A sírból üdvözöl írta: NymphaTonks

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Naya egész éjszaka alig aludt valamit. James szavaira gondolt, amik nem hagytak nyugtot neki. Ott cikáztak a fejében, örvényként kavarogtak, és voltak pillanatok, mikor azt érezte, meghasad tőlük a koponyája.
Naya mást sem akart egész életében, csak tudni, milyen volt az édesanyja. Hogyan nézett ki, milyen filmeket szeretett, milyen volt az alakja, a nevetése, a hangja, a mosolya, mindene... De James sosem mondott semmit, és neki meg kellett elégednie annyival, amennyit tudott; Elisabeth Narroway egy autóbalesetben vesztette életét.

Naya sosem értette, az apja miért nem beszélt róla. Talán mert olyan elviselhetetlenül fájt a hiánya? De hiszen James erős ember volt, és már rengeteg év eltelt a felesége halála óta. Fel kellett volna dolgoznia, el kellett volna fogadnia a múlt történéseit, nem pedig mélyen elzárni és nem gondolni rá. Ha az ember szántszándékkal próbál elfelejteni valamit, többször eszébe jut, mint bármi más.
Végül egy idő után Naya már el is felejtette az anyját. Csak a kíváncsiság gyúródott egy gombócba a gyomrában, kérdésekkel teletömve, de mivel Elisabeth tabunak számított, így ő nem is erőltette annyira a témát. Ami Jamesnek fájt, neki is ugyanúgy fájdalmat okozott, és ha az apja nem akart erről beszélni, akkor ő nem kényszerítette.

Most viszont már értette, miért is fojtotta magába James Elisabeth emlékét, és miért nem beszélt soha róla. Mert az emlék mindig felkavarta, és mert tudta az igazságot; a felesége miatta halt meg, elvégre ő adta kezébe a mérget. Ő ölte meg.
Naya képtelen volt feldolgozni ezt az információt. Már-már fizikai fájdalmat okozott neki ez a tény, és borzasztóan gyűlölte Jamest. Hogyan volt képes hazudni neki? Mégis hogyan ölhette meg a saját feleségét anélkül, hogy megpróbált volna szembeszállni az apjával? Gyáva volt. Igen, az volt. Egy gyáva gyilkos.

Naya a hajába markolt, és halkan felzokogott. Már bánta, amiért végighallgatta őt. Akkor talán nem fájna ennyire, hiszen vannak bizonyos igazságok, amiket jobb nem kiásni a múlt mélységeiből. Amiről pedig nem tudnak az emberek, az nem fáj. És ő valahogy nem akart erről tudni. Bár James sosem mondta volna el mindezt! Bár sosem jött volna vissza! Akkor sosem gyűlölte volna meg ennyire, és gyűlölni és szeretni ugyanazt az embert eléggé megterhelő tud lenni.

Ezekkel a gondolatokkal Naya hajnalig vergődött az ágyában. Néha sikerült elszenderednie, hogy aztán rémálmoktól izzadtan és rémülten ébredjen, és ismét Jamesre gondoljon. Meg Emilyre. Remélte, hogy talán a gyógyszerek segítenek egy kicsit, de még azok sem voltak képesek megnyugtatni őt. Bármerre is fordult, mindenfelé egy zöld szempárt látott, a testét rázta a remegés, és a hányinger szinte percenként tört rá. Most nem érezte a bensőjében szétáradó kellemes melegséget, mint amit minden alkalommal megtapasztalt, mikor bevett néhány szemet a tablettáiból. Sőt, egésznek sem érezte magát. Mintha valami hiányzott volna belőle, mintha egy létfontosságú szervet távolítottak volna el a testéből.

Naya tudta, hogy megint túllőtt a célon. Alig néhány nap leforgása alatt sikerült szinte az összes pirulát bevennie. A teste rég nem kapott ekkora dózist, most viszont ez volt a legkisebb gondja. Viszont tisztában volt vele, hogy ha így folytatja, még időnap előtt kiáshatja magának a sírgödröt a fia mellett.
A hajnal első sugarai egészen a fürdőszobába kísérték őt. Az előszobán áthaladva még mindig érződött a rothadás bűze. Nayát kirázta a hideg, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy a vécécsésze fölé hajolva kiadja a vacsoráját.

