Átlátszó írta: 0galaxygirl0

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


– Te mit tennél a helyemben? – kérdezte Elizabeth pár nappal később Regulust, miután hosszas gyötrődés után felvázolta neki a helyzetet.

Késő éjszaka volt, de egyikük sem tudott aludni. A klubhelyiségben ücsörögtek a szőnyegen, szemben a kandallóval, melyben zöld lángok táncoltak.

– Valószínűleg már rég feladtam volna.

– Fel is adtad, rögtön az első hónapban – pirított rá Elizabeth, és leplezetlenül bámulta Regulust. A fiú zsigereit szinte mindig görcsös feszültség járta át, amit Elizabeth a beteges megfelelési kényszerének, és a családjától való félelmének tudott be. Tökéletesen meg tudta érteni, és igazán szerette ezeket a pillanatokat, mint amilyen a mostani. Reg a karjára támaszkodva, laza terpeszben ült, jégkék szeme a zöld lángok tükröződése ellenére is vidáman csillogott, és az ábrázatán nyoma sem volt szorongásnak.

– Fel. Sirius hamar rájött, azóta nem bízik bennem, hát emlékszel – próbált könnyelműnek hatni, de Elizabeth átlátott rajta. Megbánta, hogy felmerült a téma, és még mindig élénken élt benne az emlék, hogy milyen kétségbeesetten próbálta menteni a saját és Regulus kapcsolatát Siriusszal. – Aztán meg, nem én vagyok az, akire rátalált a szerelem már az első héten – bökte meg a lányt. Elizabeth most bánta meg igazán. – Vagy már azelőtt is? – kacsintott rá.

– Regulus! – botránkozott meg, és remélte, hogy a feje csak a hidegnek tűnő lángok melegétől ég. De még jobban remélte, hogy a fiú is ugyanerre a következtetésre jutott.

– Szerintem a többiek már rég elfelejtették volna, hogy feladatod van, ha nem emlékeztetsz minket néha. Szegény Cissy – tette hozzá szemtelenül.

– REG! – Az említett kapott egy enyhe fejbekólintást, és Elizabeth a hálóterem irányába indult.

– Jó, bocsi, segítek – húzta vissza a szőnyegre Regulus, fekete haja a homlokába hullott, a szája sarkát bűnbánóan lebiggyesztette, de a szemében csillogott a szemtelenség. – Azért megnéztem volna, ahogy bujkálsz Lupin ágya mellett. És még ki is magyaráztad, hisz ez a világ legtermészetesebb dolga – Regulus a hasát fogva nevetett az elképzeléstől, és ha nem éppen rajta röhögött volna ilyen jóízűen, Elizabethnek is mosolyt csalt volna a szájára a látvány, de így csak egy kifejezetten szúrós pillantásra méltatta.

– De most komolyan. Ne legyél ilyen borzasztóan gyerekes. Most mit tegyek?

– Először is vegyél egy mély levegőt, és vidd vissza azt a múlt heti beadandóhoz kivett könyvet a könyvtárba.

– A könyvtárba?! – szívta be a levegőt, ettől úgy tűnt, mintha belefulladna a szóba.

– Miért, mit gondoltál, Hisztis Mirtill mosdójában fogják visszavenni? – nézett rá lekezelően Regulus.

– De ott bármikor összefuthatok Remusszal.

– Na, ki a gyerekes? – nézett fel a plafonra, majd vissza. – Igen, szerinted miért ezt javaslom? Értek ám a szerelemhez. Még az információszerzésnek álcázott szerelemhez is. – Elizabeth már nem fárasztotta magát azzal, hogy szúrósan nézzen rá, inkább megfogalmazta az ötletével kapcsolatos kételyeit.

– És ha véletlenül összefutok vele, akkor mit mondjak?

– Nem is tudom. Mondjuk, hogy borzasztóan beléd estem, Remus! – idegesítően elnyújtott hangon ejtette ki a fiú nevét, mintha csak ő lenne a szerelmes tinilány, nem pedig Elizabeth. Aki egyébként egy kicsit sem volt szerelmes.

– Reg, kezdesz baromira untatni – reagált Elizabeth, miközben a szőnyeg szélén lévő bojtokat tépkedte kitartóan.

