A sírból üdvözöl írta: NymphaTonks

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Amikor James Narroway alakja előtűnt az árnyékból, Naya tudta, hogy ez a halál pillanata. Szinte már várta a fényt, azt, hogy az apja kinyújtsa a kezét, és megfogja az övét, hogy aztán elvezesse őt innen, ebből a földi pokolból, azonban ahogy a férfi megmozdult, és elindult felé, Naya sejtette, hogy semmi ilyesmi nem fog történni. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a hallucináció csak a méreg mellékhatása, és hogy James alakja pusztán egy álomkép, de ahogy a fegyver hangosan koppant a padlón, Nayának rá kellett jönnie, hogy ez bizony a valóság. Egy olyan valóság, amelyben James tényleg él és lélegzik.

– Apa – suttogta. – Apa!

James azonnal mellette termett, és ügyet sem vetve Emily vérző holttestére a zsebéből előhalászott éles pengével elvágta a szikszalagokat, amikkel Naya csuklóit és lábait a székhez rögzítették.
– Sietnünk kell – mondta, miközben le sem vette a szemét a lányáról. – El kell tüntetnünk innen mindent.

Naya még mindig kissé kótyagos volt a méregtől, és hirtelen fel sem tudta fogni az apja szavait. Ebben a pillanatban semmi más nem érdekelte, csak az, hogy James itt van vele. Most már semmi baja nem eshet, senki nem bánthatja őt, hiszen az apja megvédi…
– Apa – lehelte alig hallhatóan, miközben érezte, hogy James a karjaiba emeli őt, és magához szorítja.

– Ne félj – suttogta a fülébe. – Most már itt vagyok. Nem hagylak el soha többé.

Naya lehunyta a szemét, a feje a férfi mellkasára hanyatlott, és a sötétség ismét elnyelte őt. Még mindig olyan érzése volt, mintha halott lenne, James pedig egyenesen odaviszi őt, ahová való; a pokolba.

* * *


Naya citromillatot érzett a levegőben.
A szobában félhomály uralkodott, és ahogy körülnézett, hirtelen fogalma sem volt, hol lehet, vagy hogy egyáltalán mit keres itt. Nem volt ismeretlen számára a hely; a szekrények, az asztal, a székek... Mintha már járt volna itt egyszer, de nem emlékezett, mikor.
A feje tompán lüktetett, és ahogy a homlokára szorította a kezét, puha kötést érzett a bőréhez simulni. Mégis mi a fene történt vele? Üres táblának érezte az agyát, amiről mindent letöröltek. Hiába próbált visszagondolni az elmúlt órákra, semmi nem jutott eszébe. Mintha az emlékei egyik pillanatról a másikra mind kitörlődtek volna.

Ám ekkor egy arc szivárgott a gondolatai közé; Emily Griffitsé. Maga előtt látta a nő gyűlölettől izzó tekintetét, gonosz vigyorát, a szemében megcsillanó könnyeket, a kezében szorongatott pengét.

Mit szólnál, ha azt mondom, az egészet én találtam ki?

Erre már előbújtak a szörnyek, és a Játék képei sorra peregni kezdtek Naya szeme előtt. Nevetést hallott, izzadt tenyere alatt érezte a kormány hideg fémjét, a fájdalmat, ami a testébe nyilallt, mikor beindult a szülés. Emily arca mellett Anja vértől mocskos holtteste is megjelent, majd pedig a Narroway-ház, amint a lángok az ég felé kapdosnak... Ó, istenem!

Az egész egy hatalmas hazugság volt, csak ez a gondolat járt a fejében. Emily becsapta Robertet. Képes volt bármit megtenni azért, hogy megszerezze magának a férfit. Hazudott neki, és kitalálta a valaha létező legelvetemültebb dolgot: a Játékot. Ha Robert tudta volna... Ha legalább egy kicsit is sejtette volna, hogy itt valami nem stimmel, akkor nem ment volna bele a Játékba, sosem csalta volna meg őt egy másik nővel a háta mögött, és nem játszott volna a szülei pénzére. Ó, Robert, mégis hogy lehettél ilyen ostoba?

Naya most már nem érezte üres táblának az agyát. A hirtelen rátörő emlékek fojtogatni kezdték, a valóság rideg vasmarokkal szorongatta a torkát. Könnyek csorogtak le az arcán, miközben csukladozott a zokogástól. A szájában még mindig érezte a cukrozott kávéba kevert méreg édeskés ízét, amitől hirtelen minden izma elernyedt. Tehetetlenné vált, kiszolgáltatott lett Emilyvel szemben, aki sikeresen kihasználta a naivságát. Naya pedig volt olyan ostoba, hogy bedőljön neki. Akárcsak Robert. Úgy látszik, Mrs. Griffits tökéletesen értett ahhoz, hogyan csavarja az ujja köré az embereket, és hogyan vezesse őket az orruknál fogva.

Naya átkozta magát, amiért nem volt óvatosabb. Gondolhatta volna arra, hogy ez egy rohadt csapda lesz, de annyi minden kavargott a fejében, hogy képtelen volt tisztán látni. Hatalmas hibát követett el.
A zokogás tovább rázta a testét, ám ekkor valaki gyengéden megérintette a karját.
– Naya. – Egy ismerős hang szólalt meg közvetlenül az arca előtt, és Charles Downton áthatóan kék szemét pillantotta meg. – Semmi baj. Nyugodj meg, most már biztonságban vagy. Senki nem bánthat.

A férfi megpróbálta betakargatni őt, de Naya eltolta magától. A teste forró volt, mintha lángok között feküdne. A kézfeje minden egyes mozdulatra fájdalmasan lüktetett. Ismét egy székben érezte magát, a szikszalagok durván odaszegezték őt, Emily pedig a magasba emelte a pengét, hogy lesújthasson rá.

– Naya, nézz rám! – A kép hirtelen tovatűnt, és ismét Downton aggodalmas arca jelent meg előtte. – Semmi baj, most már nincs semmi baj.

– Hol vagyok? – suttogta a nő. – Mit keres maga itt?

– Ne erőltesd meg magad – válaszolta Downton. – Kisebb sokk ért, és ezért tűnik minden olyan összevisszának. Most inkább pihenj. Itt vagy nálam, biztonságban. A méreg hatása nemsokára teljesen elmúlik, és utána jobban leszel, meglátod.

