Mélyvörös palástja selymesen, de mégis nagy súllyal nehezedett a vállára, oldalán legendás kardja, az Andúril függött. Mellette, a királynői trónszékben ült felesége, a tünde Arwen, aki szebb volt talán Lúthient kivéve minden élőlénynél, akit emberi szem valaha is látott. Fekete hajába fehér gyöngyös hajdísz volt fűzve, földöntúli kék szemeit Grímán nyugtatta. A férfi idegesen nyelt egyet. A királynő köpenye sötétkék volt, mint az éjszakai égbolt, ruhája meg finom, zöld és ezüst anyagból készült.
Néhány lépcsőfokkal lejjebb, a király és a királyné trónusa mellett egy sor kisebb trónus foglalt helyet félkörívben, melyeken a király tanácsának tagjai kellett volna, hogy üljenek, de a székek szinte mind üresek voltak; csak egy ifjú írnok, meg Aragorn jó barátja, Imrahil fejedelem ült ott. Gríma meghajolt a király és a királyné előtt. Aragorn intett neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet a számára odakészített széken. A férfi vonakodva leült, és várt.
– Üdvözletem, Gálmód fia, Gríma! – kezdett bele beszédébe Aragorn. – Örülök, hogy végre megtárgyalhatjuk az ügyedet.
Théoden egykori szolgálója kérdőn nézett az üres székek felé. Aragorn követte a tekintetét.
– Ha nem haragszol, úgy gondoltam, nem tárom az ügyedet sok ember elé, mert ez egy elég kényes téma, és nem kell, hogy mindenki tudjon róla az udvaromban. – Gríma hálásan bólintott.
Így, hogy nem húsz-huszonöt, csak négy tekintet szegeződött rá – vagyis inkább csak három, mert az írnok szorgalmasan jegyzetelt –, máris kevésbé tűnt fenyegetőnek a helyzet.
– Tisztában vagy-e azzal, hogy mivel sok ideig Szarumánt szolgáltad, Szauronnak, Középfölde ellenségének is segítettél?
– Igen – hajtotta le a fejét Gríma.
– Megbántad-e, hogy elárultad ezzel Rohant, és királyodat, Théodent?
– Igen, megbántam.
– Most nézz Arwen úrnő szemébe – szólította föl Imrahil Grímát –, és ismételd el, amit a Király mond!
Gríma félénken fölemelte a fejét, és teljesítette a kérést, bár Arwen kifürkészhetetlen tekintete újra fölkeltette benne a félelmet.
– Én, Gálmód fia Gríma – kezdte Aragorn, Gríma meg elismételte – fogadom, hogy ezentúl soha nem állok sem Szauron szolgáinak, sem Gondor egyéb ellenségeinek a szolgálatába.
Ezután jó darabig csönd volt, és Arwen jégkék szemeivel komolyan meredt Grímára. A férfi próbálta állni a tekintetét, de mégis ő fordította el előbb a fejét. Eddig nem tűnt vészesnek a tárgyalás, de most szinte remegett a félelemtől.
– Megkegyelmezhetsz neki – jelentette ki végül váratlanul Arwen. – Jó ember, csak Szarumán szavai megmérgezték az elméjét. A méreg már kitisztulóban van. – Bátorítón elmosolyodott, és Gríma föllélegzett. Imrahil fejedelem a királynő kijelentése után is még egy darabig gyanakodva bámulta a férfit, de ő sem talált benne semmi rosszindulatot.
– Rendben van – bólintott Aragorn. – Gríma – mondta ünnepélyes hangon, és felállt a helyéről. – Mint Gondor királya, ezennel megbocsátom neked szörnyű tetteidet. Nem záratlak börtönbe, ám nem felejthetem el árulásodat, ezért a következő lesz büntetésed. – Gríma idegesen nézett a Királyra. Mit akarhat? – Csakis oda mehetsz szabadon, ahová én mondom. Rohanba nem térhetsz vissza, mert Éomer király száműzött téged tíz évre, és én olyan helyre szeretnélek küldeni, ahol senki nem tud az árulásodról, hogy ne szenvedj tovább a megrovó tekintetektől, és hogy mindent újrakezdhess. Ám az újrakezdéssel jár az is, hogy dolgoznod kell, mégpedig azt, amit én kijelölök neked. Ezennel tehát megparancsolom – Gríma szíve nagyot dobbant –, hogy költözz Bríbe, és legyél Papsajt Ászok inasa a Pajkos Póni fogadóban!
Gríma döbbenten hallgatott. Hogy ő... Bríbe menjen? A vadon közepébe? És inas legyen azután, hogy vagy húsz évig volt Théoden király tanácsadója? Erre nem számított.
– De... Királyom... Bríbe? Én? Inasnak? – hebegett letérdelve a trón elé, mire Aragorn elmosolyodott. Arwennel és Imrahillal együtt neki is nehezére esett visszatartani a nevetést a hétrét görnyedő Gríma láttán, aki olyan arcot vágott, mintha a király most mondta volna ki az ő halálos ítéletét azzal, hogy arra a szép, békés, zöld földre küldi. Az írnok szája széle is árulkodón megremegett, és gyorsan a halomnyi papír mögé bújt, hogy senki ne lássa vigyorát.