– Már rengeteget gondolkoztam azon, mit mondanék életem fiújának, ha összefutnék vele a könyvtárban – folytatta idegesítően álmodozó hangon, és Elza azon kezdett agyalni, hogy ki és miért átkozhatta meg szerencsétlent. – Ha ez a csodálatos esemény bekövetkezne, szerintem mindössze annyit mondanék neki, hogy...

Már nem derült ki, mit, mert egy halk nesz törte meg a körülöttük uralkodó csendet. Narcissa állt a legalsó lépcsőfokon, és Elizabeth remélte, hogy nem hallott túl sokat a beszélgetésből. Azaz remélhetőleg semmit, mert annak ellenére, hogy a Roxforton belül lehetetlen hoppanálni, Narcissának mégis sikerült. A remény hal meg utoljára.

– Mit kerestek itt ilyenkor? – kérdezte a lány összehúzott szemöldökkel, mint akinek jelenése van, és próbál a valóságra figyelni. Erre megvolt az esély, mert úgy nézett ki, mint egy három napos vizihulla, és félő volt, hogy elalszik, és előrebukik a lépcsőn.

– Beszélgetünk, és te? – felelte Elizabeth félvállról.

– Arról van szó, amire…

– Igen, ha jól figyeltél, hallhattad, hogy az unokaöcséd végre bevallotta, hogy meleg – hadarta el egy szuszra Elizabeth, mire Reg félrenyelte a levegőt, és fuldokolni kezdett.

Narcissa arcán látszott, hogy újrapörgeti magában a hallott mondatokat, és elkerekedtek a szemei.

– Egy ősi varázslócsalád tagja vagy, Regulus, ha ez tényleg igaz, akkor kitagadással jár, te idióta!

– Ne lovald bele magad, vicc volt, Cissy – mentette a helyzetet Elizabeth, mert nem akarta, hogy Regulus a félelemtől elájuljon.

– És milyen Remus? Remélem a kis elsőévesbe szerettél bele, nem abba az idióta griffendélesbe, mert akkor…

– MONDOM, VICC VOLT – ordította Narcissa képébe Elizabeth ingerülten.

– Igazából nem akkora gond, úgyis azzal kell összeházasodnod, akit a család kijelöl…

– Narcissa. Vicc. Volt. – Végre valahára Regulusnak is visszajött a hangja.

Narcissa szemei visszapattantak a helyére, és sóhajtott egy hatalmasat.

– Pedig már a család haragjától kezdtem tartani. Megszokhattam volna, hogy mindig is borzalmas volt a humorotok. És most takarodjatok aludni – kiáltott rájuk, miközben leült a kandalló elé.

Regulus és Elizabeth a döbbenettől és a hirtelen rájuk szálló megnyugvástól még azt is elfelejtették megkérdezni, hogy Narcissa mit tervez a kandallóval. Mindketten elindultak a saját hálótermük irányába vezető lépcsőn.

– Bazdmeg, te idióta – suttogta Elizabeth.

– Én inkább csak annyit mondanék, hogy szia! – kacsintott Elizabethre, aki a hálóterembe érve hatalmas lendülettel vágódott bele az ágyába, miután becsapta maga mögött az ajtót.

– Bazdmeg Re…

– Elza, kuss már, éjszaka van – hallotta az egyik felébresztett szobatársa álmos hangját, de valahogy nem hatotta meg a dolog.