– A kurva életbe! – nyögte, ahogy megérezte a vér fémes ízét a szájában, majd újra a vécé fölé hajolt, és ismét hányt. A vér végigfolyt az állkapcsán, és vörösre színezte a padlókövet is.
Naya nem törődött vele, csak megtörölte a száját, és lehúzta a saját mocskát a vécén. A víz kavarogni kezdett, ám a következő pillanatban a vér színe halványzöldre változott, és egy szempár jelent meg odalent.

– Túl sok most már, igaz, Naya? – suttogta egy vékonyka hang.

Naya megtántorodott, és nekiütközött a falnak. A sikoly a torkára forrt, ahogy észrevett egy kis kezecskét, amint megkapaszkodik a vécécsészében. Valami volt odabent. Valami, ami most ki akart jönni onnan.
Naya a falhoz préselte a testét. Immár egy másik kéz is megjelent, a kis ujjacskákról a földre csepegett a víz.

– Nem baj, ha sok – folytatta a hang. – Hiszen nemsokára vége lesz, nem igaz? Nemsokára mindennek vége lesz.

Naya érezte, hogy könnyek folynak le az arcán. Mozdulni sem bírt a hirtelen ért sokktól, csak meredten bámult a kezekre, amik egyre csak feléje közeledtek.
– Ne, ne, ne érj hozzám! – sikoltott fel, és az ajtó felé vetette magát, de az egyik jéghideg kéz a csuklójára fonódott. – Ne!

Naya a padlókőn vergődött, ruhája felitta a földre hullott vért. Hiába próbált szabadulni, a kéz erősen szorította, zöld szemeket látott mindenfelé, rothadó szagot érzett, a kiabálástól pedig megfájdult a torka.

Aztán egyszer csak mindennek vége lett, és Naya a padlón fekve találta magát, a saját mocskában vergődve. Mindent vér és hányadék borított, a bűz elviselhetetlen volt. Naya felemelte a fejét, és körülnézett. Egyedül volt. Sehol egy szempár, vagy egy vécéből előbújó lény. Csak hallucináltál – nyugtatta magát. – Már megint túl sok volt mindenből.
A jobb kezét fedő kötés kibomlott, és hiába próbálta visszakötni, csak még jobban összegabalyított mindent.

Reszketett, ahogy feltápászkodott. Meztelen lábával egyenesen a mocsokba lépett, mire elfintorodott. Ruhástól lépett be a kádba, és megengedte a csapot. A jéghideg víz az arcába zúdult, eláztatva mindenét. Sietve megszabadult a pizsamájától, és a szappan után nyúlt.
Miután végzett, egy törölközőt tekert maga köré, és a padlóra térdelve feltörölte a mocskot. A gyomra még mindig kavargott, és hiába próbálta, nem tudta kitörölni a fejéből a halk gyermekhangot. Mintha egy régi dallam lett volna, ami olyan mélyre fészkelte be magát a gondolataiba, hogy képtelenség volt megszabadulni tőle.

Még fel sem öltözött, mikor kopogást hallott a bejárati ajtó felől. Azon nyomban James jutott az eszébe, de gyorsan el is vetette az ötletet. Ha akarna, James már régen itt lenne, és sejtette, hogy az apja most nem szeretne a közelébe lenni.
Gyorsan felkapta a földre hajított törölközőt, és mezítláb indult el ajtót nyitni, ám két lépes után meg kellett kapaszkodnia a szekrénybe. Hirtelen minden összefolyt előtte, a feje lüktetni kezdett, a gyomra háborgott. A fenébe, így nem nyithat ajtót, bárki legyen is az. Az illető nem láthatja, milyen állapotban van, mert akkor talán még segítséget hívna, amire neki egyáltalán nem volt szüksége. Felnyögött erre a gondolatra. Nem akart visszamenni a kórházba, az orvosok közé, oda, ahol annyi minden történt vele...

A kézfejével letörölte a kicsorduló könnyeit, és nagy levegőt vett. Minden rendben van – nyugtatta magát, ahogy kibotorkált az előszobába. Amint az ajtó kinyílt, Naya érezte, hogy elönti őt a megkönnyebbülés. Paul Cooper állt előtte, kezében egy aprócska csomaggal.

– Úgy látom, rosszkor érkeztem – mondta köszönésképpen, és a tekintete végigsiklott a nő testén. A törölköző éppen csak combközépig ért, és a férfinak azon nyomban eszébe jutott, hogy vajon mit találna alatta, ha kioldaná.

Naya megrázta a fejét, mire apró vízcseppek hullottak a padlóra.
– Megszoktam már, hogy maga mindig rosszkor érkezik. Jöjjön be!

