Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice végignézett magán, miközben kissé idegesen arra gondolt, vajon tetszeni fog-e ez a ruha Ednek. Tudta, hogy jó választás, de mégis aggódott egy picit. Sosem járt még bálban, a legpuccosabb esemény az egyik rokona esküvője volt pár évvel korábban. De a bál azért mégis más volt, még akkor is, ha a hadsereg éves rendezvényéről volt szó. Félve gondolt arra, hogy az a sok magas rangú tiszt mind őt fogja vizslatni, ráadásul biztosan ott lesz a Führer is. Alice-nek már a gondolattól is a összeugrott a gyomra, de igyekezett uralkodni magán. Elvégre mégsem hagyhatta, hogy az a férfi csak úgy irányítsa. King Bradley jól tudta, hogy ha bántja őt, akkor a lány felfedi mindegyikük kilétét, amit nem akart kockáztatni. Alice tisztában volt vele, hogy jelenleg védve volt, de azt is, hogy Ed gyanakszik rá. Elvégre túl könnyen úszta meg az egészet, ami gyanút ébreszthetett a fiúban. Alice nem is hibáztatta volna, ha a fiatal alkimista nekiszegezi a kérdést, de ezt eddig nem tette meg. A lány nem is akart arra gondolni, mi lesz, ha Ed rájön, hogy ismeri a homonculusokat, ráadásul Envyvel elég szoros kapcsolatban van. A végén azt hinné, hogy kémkedik nekik, ami rá igen kellemetlen következményekkel járna. Ed talán fel is adná őt, vagy valami még rosszabbat tenne vele. Bár a fiú nem volt kegyetlen, legalábbis ok nélkül nem bántott senkit, de mégiscsak a hadsereg tagja volt. Ráadásul, ha rájön az igazságra, talán nem lesz olyan kedves, mint eddig. Alice végül úgy döntött, hogy az aggodalmait félreteszi egy este erejéig, elvégre jól akarta érezni magát. Ráadásul holnap elhagyják a Központi Várost, és végre ő is megszabadul az állandó ellenőrzésektől és kíváncsi tekintetektől.

A tükörbe nézett, és elégedetten nyugtázta, hogy a haja, ami fel volt tűzve, remekül áll, a ruha pontosan illik az alakjára, valamint az ékszerek is stimmelnek. Természetesen a medálját viselte a nyakában, a fülében pedig egy pár, nem túl feltűnő, de mutatós, pillangó alakú fülbevaló díszlett. A pillangók közepén egy-egy zöld színű strasszkő fénylett, de csak finoman, elegánsan. Alice megperdült a tükör előtt, és igencsak tetszett, amit látott. Már nem egy elveszett kislány nézett rá a tükörből, hanem egy elegáns, ifjú hölgy, aki éppen egy társasági eseményre készül. Úgy tűnt, jó ötlet volt kissé betörni a fekete színű, enyhén emelt sarkú cipőt, amely így már nem törte a lábát. Éppen megigazította a nyakában lógó medált, amikor valaki kopogott az ajtón. Alice gyorsan a vállára kanyarintotta a tengerzöld színű, vékony sálat, magához vette a kis táskáját, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Odakinn Ed állt, elegáns fekete nadrágban, fehér ingben és fekete szmokingban, lábán fekete cipővel. Alice azonnal észrevette, hogy a fiú nem kötött nyakkendőt, de úgy gondolta, az amúgy sem illene hozzá. Így is igen elegánsan festett, bár az arcára volt írva, hogy utálja az egészet.
Amikor Ed megpillantotta a szobából kilépő lányt, hirtelen azt hitte, nem is Alice-t látja. El volt képedve, hogy egy ruha és egy frizura miket képes tenni az emberrel. Pár pillanatig csak elkerekedett szemekkel bámulta a lányt, még beszélni is elfelejtett, de így volt ezzel a mellette álló Al is. Egyik fiúnak sem jött ki egy hang sem a torkán, mígnem végül a fiatalabb fivér tért magához elsőnek.
– Igazán gyönyörű vagy, Alice – mondta Al, mire a lány enyhén elpirult. Erre már Edward is feleszmélt.
– Igen, igen, tényleg… elegáns vagy – szólalt meg az idősebb fivér, aki úgy tűnt, nem igazán tudja, mit is kéne mondania. Hiába, nem sűrűn fordult elő, hogy lányokat kellett bálba kísérnie.