– …gulus – fejezte be, amit elkezdett.

~~~

Elizabeth az elkövetkező néhány nap sem tette be a lábát a könyvtárba, sőt, még a közelébe sem ment. Így értelemszerűen komoly problémai akadtak a bájitaltan házi dolgozatával, tekintve, hogy Lumpsluck professzor kiemelte, hogy nem fogadja el a könyvben szereplő információk lemásolását, tényleges kutatómunkát vár el a diákoktól. És egyre inkább közeledett a beadási határidő. Mármint, a holnap.

Tehát, egy verőfényes áprilisi napon, a pince mélyén, a Mardekár klubhelyiségében Elizabeth és Regulus egy asztal felett töltötték a délutánt. Regulus körül könyvek és jegyzetek hevertek, ellenben Elizabeth a tökéletesen üres asztallapot bámulta maga előtt.

– Kérlek – kezdte újra már vagy hatodjára –, Reg, mennyibe telik neked elhozni pár könyvet a bódítóan álmosító bájitalok
részlegről, most komolyan? Már az sem érdekel, milyen könyv, csak onnan legyen. Hé, hozzád beszélek!

Az említett felpillantott a pergamenről, amire az előbb még a koncentrálástól kikandikáló nyelvvel írta a mondatokat.

– Neked is pont annyiba telik, mint nekem.

És már írta is tovább a feladatát. Elizabeth ütemesen verte a fejét az asztalba, és az őrület határán állt.

– Rezeg miattad az asztal.

Elizabeth még néhány, az eddigieknél erőteljesebb ütést mért a homlokával szerencsétlen tárgyra, majd felegyenesedett.

– Tudod, nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de jobb volt, amíg nem a klubhelyiségben írtál leckét – nézett rá Regulus, ujjai között a pennájával játszva. Vigyorogva figyelte a lányt, aki magában szitkozódva, karba tett kézzel ült vele szemben.

– Ha kiveszel nekem valami könyvet, jobb társaság leszek – ígérte.

– Miért nem kéred meg az egyik barátnődet?

– Mert, szerinted mit válaszolnának? – kérdezett vissza Elizabeth bosszúsan, és már magára a „barátnő” szóra is kétkedve ráncolta a homlokát.

– Amit én: neked is van lábad. Ha már jobb dolgot nincs, tarthatnád ezt – nyújtott felé egy vaskos kötetet a fiú –, mindig becsukódik. – Elizabeth kedvesnek szánt mosollyal elvette tőle, és egy szempillantás alatt becsapta. Felállt, és a karjánál fogva felhúzta a székből Regulust.

– Oké, meggyőztél. Elmegyünk a könyvtárba – jelentette ki, és felszaladt az egyetlen nála lévő könyvtári könyvért.

– Úgy értetted, te mész el, ugye? – nézett rá a fiú reménykedve, amikor visszaérkezett.

– Gyere velem, egyedül nem merek. Valakinek meg kell védenie.

– Most komolyan attól félsz, hogy Lupin megátkoz?

– Psszt – hallgattatta el Elizabeth a nagyszájú barátját, mert már így is elég feltűnő jelenségek voltak. Erre utalt az is, hogy Luciusék a szemközti ablaknál kimásztak a másik szájából, és őket figyelték, ahogy egymást ráncigálva elhagyják a klubhelyiséget.

– Attól félek, hogy meglát – válaszolt néhány felfelé megtett lépcsősor után, miközben a második kedvenc használaton kívüli tanterme mellett haladtak el. Volt ott bent egy régi zongora, és Regulusszal régen sokat játszottak rajta, de mostanában a fiú hülyeségnek és időpocsékolásnak tartotta az ilyen tevékenységeket.

Regulus motyogott valamit az orra alatt reménytelen esetekről, és idióta szerelmesekről. Meg az aranyvérűek szerelmére méltatlan félvérekről, akik ráadásul griffendélesek, de Elizabeth megtette azt a hatalmas szívességet, hogy kicsit sem figyelt rá oda.

Ahogy belépett a könyvtárba, a lány számára a padló olyan csúszóssá vált, mint a jég, és elhasalt, amiért Madam Cvikker egy szigorú pillantással jutalmazta. Megpróbált feltápászkodni, de minduntalan megcsúszott, és hiába nézte meg többször is a cipőtalpát, nem volt rajta semmi érdekes. Felpillantva James Pottert látta maga előtt teljes valójában.

– Jobban jársz, ha békén hagyod Remust – közölte vele vészjósló hangon.

– E-eszembe sem jutott zavarni, i-igazából látni sem akarom – nyögte ki nagy nehezen.

– Semmi szükségünk ilyen alakokra a közelünkben, pont olyan kétszínű vagy, mint Regulus – lazán dobálta a pálcáját az egyik kezében, aztán beletúrt a már egyébként is égnek álló, szénfekete hajába.

Elizabeth elméjét kezdte elönteni a méreg, és újra megpróbált feltápászkodni, de még hamarabb összecsúsztak a lábai, mint az előbb. Potter önelégült képétől legszívesebben ledugta volna az ujját a torkán, hogy lehányja a fiú cipőjét.

– És erről tud? – utalt James átkára, ami ellehetetlenítette a közlekedését. A fiú abbahagyta egy pillanatra a pálcája dobálását, és kérdőn nézett rá. – Mármint Remus.

– Megeshet, hogy nem – vigyorgott, és kisétált az ajtón. Elizabeth Madam Cvikkerre pillantott, aki belemerült egy regénybe. Még így sem mert Regulus után kiáltani, de nem is volt rá szükség, mert a fiú pár másodperc múlva előbújt egy könyvespolc mögül.

– Nem vagyok Lily, hogy ez a hólyag itt illegesse nekem magát… – motyogta, amikor mellé ért.

– Ha Lily lennél, nem átkozott volna meg – mutatott rá. – De tényleg igazad volt, van miben segítenem – vigyorgott, és tartotta a karját, hogy Elizabeth bele tudjon kapaszkodni.

Végül Regulusba karolva jutott el a keresett részlegig, mert a fiú nem ment bele abba, hogy maga megy oda, és vesz le néhány könyvet a polcról. Elizabeth bele sem akart gondolni, mennyire hülyén nézhetnek ki. Madam Cvikker enyhén megemelte a szemüvegét, amikor elé tette a tankönyvhegyet. Közben figyelnie kellet, hogy az egyik kezével Regulusra támaszkodjon, mert nem akart a morcos nő előtti pultra hasalni. Regulus eddigre kicsit megrogyott a folyamatos erőfeszítés miatt, de ennek ellenére úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

A folyosóra kiérve Elizabeth végre a saját lábára tudott állni, és Regulus roskadozott a nevetéstől.

– Kicsit komolyabban kellene kezelned a tényt, hogy megátkozott egy griffendéles, nem gondolod? – feddte meg, de érezhető volt, hogy nem komolyan gondolta.

– Ó, igazad van, szaladjunk és szóljunk Luciuséknak, nem, tudok jobbat, egyenesen Perselusnak – reagált Regulus tetetett komolysággal, mire Elizabeth vállon bokszolta. A hirtelen beálló csendben összenéztek, és mindketten kínzó és abbahagyhatatlan röhögőgörccsel kanyarodtak el a folyosón.

Igaz, Elizabeth nem lett volna ennyire nyugodt, ha tudja, hogy Remus pár méterre volt tőle, a háta mögött.