***


Szűk fél év múlva Gríma kíséretével elérte Brí vidékét. A Király emberei egy hónapig még ott maradtak a városban, hogy átadják Aragorn üzenetét Papsajt Ászoknak, és hogy ellenőrizhessék a rohani férfit. Meg kell hagyni, Papsajt eléggé ledöbbent, amikor kézhez kapta a következő, gondori királyi függőpecséttel ellátott levelet, és a hozzácsatolt, arannyal megtöltött erszényt.
„Kedves Papsajt Ászok uram!
Emlékszel még rám? Azt hiszem, régen úgy emlegettél, hogy „az a veszedelmes, sötét Kósza a sarokban”; azóta eltelt egy kis idő, és sok minden megváltozott, mint azt hallhattad a messziről érkezett vendégeidtől. De ne ijedj meg, nem büntetni akarlak egykori bizalmatlanságodért, csak egy szívességet szeretnék kérni tőled, nem mint király, hanem inkább mint régi barát: tizenöt emberem kíséretében egy rohani férfit, egy bizonyos Gálmód fia Grímát küldök hozzád, hogy vezekeljen tetteiért – melyeket sajnos nem oszthatok meg veled, mert a titoktartás kötelez –, és tíz évig neked szolgáljon és segítsen a Pajkos Póni fogadóban.
Az embereim egy hónapig maradnak Bríben, szállásuk és étkezésük költségét én állom.
Grímára figyelj, hogy ne unatkozzon sokat, nehogy gonosz dolgokon kezdje törni a fejét, vagy megszökjön. Félned nem kell tőle; már elindult a jó úton, csak nem szabad hagyni, hogy letérjen róla. Bánj vele úgy, mint akármelyik inasoddal, a fizetése is annyi legyen, mint Bobáé vagy a többieké. A lovakkal biztosan sokat tud majd segíteni, mivel Edorasban élt, de bármilyen más munkát is adhatsz neki. Tíz év múlva, ha nincs rá szükséged és jól viselte magát, visszaköltözhet Rohanba, ha úgy akarja.
Remélem, számíthatok rád.
Köszönettel: Elessar, Gondor királya, avagy a Vándor”