Naya még mindig kissé kábának érezte magát, a szeme előtt el-elmosódtak az öregember arcvonásai. Mégis hogyan került ide? Downton honnan tud arról, ami történt?
Egy hangos durranásra emlékezett, aztán egy alak bontakozott ki az árnyékból. A megmentője. Csakhogy már nem emlékezett, ki volt az. Itt mintha megszakadt volna a film. Az emlékek csupán kusza képek voltak. Downton lett volna? Ő mentette volna meg Emily Griffits bosszújától? De hiszen mit keresett ott? Honnan tudta, hogy ő is ott van? És egyáltalán mi történt Emilyvel?

Ezekre a kérdésekre már nem tudott válaszolni. Hiába próbálta megerőltetni az elméjét, egyszerűen semmire sem emlékezett onnantól, hogy meghallotta a durranást, ami talán egy pisztoly hangja lehetett. Azt sem tudta, hogyan került Downton a képbe, és mit keres az öregember lakásán.
A keze tompán lüktetett a vastag kötés alatt, és ahogy felemelte, hogy megszemlélje, elfutotta a szemét a könny.
– A kezeim – nyögte, mire Downton megrázta a fejét.

– Nincs semmi baj, meg fognak gyógyulni – nyugtatta őt a férfi. – Minden rendben lesz.

– Miért vagyok itt? – Naya összegömbölyödött az ágyon. – Olyan sok mindenre nem emlékszem...

– Megértem, hogy most össze vagy zavarodva, Naya. Még mindig a méreg hatása alatt állsz, ezért nem emlékszel a dolgokra. De nemsokára jobban leszel, meglátod. Az emlékeid pedig maguktól vissza fognak térni.

Naya összepréselte az ajkát. Ruhájának ujjával elmaszatolta a könnyeit.
– Honnan tudjam, hogy igazat mond-e?

– Sosem hazudnék neked.

– Ó, igen? – Naya haragosan összevonta a szemöldökét. – És ezt mi alapon mondja nekem? Ki maga, hogy el kell hinnem minden egyes szavát? És hogy az ördögbe létezik, hogy szinte mindig mindenhol ott van?

Farkasszemet néztek egy ideig, majd Downton sóhajtott. Felemelte a kezét, és gyengéden kisimított egy kósza tincset a nő arcából, aki erre még inkább elhúzódott.
– Sok dolog van, amit még meg kell értened, és sok magyarázat, amivel tartozom neked, de egyelőre várnod kell addig, míg teljesen rendbe nem jössz.

– Jól vagyok! – csattant fel Naya, ám éppen csak, hogy kimondta, éles fájdalom hasított a fejébe, mire felszisszent, és a homlokára szorította a kezét. Tompa nyomást érzett, ahogy újabb és újabb emlékképek záporoztak rá. Ismét Emilyt látta maga előtt, hallotta a hangját, érezte a jéghideg pengét, amint a kézfejére simul, majd lassan eltűnik a puha húsban.

– Annyira azért mégsem, ahogy látom.

– Attól nem leszek jobban, ha még sokáig titkolózik – sziszegte a nő, és ülőhelyzetbe tornázta magát. – Ne feledje, hogy még mindig akármikor megtehetem, amit eddig nem tettem meg.

Downton szenvtelenül mosolygott.
– Ahhoz túl kíváncsi vagy, hogy engedd, hogy a sírba vigyem a titkaimat.

– Úgy gondolja?

– Ráadásul nem hinném, hogy hidegvérrel képes lennél megölni a saját nagyapádat.

Az utolsó két szó gyomorszájon-vágásként érte Nayát. Elkerekedett szemekkel meredt az előtte levőre, és hosszasan szívta be a levegőt.
Nem, ez nem lehet igaz... Downton, mint az ő nagyapja? Nevetséges. Ezt nem veszi be, puszta hazugság az egész. Ez csak egy mentőöv akart lenni az öreg számára, hogy ezzel tarthassa vissza őt.
Naya érezte, hogy bármelyik percben képes lenne két kézzel a nyakának ugrani, hogy addig szorongassa, míg lélegzik. Csakhogy az előbb elhangzottak valamiért mégis visszatartották. Ha Downton valóban igazat mond, akkor az sok mindent megmagyaráz. Például azt, hogy miért volt mindig a közelében, és hogy miért akart mindenáron segíteni neki. Viszont akkor miért nem mondta el hamarabb? Miért nem akkor nyögte ki, mikor a feje ellilult Naya fojtogató ujjai között, vagy mikor a cipőjének sarka átszúrta az aszott kézfejét? Évekig szomszédok voltak, és Downton sosem próbált kedvesnek tűnni, pláne vele nem. Ahányszor csak tehette, apró dolgokért cirkuszolt vele, Naya pedig nem tudta visszafogni magát, hogy ne ordibáljon vissza. És most kiderül, hogy ez az öregember, akit ő kimondhatatlanul gyűlölt, a nagyapja lenne?

Naya az arcát fürkészte, hátha felfedez benne valami hasonlóságot, de egyetlen ránc sem volt, ami egyforma lett volna kettejükben.
– Hazudik – szűrte a fogai között.

– Úgy gondolod? – kérdezte Downton, ugyanazokat a szavakat ismételve, amik nemrég Naya száját is elhagyták. – Ugyan miért hazudnék ilyen dologban?

– Miért ne hazudna? Hogy talán mentse a menthetőt? Az életét?

Legnagyobb meglepetésére Downton elmosolyodott.
– Minden kétséget letagadva az apád lánya vagy, Naya Narroway. És ilyenkor sajnálom, amiért oly keveset örököltél a Downtonoktól.

– Nem is volt mit örökölnöm – vágott vissza a nő. – Semmivel sem tudja bizonyítani az igazát!