– Köszönöm! – mosolyodott el Alice. – Te is jól nézel ki, Ed.
– Inkább menjünk, mielőtt az az idióta még szóvá teszi a késést – mondta Ed, miközben a karját nyújtotta a lánynak. Látszott, hogy rettentően zavarban van, amit így próbált palástolni, hogy témát váltott.
Alice-t nem zavarta a dolog, belekarolt az alkimistába, majd elköszöntek Altól és elindultak a lift felé. A fiatalabb testvér nem tartott velük, egyrészt tapintatból, másrészt, mert úgysem volt kivel mennie. Egyébként sem szeretett volna útban lenni, meg nem is nagyon szerette az ilyesfajta összejöveteleket. Csak abban reménykedett, hogy a bátyja ezúttal nélküle is képes lesz viselkedni, bár a lelkére kötötte, hogy tegye takarékra magát. Persze tisztában volt vele, hogy ez Ed számára nem lesz könnyű, de talán Alice kedvéért nem fog balhét csapni. Habár, ha az ezredes tesz rá néhány kellemetlen megjegyzést… Al megborzongott, majd úgy döntött, inkább visszamegy a testvérével közös szobába és nekilát csomagolni. Ha a bátyján múlna a dolog, akkor a jövő héten sem indulnának sehová, ismerve Ed csomagolási szokásait.

~*~

Az szinte természetes volt, hogy Ed taxit hívott maguknak, elvégre nem sétálhatták végig az egész utat a bál helyszínéig. Nem is lett volna illő gyalog érkezni. A bált a Központi Parancsnokság dísztermében tartották, ahogy mindig, mivel csak az volt elég nagy egy ekkora tömeg befogadásához. A fiú már előre unta az egészet, mert tudta, hogy le kell majd futnia a kötelező köröket, mindenki őket fogja bámulni és talán még megjegyzéseket is tenni fognak kettőjükre. Alice a figyelem középpontjában lesz, amit egyáltalán nem akart. A lánynak volt elég baja anélkül is, hogy megbámulnák és összesúgnának a háta mögött.
A fiú Alice-re nézett, és meg kellett állapítania, hogy a lány valóban igen gyönyörű ebben a ruhában. Nem mintha nem lett volna alapvetően is helyes, de ez a báli ruha egyszerűen meseszépen állt rajta. Alice észrevette, hogy Ed figyeli, de mikor odapillantott, a fiú elfordította a fejét és úgy csinált, mint aki nagyon érdekesnek tartja az út mentén elsuhanó tájat. Alice nem hibáztatta, ő maga is zavarban volt, idegesnek érezte magát az egész báli dolog miatt. Igyekezett összeszedni magát, hogy ne tűnjön idegbetegnek, de csak most kezdte érezni, mibe is egyezett bele. Persze örült, hogy Ed elhívta, mert kivette a fiú szavaiból, hogy nem nagyon vannak itt olyan lányismerősei, akik vele mehetnének. Azért kissé még mindig bántotta, hogy a fiú csak „jobb híján” hívta el, de tudta, hogy Edet nem vezette rossz szándék, ráadásul, már régen meg is bocsátott neki.
– Ha… nem fog tetszeni, majd hamar eljövünk – szólalt meg Ed, de nem nem nézett a lányra.
– Kedves vagy, hogy aggódsz miattam – mosolyodott el halványan Alice. – De nem kell. Ha megbámulnak, hát megbámulnak, ez van.
– Honnan… – fordult felé a fiú, de a lány szemébe nézve tudta a választ. – Mindegy, nem érdekes – legyintett végül. – A kötelező köröket úgyis le kell futnom.
– A hátad közepére nem kívánod az egészet, mi? – kuncogott fel a lány, mire Ed döbbenten nézett rá. – Az arcodra van írva, hogy szívesebben lennél most a hotelben, hogy azokat az iratokat tanulmányozd, mintsem hogy valami puccos bálon illegesd magad. Nyugi, gondolj arra, hogy holnap ilyenkor már nem leszünk a városban.
– Majd észben tartom – morogta az Acél alkimista, mire Alice elnevette magát. – Hé! Ne nevess ki!
