Halálbűvölet írta: NymphaTonks

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Első rész


Valami cseppen. Apró zaj, mégis idegtépő. Őrjítő. Csendre van szüksége.

Cipőkopogás.

Padlórecsegés.

Tikk-takk, tikk-takk.

Zuhanás. Valóság.

– Minden rendben?

Erre már felkapja a fejét. A férfire néz, aki éppen akkor veszi ki a bögréjét a kávéfőzőből. Nem válaszol azonnal, magában vívódik, hogy igazat mondjon, vagy éppen hazudjon. A férfi folytatja: – Ne haragudjon – emeli meg a poharát. – De muszáj innom egy korty kávét. Húzósak ezek a keddi napok.

Int a fejével, hogy igen, megérti. Számára mondjuk nem csak a keddi napok voltak húzósak, de ezt nem mondja. Míg nem kérdezik, ő nem válaszol, ilyen egyszerű. A férfi visszasétál az íróasztala mögé, és helyet foglal az irodai széken. Hivatalos megjelenésű, fitt, jóképű ember. Tökéletes.

– Nos, hogy érzi magát?

Erre megköszörüli a torkát. Itt az ideje a válaszadásnak.
– Egy kicsit… furán.

– Furán?

– Nem szoktam senkivel az érzéseimről beszélgetni. Pláne nem idegenekkel.

A férfi elmosolyodik. Leveszi a szemüvegét, és az asztalra helyezi. Átható zöld szemével az ő arcát fürkészi, valami megcsillan a tekintetében.

– Vannak emberek, akiknek ez nehezére esik, de megnyugtathatom, hogy ami itt elhangzik, az köztünk marad.

– Hallotta azt a mondást, hogy a falnak is füle van?

Újabb mosolyt csal ki belőle. Ez tetszik. Az, hogy ilyen könnyen képes megmosolyogtatni ezt a férfit.
– Nos, biztosíthatom, hogy ezeknek a falaknak nincs füle.

– És szeme?

– Az sincs.

Megkönnyebbülten előregörnyed. A térdére könyököl, és ökölbe szorított kezét a szájához teszi, így bámulja a szőnyeget. Egy helyen foltos, talán kávé borult ki. A krémszínű szálak sötétek egy pontban. Érzi, hogy a vele szemben levő tekintete őrá szegeződik. Egyikük sem szól. Neki kellene most beszélnie, de egy ideig még hallgat, a mondanivalóját fontolgatja, a férfi pedig türelmesen vár.

– Néha… olyan dolgot érzek, amit… nem tudok megnevezni – mondja egy kis idő után. A hangja halk. Felpillant, a tekintetük találkozik.

– Nem baj. Ez megtörténik. Az érzéseinket amúgy sem lehet mindig megnevezni, csak szavakba tuszkoljuk őket, abban a reményben, hogy talán visszaadják azt az értelmet, de ez nem mindig sikerül. – Belekortyol a kávéjába. – Írja körül!

Sóhajt. A tenyere izzad, szorongva ül a székében.
– Nem is tudom, hol kezdjem…

– Csak nyugodtan, van időnk.

– Már negyed óra elmúlt.

– Az nem akadály. Mára ön az utolsó. Ha több időre van szüksége, többet maradunk.

Újabb sóhaj, ez is megkönnyebbült. Jól alakulnak a dolgok. És az a csillogás a szempárban… Tetszik. Van benne valami, amit még körülírni is nehéz lenne.
– Oké, szóval… akkor megpróbálom elmagyarázni – kezdi kissé zavartan, és mosolyog ő is, majd az arca hirtelen elkomorul. – Néha sok lesz… mindenből. A hangokból, az ízekből, az emberekből, az érintésekből, és… arra vágyom, hogy egyedül legyek.

– És az jó?

– Tessék?

– Jól érzi magát, ha egyedül van?

Fejrázás a válasz.
– Nem igazán. Üres vagyok olyankor. És valami olyanra vágyom, ami kitöltene. Amitől újból egésznek érezném magam.

A férfi nem válaszol azonnal. Ismét felteszi a szemüvegét, és írni kezd valamit egy jegyzetfüzet legelső lapjára. Az ujjai hosszúak, a toll szélsebesen jár, neki pedig egy kósza pillanatig eszébe jut, milyen érzés lenne, ha ezek a kecses ujjak az ő testét simogatnák. Libabőrös lesz a karja erre a gondolatra. Visszafojtja a mosolyát.

– Mit tesz olyankor, mikor így érzi magát? – tesz fel egy újabb kérdést a pszichológus.