Downton erre felkászálódott az ágyról, és kisétált, majd hosszú percekkel később visszatért, egy bekeretezett képpel. Lefújta róla a port, és átnyújtotta neki. Naya hitetlenkedve vette el, és amikor meglátta, elakadt a lélegzete. Az a kép volt, amit ő is felfedezett, mikor legutóbb a házban járt. Akkor, amikor Downton felajánlotta, hogy itt maradhat éjszakára, elvégre a Narroway-ház lángokban állt. A képen Downton, egy fiatal nő és egy kislány volt. Downton mosolygott, egy fiatal nő derekát karolta át, aki egy kislány kezét fogta.
Nayának akkor fogalma sem volt, kik lehettek a képen, most viszont már sejtette: a fiatal nő az édesanyja lehetett, a kislány pedig, aki alig tűnt négy évesnek, ő maga volt. Te jó ég, ezt hogy nem vette észre akkor?

– Ez... Én vagyok – suttogta elkerekedett szemekkel. – És az anyám.

Downton megköszörülte a torkát. Vizenyős szeme Nayára tapadt, aki felemelte a fejét, és kérdőn nézett rá.
– Azt hiszem jobb, ha az elejétől kezdem, hogy jobban megérthesd. Emlékszel arra, mikor az édesanyádról kérdeztél? Azt mondtam, ismertem, hiszen jóban volt a lányommal, Louisával. Nos, igen, jó testvérei voltak egymásnak.

Naya óvatosan megérintette a fotón az édesanyja arcát. Soha nem látott róla fényképet, de mégis érezte, hogy ő az, hogy az a fiatal nő csakis Elisabeth lehet.
– Ó, istenem...

Az öregember szomorúan nézett rá.
– A feleségem, Norah, ügyvéd volt – folytatta halkan. – Imádta a munkáját, és szerette nagy fába vágni a fejszéjét. Benjamin Narroway akkor még csendben dolgozott, az árnyékban végezte a piszkos ügyeit, de Norah megneszelte, hogy valami nem stimmel a férfival. Egy nagy dossziét gyűjtött össze azokkal a bizonyítékokkal, amik alátámasztották, hogy Benjamin szörnyű dolgokat művel. Le akarta buktatni őt, vádat akart emelni ellene, és szembesítette vele a bűneit, de Benjamin csak nevetett, és mindent tagadott. Remek alibijei voltak. Norah nem adta fel. Aztán megtörtént... Benjamin megölte Norah-t. Elevenen nyúzta meg a saját nappalinkban. Amikor megtaláltam őt... Vagyis azt, ami maradt belőle... – Downton lehunyta a szemét. – Nem hittem el, hogy ez megtörtént. Benjamin egy cetlit hagyott nekem; egy mosolygós fejet rajzolt rá, alája egy üzenetet firkantott. Ki a következő?. Benjamin persze akkor is kimagyarázta magát, mindig meglépett a törvény elől, de én tudtam, hogy ezt csakis ő tehette. Rettentően féltem tőle, és féltettem a lányaimat is. Louisa ekkor már jegyben járt egy férfival, Elisabeth pedig alig tizennégy éves volt. Fogalmam sem volt, mit tehettem volna, hogy megvédjem őket; ha elmenekültem volna, Benjamin akkor is megtalált volna, ezért alkut kötöttünk. Ez volt az utolsó esélyem.

– Alkut? – suttogta elképedve Naya. – Miféle alkuba ment bele Benjamin?

– Békén hagyja a családom megmaradt tagjait, ha Elisabethet hozzáadom Jameshez, amikor eljön az ideje. Az édesapád ekkor szintén tizennégy éves volt. Belementem. Ha ezzel megmenthettem mindhármunkat, akkor semmi ellenvetésem nem lehetett. Louisa borzasztóan megharagudott, amiért mindezek után is képes voltam szóba állni Norah gyilkosával, és lelépett a vőlegényével. Az esküvőre sem hívott meg, sőt, még Nickát, az unokámat sem vehettem a karomba. Louisa minden kapcsolatot megszüntetett velem, de nem bántam; életben volt, Benjamin nem bánthatta, és nekem ennyi pont elég volt. Viszont féltem, hogy mi lesz, ha Elisabeth tesz valami ostobaságot, és az alku ránk eső részét nem tudjuk teljesíteni. De ő minden erőltetés nélkül beleszeretett Jamesbe, ahogy az apád is belé. Benjamin elégedett volt. James és Elisabeth boldogok voltak, és megszülettél te is. Minden olyan szépen alakult, viszont Louisa továbbra sem volt hajlandó szóba állni velünk. Utoljára a temetésén láttam őt... Éppen egy ünnepségen voltak, és Sean Lloyd… Ő, nos, mindig is jobban szerette az alkoholt a kelleténél, és kissé többet ivott, mint szabadott volna. Részegen vezetett haza, ám az autójuk nekiütközött egy kamionnak. Sean valahogyan túlélte, Nicka és Louisa azonban meghaltak.

Nayának elakadt a lélegzete. A név nagyon is ismerős volt számára.
– Sean Lloyd? A... a temetőgondnok?

– Ó, igen, a híres-neves Sean Lloyd. – Downton elfintorodott. – Aki ezután annyira megijedt, hogy jó sok pénzt fizetett egy helyi rendőrnek, hogy elsimítsa az ügyet.

A nő nagyot nyelt, ahogy rájött, miről beszél a nagyapja. A felismerés szíven ütötte, hiszen most már értette, miért volt olyan ellenséges azzal a bizonyos rendőrrel az öregember, mikor szembekerültek egymással a Narroway-ház leégésekor. ...ő lesz majd a legnagyobb ellenséged.
– Tehát ezért tartozik még a mai napig Sean Lloyd Paul Coopernek. Mert elsimította az ügyét – suttogta.

Tartozik nekem, Mr. Lloyd. Ugye nem kell emlékeztetnem erre?

– Pontosan – bólintott merev arccal Downton. – Paul Cooper sem az a tiszta lelkű, és Lloyd borzasztóan fél tőle, hogy egyszer csak meggondolja magát, és miután jól kihasználja, börtönbe csukatja. Nem hiába jelentette be, hogy el kell költöztetni a temetőt, mert a fene tudja, miféle kincseket találtak. Olcsó hazugság nagy pénzekért. Olyan nagyokért, amik segítségével majd szépen leléphet. Elvégre hány és hány támogatót vonz a kincs gondolata? Abban reménykednek, hogy a pénzért, amit adnak, még többet kaphatnak.