– De mikor olyan vicces fejet vágsz ilyenkor – hahotázott a lány.
Ed a szemét forgatta, de azért belül örült, hogy sikerült megnevettetnie a lányt. Hiába, még Alice is az ő kontójára nevet, de tőle elviselte, nem úgy, mint másoktól. Alice-ben nem volt rosszindulat, ő nem csinált viccet Ed magasságából, vagy nem túl türelmes természetéből. Nem kezelte oktalan gyerekként, ami igen jót tett a fiú önérzetének. Nem mintha az egója nem szárnyalt volna már így is a fellegekig, de akkor is jó érzés volt, hogy valaki egyenrangúként kezeli.

Nagyjából negyed óra kocsikázás után érkeztek meg a Parancsnokságra, ahol Ed kiszállt, majd kisegítette Alice-t is. A díszteremhez a főkapun kellett bemenni, majd a főépület egy oldalajtaján kellett besétálni, aztán még várt rájuk egy sor lépcső, amik az emeletre vezettek. Az ajtónálló két őr alaposan megbámulta Alice-t, de nem tettek rá megjegyzést, amikor felismerték, hogy kivel is érkezett. Edet ugyan gyakran kifigurázták a nem túl magas termete miatt, de mégiscsak egy alkímiai zseni volt, ráadásul a legfiatalabb Állami alkimista, mióta világ a világ. Azért az őrök maguk között megjegyezték, hogy a párocska tagjai igencsak illenek egymáshoz, hiszen egyikük sem a magasságáról híres. Ed elkapta a mondatot, és már fordult volna vissza, hogy jól beolvasson az okvetetlenkedő katonáknak, ha Alice egy gyengéd, de határozott mozdulattal nem tartotta volna vissza.
– Hagyd, nem érdekes! – súgta Alice a fiú fülébe. – Hadd mondják a magukét, nem kell rájuk figyelni.
– De akkor is idegesítő – sóhajtott fel bosszúsan Ed.
– Tudom, volt már részem ilyesmiben – válaszolta a lány. – De a legokosabb, ha ilyenkor úgy csinálsz, mint aki alkalmi süket. Így nem húzod fel magad feleslegesen.
Ed felvonta a szemöldökét, de el kellett ismernie, hogy Alice nem mondott hülyeséget. Al is folyton azzal nyaggatta, hogy ő, Ed, túlságosan is forrófejű, ezért keveredik bele folyton mindenbe. Az alkimista magában ugyan igazat adott az öccsének, de a heves természetén nem tudott változtatni. Ám furcsamód, Alice-re mintha jobban tudott volna hallgatni, így figyelmen kívül hagyta a katonákat, majd a lány társasában belépett a bálteremmé kialakított hatalmas helyiségbe.
Alice szemei elkerekedtek, ahogy végignézett a díszes termen, az mennyezetről lógó hatalmas kristálycsillárokon, a szépen terített asztalokon, valamint az elegáns ruhába bújt jelenlevőkön. A férfiak némelyike, főleg a magas rangú tisztek az egyenruhájukat viselték, de többen Edhez hasonlóan szmokingba bújtak. A nők elegáns ruhába bújtak, drága ékszerekkel díszítették magukat, miközben mindenki vidáman csevegett, vagy táncolt az egyik falnál helyet foglaló zenészek muzsikájára. Alice úgy vélte, valamiféle, keringőhöz hasonló zenét szolgáltatnak, de hogy pontosan milyet, azt nem tudta volna megmondani. Mindenesetre kellemes volt. A lány ide-oda forgolódott, miközben hagyta, hogy Ed az emberek között vezesse. A fiú néhány helyen megállt, a tőle telhető legnagyobb udvariassággal váltott pár szót az emberekkel, bemutatta Alice-t, majd mentek tovább.
Ed későn vette észre, hogy egy alak tart feléjük, ám akkor már nem tudott kitérni előle. A szóban forgó férfi nem volt más, mint Roy Mustang ezredes, az Acél alkimista pedig kelletlenül sóhajtott egyet. Persze tudta, hogy udvariatlanság lenne nem szóba állni a közvetlen felettesével, de szerette volna még elodázni a dolgot, talán a bál végéig. Ám úgy tűnt, nem tehette. Az ezredes két fiatal, meglehetősen csinos lánnyal az oldalán közeledett a páros felé elegáns fekete szmokingban, kifogástalanul fehér ingben és fekete csokornyakkendőben, arcán azzal a pimasz, öntelt mosollyal, amitől Ednek kinyílt a bicska a zsebében. Alice picit megszorította a fiú karját, jelezve, hogy Ed ne csináljon jelenetet.