***


Gríma út közben sokat gondolkodott rajta, milyen is lehet az a bizonyos Brí. Annyit persze tudott róla, hogy a Megye közelében van, ahonnan Szarumán szerezte a lápatoroki pipafüvet; néha ő is csent belőle egy pipázásra valót. De visszatérve Bríre, arról semmit nem tudott. A harcosok, akik kísérték, azt mesélték egymásnak, hogy ott emberek és hobbitok is laknak, amit Gríma elég nehezen tudott elképzelni. Ezért amikor aztán végre elérték a város keleti szélét, figyelmesen nézegette a tájat, hogy vajon tényleg igaz-e, amit hallott. Meglepetésére az utcákon valóban egyszerre sietett a dolgára rengeteg félszerzet és még több ember. Sokan éppúgy megbámulták a gondori csapatot, mint Gríma őket, és a Fehér Fás hímzésű ruhák alapján persze hamar rájöttek, hogy a Király küldöttei, és izgatottan összesúgtak, amikor a harcosok büszkén elhaladtak mellettük lovaikon.
Gríma eddig azt hitte, Brí egy fejletlen, szegényes, falucska valahol a vadon szívében, ahol csak egyszerű, barbár parasztok élnek; épp ezért nem akart oda menni. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy földműveléssel foglalkozzon, hiszen mégiscsak rohani nemes volt. Attól félt, a fogadói „inasság” olyasmit jelent, mint Szarumán „inasainak” munkája, ami lényegében megegyezett a rabszolgasorral: éhbérért dolgozni hajnaltól éjszakáig, úgy, hogy közben ha akár egy rossz szót is szól, máris a tűzzel – vagy inkább az életével – játszik. Kellemesen csalódnia kellett.
Amikor elérték a fogadót, és leszálltak lovaikról, egy apró hobbit toppant elébük a semmiből, és afelől érdeklődött, mi járatban vannak. A követség feje elmondta, hogy Papsajt Ászok urat keresik, és hogy a Pajkos Póniban szállnának meg, mire a félszerzet – aki mellesleg a Boba névre hallgatott – készségesen beterelte őket a kivilágított épületbe, és elment, hogy bekösse a lovakat az istállóba. Gríma el sem tudta képzelni, hogyhogy nem fél a nála vagy hatszor nagyobb jószágoktól, de nem sokáig törhette ezen a fejét: beléptek a fogadó főcsarnokába, ahol kellemes félhomály és meleg fogadta őket. Megkérdeztek egy másik hobbitot, hogy hol van a házigazda, mire az csodálkozva útba igazította őket. Néhány perccel később a csapat meg is találta Papsajt urat, amint épp a konyhában sürgölődött.
– Siess már, Nova! A vendégek lehetőleg még ma szeretnének vacsorához jutni! – nógatta a másik félszerzet-inast a főzésben, majd megfordult, és szembe találta magát az új jövevényekkel. Meglepetten összecsapta lisztes kezeit. – Mit parancsolnak a vitéz urak?
A gondori követség szépen sorra elmondta, hogy kik ők és mit akarnak, és átadták Aragorn király küldeményét. Az öreg férfi kerek szemmel olvasta az üzenetet, és nem is tudta, mit mondjon. Hosszas tátogás után végül megszólalt.
– Értem, értem... No és hol van ez a bizonyos Gríma?
A csapat parancsnoka előtessékelte a férfit, mire az zavartan állt meg leendő „főnöke” előtt. – Rendben van – bólintott. – Teljesítem a Vándor kérését. – A követség tagjai összemosolyogtak a király régi nevét hallva. – De aztán semmi bajkeverés! – fenyegette meg mutatóujjával Grímát, mire ő csak hebegve meredt rá, de a fogadós nem várt választ. Papsajt ezután jó ideig összehúzott szemmel méregette az újoncot, majd csettintett egyet, mire Nova egyből ott termett mellette.
– Nova, ő itt az új munkatársatok, Gríma. Vezesd körbe a fogadóban – legalább valami hasznodat veszem, ha már főzni nem tudsz.
Nova Papsajt zsörtölődése ellenére vidáman hagyta ott a konyhát (sosem volt oda a sütés-főzésért), és lelkesen mindent megmutatott a jövevénynek, majd bemutatta Bobának is.
Kezdetnek Gríma „csak” saját szobát kapott a fogadó legfelső emeletén, de Papsajt úr felvilágosította, hogy ha jól dolgozik, akár fél év alatt megkeresheti a pénzt egy kis házra a közelben. A legnehezebb a beilleszkedésében talán az volt, hogy megszokja hobbit-méretű vevőket meg munkatársait, Bobát és Novát. Fele olyan magasak voltak csupán, mint ő maga, és kezdetben gyakran előfordult, hogy a rohani nem nézett a lába elé, és kis híján legázolta valamelyiküket. Gríma hajlott háta ellenére Bríben igen szálas embernek számított.
Hamarabb befogadták, mint gondolta volna. Két héttel az érkezésük után már mindenről tudta, hogy hol van, és már a törzsvendégek arcát és nevét is kezdte megjegyezni. A gondori küldöttség többi tagja, akik idejük nagy részét a fogadóban vagy annak környékén töltötték, jól szórakoztak azon, ahogy Gríma az étel felszolgálásánál buzgólkodott. Hamar kiderült, hogy ez nem igazán hozzá illő feladat: az első három napban négy tányér és egy pohár ment kárba, amikor a férfi Papsajt sürgetésére egyszerre több étkészletet akart vinni az asztalokra. Ászok a harmadik nap végén csak megcsóválta a fejét, és másnaptól kezdve Gríma már a lovak körül foglalatoskodott az istállóban. Bobáé, az idősebb hobbit-inasé volt ez a feladat eddig, de mivel neki már családja volt, és szeretett volna minél hamarabb hazaérni esténként, pont jól jött valaki, aki egész nap gondozhatta a jószágot. Gríma itt már egészen otthon érezte magát: a lovak ítélkezésétől nem tartott, ráadásul semmi újat nem kellet tanulnia a munkához, csak hasznosítania kellett mindazt a tudást, amit már kölyökkorában elsajátított Edorasban: a lovak etetését, itatását, lekefélését és felnyergelését. Boba pedig örömmel dolgozott ezentúl bent a fogadóban, ahol a szeles és hideg idő nem ártott öregedő ízületeinek.