Paul felvonta a szemöldökét erre a kijelentésre. Követte Nayát a konyhába, és figyelte, amint a nő vizet tölt a kávéfőzőbe, és a tűzhelyre helyezi, majd kíváncsi tekintettel fordul felé.

– Történt valami? – kérdezte.

– Igazából… Nos, csak azért jöttem, hogy átadjak valamit.

– Mit? – Naya szeme a nyomozó karjában tartott csomagszerűségre siklott.

Paul letérdelt a földre, és kicipzárazta a lyukas oldalú táskát. Ahogy a táska kinyílt, valami felvinnyogott, és egy fekete szőrgombóc ugrott ki belőle, egyenesen a nő lábának ütközve. Amint Naya megpillantotta az ijedt kiscicát, a torkán akadtak a szavak. Lehajolt, és megsimogatta az állatot, miközben érezte, ahogy a könnyek marni kezdik a szemét. Azon nyomban Dante jutott eszébe, és az, amit Emily művelt vele.

– Ó, istenem! – Ujjaival belemarkolt a puha szőrbe, és élvezettel simogatta a még mindig rémült cicát. Az nagy sárga szemekkel nézett rá, karmaival belekapaszkodott a törölközőbe. – Köszönöm!

A nyomozó halványan elmosolyodott, és úgy nézett a nőre. Hosszasan tanulmányozta az arcát, majd pedig a tekintete lejjebb siklott, a meztelen vállaira és a lábaira, és a gondolat, hogy egy nyamvadt törölköző választotta el a meztelenségtől, eléggé felhevítette őt.
– Tudom, hogy nem pótolja az előzőt – köszörülte meg a torkát. – Viszont remélem... – Itt hirtelen elakadt, majd megragadta Naya csuklóját, és maga felé húzta a kötéssel borított kezét. – Mégis mi történt?

A férfi hideg ujjainak érintése zavarta a nőt, és sietve elhúzta a kezét.
– Semmiség. Csak megégettem magam egy kicsit. Máskor jobban odafigyelek a sütőre, ha süteményt akarok sütni.

Paul hosszasan fújta ki a levegőt.
– Óvatosabbnak kellene lennie. Legalább rendesen ellátta a sebeket?

– Nem kell aggódnia miattam – felelte Naya, és mélyen a szemébe nézett. Hosszú másodpercekig egyikük sem fordult el, csak meredten bámultak egymásra. Végül Paul volt az, aki lehajtotta a fejét.

– Mennem kell – szaladt ki hirtelen a száján, pedig legszívesebben még itt maradt volna egy kicsit, a földön térdelve, Nayát figyelve. Lassan feltápászkodott, mire a nő is követte a példáját.

– Megy? Mégis hová? Azt hittem, hogy…

Paul felemelte a kezét, mire Naya elhallgatott.
– Nem akarom tovább folytatni ezt.

– Mire céloz?

– Nem akarom, hogy maga tovább csinálja ezt velem. Mától vége a nyomozásnak. A kettőnk ügye lezárult.

Naya azt hitte, rosszul hall.
– Ezt nem gondolhatja komolyan, Paul!

A nyomozó villámló tekintettel nézett rá.
– De igen, éppen az, hogy komolyan gondolom. Elég volt, Naya. A lesz-volt embernél történtek után most már végképp ki kell szállnia, míg nem késő. Mielőtt nem történik nagyobb baj, hiszen amint látja, képtelen vagyok megvédeni magát.

Naya érezte, ahogy a visszafojtott dühtől kiveri a hideg veríték.
– Meg tudom védeni magam!

– Ó, igen? – csattant fel Paul. – Mert nekem nem úgy tűnik! A lesz-volt ember kis híján megölt minket!

– És miért csak most kezdett el félteni? – vágott vissza a nő. – Egyezséget kötöttük. Szövetségben egyeztünk meg, most meg hirtelen közli velem, hogy ennyi volt? Most, mikor olyan közel vagyunk a megoldáshoz?

– Miféle megoldáshoz? Nem vette észre, hogy a Kulcsot hajkurásszuk ahelyett, hogy a gyilkost keresnénk? – sziszegte a férfi. – Hát persze, mert magának a Kulcs fontosabb, mint az, hogy előkerítsük a tettest!

– Ha így lenne, nem mentem volna azon a napon az őrsre, hogy felajánljam a segítségemet!