– Acél, hát idetaláltál végre? – szólalt meg Roy, mikor odaért. – Igaz, eddig észre sem vettelek, olyan aprócska vagy.
– KIT NEVEZ MAGA HIPER-SZUPER-MEGA APRÓNAK, AKINEK LÁTTÁN A BOLHA IS RÖHÖG?! – üvöltötte magából kikelve az alkimista, mire minden fej feléjük fordult a teremben. Alice elnyomott egy rosszalló sóhajt, helyette gyengéden rálépett lábára.
– Látom, még mindig nincs humorérzéked, Acél – kuncogott az ezredes, mire a két hölgy is vele nevetett. – Na, és kegyed, Miss Morrison hogy érzi magát a partin? – fordította a figyelmét a férfi a lányra.
– Nem tudom – válaszolta őszintén Alice. – Sok az ember.
– Menjünk! – sziszegte halkan Ed, és Alice is úgy érezte, hogy ideje távozniuk onnan, mielőtt az alkimista dührohamot kap.
Alice elköszönt az ezredestől, majd hagyta, hogy Ed maga után húzza. Megértette, hogy a fiú nem kedveli a felettesét, valamint nem értett egyet Mustang ezredes viccesnek szánt megjegyzésével sem. Ha valakinek nem volt humora, az nem Ed volt. Persze ezt nem közölhette csak úgy egy magas rangú tiszttel, hiszen ki tudja, milyen következményei lennének a dolognak. Hirtelen megérzett valamit, és mikor oldalra kapta a fejét, a Führert pillantotta meg, aki egy idősebb hölggyel az oldalán érkezett. Alice úgy tippelte, hogy a felesége lehet, ami elgondolkodtatta. De elvégre is, ha King Bradley homonculus és jól akarja játszani a szerepét, ahhoz egy feleségre is szükség van. A lány azon filozofált, hogy vajon az asszony is homonculus-e, de végül ezt elvetette, mivel körülötte nem látott semmit, és nem is érzett felőle semmi nyomasztót. Az sem volt valószínű, hogy a nő tudja, hogy a férje micsoda valójában, bár ha tudta is, akkor nagyon jól titkolta, mert nem úgy tűnt, mint aki retteg a férfi közelségétől.
Ahogy mentek át a termen, egy arra járó pincér tálcájáról mindketten elvettek egy-egy pohár pezsgőt. Alice normális esetben ritkán ivott alkoholt, de itt nem szolgáltak fel üdítőt. Tudta, hogy nem ihat sokat, mert különben becsiccsent, az pedig nem lett volna szép látvány. Ed odaköszönt néhány ismerősnek, majd megálltak nem messze a táncparkettől az egyik asztalnál, ahol éppen nem ült senki. Alice szeretett volna táncolni, de úgy tűnt, Ed erre nem hajlandó. Ugyan a fiú ezt már jelezte pár napja, de a lány úgy döntött, azért tesz egy próbát.
– Nos, Ed, akkor valóban nem akarsz táncolni velem? – kérdezte Alice a sok táncoló párra mutatva. Ott állt a gyönyörű új, báli ruhájában, amit Ed vett neki, ha nem is közvetlenül. Ráadásul ki volt festve, a frizura pedig, amit a fodrász varázsolt neki, valóban remekül állt. A lány lélegzetelállító látványt nyújtott, ezt még az Acél alkimista is elismerte. – Elvégre ez egy bál.
– Nem tudok táncolni – vallotta be végül Ed, nem kerülgetve tovább a témát. – Eddig mindig Allal jöttem erre az ostobaságra, ha éppen a Központi Városban tartózkodtunk.
– Csak azt ne mondd, hogy soha egyetlen lány sem kért fel – kuncogott Alice, aki nehezen tudta magában tartani a csalódottságát. Ed kelletlenül fújtatott mellette, így a lány végül ejtette a témát.