Nayának eszébe jutott az újságcikk, amit akkor olvasott, mikor a hír még meglehetősen friss volt, és a homályos szöveg miatt ilyen-olyan pletykák merültek fel a talált dolgok kapcsán. Na meg a munkálatok... Mind csak látszólagos lenne? Azért, hogy Lloyd leléphessen, mert fél, hogy az egyezség akármikor lejárhat? Rossz emberek veszik körül, és azt akarják, hogy újra elköltözzön, pedig az már az ő igazi háza. Nayát kirázta a hideg erre a gondolatra. Ez indított el mindent... Lloyd kezdte el az egészet!

– Paul Cooper – lehelte alig hallhatóan. Képtelen volt elhinni, hogy Paul képes volt ilyesmire. – Egyszerűen csak hagyta, hogy egy ilyen ember szabadlábon járkáljon?

Downton szája széle megvonaglott.
– Az ember az ember. A pénz pedig pénz. Sajnos ezen semmi sem változtathat.

* * *


Naya az ölében tartott képet figyelte. Időközben Downton egy pohár citromos teát hozott neki, és óvatosan a hátára terített egy takarót. Nem szólt semmit, hagyta, hadd dolgozza fel a nemrég elhangzottakat, és a nő hálás volt a csendért. Már kezdte jobban érezni magát, és nem volt olyan kába, mint ébredéskor, viszont az emlékei még mindig nem tértek vissza teljesen.
– Miért nem mondta el hamarabb? – kérdezte csendesen, majd megrázta a fejét. – Olyan sokáig hittem azt, hogy nincs más hozzátartozóm az apámon kívül...

– Jobbnak láttam... láttuk édesapáddal, ha Elisabeth halála után többé nem veszek részt az életedben.

Naya kihallotta a hangjából, hogy ez nem teljesen így van, de nem firtatta a dolgot. Ujja hegyével az édesanyja arcát simogatta, miközben megpróbálta minden egyes arcvonását mélyen az emlékezetébe vésni. Valóban gyönyörű volt, ahogy azt James is mondta.
– Álmodtam vele – szólalt meg hirtelen.

– Kivel?

– Az apámmal. Álmodtam vele, mialatt aludtam. Olyan valóságosnak tűnt. Életszerűnek, mintha nem is halt volna meg. – Naya beharapta az ajkát. A homlokára szorította a kezét, ahogy újabb fejfájáshullám tört rá. Ismét hallotta a durranást, látta maga előtt Emily holttestét, aztán valakit, aki kilépett az árnyékból. Valakit, aki olyan volt, mint James, aki a karjába emelve kimentette onnan. Csakhogy az arcvonásaira már nem emlékezett tisztán. Jamest képzelte helyére, de ő nem lehetett, hiszen már rég nem volt közöttük.
Ennek ellenére mégis megszámlálhatatlanul sok alkalommal álmodott az apjával. James valahogy mindenhol ott volt. Ha reggel felébredt, az ő illatát vélte érezni az ágy másik oldalán, ha főzött, mindig dupla fejadagra számolt. Akármit csinált, James minden egyes gondolatában jelen volt. Éjszaka pedig, mikor lehunyta a szemét, a legelső álomkép az apja arca volt, a hangja, az érintéseinek emléke. Mintha az agya mindent megpróbált volna tenni azért, nehogy bármit is elfelejtsen, ami vele kapcsolatos. Naya néha még érezni vélte a jelenlétét, és titkon remélte, hogy a férfi ott van vele, és vigyáz rá, még akkor is, ha nem látja őt.

A legrosszabbak mégis akkor történtek, mikor az árnyak előbújtak, és hirtelen mindenhol ott voltak. A nyelvüket öltötték rá, hangosan vihogtak és röhögtek rajta, ő pedig a fülére szorított kézzel is hallotta a tűz ropogását és érezte a füst csípős szagát, amitől eleredtek a könnyei. Olyankor még borzasztóbb volt elviselni James hiányát. Reggelente pedig, mikor a padlón ébredt egy üveg üres gyógyszeres doboz mellett, csak összepréselte az ajkát, és egy dologra tudott gondolni; hogyha James itt lenne mellette, mindez nem történne meg. Akkor nem látná ilyen gyakran azokat a rohadt szörnyeket, és nem élné át a Játék minden egyes pillanatát. Ha James nem ment volna el aznap, akkor talán minden nem kavarodott volna össze olyan nagyon.

Ilyenkor Naya haragudott. Borzasztóan dühös volt az apjára, ököllel verte a padlót, és úgy kiabált, egészen addig, míg véresre nem horzsolta az öklét, és míg az alkohol hatása szépen el nem múlt. Utána némán szuszogott a földön fekve, és meg akart halni. Olyannyira vágyott rá, mint még soha, semmi másra, de végül mégsem tette meg. James nem örült volna, ha úgy hal meg, mint a többi felmenője; a saját keze által.
De mikor ismét álomra hajtotta a fejét, a düh mindig tovaröppent. Nyoma sem volt az ereiben pulzáló haragnak.

Most is az apjával álmodott, ebben biztos volt. Szinte már érezni vélte az illatát, olyan valóságos volt az az álom. Talán mégis ő mentette meg, nem valaki más... Nem Downton, hanem ő.

Az öregember viszont erre csak egy óvatos mosollyal válaszolt.
– Biztos vagy benne, hogy csak álom volt?

– Mire akar kilyukadni? – kérdezett vissza Naya, ám éppen csak, hogy kimondta, óvatosan megmozdult a szoba ajtaja, és egy férfi jelent meg. Meglehetősen magas volt, fehér inget viselt, az arca kissé szögletes, állának és orrának vonala olyan volt, akár Nayáé. A szigorúnak mondható megjelenése ellenére is a tekintete melegséget és lágyságot tükrözött, és ahogy Naya felismerte őt, immár biztos volt benne, hogy ez nem lehet a valóság, hogy ez is csak egy istenverte álom, mint mindegyik, amiben James Narroway szerepel.

– Apa! – suttogta meglepetten, és felugrott az ágyból, ám szinte azonnal térdre bukott. James azon nyomban ott termett mellette, és elkapta. – Álmodom – lehelte reszketegen a lány. – Igaz?

James szelíden mosolygott rá.
– Szeretnéd, hogy álom legyen?