– Az ég szerelmére, David Wolfot az éjszaka meggyilkolták! – szaladt ki Paul száján. A cica megrezzent, és kiugrott Naya karjából, majd a konyhapult alá menekült, de ez már egyiküket sem érdekelte. – Tudja hogyan? Lekötözték és elvéreztették a saját lakásában, amit vagy egy tucat képzett őr védett. El tudja ezt képzelni? Fel tudja fogni, mégis hogyan juthatott be oda bárki is ilyen szándékkal? Nem akarom, hogy magának is baja essen, hát nem érti? Emberek halnak meg, Naya, és fogalmam sincs, miért! Harry Johnson börtönben, Anja halott, az anyja öngyilkos lett emiatt, a fodrász sincs már, most pedig David Wolffal is leszámoltak. Nem tudom összekötni a szálakat, és félek, hogy mire sikerül, maga lesz a következő. Azt pedig nem szeretném. Nem akarok még több gyilkosságot magamon cipelni.

Naya hosszasan nézett a férfira. A gyilkosság híre sokként érte. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egy hang is alig jött ki a torkán.
– De hiszen... Hogy történhetett?

– Na, látja? – fújtatott Paul. – Semmire nem tudok válaszolni. Azt sem tudom, ennek a gyilkosságnak köze van-e az én ügyemnek, vagy pedig David szimplán csak megkapta azt az egyik ellenségétől, amit érdemelt.

– Na és a lesz-volt ember? Nem lehet, hogy ő...?

– Előbb ölne meg minket, minthogy egy jó barátját. Nem, Naya, nem tudom, mire gondoljak már. És mint mondtam, nem akarom, hogy ezentúl részt vegyen ebben az egészben. Ostobaság volt az első perctől kezdve belevonni a dolgokba. Semmi sem tartozik egy kívülállóra.

– Ezt nem teheti – lehelte a nő. A kétségbeesés felkúszott a torkán és gombóccá formálódott. – Nem teheti meg! Hiszen mindjárt megtaláljuk a Kulcsot! Ha pedig megvan a Kulcs, megvan a gyilkos is, hát nem ezt mondta?

– Egyre inkább kezdem kétségbe vonni ezt az elgondolást. A Kulcs nem vezet minket sehová...

– Téved. Hatalmasat téved, Paul!

– Nem, maga téved, Naya! – A férfin látszott, hogy kezdi elveszteni a türelmét, és megragadta Naya vállát. – Valaki itt van a nyomunkban. Érzem, sőt, szinte már tudom, hogy valaki mindenáron ránk pályázik. Valaki nagyon nem akarja, hogy kiderüljön a gyilkosság, és mindent megtesz ellene. Már bánom, amiért nem gondoltam át kétszer is, hogy beavassam-e magát a dolgokba. Ezt nem folytatódhat anélkül, hogy valamelyikünknek ne essen baja. És ha vállalni kell az áldozat szerepét, inkább én, minthogy mással történjen valami. – Itt tartott egy kis szünetet, és a nő füle mögé simított egy tincset. Mikor megszólalt, a hangja egy fokkal halkabb volt. – Értem már nem kár, Naya. Meg akarok halni. Csak ennyire vágyom, semmi többre, de nem tehetem meg, míg meg nem találom a gyilkost. Az esküm erre kötelez, és nem kockáztathatom senki életét azért, hogy teljesüljön a vágyam.

– Paul – suttogta elhaló hangon a nő, mire a férfi megrázta a fejét.

– Sajnálom, Naya... De mostantól a... – Paul nem tudta befejezni, ugyanis a cica hirtelen előugrott a rejtekhelyéről, és megcélozta a konyhapultot. A körmei a fába mélyedtek, és ahogy felkapaszkodott, leverte Naya gyógyszeres dobozát, ami a földön landolt és a lábuk elé gurult. Szinte egyszerre mozdultak utána, de Paul sokkal gyorsabb volt; felkapta, és elfordult.

– Még mindig gyógyszert szed?

– Nem, én csak… – Naya megpróbálta megszerezni a dobozt, de nem járt sikerrel.

Paul szeme elkerekedett, ahogy megpillantotta a címkét, és szikrázó szemekkel fordult a nő felé.
– Hallucinogén gyógyszerek?! Naya, maga hallucinogén gyógyszert szed?