***


Fél év múlva egy zimankós, téli napon Gríma éppen a lovak etetéséből ment vissza a fogadó melegébe fázó kezeit dörzsölgetve, amikor az épületbe belépve különös jelenet fogadta. Ugyan hallotta már, hogy Papsajtnak van egy húga, de az unokahúgáról még sosem hallott: fiatal felnőtt, barna hajú, mosolygós leány volt, és épp nagybátyjának magyarázott valamit lelkesen. Gríma elbűvölve nézte. Olyan vidámság és könnyedség sugárzott abból a piros, kerek arcból és a mélybarna szemekből, amilyet még sosem látott. Aztán a lány megérezte, hogy figyelik, és a férfire emelte pajkos tekintetét. Gríma gyorsan elfordult, és folytatta a munkát, ám egész nap ez az örömteli arc lebegett a szemei előtt.
A lány – akinek Belana volt a neve, ahogy azt Gríma megtudta Bobától – sokáig maradt Bríben.
Gríma azt hitte, csupán a nagybátyját jött meglátogatni, de tévedett: érkezése után egy héttel a férfi már a konyhában talált rá, amint épp egy tyúkot kopasztott az ebédhez.
– Jó napot, hölgyem! – köszönt rá végül összeszedve minden bátorságát, mire Belana rámosolygott.
– Te vagy Gríma, a rohani, nem igaz? – érdeklődött.
– I–igen, kisasszony.
– Belana a nevem – nyújtotta a leány a kezét, mire Gríma a rohani előkelők szokásához híven megcsókolta azt. Belana kuncogott. – Azt hittem, kezet rázunk! Látod, éppen a csirkét kopasztom...
– Ó, elnézést kérek, Belana, nem akartalak zavarba hozni...
– Azt hiszem, inkább én hoztalak zavarba téged – mosolygott továbbra is a lány. Úgy tűnt, semmi nem tudja kizökkenteni jókedvéből. – Amúgy van egy tollpihe a szádon.
Gríma gyorsan leszedte, és tényleg zavarban volt: a csirkekopasztás és a kézcsók valóban nem jöttek ki jól egymással. Gyorsan megmosta az istálló porától piszkos kezét a vizes tálban, és mielőbb távozni szeretett volna a kínos helyzet helyszínéről, azonban amint épp kiment volna, Belana utána szólt.
– Gríma, tudnál nekem mesélni valamit Rohanról? – Olyan ártatlan és kérlelő tekintettel nézett a férfire, hogy az nem tudott ellenállni. Sóhajtott egyet, és leült egy sámlira Belana mellé. Egy ideig keresgélte a gondolatait, mert nem akarta elárulni, miért is került pontosan Bríbe, így végül inkább a végeérhetetlen pusztákról, büszke lovakról és hős felmenőkről beszélt, mint azokról, akiket ténylegesen ismert.