Naya szeme megtelt könnyel. A keze remegett, ahogy felemelte, és ujjaival megérintette az apja arcát. Nem, mégsem álmodom... James él. James itt van velem. James mentett meg.
– Nem szeretném – válaszolta, de a hangja elcsuklott. Mutatóujját végighúzta a férfi orrán, az ajkának vonalán és az állát is megérintette. Furcsa volt számára ez a valóság. Szinte már feldolgozhatatlan. – Apa. – Az apja illata régi emlékeket ébresztett benne. Ismét kislánynak érezte magát, aki bármit megtenne, hogy magára vonhassa annak a férfinek a figyelmét, akit mindennél jobban szeret.
Remegő ujjakkal markolt James ingébe, mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy valóban hús-vér ember, nem pedig csak egy kósza álomkép, és közelebb húzta magához. A homlokának döntötte a homlokát, miközben szorosan hozzábújt. Ha ez mégiscsak egy álom, akkor szeretném kiélvezni még egy kicsit. Egy nagyon kicsit.

James teljes erejéből szorította magához a lányát. Három hosszú év éppen elég volt. Ebben a percben nem is értette, hogyan tudott mindaddig levegőt venni, hogy nem láthatta Nayát, hogy nem érezhette az ujjai alatt a bőrét, nem hallhatta a hangját. Borzasztóan hiányzott neki a lány, és most, hogy újra találkoztak, egyszerűen képtelen volt elengedni. A vállába temette az arcát, és hosszasan beszívta az illatát.
– Ó, Naya – suttogta a fülébe. Érezte, hogy Naya reszketeg teste az övéhez simul, forró lehelete a nyakát csiklandozta. A szeme sarkából Downtont látta, amint megcsóválja a fejét, viszont ez már egy cseppet sem érdekelte. Most semmi sem számított, csakis az, hogy végre itt lehet, Nayával a karjában.

Hosszú percek teltek el, mikor a lány kibontakozott az ölelésből.
– A méreg hatása még nem múlt el? – James Downton felé fordult, aki erre bizonytalanul megvonta a vállát.

– Még mindig érződik egy kicsit. Egy ideig még kuszák lesznek az emlékei.

– Jól vagyok – vágott közbe Naya. – Most már semmi bajom. Tudni akarom, mi ez az egész... hogy miért vagyunk itt, hogy te... hogy kerülsz ide.

Naya fejébe ismét fájdalom nyilallt. Túl sok volt a kérdés, túl kevés a választ, ezt pedig mindig is gyűlölte. Ő maga volt a kérdés, amit a válaszok éltettek, belőlük táplálkozott, és nélkülük senkinek érezte magát. Most pedig annyi minden kavargott a gondolataiban!
A könnyei elhomályosították a látását, ujjai már fájtak, olyan szorosan markolta az apja ingét, de a világért sem engedte volna el. Most már soha többé nem hagyja, hogy elmenjen nélküle.

– Apa, kérlek!

James látszólag vonakodott magában. Kérdőn Downtonra pillantott, aki sóhajtott, majd bólintott egyet.
– Az igazság nem árnyékba való, hogy takargatni kelljen – mondta bölcsen.

Naya nagyot nyelt, és az apjára nézett. James szinte alig változott valamit, mintha az elmúlt három év simán kiradírozható lenne. Csupán néhány szarkalábbal lett több a szeme alatt, és a félhomályban alig látszottak a hajában megsokasodott ősz hajszálak. A férfi hosszasan nézett rá, majd végül kinyújtotta a karját, és megsimította az arcát.
– Emlékszel még a Listára?

– Még mindig megvan – suttogta Naya, és izgalmában el is felejtette, hogy Downton is a szobában van. – Hogyan is felejteném el?

– Voltak és vannak bizonyos határok, amiket nem szabad átlépni, másképp végzetes következményei lesznek – mondta végül egy sóhaj után a férfi. – Én meg beleestem ebbe a hibába. Túl sok volt már, Naya. Túl sok gyilkosság és túl hamar. A szálak összekuszálódtak, én pedig azt láttam a legkézenfekvőbb megoldásnak, ha eltűnök egy kis időre. Elmentem egyik megbízómhoz, mintha csak egy baráti megbeszélés lenne az egész. Én okoztam a tüzet, és én intéztem úgy, hogy senki ne tudjon kijutni onnan rajtam kívül. Ha vannak áldozatok, más színben tűnnek fel a dolgok. El kellett tűnnöm, hiszen nem tehettem mást.

– De miért? Miért hagytál abban a hitben, hogy te is halott vagy?

– Meg akartalak védeni attól, amitől csak lehetett, ahogy mindig is tettem. Ha beavattalak volna a tervembe, nem engedted volna, hogy megtegyem, akadályra pedig végképp nem volt szükségem azokban a percekben. Ha viszont csak simán leléptem volna, akkor kerestél volna, és bajba sodortad volna magad. Ha abban a hitben vagy, hogy meghaltam, még akkor is, ha csak eltűntnek nyilvánítottak, akkor nem csinálsz bajt. És egyébként sem hagytalak magadra. Downtonra bíztalak, hogy vigyázzon rád.

Naya hitetlenkedve pislogott az apjára. A szíve hevesen dobogott, a könnyei leperegtek az arcán, és annak ellenére, hogy még mindig kábának érezte magát, a testében szétáradó dühtől mintha kijózanodott volna.
– Hogy tehetted ezt? – suttogta, de a hangja elcsuklott. – El sem hiszed, hogy mit éreztem... El sem hiszed, mit tettem azért, hogy te... hogy... Ó, istenem! – Naya a hajába markolt, és előregörnyedt. Zokogni kezdett, a vállai rázkódtak. – Hogy tehettél ilyet?!

– Naya – mondta békítően az apja, és a vállára helyezte a kezét, de a lány eltolta magától. – Nagyon jól tudom, hogy...

– Nem, nem tudod! Hogyan tudhatnál te rólam bármit is?! – kiáltotta dühösen. Könnyei átitatták a kézfejét takaró kötéseket, ahogy a kezébe temette az arcát. – Hogy mertél ráadásul egy ilyen... nyavalyás vénemberre bízni? Azt tudtad, hogy meg akartam ölni? Tudtad, hogy hányszor megtehettem volna, és akartam is?!