Ő alig észrevehetően megrándítja a vállát, és hallgat. Nem tud mit válaszolni erre. Most is üresnek érzi magát, és azért jött ide, hogy eltűnjön ez az érzés belőle.
– Általában… én… – Hosszasan kifújja a levegőt. A homlokán legördül egy izzadtságcsepp.

– Semmi gond. Csak nyugodtan. Nem muszáj válaszolnia, ha nem szeretne.

– Nem, én csak azt szeretném, ha… véget érne ez az egész.

A pszichológus hosszasan néz rá, mintha a szavait emésztené. Hümmög.
– Tehát van önben egy ilyen vágy?

– Halálvágy – nyögi ki, a hangja pedig elcsuklik. – Azt hiszem, ez az, amit érzek. Így hívják.

A férfi arca kifejezéstelen. Nem mutat sem sajnálatot, sem más érzelmet. Csupán a szeme csillog, ez az, ami vonzó benne, emiatt izzad az ő tenyere már onnantól kezdve, hogy beléptek ide, és kezet fogtak. Már az első pillantás elbűvölte őt, és rájött, hogy jól választott. Sőt, mi több, nagyon jól.

– Értem – mondja végül a vele szemben levő. Az asztalra helyezi a kávésbögrét, és összekulcsolja az kezeit. – Voltak már próbálkozásai, hogy… nos, hogy véget vessen ennek az egésznek?

Nemcsak próbálkozások voltak, hanem tettei is. Sikeres tettek, de ezt már nem mondja ki hangosan. Még csak alig múlt el fél nyolc… Megtörténhet, hogy a rendelő zárása előtt pár perccel bukkan fel valaki. Meg kell várnia, hogy egészet üssön az óra. Tikk-takk, tikk-takk.

– Voltak – mondja végül. Borzongás fut végig a testén. Felemeli a karját, és tenyérrel felfelé az asztalra teszi. A hegek ott sorakoznak, gyors egymásutánban, vörösek és lilák, kékek és pirosak. Rég történt már, viszont a nyomok sosem fognak elmúlni. Bélyegként fog rajtamaradni.

A pszichológus csak egy pillantást vet rá. Úgy tűnik, nem számított arra, hogy az kérdésére ilyen határozott választ fog kapni. Ez dühíti őt. Jobban meg kellene néznie a sebeket!
– Nézze – sóhajtja, és közelebb tartja a kezét a férfihoz. – Nézze csak meg!

A férfi habozik, mielőtt közelebb hajolna.
– Mikor történt ez?

Nagyot nyel, mielőtt válaszolna. A jobb kezével simogatni kezdi a bal csuklóját, a vonalak mentén, de továbbra sem húzódik el.
– Elég rég. De akkor hibáztam, mert vízszintesen húztam a vonalakat. Ha függőlegesen csináltam volna, talán sikerült volna. Most már tudom, hogyan kell csinálnom következőkor. Érintse meg!

A pszichológus erre megrezzen, és a kezével ő is megérinti a csuklóját. Ahogy a bőrük egymáshoz ér, mintha szikra pattant volna közöttük. Egymásra néznek.

– Nem kell következő alkalomnak lennie. – Az ujja apró köröket ír le az érzékeny bőrön.

– De ha megint érezni fogom ezt? A halálvágyat. Akkor mit tegyek? Nem fogom tudni… nem tudok ellenállni neki.

– Ha ez megtörténne, ha bármi jelét is érezné, azon nyomban keressen fel – mondja a férfi. – Mindenképp keressen fel, és akkor segítek megoldani.

A szeme ismét megcsillan. Már háromnegyed elmúlt.
Nem bírja tovább magában tartani az indulatokat. Megragadja a pszichológus kezét, és közelebb rántja magához. Könyökével kiborítja a kávésbögre tartalmát, ami végigfolyik az asztalon, és a földre csepeg. A szája szinte azonnal megtalálja a férfiét. Ujjai elmerülnek a mogyoróbarna tincsekben, miközben a másik kezével megragadja az ingét. Nem lepődik meg, mikor a csókja viszonzásra talál. Látta ő már a szemében az apró jeleket, és titokban örült is neki. Rég nem könnyítették meg így a dolgát.

Arcát sérti a borosta, de ez már egy cseppet sem érdekli. Átlendül az asztalon, és a falhoz szorítja a férfit. Az meg sem próbál ellenkezni, a levegőt kapkodva fonja körbe a kezével a derekát, és hevesen csókol vissza. Hosszú percek múlva válnak el csak egymástól, a mellkasuk sebesen emelkedik és süllyed. A pszichológus arca enyhe zavartságot tükröz. A szájához emeli a kezét, és bűntudatosan néz rá.