~~~

A lány késő estig írta a bájitaltan beadandóját, Regulus pedig csupa együttérzésből vele maradt, és nevetett a szenvedésein.

Amikor már csak húsz centi kellett a kész dolgozathoz, hatalmas betűkkel kezdett írni, és teljesen összecsapta az egészet. Tudta, hogy Lumpsluck professzornak ezzel kellemetlen meglepetést fog okozni, de olyan kimerült volt, hogy nem érdekelte.

Nem tudta eldönteni, mi lepte meg a legjobban. Hogy Remus nélkül ilyen borzalmas a tanulás, vagy, hogy Remusszal olyan jó volt? A gondolataiba mélyedve meredt a maga elé polcozott könyvkupacra.

– Mi az? – emelte fel a fejét Regulus az asztalról.

– Ez mindig ilyen kicseszettül unalmas? – nézett végig a jegyzetein és az ingerülten átfirkált vázlatokon.

Regulus fáradtan bólintott.

– Ugye tudod, mi lesz bájitaltanon? – kérdezte felélénkülve.

– A negyedévesekén? – Elizabeth feltápászkodott, és szétválogatta a szemetet a hasznos információkkal teleírt pergamenektől.

– Nem. A tiedén.

– Kotyvasztás, gondolom – nézett homlokráncolva a fiúra.

– Nem úgy. A griffendélesekkel vagytok összevonva, nem?

Elizabeth végig magán érezte Regulus kárörvendő tekintetét, amíg megfelelően feldolgozta és értelmezte a hallottakat. Amikor már a temetését rendezte gondolatban, és a sírját majdnem elásták, miközben a pap imát mormolt, a fiú a szívébe szúrta a következő kést.