*


Szilárdan emlékezett arra a pillanatra, amikor lelke a sötétségből elkezdett a fény felé haladni: Szarumán meg akarta ostromolni Rohant, és terve az volt, hogy orkjai beveszik Helm-szurdok várát, amit ellenség még soha meg nem tett. Ő ellenkezett, mondván nincs akkora haderejük, ami erre elég lenne. Szarumán ekkor egy gúnyos mosoly kíséretében válasz nélkül kisétált az erkélyre, és megmutatta neki a sereget: több, mint tízezer ork ujjongott fel alant gonosz gazdáját meglátva; olyanok voltak, mint egy felbőszült hangyaboly. Gríma ekkor értette meg, hogy a mágus nem elégszik meg a rohaniak uralásával: el akarja törölni őket a föld színéről, az utolsó kisgyermekig. Eddig úgy hitte, Szarumán majd leváltja Théodent, és őt teszi meg kormányzójának: mindent megkaphatott volna, amit akart; a varázsló neki ígérte Éowynt is, ezzel vette rá annak idején, hogy mellé álljon. Ekkor azonban megbizonyosodott róla, hogy ez nem így lesz, és Szarumánnak egyáltalán nem áll szándékában betartania a szavát. Éowynt is éppúgy legyilkolják majd az orkok, mint a többi rohírt. Az ő népét.
A sok ártatlanra gondolva egy könnycsepp gördült le az arcán.

*


Belana tudta, hogy Gríma rejteget valamit, és nem véletlenül nem beszél Rohan régi és új királyáról illetve a csatákról, ennek ellenére azonban egyszer sem szakította félbe a beszámolót, és amikor vége lett, kedvesen megköszönte a történetet.
– És mi újság mostanában Rohanban? – kérdezte azután, mire Gríma megremegett.
– Hát... Már régen jártam ott... De annyit tudok, hogy Éomer, Théoden unokaöccse lett a király, miután Théoden meghalt Minas Tirith ostromában. – Szomorúan lehajtotta a fejét, majd gyorsan felállt, és megindult az ajtó felé. Menekült.
– Te is harcoltál? – kérdezte még Belana, de a férfi már messze járt: ha hallotta is, nem válaszolt a kérdésre. Zaklatottan kisietett a lovakhoz, és az istállóban bújt el, hogy összeszedje magát.
Egyrészt nem akart többé Belanával beszélni, mert tudta, hogy a lány sejt valamit, és nagyon kellemetlen volt ezeket a rossz emlékeket felidézni, másrészt tetszett neki a lány, nem is kicsit. Átkozta önmagát, amiért épp egy ilyen kotnyeles, mindent tudni akaró nőszemély ragadta meg a figyelmét.
A következő napokban Gríma próbálta kerülni Belanát, és utálta önmagát, amiért ilyen udvariatlan volt vele, hogy nem felelt a kérdésére, mégsem volt bátorsága beszélni vele.
Egyszer, amikor a férfi éppen a szénát hordta vasvillával a jászlakba, Belana szólította meg.
– M–mit keresel itt kint, a hidegben? – kérdezte Gríma jóval fagyosabban, mint ahogyan szerette volna.
– Beszélni akarok veled – jelentette ki a lány. A férfi talán most először látta komolynak. – Sajnálom, hogy megbántottalak a kérdezősködéssel. Nem akartam... rossz emlékeket, vagy titkokat felbolygatni.
Mégis sikerült, gondolta Gríma, de nem mondott semmit, csak bólintott.
– Figyelj – folytatta a lány –, nem lenne kedved... elmondani valakinek ezeket a gondokat? Nem könnyítene a szíveden?
– Köszönöm, de egyelőre nem szeretném – hárította el a társalgást Gríma, és szomorúan nézett Belanára. A lány hasonlóan nézett vissza rá.
– És nem lenne kedved csak úgy beszélgetni? Mondjuk vacsora közben? – Reménykedett
Belana. Gríma erre már nem tudott nemet mondani. Félénken elmosolyodott, és bólintott. – Igen, az jó lenne.
– Rendben, akkor este találkozunk – vigyorodott el Belana, és megszorította a férfi kezét. Gríma sokáig bámult utána, és a lovak felháborodott, éhes nyerítése rántotta vissza teendőibe.
Gyorsan megtöltötte a jászlakat, mire a lovak a megvárakoztatástól kissé sértetten ugyan, de nagy örömmel kezdték ropogtatni a szénát.
Aznap este, amikor a vendégsereg nagy része már elment aludni, Belana és Gríma együtt ették meg a vacsorájukat a konyhában. Ezúttal főleg Gríma kérdezett, és Belana válaszolt.
– Miért jöttél Bríbe? – kérdezte a férfi két kanál leves között.
– Apám már kicsi koromban meghalt, így anyámmal és a bátyámmal együtt egyedül gondoztuk