James arca rezzenéstelen maradt. Nem szólt semmit, mintha már sejtette volna, hogy hasonló reakciót fog kapni, mikor bevallja ezt.
– A te érdekedet is magam előtt tartottam.

– Ha valóban így tettél volna, akkor elárultad volna, mit tervezel! – vágott vissza a lány. – El sem tudod képzelni, milyen borzasztó volt nélküled az a három év!

– Nekem is ugyanúgy fájt, mint neked, ha nem jobban. Nekem is ugyanúgy három év volt nélküled.

Naya most már hagyta, hogy James ismét magához vonja őt. A mellkasába temette az arcát, miközben hangosan szipogott.
– Az én hibám... Ha nem akartam volna annyira, hogy befejezzük ezt az egészet, ha nem tettem volna le az esküt, akkor...

– Ne bánd azt, amit nem tudsz megváltoztatni – simogatta meg a haját az apja. – Most már el kell engednünk a történteket. Most már semmit nem lehet visszafordítani.

Naya ebben a percben szerette volna, ha a méreg jobban hat rá, hiszen akkor talán nem értette volna meg az apja szavainak jelentését. De most már sejtette, mit akart mondani neki ezzel James; azt, hogy mindenről tud.

* * *


James a hátánál összekulcsolt kezekkel nézett ki az ablakon. Az egykori házának maradványaira szegezte a tekintetét, és csak most érezte igazán a veszteség súlyát. Amikor Downton bejelentette a történteket, hirtelen el sem hitte. Remegő kézzel markolta a telefont, meg sem várta, hogy az öreg befejezze, csak lecsapta a kagylót, és utána hosszasan meredt maga elé. Akkor még nem érezte akkora tehernek ezt az egészet, mint most, hogy látta a ház hűlt helyét.

Itt nőtt fel, itt élt azóta, mióta az eszét tudta. Most viszont már soha többé nem térhet haza. Már akkor érezte, hogy végleges lesz a távozása, mikor kilépett az ajtón, és beülve az autóba elhajtott. Egy kis hang mintha megsúgta volna neki, hogy nem lesz többé hová visszajönnie, és ha vissza is tér, nem maradhat sokáig.

Ismét Nayára gondolt, mint ahogyan a nap többi részében sem tudta kiverni a fejéből a lányát. Tudta jól, hogy nem halaszthatja tovább a hazajövetelt, ugyanis Downton hívásai napról napra egyre sürgetőbbek voltak, neki pedig tennie kellett valamit. És milyen jól döntött! Ha aznap délelőtt nem érkezett volna meg, és nem követte volna a délután folyamán a lányát oda, ahová ment, Naya minden bizonnyal halott lenne mostanra. Már így is percek kérdése volt, hogy mikor öli meg őt az az őrült nőszemély, ha nem lépett volna közbe. Most már tudta, ki az a bizonyos Emily Griffits, aki tönkretette a lánya életét és rossz felé csavarta Robert fejét. Más halált érdemelt volna, kínkeservesebbet, mint ami megadatott neki. Szívesen kínozta volna a halála pillanatáig, viszont be kellett érnie egy egyszerű fejbelövéssel. Már megint nem hagyhat itt nyomokat. Meg kell elégednie ennyivel. Egyébként is, örülhet, hogy sikerült öngyilkosságként elintéznie a történteket. Nem kis munka volt visszatérni a házba és mindent eltüntetni, ami Nayára utalt volna, majd a fegyvert ott hagyva olyan pozícióba fektetni Emilyt, hogy öngyilkosságnak tűnjön az eset.

– Apa? – Naya jelent meg az ajtóban, mire a férfi hátrapillantott, és elmosolyodott. A lány arcán végigfutó vörös gyűrődésnyomok jelezték, hogy csak nemrég ébredt fel. Szinte az egész reggelt és délutánt egyszerre végigaludta, miután hajnalban felébredt. De még így is, karikás szemekkel, kócos hajjal és kipirult arccal is olyan gyönyörű volt, hogy Jamesnek nehezére esett levenni róla a tekintetét. – Mit csinálsz?

– Gondolkodom – válaszolta a férfi, mire Naya melléje lépett, és óvatosan a tenyerébe csúsztatta az ujjait. Úgy látszott, az iránta érzett harag már régen elpárolgott.

– Miről?

James megrántotta a vállát.
– Mindenről, ami csak eszembe jut. A házunkról, Downtonról, rólad...

Naya kiolvasta az apja ráncaiból a szomorúságot. Most nem tűnt olyan határozottnak, mint régen, sőt, sokkal inkább megtörtnek látszott, aki csak most ismerte fel, milyen sok dolog változott azóta, hogy elment.
Hosszasan fújta ki a levegőt, majd a zsebébe nyúlt, és egy gyűrött papírt húzott elő. A keze remegett, ahogy kisimította, és átadott egy a golyóstollat az apjának. James nem tűnt meglepettnek, mintha számított volna, hogy sor kerül erre a tegnap éjszaka után.

A Lista mocskos ujjlenyomatokkal volt tele, a sebtében ráfirkantott monogramok már régen elhalványultak, éppen csak hogy olvashatóak voltak. Csupán két név szerepelt a legalján, ami még nem volt áthúzva: E. G. és R. G.
James habozott egy kicsit, mielőtt kihúzta volna az utolsó előtti monogramot. E. G. most már nem létezett többé. Ha nem is úgy, ahogy kellett volna, de bár megbűnhődött azért, amit tett.

– Senki nem fog rájönni, hogy te...? – Naya nem fejezte be a mondatot, nem is volt szükség rá, hiszen James egyetlen pillantással kiolvasta a szeméből, mire gondolt.

– Nem, senki. Mindent úgy intéztem, hogy öngyilkosságként értelmezzék az esetet. Nem fognak gyanút fogni, hiszen a tettnek alapja is van. Emily belerokkant a lánya elvesztése iránti fájdalomba, és így próbált enyhíteni a bensőjét mardosó kínon.