– És prefektus vagy.

Ez a három szó Elizabeth számára felért egy – újabb – halálos átokkal. Lehajtott fejjel állt, a cipője orrát bámulta, és azon gondolkodott, miért mindig őt hagyja el a szerencse. Regulus megbökte a vállát.

– Azért bele ne pusztulj.

A lány az orra alá nyomta a dolgozata összecsapott befejezését.

– Szerinted ez elég ahhoz, hogy elvegyék a prefektusi címem? – kérdezte kétségbeesetten. – Mondd, hogy igen!

– Mit kell nézni? – hunyorgott Regulus az előtte kitekeredett pergamenre.

– Azt, ott – bökött Elizabeth a végére.

– Áhá, igen. A mindig precíz és pontos Elza rendezetlenül írt le néhány mondatot. Biztos vagyok benne, hogy még maga Dumbledore is megbocsáthatatlan bűnnek fogja tartani, és azonnali hatállyal eltanácsol – megveregette a vállát, és őt kikerülve felmasírozott a hálótermébe.

Elizabeth még tíz perc múlva is ugyanabban a testhelyzetben állt. Egy égő faág reccsenése térítette észhez, és zsibbadó tagokkal indult zuhanyozni.

~~~

Ébredésekor Annabell vigyorgott a képébe. Elizabeth annyira megijedt tőle, hogy halkan visítva megugrott, de a zöld baldachin mögül bekukucskáló lány csak nevetett rajta.

– Tudtad, hogy beszélsz álmodban? – kérdezte.

– Ebben a szobában mindenki beszél álmában, ha nem tűnt volna még fel.

És tényleg. Ha beszédesebb éjszakáikon valaki hallgatózna az ajtajuk előtt, talán azt hinné, valamiféle rituális, és teljességgel érthetetlen társalgást folytatnak. Elizabeth kimászott az ágyából, és a fáradtságtól szédelegve kezdett átöltözni.

– Ki vele, mit mondtam?

– Apádat szidtad – érkezett a megnyugtató válasz.

– Ó, hát az megesik.

Reggeli közben egy nem várt levél landolt a tányérjában, és Elizabethnek most jött meg igazán a kedve ahhoz, hogy szidja az apját. Utált otthonról levelet kapni. Sokszor napokig hordozgatta magával, míg végül ki merte nyitni, hogy aztán napokig törje a fejét a válaszon, és ez most sem tervezte másként.

Bájitaltanon mélyet sóhajtva, és önmagát nyugtatgatva hagyta, hogy a kezéből a professzor asztalára röppenjen a dolgozata a többiekével együtt.

Úgy érezte, a levele lyukat éget a talárja zsebébe, és arra is koncentrálnia kellett, hogy mindig háttal álljon egy bizonyos négyes csapatnak. Próbált a feladatra figyelni, és szerencsére ezen az órán Perselusszal volt párban, aki egymaga, bekötött szemmel is képes tökéletesen elkészíteni bármilyen bájitalt, mégis az a képtelen ötlete támadt, hogy Elizabeth segítségét kéri.

– Menj, vegyél a szekrényből egy marék pirított póklábat, ne csak állj itt.

Elizabeth a tekintetét folyamatosan a célpontra szegezte, véletlenül sem pillantott oldalra, csakis a hatalmas tárolószekrényt fixírozta, még akkor is, amikor kicsúszott a talaj a lába alól. Emberi felmosórongyként törölte fel a padlót, amire a legkülönfélébb színű, illatú és állagú tócsák voltak kilöttyenve, és a lábfejénél valami kongva gurult tova. Sikerült felrúgnia valaki mérlegét. Sistergő talárral kászálódott fel, és magán érezte az összes jelenlévő tekintetét. Hangulatos, színes füstfelhő vette körül, amíg a szekrényhez ért, és felmarkolt egy adag ízeltlábat.

– Jól vagy? – hallott maga mellől egy halk kérdést, és nem zavarta meg az arca előtt feltörő lila füst, amitől pár másodpercig semmit nem látott, így is felismerte a fiút.