Naya rezzenéstelen arccal nézett a férfira. Nem törődött a fájdalommal, csak egyre erősebben szorította ökölbe a kezét. Nem szabad elárulnia magát. Tartania kellene az álcát, Paul nem láthatja az árulkodó jeleket.
– Az nem hallucinogén gyógyszer – préselte ki magából, és elég nehezére esett visszafojtania az indulatait, ugyanis érezte, ahogy a düh szétárad a testében.

– Ha nem az, akkor mi? – kérdezett vissza a nyomozó. Az arckifejezése elárulta, hogy nem hisz neki. Ezúttal nem. – Hiszen feketén-fehéren leírja, mi ez. Az ég szerelmére, ne nézzen hülyének! Ezek illegálisak, ugye tudja? Legalább receptre veszi őket?

– Semmi köze hozzá! – csattant fel a nő.

– Már hogyne lenne! Hiszen ilyet csak a pszichiátriai betegeknek adnak! Mégis hogyan jutott hozzá?

Naya összepréselte az ajkát. Kezdte nagyon elveszíteni a türelmét.
– Tegye le a dobozt, és tűnjön el.

– Hazudott nekem. Egyszer, mikor rákérdeztem, mik ezek. Azt mondta, semmi baja nincs, csak néha szédül. Hát ennyi magának a bizalom?

– A bizalom is egy olyan szó, amit sokféleképpen lehet értelmezni – vágott vissza a nő.

– Ma vett be belőle?

– Azonnal adja vissza azt a kibaszott dobozt, és tűnjön innen!

– Nem. Jogomban áll letartóztatni, amiért illegális gyógyszereket birtokol és...

Naya nem várta meg, hogy Paul befejezze, csak elkapta a karját, és csavart egyet rajta. A nyomozó meglepetten felnyögött, viszont gyorsan kapcsolt; eltaszította a könyökével a nőt, hogy az ne kaparinthassa meg a dobozt. Naya dereka az asztalnak ütközött, de szinte azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és durván megragadta Pault. A mozdulatra a férfi kiejtette a kezéből a dobozt, ami a padlón landolt, és elgurult a konyhapult alá, miközben ide-oda repkedtek belőle a pirulák.

– Ne! – sikoltotta Naya, és a földre vetette magát, hogy felszedegesse, ám Paul elkapta a karjánál fogva, és visszarántotta. – Eresszen el! – zokogott fel a nő. Megpróbálta kitépni magát a szorításból, de a férfi szinte már kíméletlenül rángatta fel a padlóról, a lábával pedig arrébb rugdosta a tablettákat. – Hagyjon békén! Ne, kérem, a gyógyszerek... Szükségem van rájuk!

– Nem, nincs szüksége – mondta szigorúan a nyomozó. – A rohadt életbe, hiszen ezek nem is gyógyszerek! Ezek csak tönkreteszik magát! Le merném fogadni, hogy teljesen függő lett!

– Nem, nem vagyok függő! – kiáltotta, és ellökte magától a férfit. – Amúgy is, mit érdekli magát? Semmit nem tud rólam!

– Ha nem szeretném magát, nem érdekelne! – szaladt ki Paul száján, mire Naya megdermedt erre a kijelentésre. Az arcán lefolytak a könnycseppek, és mikor a nyomozó közelebb lépett hozzá, hogy a karjába vonja, már nem ellenkezett. A mellkasába temette az arcát, a teste rázkódott a zokogástól.

Paul kisimította a haját a szeméből, és gyengéd csókot lehelt a homlokára.
– Csss – suttogta a fülébe, miközben simogatni kezdte a hátát. – Semmi baj. Nem történt semmi. Nézzen a szemembe, Naya – kérte gyöngéden, és ahogy a nő óvatosan felpillantott, nagyot nyelt. – Ha nem lenne fontos nekem, felőlem akármit csinálhatna... De nem akarom, hogy kárt okozzon saját magának.

Naya arcán újabb könnycsepp folyt le.
– Miért? – kérdezte, de a hangja elcsuklott. – Miért szeret engem?

Paul erre már halványan elmosolyodott.
– Miért kell mindig visszakérdeznie?

Naya is megengedett magának el aprócska mosolyt, mire a férfi közelebb hajolt hozzá, és az ajkával itatta fel a könnyeit. Erre már kellemes meleg áradt szét a bensőjében, és a szíve olyan hevesen dobolt a mellkasában, hogy félő volt, egyszer csak kiugrik onnan. Mintha Paul szíve helyett is felvállalta volna a dobogást.

– Nem ezt kéne csinálnia – lehelte alig hallhatóan, és lehunyta a szemét.