Ed maga is tudta, hogy rosszul eshet a dolog Alice-nek, ráadásul ő maga is szívesen megforgatta volna a partnernőjét. De mit tehetett, ha egyszer két bal lábbal áldotta, vagy inkább verte meg a sors keze? Sosem volt valami nagyszerű táncos, elvégre gyerekkorában nem tanult ilyesmit, és az miután Állami Alkimista lett, inkább a Bölcsek Köve utáni kutatás foglalta le minden idejét. Igaz, néha-néha felkérte egy-egy lány, de miután kiderült, hogy az Acél alkimista pocsék táncos, inkább már fel sem kérték. Ed látta, amint jó páran sajnálkozó pillantásokkal méregetik kettőjüket, és már megbánta, amiért engedett Mustang ezredes parancsának, miszerint kötelező itt lennie ma este, mégpedig egy hölggyel. Sajnálta Alice-t, amiért pont őt rángatta el, és még csak táncolni sem tud vele. Sóhajtott egyet, majd a lányra nézett, aki szemmel láthatóan pont olyan ”remekül szórakozott”, mint ő maga is.
– Ne haragudj, amiért elrángattalak ide – mondta halk, bűnbánó hangon az alkimista. – Ha az az idióta nem parancsol rám…
– Semmi baj, Ed – rázta a fejét mosolyogva Alice. – Legalább kiszabadultam egy kicsit az egyhangú mindennapok közül. Már szükségem volt egy levegőváltozásra, ha érted, mire gondolok.
Ed sosem tudta meg, mire gondolt Alice, mert hirtelen észrevette, hogy egy szürke szmokingot és makulátlan fehér inget viselő, fiatal férfi tart éppen feléjük. Minden kétséget kizáróan katona volt, bár Ed nem ismerte. Igaz, nem nagyon ismert senkit a közeli munkatársain kívül. Azt azonban észrevette, hogy Alice egy pillanatra feszültté vált, mielőtt ismét feloldódott volna.

Alice nem hitte el, hogy itt van. Persze, Envy nem hagyott volna ki egy ilyen alkalmat, ahol szemmel tarthatja őt. A mai alkalomra mindenesetre kiváló álcát választott. Egy fiatal katona alakjában díszelgett, a haja rövid volt, sötétbarna, szemei smaragdzöld színben csillogtak. A gyönyörű, szürke szmoking és a fehér ing a hozzávaló fekete cipővel együtt ellenállhatatlan külsőt kölcsönzött neki. Ha Alice nem tudta volna, hogy a férfi valójában nem így néz ki, még el is hitte volna, hogy igaz, amit lát. Nem tudta, hogy Envy mindössze szemmel tartja-e őt, vigyáz-e rá, vagy esetleg más ügyek hozták ma erre a partira. De mindegy is volt. Az alak ruganyos léptekkel odaért hozzájuk, majd meghajolt.
– Szabad felkérnem a gyönyörű hölgyet egy táncra? – kérdezte kellemes bariton hangon, amitől Alice gerincén végigfutott a jóleső borzongás. – Remélem, a kísérője nem bánja, kisasszony.
– Ed, ugye nem bánod? – mosolygott lágyan Alice a mellette álló alkimistára, mire Ed csak a fejét rázta. Alice az asztalra tette a sálját és a táskáját, aztán ránézett a homonculusra. – Nos, úgy tűnik, mehetünk, uram. Vezessen!
– A legnagyobb örömmel, kisasszony – kacsintott Envy, majd karon fogta Alice-t, és páros hamarosan eltűnt a táncolók forgatagában.
Ed nem is próbálta megállítani őket, inkább helyet foglalt az asztalnál és úgy döntött, őrzi a helyet, míg Alice vissza nem tér. Amúgy is vigyáznia kellett a lány cuccaira, habár azért gyötörte némi féltékenység, maga sem tudta, hogy miért. Hirtelen megbánta, hogy elengedte Alice-t azzal a férfival, de már nem tehetett semmit.