tovább a kis földünket, a várostól egynapi járásra nyugat felé. Amikor azonban a délről jött rablóbandák megtámadták a környéket, fölégették a mi birtokunkat is, így Bríben kellett menedéket keresnünk – válaszolt Belana szomorúan. – A nagybátyám, Ászok persze egyből a segítségünkre sietett, és fölajánlotta, hogy lakhatnánk a fogadóban; azóta dolgozom itt. Anyám és a bátyám vettek a megmaradt vagyonunkból a közelben egy földet, és baromfiakat tartanak, meg tavasszal majd zöldségeket fognak ültetni, hogy eladják a fogadónak.
– Sajnálom, ami apáddal, meg a házatokkal történt.
– Köszönöm, de igazából nem is bánom, hogy ideköltöztünk. Nagyon fárasztó volt ám egész nap a földet kapálni, meg öntözni a növényeket a kútból szállított vízzel. És ha nem költöztünk volna ide – mosolyodott el pajkosan –, sosem ismertük volna meg egymást.
Gríma egy kicsit elpirult, és belekortyolt sörébe. Egy csöppet megijesztette ez a kijelentés, de nem tette szóvá.
– Én is nagyon... örülök, hogy megismerhettelek – mosolyodott el végül, letéve kezéből a korsót. Ezután egy kis csönd következett, majd jó éjszakát kívántak egymásnak, és elmentek, Belana az új házukba, Gríma meg a szobájába.
A férfi most jött rá, hogy tulajdonképpen sosem szerette igazán Éowynt. Igen, természetesen tetszett neki – kinek ne tetszett volna Rohan Úrnője? –, de inkább a rang után vágyott, mint a lány után. Nem is ismerte igazán: csak Szarumán mesterkedéseinek következményében szeretett bele. Sosem érzett iránta úgy, mint Belana iránt. Ez egészen... más volt. Sokkal hihetőbb és igazibb, azonban épp ezért sokkal ijesztőbb. Gríma rettegett attól, hogy mi lesz, ha Belana beleszeret. Márpedig minden jel erre utalt. Még mindig nem akarta még vala sem megosztani a múltját, ám tudta, hogyha valaha is komoly kapcsolatot szeretne a lánnyal, akkor egyszer be kell őt avatni.
Mi lesz, ha Belana kiszeret belőle, amikor megtudja, milyen szörnyűségeket vitt véghez?

*****


Gríma és Belana immár másfél éve ismerték egymást, és mindketten tudták, hogy szeretik a másikat, a férfi azonban nem merte megkérni a leány kezét. Még mindig nem mondta el neki világosan a történetét, Belana meg kezdett egy kicsit türelmetlen lenni.
– Szeretlek – mondta egyszer csak váratlanul, az immár teljesen megszokottá vált közös vacsora közben.
– Én... én is – válaszolta Gríma egy kicsit bizonytalanul. Belana összehúzta a szemöldökét.
– Elég volt – jelentette ki szigorúan. – Ez így nem megy.
– M...micsoda?
– Ez az egész...! Mindig félsz, amikor velem beszélsz. Állandóan dadogsz, ha a múltadról kérdezek, és nem nézel a szemembe. Mégsem szeretsz, igaz? – kérdezte, és könnyek szöktek meleg, barna szemeibe.
– Dehogynem! – vágta rá Gríma kétségbeesetten. – Csak attól félek, hogyha megtudod... Miket tettem, milyen ember voltam régen, akkor...
– Akkor nem foglak szeretni?
– Igen, pontosan.
– Bolond vagy – jelentette ki Belana elmosolyodva, és közelebb hajolt a férfihez –, Kígyónyelvű.
– M...micsoda? Honnan tudod? – hebegett Gríma.
– Azt hitted, a hírek nem terjednek, szívem? – kérdezte Belana lágyan, és mosolyogva megcsóválta a fejét. – A bátyám tudta meg egy éve, és azonnal elmondta nekem, mert akkor még nem bízott benned.
– Szóval... tudsz mindent?
– Azt azért nem mondanám – felelt a leány –, de többé nincs értelme titkolódznod. Láthatod, hogy azóta is épp úgy szeretlek, ha nem még jobban – mert így már értelek is. – Gríma szóhoz sem jutott. – Nem kell elmesélned, ha nem akarod, de nem kell attól rettegned, hogy mi lesz, ha kiderül. A lényeg az, hogy most már megjavultál, és én szeretlek, sőt, mindig is szeretni foglak, akár tetszik, akár nem – emelte fel mutatóujját tettetett szigorúsággal Belana, majd elmosolyodott, és átölelte a férfit.
– El sem tudom mondani, mennyire örülök – sóhajtott fel végre Gírma, és visszaölelte a leányt.
Óriási kő esett le a szívéről.