– Akkor mondja meg, mit csináljak!

– A számat... – nyögte, és éppen csak, hogy kimondta, a férfi jéghideg ajka megérintette az övét. Gyengéd, puhatolózó csók volt, pont olyan, ami először történt közöttük. Paul még közelebb húzta magához, mire a testük szorosan egymáshoz préselődött. A nyomozó a falnak döntötte, és ebben pillanatban Naya mindenről megfeledkezett. Elfelejtette a gyógyszereit, a gyilkosságot, a Kulcsot, Jamest... Hirtelen sokkal könnyebbnek érezte magát ezek nélkül, és ha Paul nem szorította volna magához ilyen erősen, talán még fel is emelkedett volna a földről. Aztán megérezte az ujjait, amint becsúsznak a törölköző alá. – Paul – sóhajtotta, és mikor a férfi belecsókolt a nyakába, Naya nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Ez a mosoly azonban távol állt a boldogságtól, viszont annál közelebb a kárörvendéshez. De nem is baj, hiszen amit nem lát az ember, az nem tudatosul benne, és amit nem tud… nos, az nem fáj neki.

* * *


A tévé halvány fényében egy alak rajzolódott ki a fotelben. Göndör hajfürtjei ezúttal is a szélrózsa minden irányába meredeztek, ahogy előrehajtott fejjel halkan horkolt. Arra sem rezzent meg, mikor a szoba ajtaja óvatosan becsukódott, és a kulcs elfordult a zárban.
A padló szinte alig észrevehetően recsegett, lépteinek zaját elnyomta a falon elhelyezkedő kakukkos óra monoton ketyegése.
Az ajtó nyikorgott kissé, ahogy lenyomta a kilincset.
Bentről halvány fény szűrődött ki; egy kellemes illatot árasztó gyertya égett az íróasztalon, mellette pedig egy kis lámpa világított.

J. A. G. professzor a karosszékében ült, és pipázott, miközben az ujja sebesen járt az egyik Braille-írással írott könyv oldalán. Féloldalt ült, kissé hátat vetve az ajtónak, így nem láthatta az ajtó halvány körvonalát sem. A következő pillanatban azonban megdermedt, és felnyögött. Az ujja megtorpant az egyik mondat kellős közepén, a teste megfeszült.

– Ha egy hangot is ki mer adni, itt és most elvágom a torkát, megértette? – suttogta a fülébe a betolakodó, és a professzor érezte, hogy hideg fém csúszik az ádámcsutkája fölé.

Az öreg szájából kiesett a pipa, és a hamu az ölébe szóródott.
– Ki maga? És mit akar?

Az illető elmosolyodott. Milyen sokszor hallotta már ezeket a kérdéseket!
– Egy kíváncsi lélek, aki csupán egy kérdésre szeretné tudni a választ.

A professzor nagyot nyelt. Próbált nyugodtnak tűnni, hogy jelezze, nem ijedt meg, viszont a hangja megremegett, mikor ismét megszólalt:
– Miféle kérdésre?

– Tudni akarom, hol van – suttogta a fülébe a betolakodó. – Hol van az, amit annyian keresnek? Ami oly hatalmas, hogy felülmúl bármit, ami emberi lenne? Maga tudja, hol rejtőzik, igaz? Tudja, nem?

– Fogalmam sincs, miről beszél.

A férfi érezte, hogy valami meleg és forró csordogál le a nyakán. Vér.
– Még egyszer megkérdezem; hol van?

– Én pedig még egyszer elmondom, hogy nem tudom, mit akar tőlem! – csattant fel, de azon nyomban megbánta, ahogy kimondta. Meg kellett volna őriznie a hidegvérét, hiszen ha jót akar magának, nem bosszanthatja fel a támadóját.

A szék hirtelen megpördült, a professzor pedig érezte, hogy jéghideg ujjak markolják meg a köntösét, és az illető durván a falhoz vágja őt. Nyikkant egyet, és próbált kiszabadulni, de képtelen volt rá.

– De igen is nagyon jól tudja, miről van szó. Ha ér is valamit magának a nyomorult élete, megmondja a választ. – A férfi arcon köpte a támadóját. – Helyes – fintorodott el az. – Szegény Brenda nemsokára megtudja, ki miatt is kellett belefulladnia a saját vérébe.

A professzor erre megdermedt, és abbahagyta a hadonászást.
– Ne – lehelte elhaló hangon. – Ő nem hibás. Ne bántsa, kérem! Ő semmiről nem tehet!