Naya bólintott. Kielégítő magyarázat volt ez a számára. A markába gyűrte a Listát, majd a férfi szemébe nézett.
– Ennyi volt – suttogta. James meglepetten felhúzta a szemöldökét. – Robert azt kapja, amit én is kaptam tőle. Elvesztette a lányát és a feleségét, ahogy én is egyszerre elvesztettem a fiamat és őt. Az, ha most megölném, gyógyír lenne a fájdalmára. Hiszen annál rosszabb már nincs is a világon, mikor a hiány mardosásával kell megküzdened nap mint nap. Mikor nem tudsz másra gondolni, csak arra, akit már soha többé nem láthatsz.

James sejtette, mire akar kilyukadni a lánya, de már nem volt ideje ellenkezni. Fahéj és kávé ízét érezte az ajkán, ahogy Naya megcsókolta, és ujjaival az ingébe kapaszkodott. Reszkető teste az övéhez simult, és James ebben a percben döbbent rá, mennyire is hiányzott neki a lánya. Hogy a hétköznapjai nélküle valójában mennyire is üresek voltak...
Szinte ösztönösen csókolt vissza, és a dereka köré fonta a karját. Hosszú percek elteltével engedte csak el, és elhúzódott.
– Naya, legyen elég...

– Ne! – kapaszkodott bele Naya, és nem engedte, hogy a férfi eltolja magától. – Csak még egy kicsit... Olyan rég nem láttalak. Olyan rég nem... – Nem fejezte be, csak újból megcsókolta, James pedig érezte, hogy képtelen ellenállni neki. Hagyta, hogy Naya újabb és újabb csókokat leheljen a szájára. Aztán egyszer csak, mintha villámcsapás érte volna, egy arc kúszott a szeme elé; Elisabethet látta maga előtt. El kell mondanod neki az igazságot. Erre a gondolatra összerezzent, és most már egy határozott mozdulattal tolta el magától a lányát.

Naya csalódottan nézett rá, majd elfordult, hogy az apja ne láthassa a könnyeit.
– Tudtam, hogy megint így végződik – mondta halkan. – Mint mindig.

– Naya...

– Tudom, mit akarsz mondani – rázta meg a fejét a lány. – Már megint rá emlékeztetlek.

– Csak annyit szerettem volna, hogy azt hiszem, itt az ideje, hogy mindketten szívjunk egy kis friss levegőt.

* * *


Naya ezúttal türkizkék virágokat vásárolt. Gondoskodott arról, hogy mindig friss virág legyen Sebastian sírján, akár esett az eső, akár hullott a hó. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett a kisfiáért.
Sóhajtott, ahogy pár helyen kihúzogatta az aprócska gyomokat, és végigsimított a puha földön. Ügyelt rá, hogy minden tökéletes legyen.

– Sosem mutattad meg, hová temették az édesanyámat – suttogta egyszer csak, és felnézett a sír mellett ácsorgó apjára. A lemenő napfényben megcsillant néhány ősz hajszál a hajában.

– Őt elhamvasztották – válaszolta James, és látszott rajta, hogy nehezére esik neki Elisabethről beszélni.

– Oh. – Naya csak ennyit mondott. Az apja mellé lépett, és megfogta a kezét. Kedvtelve figyelte, ahogy ujjaik egymásba kulcsolódnak. Hiányzott neki ez. Hiányzott neki James. – Miért nem mondtad el az igazat?

A férfi felkapta a fejét, és kissé meglepetten nézett rá.
– Miféle igazat?

– Downtonról. Meg arról, hogy mi történt régen, miért házasodtatok össze az anyámmal. Ezért nem szerettél soha beszélni róla? Mert egyezség alapján született?

James hirtelen mintha éveket öregedett volna.
– Az már nem lényeges. Végül mégiscsak a szerelem döntött, nem pedig az egyezség.

Az apja hangja valamiért furcsán rekedtnek tűnt Naya számára. Összehúzott szemöldökkel nézett rá.
– Van itt valami más igazság is?

James elengedte a kezét, és lépett egyet hátra. Nem válaszolt azonnal, csak elfordította a fejét, és sóhajtott. Ahogy Naya nemrég megcsókolta, ismét Elisabethre gondolt. Nem tudott nem gondolni rá azokban a percekben, és minden alkalommal kényszerítette magát, hogy eltolja a lányt. Naya nem Elisabeth... Ő még csak nem is tudja, mi történt az anyjával. James tudta, hogy önző dolog volt elhallgatni az igazat, de nem tehetett mást. Valahányszor el akarta mondani, valami visszatartotta őt. Talán a tudat, hogy ha mégis megtenné, akkor lehet, hogy Naya soha többé nem állna szóba vele. Most mégis valami arra késztette, hogy mindent bevalljon. Nayának jogában áll tudni az igazat... Ő pedig megérdemli azt, ami ezután fog következni.

– Emlékszel, mikor azt mondtam, édesanyád autóbalesetben halt meg? – kezdte halkan, majd a lánya szemébe nézett. Nehezen viselte Naya kérdő pillantását, de nem fordult el. – Nem így történt. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett. – Valójában én öltem meg őt.

Ahogy kiejtette a száján a szavakat, hirtelen mintha megkönnyebbülést érzett volna, ami helyét aztán a mérhetetlen bűntudat vette át, ami már évek óta savként emésztette őt legbelül.
Naya arcára kiült a megdöbbenés. Elsápadva meredt az előtte állóra, és hosszú percekig egy hangot sem volt képes kiadni. Aztán egyszer csak, James legnagyobb meglepetésére felnevetett. Hátravetett fejjel kacagott, aztán ez a keserű nevetés lassan elhalt, és a lány csukladozva zokogni kezdett.

– Most is hazudsz, igaz? – kérdezte, miközben könnyek csorogtak le az arcán. – Ezt csak kitaláltad, vicc az egész! Elisabeth Narroway autóbalesetben halt meg! Te... Te nem ölhetted meg... Nem tehettél ilyet...