Aznap este sokáig beszélgettek még, és Gríma mindent elmesélt Ászok unokahúgának. Belana valóban nem pártolt el tőle, sőt, megkönnyebbült, hogy végre tudja az igazságot.
Másnap Gríma elkezdte tervezgetni a lánykérést; délelőtt elment a közeli kovácshoz, aki külön rendelésre ékszereket is készített.
– Jó reggelt! – köszönt az izmos, őszülő férfinek, mire az hasonlóképp válaszolt.
– Mit parancsolsz, uram?
– Két jegygyűrűt – jelentette ki szívdobogva és boldogan a férfi, miközben büszkén kihúzta magát.
Egy hét múlva el is készültek: aranyból voltak, és mindegyiket egy-egy csillogó rubin díszítette; Belanának a vörös volt a kedvenc színe.
A lánykérés a fogadóban zajlott le egy teljesen átlagos napon: Belana éppen egy tálcán szállítmányozott néhány korsót a konyhába, amikor Gríma hirtelen elé lépett, és a vendégsereg szeme előtt letérdelt, és előhúzta a lány gyűrűjét.
– Belana – szólította meg, mire a barna hajú lány a szája elé kapta a kezét. – Feleségül jössz hozzám?
A tálca nagyot csörrent a padlóra zuhanva – szerencsére minden, ami rajta volt, fából készült.
– Igen, örömmel! – kiáltotta Belana, Gríma nyakába vetette magát, és megcsókolták egymást. A jelenlevő hobbitok és emberek lelkesen tapsoltak és éljeneztek. Papsajt Ászok mosolyogva nézte a két ifjút, majd odament melléjük, és megcsóválta a fejét.
– Még hogy nem okoz majd bajt...? – nevetett Grímára mutatva. – Éppen most tettél róla, te csirkefogó, hogy fölvegyek egy új segédet, amíg ti nászúton lesztek!
Gríma, Belana és a többi fültanú harsányan és fölszabadultan elnevette magát.
Másnap Belana bemutatta a családjának leendő hitvesét. Az anya nagyon meghatódott, és a leány bátyja is örömmel fogadta Grímát, mint új családtagot.
– De aztán jól vigyázz a húgomra, különben velem gyűlik meg a bajod! – nevetett, és hátba veregette Grímát.
– Úgy legyen! – egyezett bele a rohani mosolyogva.
Az esküvőt pontosan fél év múlva tartották meg, a bríi szokásoknak megfelelően. A jelenlevők között ott volt Papsajt, Belana családja, Boba és Nova is.
Belana bokáig érő, narancssárga, sárga és vörös ruhát hordott, barna haját meg kibontotta, és az puhán hullámzott le egészen a háta közepééig. Gríma inge és tunikája zöld volt, és Rohan öltözködési szokásait tükrözte. Mindkettejük ujján ott csillogott az aranygyűrű a rubin kővel, arcukon meg földöntúlin boldog mosoly ült.

***


Gríma egészen eddig nem sok mindent kezdett a pénzével: csak élelmet és ruhát vett magának, a fizetése nagy részét pedig félrerakta. Ez most pont jól jött nekik: vettek belőle maguknak a Pajkos Póni közelében egy csinos házat nagyobbacska kerttel, és odaköltöztek. A bútorok nagy részét az előző lakos hagyta ott nekik, a többit meg közösen vették meg, illetve Belana számos párnát, kosarat és egyebet vitt a házhoz hozomány gyanánt.
Egyszerűen éltek: miután véget ért a nászútjuk, amikor is meglátogatták a pipafüvéről, söréről meg ételeiről oly híres Megyét, továbbra is a Pajkos Póniban dolgoztak, és Papsajt nagyon örült neki, hogy minden nap láthatta az ifjú párt. Néhány év múlva, amikor már kezdett rajta elhatalmasodni a kor, átadta nekik a fogadó vezetését, ő maga meg ezután már csak a főzéssel foglalatoskodott a konyhában, és mivel immár sokkal több ideje volt, tökélyre fejlesztette főzőtudását, és híres szakács lett egész Bríben.