A betolakodó ujjai megfeszültek, mire a professzor felnyögött, a teste pedig remegni kezdett. Görcsösen szorította a csuklóját, mire az illető hirtelen lazított a szorításon, és a férfi ismét levegő után kapkodott. Aztán az ujjai hirtelen az arcára tapadtak, és ahogy megérintette a bőrét, az orra vonalát és a száját, máris tudta, kivel van dolga.
– Maga az – suttogta. – Maga az!

– Ugyan ki vagyok? Vagy tegyem fel inkább másképp a kérdést? Kinek hisz maga engem? Fogytán van a türelmem, vénember. Halljam a választ! Hol van a Kulcs?

– Soha sem szabadna egy ördögi tárgynak az ördög kezébe kerülnie!

– Ó, igazán? Pedig az ördögi tárgyak nem az ördögöt illetnének meg? Háromig számolok, professzor úr. Brenda békésen alszik a kis szobájában, de nemsokára felébreszthetem. Szeretné hallani a sikolyait? Majd elmondom neki, hogy mindez azért történik vele, mert a drága professzora nem tudott válaszolni egy igazán egyszerű kérdésre. De ha óhajtja, felteszem még egyszer, biztosan csak nem hallotta jól: hol van a Kulcs? Mert nem annál, akit nemrég mondott. És ezt maga is nagyon jól tudja. Hiba volt hazudni nekem, professzor úr.

– Hát a gonosz sohasem alszik? – sziszegte megvetően az öreg.

– Már hogyan is alhatna? Hiszen nagyon is ébren van. Nem érzi? – Az illető körmei nyomán kibuggyant a vér.

A professzor nagyot nyelt. Ez nem játék volt. Sejtette, hogy a támadója megteszi azt, amivel fenyegetőzik. És neki fontos volt az élete, akárcsak Brendáé. És ha ennek az a nyavalyás Alvóé az ára, akkor ám legyen.
Ott, hol a betűk sorakoznak, és táncot járnak a régi s új szellemek, kőlap alá rejtve pihen, a jobb szárnytól keletre, amely minden zárat kinyit, és mely minden kívánságot teljesít – lehelte a professzor. – Ott van. Ott majd megleli, ki hűen keresi.

Az illető halványan elmosolyodott, ahogy szinte azonnal rájött a megfejtésre.
– Igazán nagylelkű, hogy megosztotta ezt velem – suttogta. – És most jó éjszakát!

Azzal a professzor előtt immáron teljesen elsötétült a világ.

* * *


Naya élvezettel szippantott a cigarettájából, ahogy hazafelé sétált. Paul az utolsó darab pirulát is megsemmisítette, és a lelkére kötötte, hogy soha többet nem juthat a birtokába ilyen veszélyes szereknek. A tiltás gondolatára a nőnek azon nyomban görcsbe rándult a gyomra, és nem tudta megállni, hogy el ne ugorjon a legközelebbi boltba cigarettáért és macskatápért. A cica ugyanis egész délután hangosan nyávogott, és még akkor sem hagyta abba, mikor Naya lefeküdt aludni, így hát nem volt más választása. Amúgy is volt egy kis elintéznivalója, amit igaz, hogy nem mára tervezett, de ha már kimozdult a házból, nem akarta tovább halogatni.

A ház előtt a földre hajította a csikket, és eloltotta a lábával. A cica az előszobában várt rá, és mikor Naya belépett, azon nyomban a lábánál termett. Lehajolt, és megsimogatta. Ebben a pillanatban hirtelen felkapcsolódott a villany a konyhában, azonban Naya nem törődött vele. Oda sem kellett néznie, azonnal tudta, ki az.

– Hol voltál? – kérdezte James, ahogy nekitámaszkodott a konyhaasztalnak. Naya egy pillantásra sem méltatta, csak kotorászni kezdett az egyik szekrényben, majd előhúzott egy kisebb tálat, és öntött belé egy kicsit az újonnan vásárolt macskatápból.

– Nem hinném, hogy közöd lenne hozzá – mondta hűvösen.

– Mi történt az ujjaiddal?

Naya csak most vette észre a bőrére száradt alvadt vért.
– Csak megvágtam magam.

James összevonta a szemöldökét.
– Ne felejtsd el, hogy én tanítottalak hazudni.

