Harmatcsepp és teafű írta: NymphaTonks

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


– Egy, kettő, három… Ez az!

– Tizenegy, tizenkettő… Ez is! – Tonks megtorpan a lépcsőfordulóban, az egyik lába az előbb számlált lépcsőfokon pihen, ami megnyikordul a súlya alatt.

– Ha jól emlékszem, a huszonhetes és a huszonkilences is nyikorog. A harminckettedik fok pedig a legborzalmasabb – válaszolja Sirius, és felsétál Tonks mellé a lépcsőn. A harmadik és a tizenkettedik fok hangosan megnyikordul a lába alatt. Évek óta nem járt ebben a házban, és mégis… mintha csak tegnap jött volna el itthonról úgy, hogy vissza se nézett, viszont az emlékeket, amiket a házról őrzött, nem tudta kitörölni. Még akkor is ott voltak, és időnként elő-előjöttek, amikor igyekezett az agyának legmélyére temetni minden egyes itthon töltött pillanatot.

Tonks jókedvűen mosolyog rá. A korlátra támaszkodva lenéz az első emeletre, majd megfordul, és szemügyre veszi, még mennyi lépcső vár arra, hogy megszámolják.
Sirius elkapja a karját, felfelé húzza, miközben mesél egyet s mást, ami eszébe jut. Regulusszal éjszakánként kiosontak cigarettázni, és mindig ügyelniük kellett, melyik lépcsőfokra lépnek. Az anyjuk rossz alvó volt, és hajlamos volt minden apró neszre felébredni és kidugni a fejét az ajtón. Egyszer rajtuk is kapott, mikor Regulus véletlenül rálépett egy nyikorgó lépcsőre.

– Ez volt az – torpan meg Sirius az egyik fok előtt. – Azt hiszem. – Rálép, de nem történik semmi. – Akkor rosszul emlékeztem. Talán a következő emeleten van…

Tonks csillogó szemekkel hallgatja a történeteket, magában a lépcsőket számolja, ugyanis Sirius már elfelejtette, mennyi van összesen, és amúgy is szabad az egész délelőttjük. Valamivel csak el kell ütni az időt, Tonks meg rendszerint azon igyekszik, hogy szebbé varázsolja az unokabátyja napjait.

Sirius megtalálja a nyikorgó lépcsőt, és halványan elmosolyodik, ahogy rálép.

– Na ezt figyeld – mondja, és letérdel, majd felhajtja a poros szőnyeget, és a pálcájával rákoppint a lépcső csupasz tetejére, mire az azonnal felnyílik. – Meg akartam javítani, miután Reg rálépett – meséli tovább. – Nehogy még egyszer megtörténjen, mert hajlamos volt elfelejteni, melyikre szabad és melyikre nem… Aztán mit találtam, mikor felhajtottam a szőnyeget? Ezt itt. Apánk itt tartotta a bagóját, hogy anyánk ne láthassa. Nem szerette a cigarettafüstöt.

Tonks nevet, ahogy elképzeli a fiatal Sirius meglepett arcát, mikor felfedezi a titkos rejtekhelyet.
– Elmondtad Regulusnak?

– Dehogy – int a fejével mosolyogva a varázsló. – De legalább örült, mikor másnap este felmásztunk a tetőre, és volt friss bagónk. Apánk meg rá sem mert kérdezni, nehogy anyánk fülébe jusson a dolog.
Tonks erre már nem nevet. Sirius töprengő arcát figyeli, a szemét, amit hirtelen elfut a könny. Nem firtatja tovább a dolgot, elsuttog egy Lumost, és a lyukba dugja a kezét. Tapogatózik egy ideig, aztán egy marok dohányt húz ki. Sirius fintorog.

– Nos, ezt már nem hiszem, hogy bárki is elszívná.

Tonks visszateszi, majd gondosan lehajtja a szőnyeget, és folytatja a számolást Siriusszal. Kétszázhat lépcső vezet a tetőtérig, kétszer is megszámolták, Sirius pedig csak a vállát vonogatja.

– Most, hogy mondod… Én kétszázhetet számoltam. És harmincöt recseg, nem harminchét.

És akkor számolnak újra, közben Sirius hangosan figyelmezteti Tonksot, melyik lépcsőre kell nagyon vigyázni, mert többször is beszakadt a lábuk alatt, és ha az emlékei nem csalnak, akkor az és az nagyon bizonytalan. Tonks persze most is figyelmetlen, mint mindig, és mikor a bokája eltűnik az egyik lépcsőben, ő pedig sikoltva hanyatt vágja magát, a Grimmauld teret hosszú percekig hangos nevetés tölti be.

Aztán valahogy megjavítják együtt a lépcsőt, Siriusnak már a könnyei folynak, Tonks pedig nem tudja eldönteni, hogy a nevetéstől, vagy a régi emlékektől. Végül meg, mikor kellőképpen végigjárták magukat, és az idő is elszaladt, elindulnak lefelé. Tonks visszafelé is számol magában, csak azért is, mert ő így is úgy is kétszázhat lépcsőt számolt, nem kétszázhetet, ahogy Sirius mondta.

Mikor ismét megbotlik, ezúttal Sirius karjába zuhan, és ismét nevetnek.
– Jó ég, ne haragudj. Tudod, mennyire ügyetlen vagyok – ingatja a fejét a fiatal boszorkány, az unokabátyja arcán viszont csak egy halovány mosoly játszik. A tekintete furán csillog, Tonks képtelen megfejteni, mit üzen a szeme, egészen addig, míg a varázsló meg nem szólal:
– Tudom, hogy szereted.

Tonks megdermed Sirius karjában, és elhúzódik. Úgy tesz, mintha fogalma sem lenne, kiről van szó, de a hangja megremeg, mikor rákérdez:
– M-micsoda? – Sirius nem ismétli meg, Tonks pedig kissé összeroskad. – Senkinek nem mondhatod el! – szögezi le.

– Még neki sem?

– Pláne nem neki!

– Miért? Hiszen én lennék a legboldogabb, ha…

Tonks a férfi szájára teszi az ujját, és szúrósan néz rá.
– Csak ne mondd el. Kérlek!

Sirius ellenkezni akar, de a lány arcát látva beleegyezik, ugyanis éppen ekkor nyikorogva kinyílik a bejárati ajtó. De még mielőtt odafordulnának, hogy köszöntsék az érkezőt, Sirius a füléhez hajol.

– De azért remélem, tudod, hogy ő is szeret. – Azzal elengedi a boszorkányt, aki erre meglepetten felsikolt, ahogy elveszti az egyensúlyát, és Sirius hagyja, hogy Tonks ezúttal az újonnan érkező Remus karjaiba zuhanjon.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)