– Én… Te jó ég, nem hiszem el, hogy ezt tettem. Nem szabadott volna hagynom, hogy… – Elhallgat, mikor az előtte levő egy újabb csókot lehel a szájára.

– Ha én sem bánom, neked sem kell – súgja a fülébe, és az ujjai a férfi nadrágövénél köröznek.

– Ne, ezt most abba kellene hagynunk, máskülönben… – Itt felnyög, majd megragadta a páciense karját, és egy határozott mozdulattal eltolja. – Nem. Ez hiba volt a részemről, sajnálom. Tényleg nem…

– Tudja hányszor utasítottak el eddig? – fújtat, és dühösen néz rá. A pszichológus nagyot nyel. Az arca vörösre változik, látszik rajta, mennyire szégyelli magát az előbbi viselkedése miatt.

– Nézze, én… Ennek nem így kellett volna történnie. Bizonyára a fáradtság volt az oka, húzós nap volt a mai, és… nem tudtam tisztán gondolkodni. – A férfi zavarodottan áll, a pír a nyakára kúszik, izzadtság gyöngyözik a homlokán. Egyikük sem mozdul.

– Azt mondta, segít, ha megint előbukkan ez az érzés bennem – mondja a másik zaklatottan, és a szívére helyezi az öklét. – Most is itt van. Érzem.

– Igen, valóban ezt mondtam, de én… nem erre a módszerre gondoltam. Ez az egész jelenleg most… – Itt elhallgat. A páciense mellkasára szegezi a tekintetét, figyeli, ahogy a kék inget lassan átitatja az ökléből folydogáló vér. – A keze…

Ő erre lepillant, és szétnyitja az ujjait. Túl erősen szorította a tenyerében pihenő kés pengéjét.
– Azt hittem, szórakozunk egy kicsit, mielőtt megtenném ezt – mondja, és az ajka megremeg. Könnyes lesz a szeme, a pszichológus tekintete pedig tágra nyílik.

– Kérem… nagyon kérem, tegye azt le! Ezzel nem tesz semmi jót, higgyen nekem! Csak… adja ide, jó? Tegye ide, a tenyerembe. – A férfi feléje nyújtja a kezét, hosszú ujjai remegnek, de ő még mindig nem mozdul. Vércseppen hullnak a padlóra. Az óra mutatói egyre csak közelednek a nyolcashoz. – Uram? Ne tegyen meggondolatlanságot, kérem!

– Csitt! – A jéghideg penge a pszichológus szájára simul, ahogy megragadja az ingét, és a falhoz szorítja. – Megszámlálhatatlanul sokszor utasítottak el – zihálja a fülébe. – És még annál is többször hagytak cserben, mikor szükségem lett volna a segítségre. Üresnek érzem magam, annyira nagyon üresnek! Ha nem próbálom meg kitölteni a bennem lévő űrt, akkor felemészt. Érted, ugye? Neked kellene a legjobban megérteni… Vágyom a halálra. Még ha nem is az enyémre, hanem a máséra, de vágyom rá. Muszáj megtennem, mert ha nem… akkor én is meghalok.

– Kérem, uram! – A férfi megpróbál kiszabadulni, de a penge ezúttal lassan a nyakába mélyed. – Megoldhatnánk ezt másképp is, segíthetnék kitölteni az ürességet, segíthetnék, hogy…

– Nem – rázza a fejét a másik. – Nem, már semmi más nem tud segíteni.

– Dehogynem tudna, csak…

– Azt mondta, nincs se füle, se szeme a falnak. Így senki nem vehet észre minket. És azt mondta, mára én vagyok az utolsó. Még nem végeztünk. Hadd maradjunk egy kicsit… még egy nagyon kicsit, ígérem, nem tart sokáig. Hamar vége lesz, nem fog fájni. Esküszöm.

Az óra mutatói lassan érik el a nyolcast, és az óra halkan csipog.
A kiborult kávé a padlóra csöpög, újabb sötét foltot hagyva a krémszínű szőnyegen. Ez már a második.

A padló megreccsen a cipője alatt, mikor a vállára kanyarítja a zakót, és az orrára csúsztatja az asztalon felejtett szemüveget. Enyhe vérszagot érez, de már nem olyan vészes. Senki nem fogja észrevenni.

Mosolyog, mikor kilép az ajtón. Most már sokkal jobban érzi magát. Az üresség eltűnt, de holnap vissza fog térni, ebben biztos volt. Mindig visszatér.

Második rész


– Minden rendben?

A lány felkapja a fejét. Nagyokat pislog, mintha most ébredt volna egy hosszú álomból.
– Hangokat hallottam – mondja.