– És te ölted meg az anyámat – kontrázott a nő, és a szeme sarkából látta, ahogy az apja arca elsötétül. A csend közéjük férkőzött. Hosszú percekig csak némán meredtek egymásra, míg végül Naya megszólalt: – Mit akarsz?

– Elbúcsúzni jöttem – válaszolta halkan James, mire a nő megdermedt.

– Elmész?

James vállat vont.
– Nincs dolgom itt.

– Mégis hová?

– Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá.

Naya érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. James éppen csak, hogy visszajött… Éppen csak, hogy együtt töltöttek egy kis időt, és máris elmenne? Nem, ezt már nem hagyhatja. Nem akarta ismét elveszíteni őt.
– Nem mehetsz el – nyögte. – Nem hagyhatsz itt megint!

– Naya...

– Miért jöttél akkor vissza?! – Naya megragadta James ingjét, és nagyot taszított rajta. – Kiteregetted az igazságot, hogy könnyebb legyen neked! Arra nem is gondolsz, mennyire fáj most ez nekem?! És most közlöd, hogy egyszerűen elmész? Ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy elmenj... Ha azt hiszed, belenyugszom ebbe az egészbe, akkor nagyon tévedsz!

– Naya, nézz rám! – James elkapta a karját, és magához vonta, de Naya eltolta magától.

– Nem, te nézz rám! Nézz a szemembe! Tudod mit tettem, igaz? Miattad! Miattad csináltam az egészet, mert olyan nagyon hiányoztál, hogy képtelen voltam belenyugodni! Azt hittem, szeretsz! Mindvégig abban a tudatban voltam, hogy meghaltál, hiszen ha csak egy trükk lett volna az egész, hogy eltűnj a színről, akkor szóltál volna nekem! Azt hittem…

– Naya, kérlek, hallgass végig! – James szinte már esdeklően nézett rá. – Szeretném, ha tudnád, hogy én is sok mindent érted tettem. Azért, hogy megvédjelek, azért, hogy jó legyen neked… Tudom, hogy fájt, de hidd el, hogy nekem is. Mindent, amit tettem, és mindent, amit tettél, felróják majd nekünk, ha eljön az ideje. – Naya tüntetően elfordította a fejét, de a férfi az álla alá nyúlt. – Azt terveztem, hogy visszatérek majd hozzád, hamarabb is, mint szükséges lenne, de nem tudtam még akkor, mibe keveredem. Ahol most vagyok, amit most csinálok, ezerszer rosszabb és veszélyesebb. Ha megpróbálok megszökni, megölnek, és lehet, hogy megkeresnek téged is. Vissza kell mennem. És igen, gyilkos vagyok. Tudom. Világéletemben az voltam, de annyira jó érzés volt elhitetni magammal, hogy amit teszek, az jó. De hidd el, édesanyád esetében nem volt más választásom. Megölhettem volna az apámat, megtehettem volna, de akkor még nagyobb poklot szabadítottam volna magunkra, és te is veszélybe kerültél volna. Az ő megbízói befolyásos emberek voltak, és ha megtudták volna, hogy én öltem meg az egyik legjobb… munkásukat, velem is ugyanezt tették volna. Elisabeth bátor volt, akárcsak te; feláldozta magát értünk, hogy Benjamin ne bánthasson minket. Figyelj rám, Naya! Tudom, mit tervezel. Tudom, mit tettél és mit fogsz még tenni. Bátor vagy, az én vérem, de nem érte meg az a sok áldozat, amit ezért hoztál. Viszont, ha most már elkezdted, be is kell fejezned. Ha végeztél, menj innen. Költözz el messzire, és soha ne gyere vissza. Változtasd meg a neved, felejts el mindent, ölts álarcot és légy valaki más. Ha pedig nem sikerül, akkor tudod, mi a dolgod. Azt kell tenned, ami a hagyomány. Meg kell ölnöd magad, vagy mások ölnek meg téged. Légy büszke magadra, az életed a te kezedben van, és te döntöd el, mit kezdesz vele.

– Apa...

James az ajkára helyezte az ujját.
– Szeretlek, Naya. Ezt sose felejtsd el. Mindig is szerettelek. – Azzal lehajolt, és gyengéden szájon csókolta a lányt.

Naya lélegzete elakadt, és lehunyta a szemét.
– Bocsáss meg – suttogta, ahogy James keze végigsimított az arcán. – Én is szeretlek téged.

De mire kinyitotta a szemét, a férfi már sehol sem volt, és a konyhára ismét sötétség borult.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)