– Nem viccelek, Naya. És most már nem is akarok neked hazudni többé. Jogod van megtudni az igazat. – Naya dühösen közbe akart vágni, de James felemelte a kezét, jelezve, hogy nem fejezte még be. – Tudtam, hogy gyűlölni fogsz érte, de tudnod kell, mi történt. Tudnod kell mindent, hogy megértsd, miért döntöttem úgy, ahogy döntöttem. – Itt tartott egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna: – Nem ismerted az apámat, Naya. Az a kevés, amit itt-ott hallhattál róla, nem fest teljes képet az igazi Benjamin Narrowayről. A legkegyetlenebb ember volt, akit valaha ismertem, és ezzel sokan mások is tisztában voltak az ő idejében. Viszont akármilyen is volt, kedvelte Elisabethet, ő pedig tisztelettudó volt vele szemben. Tudtam, hogy a lelke mélyén megveti őt, de félelemből sosem merte hangosan kimondani ezt. Attól félt, hogy Benjamin bántani fogja őt, netalán a családja többi tagját. Kötelességtudóan végezte a munkáját, és az apámnak egyetlen rossz szava sem volt vele szemben. Benjamin pedig, amennyire csak lehetett, kimaradt az életünkből, egészen addig, míg… – James elhallgatott. Hosszasan szívta be a levegőt. – Édesanyád volt a legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem. Hatalmas szíve volt, és imádott téged. Csakhogy a nagy szíve sajnos bajba sodorta. Tudomást szerzett Benjamin egyik áldozatáról; egy fiatal nőről, aki gyermeket várt. Elisabeth titokban értesítette őt, hogy veszélyben van. A szívén viselte a sorsát, elvégre ő is édesanya volt.
Amikor hazajött, már akkor sejtettem, hogy bajban van. Zokogva kért segítséget, én pedig tudtam, hogy percek kérdése, és Benjamin is értesül a dologról. Nem volt menekvés. Előle nem. Nem számított az sem, hogy Elisabeth a feleségem, hogy az unokája anyja, úgyis megölte volna. Naya… Benjamin mindenkit megölt, aki meggátolta a munkájában. Nem akadályozhattam meg, hogy bántsa Elisabethet, hiába szerettem volna. Viszont megelőzhettem, hogy Benjamin haragja lesújtson rá. Elisabeth könyörgött, hogy tegyek valamit, nekem meg nem volt más választásom. Jobb egy gyors halál, mint egy hosszú, fájdalmas, szenvedésekkel teli agónia. Együtt döntöttünk, és a legkézenfekvőbb megoldást választottuk: mérget adtam neki. – James ismét Naya szemébe nézett. – Nem szenvedett sokat, legfeljebb néhány percet, de akkor is csak rád tudott gondolni. Borzasztóan félt, hogy téged is bántani fog a tettéért, ő pedig ezt akarta a legkevésbé. A karomban halt meg.

Néma csend telepedett közéjük. Naya immár nem zokogott és nem is nevetett. Némán bámult rá, arca kifejezéstelen és meglehetősen sápadt volt.
– Azt mondtad, nem vagy gyilkos – szólalt meg kis idő után. Hangja olyan halk volt, hogy James alig hallotta. – Azt mondtad nekem régen, hogy nem vagy gyilkos, hogy a szavak ölnek, te pedig csak az eszköz vagy.

– Naya...

– Ne! – emelte fel a kezét a lány, és lépett egyet hátra. – Ne merj közelebb jönni hozzám. Hazudtál nekem. Mindenről hazudtál nekem! Mégis hogy tehetted ezt? Hogy ölhetted meg őt?

– Jó ég, Naya, hát nem érted? Szerettem édesanyádat! Azért tettem, amit tettem. Egyszerűen nem akartam, hogy szenvedjen, és ő sem akarta, hogy…

Naya keze ökölbe szorult.
– Ez nem szeretetből tetted. Az ember nem öl szeretetből. Ezt próbálod évek óta elhitetni magaddal, holott ezt gyávaságnak nevezik. Gyáva voltál, amiért képtelen voltál szembeszállni a saját apáddal!

– Ha te is ismerted volna Benjamint, tudnád, hogy az embernek néha egyszerűen nincs más választása! – vágott vissza James, de Naya hevesen megrázta a fejét.

– Még csak meg sem próbáltad! Egyből feladtad! Gyáva vagy!

– Ez nem igaz! A menekülés gyávaság. Benjamin azonnal elkapott volna, esélyünk sem lett volna, kérlek, értsd meg! Ott voltál te is, Naya! Ha szembeszálltam volna vele, engem is megölt volna! Valakinek fel kellett nevelnie téged, és semmiképp nem akartam, hogy az Benjamin legyen. Belőled is bérgyilkost faragott volna.

– Mégis hogyan érthetném meg azt, hogy a saját apám, akit mindennél jobban szeretek, megölte az anyámat? A te apád legalább bátor volt, nem pedig egy gyáva féreg. Ő bár nem félelemből gyilkolt. – Naya arca egyre jobban elsötétült a dühtől. – Neked is meg kellett volna halnod abban a tűzben! Akkor talán...

Jamesnek olyan gyorsan mozdult a keze, hogy ideje sem volt gondolkodni. A tenyerének nyoma megmaradt Naya bőrén, aki megtántorodott az ütés erejétől, és az arcához kapott. Hitetlenül meredt az apjára, a szeme megtelt könnyel.

– Naya, én... – Láthatólag James is meglepődött a saját mozdulatán, ám a lány nem hallgatta végig. Sarkon fordult, és mire a férfi felocsúdott a döbbenetből, már sehol nem látta.

Naya lába alatt csikorogtak a kövek, ahogy szélsebesen végigszaladt a kacskaringós úton. Nem pillantott hátra, hiszen sejtette, hogy az apja mindezek után nem fog utána szaladni, hogy újabb magyarázkodásba kezdjen, esetleg bocsánatot kérjen azért, mert a keze gyorsabban lendült, mintsem hogy kellett volna. Az arca úgy égett, mintha tüzes vasat nyomtak volna a bőréhez, a könnyei megállíthatatlanul folytak, és csak akkor kezdett el igazán zokogni, mikor a hatalmas vaskapuhoz ért. A kezébe temette az arcát, és képtelen volt elhinni, hogy pillanatok alatt ellenség vált abból az emberből, akit annyira szeretett.

A kapu nyikorgott, mikor becsukta maga mögött. A járdán megtorpant, és még egyszer visszanézett a temetőre, de sehol sem látta az apját.
A szél feltámadt, és a fák alig hallhatóan susogni kezdtek: Nem jó ember... Nem jó... Nem jó...

Naya ismét igazat adott nekik, ám most már nem mosolygott. Elvégre belátta, hogy James valóban nem jó ember.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)