Alice hagyta, hogy Envy bevezesse a táncoló párok közé, ahol többen végignéztek rajtuk, majd táncolni kezdtek. A lány ugyan nem volt egy híres táncos, de a homonculus mellett szinte virtuóznak érezte magát. Envy ugyanis biztos kézzel fogta, vezette és vigyázott rá, hogy partnernője ne érezze magát ügyetlennek. Alice boldog volt, nem azért, mert Envyvel táncolt, hanem mert ez az egész egy teljesen új élmény volt számára. Ugyan érzett lelkifurdalást, amiért otthagyta Edet, de a fiú nem tiltakozott, amikor őt táncolni hívták. Persze, ha a fiatal alkimista tudta volna, hogy nem egy katonatiszt, hanem egy homonculus vitte táncolni a lányt, bizonyára más lett volna a helyzet, ezt Alice is tudta. Ahogy azt is, hogy bár Envy veszélyes, őt nem fogja bántani, mellette tökéletes biztonságban érezheti magát.
– Remek táncos vagy – jegyezte meg Alice, mire Envy szélesen elmosolyodott.
– Volt időm megtanulni a lépéseket – válaszolta a homonculus. – Azonban te sem panaszkodhatsz, nem is táncolsz olyan rosszul.
– De csak azért, mert a partnerem ilyen biztos léptű – mondta a lány, oldalra döntve a fejét, úgy nézve partnere zöld szemeibe.
– És a kis Tökmag? Ő miért nem kért fel? – kuncogta el magát a másik, mire Alice összehúzta a szemét.
– Ne hívd így! Egyébként felkért volna, ha tudna táncolni – válaszolta Alice, mire a homonculus csak tovább kuncogott. A lány már tudta, hogy hibát követett el, de késő volt. Ezzel csak adta a lovat Envy alá.
– Szóval Őpirinyósága képtelen megtanulni néhány egyszerű lépést? – folytatta a homonculus, miközben Alice-szel forogtak, pörögtek a tánctéren a zene dallamára. – Hát, hiába, senki sem lehet olyan tökéletes, mint én.
– Igen, igen, a szerénység szobrát pedig rólad mintázták igaz, Envy – csóválta a fejét a lány, belemenve a kis játékba.
– A számból vetted ki a szót – kontrázott rá a homonculus, aki igencsak örült, hogy ilyen remek beszélgetőtársa akadt.
Alice halkan elnevette magát, hiszen ő is élvezte a dolgot. Megkönnyebbült, hogy Envyvel ilyen könnyű beszélgetni, bár tudta, hogy bizonyos témákat kerülniük kell. Óvatosnak kellett lenniük, mert bár Ed nem volt itt, a lány tudta, hogy az Acél alkimista figyeli őket.

Alice hirtelen észrevett valakit, egy alakot, aki az egyik asztalnál ült, és éppen feléjük nézett. A férfi idősebb volt, olyan középkorú. Sötét hajába már őszes csíkok vegyültek, arcán már látszott egy-két ránc, álla határozott volt, szemei sötétbarnák, melyek élénken figyelték kettőjüket. Fehér színű inget és a vajszínűnél egy árnyalattal sötétebb szmokingot és hozzá való nadrágot viselt. Alice-t hirtelen elfogta az idegesség, úgy érezte, ismeri a férfit, vagy legalábbis ismernie kéne, de nem tudta hová tenni. Biztos volt benne, hogy még sosem találkozott vele, de mégis, elméje mélyén ott motoszkált valami ismerős homály, mint egy rég elfeledett, gyermekkori emlék. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a férfi figyeli őt, amitől még idegesebb lett. Olyannyira, hogy elvétett egy lépést, és ha Envy nem tartotta volna meg, elesett volna.
– Minden rendben? – kérdezte a homonculus, hangjában némi aggodalommal.
– Csak… csak megbotlottam. Semmi baj, Envy – rázta a fejét Alice. – Azt… azt hiszem… szükségem van egy kis levegőre.
Alice választ sem várva engedte el Envyt, majd vágott át a táncolók tömegén a balkon felé. Ahogy visszanézett, látta, hogy a férfi feláll az asztaltól és elindul felé, majd inkább megcélozta a bárpultot. A lány megkönnyebbülten sóhajtott, de a rossz érzés nem múlt el, minél előbb ki akart jutni onnan. Tudta, hogy szólnia kéne Ednek, de akkor el kéne mondania mindent, a fiú pedig csak ideges lenne. Talán az egész nem is jelentett semmit, talán csak úgy hitte, hogy a férfi ismerős, legalábbis ezzel nyugtatta magát. Ám belül érezte, hogy ennél sokkal többről van szó, a megérzései pedig eddig még sosem hagyták cserben.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)