– Hangokat?

Látja a férfi arcán, hogy hülyeségnek gondolja. Ő nem hallhatott mást, csak a kávéfőzőt meg az órát, mikor csipog egyet negyedóránként. Ránéz az asztalnál ülő szemüveges férfira. Már megint elfelejtette a nevét. Most van itt először. A mellkasán levő kitűzőre pillant: Christian Mark – pszichológus és terapeuta.

– Emberi hangokat. Mintha veszekedtek volna – szólal meg végül hosszas hallgatás után. Tényleg ezt hallotta.

– Valóban? – A férfi a szájához emeli a golyóstolla végét, hogy visszafojtsa a mosolyát. Ez dühíti őt. Az, ha nem veszik komolyan a mondandóját. Remélte, hogy itt talán másképp lesz a helyzet, de talán tévedés volt ez is, mint mindegyik döntése az életével kapcsolatban. – Gyakran hall… khm, hasonló hangokat?

Ami azt illeti, igen. Napi szinten. Néha még beszélnek is hozzá. Látni nem látja őket, de hallja, és ez éppen elég.

Válaszul bólint egyet.
– El tudná mondani, min veszekedtek?

A lány a férfi mogyoróbarna szemébe néz. Figyeli a hosszú szempilláit, a tekintetét, ami mintha… rideg lenne, mintha távol állna tőle minden kedvesség. Nagyot nyel. Kérem, uram!

– Én… nem tudom pontosan. – Ennek nem így kellene történnie!

– Akkor lehet, hogy mégsem hallotta jól. – A férfi felpillant a faliórára: nemsokára nyolc óra, majd komótosan felállt a székről.

– De, jól hallottam – vágja rá sietve a lány, majd elhallgat. Figyeli, ahogy a pszichológus lassan az ajtó felé sétál.

– Mondja csak, figyelek közben, csak nyitva maradt az ajtó. – A férfi rápillant, majd kinyitja, és újból becsukja az ajtót.

A lány elkapja a tekintetét. A zár kattanását hallja. De hiszen még nem végeztek.
– Kisasszony? – szólítja meg a pszichológus. – Várom a válaszát. Miről veszekedtek?

– Én… – A lány megrezzen. Ez a hang… Olyan ismerős. Hamar vége lesz, nem fog fájni. Esküszöm. – Már nem lényeges. Nem szeretnék róla beszélni.

A férfi megáll a széke mögött, ujjaival a páciense hajába túr.
– És ha én tudni szeretném?

A lány megborzong.
– Az ürességről beszéltek. Azt… azt hiszem.

– Csak azt hiszed?

Jéghideg ujjak cirógatják a nyakát.
– Mennem kell. Lejárt az egy óra.

– Maradhatunk addig, ameddig csak szeretnél – duruzsolja a férfi a fülébe.

– Én nem… nem akarok tovább maradni. Tényleg mennem kell! – suttogja, és könnyek folynak le az arcán, ahogy megérzi a pengét a nyakán. Egész testében remegni kezd. – Kérem, uram!

– Csss! – A pszichológus gyengéd csókot lehel az arcára, majd finoman megharapja a fülét. – Te is érzed néha azt a bizonyos ürességet, igaz? Tudom, hogy milyen rossz. De te magadat bántod mások helyett… Én segíthetek neked, hogy könnyebb legyen. Nem fog fájni, hidd el… Jobban fogod érezni magad utána. Esküszöm, hogy minden jobb lesz. Nem fogsz hangokat sem hallani. Te magad leszel a hang. Na, mit szólsz? Tetszik az ajánlatom?

A lány kitátja a száját, de nem válaszol. Vérrel keveredett nyál csordogál le az álla vonalán, és a krémszínű szőnyegre folyik. A barna folt mellett egy vörös is helyet kap. Nemsokára szép színes lesz az egész szőnyeg.

Az óra kettőt csipog, mire ő ismét a vállára kanyarítja a zakót. Kissé bő, át kell szabnia valahol. Sőt, a szemüveg sem talál, újat kell vennie. Szakállat is kellene növesszen, bár egy kicsikét. Így nem lesz szembetűnő a különbség. Ó, meg még a kontaktlencse is hiányzik. De majd holnap beszerzi azt is. Elvégre holnap este ismerős érkezik hét órára, az álcának pedig tökéletesnek kell lennie.

Most szélesebb a mosoly az ajkán, mikor kilép az ajtón. Ismét sokkal jobban érzi magát. Az üresség eltűnt, de holnap vissza fog térni, ebben biztos volt.

Mostanában mindig visszatér.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)