– Soha jobban! – vágta rá gyorsan, amikor kezdett elszállni a talárjáról érkező felleg, és egy gyors oldalpillantással megbizonyosodott arról, hogy Remusnak semmi baja a szokásos sápadtságán kívül. Ha nem aggódott volna annyira a saját és a többiek testi épségéért, futólépésben érkezett volna meg Perselushoz, de még így is rekordidő alatt átvágott a termen.

– Tessék – tartotta markát a guggolva könyvet lapozgató Perselus felé.

– Dobd bele, már csak az hiányzik – mondta fel sem nézve. – Keverd meg háromszor balra és négyszer jobbra, de lassan.
Az eddig halványkék bájital egy vérvörös masszává állt össze, és a térfogata a tizedére csökkent. Elizabeth meghökkenten bámulta a pacát az üst fenekén.

– Khmm, Perselus – kezdte. – Segítenél egy kicsit?

– Ne mondd, hogy még megkeverni sem vagy képes – füstölgött, és felpillantott a nem csak átvitt értelemben füstölgő Elizabethre. – Szerencsétlen – fejezte ki együttérzését, miután végigmérte.

– Pedig ezt én tényleg nem tudom megkeverni – bökött az üstre, mire Perselus megadóan feltápászkodott.

– ELIZABETH! – ordított magából kikelve. – MÉGIS MIT TETTÉL BELE?

– Psszt! Nem lehetne halkabban? Már így is mindenki minket bámul – csitította Perselust. – Egyébként azt tettem bele, amit mondtál – nyújtott felé egy lábat, ami a tenyerén maradt.

– Az…az… – Perselus meg sem tudott szólalni a megrökönyödöttségtől, állandóan zsíros haja a szemébe lógott, és meglehetősen félelmetes látványt nyújtott. – Az csótányláb, te idióta!

– Oh – vigyorodott el zavarában Elizabeth. Ezt az ösztönös reakciót gyakran gúnynak értelmezték az emberek. – Hát, véletlen volt.

Perselus úgy nézett az üstbe, mintha a halálos ítélete lenne a fenekére írva, vagy valami annál is rosszabb. Elizabeth jobbnak látta, ha most egy darabig békén hagyja, csak pár pillanatra ment a közelébe, hogy a pálcájával lemetsszen egy darabot az amorf, nyúlékony trutyiból, és egy kémcsőben feltűnésmentesen a professzor asztalára helyezze. Utolsóként vitte ki a mintáját, Perselus még mindig az üst fenekére nézett. Elizabeth futva indult a folyosó irányába, és még az ajtóban sikerült elkapnia Lilyt.

– Tudnánk cserélni? – szegezte neki a kérdést, míg a mellette álló Alice bizalmatlanul méregette.

– Hogy érted? – kérdezett vissza a lány.

– A holnapi a járőrözésnél.

– Biztos, hogy vele szeretnéd tölteni az estét? – mutatott a még mindig szitkozódó Perselusra, aki az előbb Lumpslucknak panaszkodott. Elizabeth már nyitotta a száját, hogy helyeseljen, amikor Lily folytatta. – Ahelyett, hogy végre beszélgetnénk egy jót? Apukám küldött neked néhány mugli könyvet, nem tudom, mikor adjam oda feltűnésmentesen.

Elizabethnek lassan leesett Lily ötlete, és felderült az arca. Próbálta figyelmen kívül hagyni a pár lépés távolságra álló Alice elkínzott arckifejezését.

– Igazad van! Bár – újra Perselus felé pillantott, és el tudta képzelni, mennyire fog örülni Remus, hogy egész éjjel vele kell caflatnia a folyosókon. – Legyen – egyezett bele végül.

Lily félreérthette a tétovázását, mert azonnal tiltakozni kezdett.

– Persze, biztos okkal kérted, hogy Perselusszal legyél, megértem…

– A fene se akar jelenleg vele beszélni – szakította félbe. – Amúgy is életem végéig hallgatni fogom, milyen béna voltam.

– Akkor nem értem, miért akartál cserélni? – értetlenkedett.

– Mindegy, sietnem kell, majd beszélünk – hagyta faképnél a lányt, és elrohant a következő óra helyszínére.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)