Ami Grímát és a Rohanból való száműzetését illeti, a férfi soha nem tért vissza oda. Tíz évvel azután, hogy Bríbe jött, Belana emlékeztette rá, hogy ha szeretné, akár visszaköltözhetnének a szülőföldjére, de ahogy Gríma végignézett a házon, rájött, hogy immár ez az otthona, és a világ minden kincséért sem hagyná el. Belana örömmel fogadta ezt a választ, mert igazság szerint nem lett volna kedve otthagyni a Pajkos Pónit, hiszen Papsajt immár túl idős volt, hogy vezethesse, és nem akarta cserben hagyni. Boba és Nova meg szintén nem vállalták volna el a vezető szerepet, hiszen előbbinek már családja volt hét gyermekkel, és ez lefoglalta ideje nagy részét, Nova pedig ekkoriban kezdett el udvarolni egy hobbit–lánynak, és különben sem akart sosem parancsolgatni – szerinte ez a Nagyok Népére tartozott.

***


Gríma egy tavaszi reggelen arra ébredt, hogy kisebbik lánya, Melode rángatja a hálóruhája ujját.
– Apu, apuuu! – hajtogatta egyik első szavát, amit megtanult, mire Gríma az oldaláról a hátára fordult, és nevetve fölemelte maga fölé a picit. A kislány barna szemei játékosan megcsillantak, és a levegőben gügyörészve rúgkapálni kezdett. Belana mellettük szélesen elmosolyodott, és ásított egyet, aztán amikor kigyönyörködte magát a játszadozó férjében és kislányában fölkelt az ágyból, felöltözött, és lement a konyhába, hogy elkészíthesse a reggelit, de előtte még nyomott egy-egy puszit Gríma és Melode arcára.
Hamarosan finom illatok töltötték be a levegőt, és Gríma a babával a karján lement az étkezőbe. Beültette a kuncogó Melodét az etetőszékbe, majd ő maga visszament az emeletre, felkeltette két nagyobbik csemetéjét, és amíg azok elkészültek, ő is felöltözött. Ezután lementek, és leültek az asztal köré, Belana meg felszolgálta a rántottát. Először csendben eszegettek, majd Héolana, a nagyobb leány szólalt meg elsőnek.
– Apu, anyu, ti hogyan ismerkedtetek össze? Hiszen apu Rohanból jött, te meg, anyu, itt születtél, nem igaz? – kérdezte elgondolkodva.
– De bizony, igaz – bólogatott Belana.
– Akkor hogyan találkoztatok? – érdeklődött Grádol, Héolana kisöccse teli szájjal. Belana és Gríma összemosolyogtak, és megfogták egymás kezét. Végignéztek a három gyermekükön: olyan hamar megnőnek! Héolana már majdnem kilenc éves volt; gyerekarca kezdett egy csöppet megkomolyodni, de két copfba font, szőke haja miatt még mindig kisgyermeknek látszott. Grádol négy évvel volt fiatalabb. Borzas, sötét haja elárulta, hogy ma sem volt hajlandó megfésülködni, és szemében most is ott csillogott az a pajkos kíváncsiság, ami Grímát a feleségére emlékeztette. A kis Melode törte meg a meghitt csöndet, dobolni kezdett pufók kezecskéivel az etetőszéken, és vigyorogva leste családja válaszát a nagyszerű zenei előadásra.
– Elmondjátok? – sürgette meg Grádol szüleit, akiket elöntöttek az emlékek, mire ők ketten visszatértek a valóságba: még egymásra mosolyogtak, majd végül Gríma kezdett bele kissé elérzékenyült hangon a mesébe:
– Tudjátok, az úgy volt, hogy a Gyűrűháború éveiben, még azelőtt, hogy a Király visszatért volna Gondorba...

VÉGE





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)