Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Ed körbenézett, de sehol sem látta Alice-t a táncolók között. Ráadásul a partnere is eltűnt, a fiú pedig aggódni kezdett. Körbejárt, közben váltott pár szót néhány ismerőssel, ügyesen kitért Maes Hughes elől, majd igyekezett kikerülni Alex Louis Armstrong őrnagy éber tekintetét is. Nem akart sem újabb gyerekképeket nézegetni, sem azt hallani, hogy Armstrong a családjával henceg. Tudta, hogy később még muszáj lesz velük is pár szót váltani, de jelenleg csak Alice-t akarta megtalálni. Utálta az egész bált úgy, ahogy volt, de a lány kedvéért próbált jó képet vágni az egészhez. Igazság szerint igenis bánta, amikor az az idegen felkérte a partnerét, de nem tehetett semmit. Nem tudott táncolni, Alice viszont mulatni akart, ő pedig nem akarta megtagadni tőle ezt a dolgot. Örült, hogy a lány boldog, de már nagyon szerette volna ismét maga mellett tudni. Aggódott érte, maga sem tudta, hogy miért, mikor jól tudta, hogy a bálon nem fenyegeti egyiküket sem semmilyen vész. Nem volt olyan ember a teremben, aki ártani akart volna Alice-nek. Hiszen csak a hadsereg tagjai, valamint családtagok és néhány közeli barát, vagy magas rangú ember volt itt. De Alice-nek egyikükhöz sem volt köze, így veszélyt sem jelentett senkire.
Hirtelen a balkon ajtaja felé nézett, majd megpillantotta a lányt, amint korlátnak támaszkodva bámulja a várost. Ed egyből arrafelé vette az irányt, miközben egy tálcáról levett két poharat. Fogalma sem volt, mi lehet bennük, de amikor belekortyolt az egyikbe, meglepetten állapította meg, hogy csupán sima almalé. Végtére is, egyiküknek sem kéne tökrészegnek lennie az este végére, állapította meg magában. Igazából nem is tudta, hogy Alice szokott-e alkoholt inni, mert ezt az információt a lány még nem osztotta meg vele.
Mikor elég közel volt a lányhoz, megtorpant. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, még nem kész közelebb menni hozzá. Alice így majdnem hátulról olyan békésnek és gyönyörűnek tűnt. Az arca töprengő volt, a vonásai nőiesek és lágyak, a ruha pedig olyan volt rajta, mint egy második bőr. Ed megrázta a fejét, mikor rájött, milyen gondolatok is forognak a koponyájában. Jól le is szidta magát, amiért ilyenekre gondol, majd odalépett a lányhoz.
– Nem fázol? – kérdezte a fiú, mire Alice meglepetten fordult felé. Úgy tűnt, beletelt néhány pillanatba, mire feleszmélt a gondolataiból.
– Ed! – mosolyodott el Alice. – Szóval megtaláltál.
– Nem jöttél vissza – jegyezte meg az alkimista, majd odanyújtotta neki az egyik poharat. – Gondoltam, megkereslek és útközben ezek csak úgy teremtek.
– Köszönöm! – Alice elvette a poharat, majd belekortyolt. – Az ember azt hinné, hogy az ilyen bálokon csak alkoholt szolgálnak fel.
– Én is meglepődtem – mondta Ed, majd a lány mellé állt, és a balkonra könyökölt. – Jó volt a tánc?
– Igen – bólintott a fekete hajú. – Ne haragudj, hogy nem mentem vissza, de kimelegedtem és szükségem volt egy kis levegőre. Aztán csak úgy elment az idő, és elfelejtettem, hogy esetleg kereshetsz.
Ed csak elnézően a fejét rázta, Alice pedig boldog volt, amiért nem faggatta. Valóban elfelejtette egy kissé, hogy vissza kéne mennie az Acél alkimistához, de egy kicsit egyedül is akart maradni. Össze akarta szedni a gondolatait, meg akart nyugodni, közben pedig teljesen belefeledkezett mindenbe. Még mindig nem tudta, honnan volt olyan ismerős az a férfi és miért rémítette meg az, hogy látta. De rá akart jönni, ám egyelőre még nem akart szólni erről Ednek. Nem akart felesleges bonyodalmakat, mert ha kiderül, hogy a semmi miatt aggodalmaskodott, akkor hiábavalóan izgatja fel magát és a többieket. Erre pedig a jelen helyzetben semmi szüksége nem volt.

Ed csak nézte Alice-t, ahogy a lány újra belefeledkezett a saját kis világába, miközben néha-néha kortyolt egyet az almaléből. A fiú szerette volna tudni, hogy min töpreng, de megkérdezni nem akarta. Nem akart belesni a lány laboratóriumába, ahogy ő mondta volna. Pedig érdekelte volna, hogy hol járnak partnernője gondolatai, de úgy volt vele, hogy Alice majd megosztja azokat vele, ha akarja. Csak most döbbent rá, hogy míg mindenki másból folyton igyekezett minél előbb kihúzni mindent, Alice-szel szemben sokkal türelmesebb és előzékenyebb volt. Még Winryvel is folyton hadakozott, pedig Winry is lány volt. De őt Ed nem tekintette lányos lánynak, hiszen melyik lány hajigál csavarkulcsokat az ember fejéhez, vagy csapja fejbe folyton, ha olyan kedve van? Persze, kedvelte Winryt, mint gyerekkori barátot, de nem tekintette igazán lánynak. Alice-szel azonban más volt a helyzet, és Ed maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogy mikor is kezdtek változni a dolgok kettőjük között. Ráadásul egyáltalán nem volt biztos, hogy Alice is úgy érez-e, ahogy ő. Az Acél alkimista maga sem tudta volna pontosan megfogalmazni azt az érzést, amit Alice iránt érzett. Nem barátság volt, annál több volt, de nem is volt szerelem. Egy furcsa, megnevezhetetlen érzés volt, ami összezavarta és óvatossá tette a lány jelenlétében. Hiszen nem tudhatta, hogy Alice hogy állna ehhez az egészhez, de megkérdezni nem akarta. Nem is merte, mert az igazat megvallva, félt a lány válaszától. Így inkább csak ott téblábolt mellette, mialatt őt nézte.
Végül Alice is észrevette, hogy Ed bámulja, majd a fiúra pillantott. Ed azonmód úgy tett, mint akit sokkal jobban érdekel a kivilágított város, de még ő is tudta, hogy nem tudja becsapni partnernőjét. Alice nem volt ostoba, ő pedig nem volt elég gyakorlott ilyen téren. De ahogy a szeme sarkából a lányra nézett, úgy tűnt, a másikat nem igazán érdekli a dolog. Vagy csak nem mutatta.
– Bemegyünk? – kérdezte hirtelen Alice, letéve a poharat a balkonra, majd megdörzsölt a karját. – Egy kissé kezdek fázni.
– Miért nem szóltál előbb?! – rótta meg Ed, majd hirtelen rájött, hogy most pont úgy hangzott az egész, ahogy Al szokott vele beszélni. A végén teljesen átveszi a testvére stílusát, jutott eszébe. – A végén megfázol nekem, Al meg a fejemet veszi.
– Az öcséd azért nem emberevő – kuncogott fel a lány, majd elindult visszafelé. – Na, jössz?
Ed pislogott egy párat, majd észrevette magát és a lány után iramodott. Ám alig tettek pár lépést, amikor Alice a fejéhez kapott, és térdre esett. Az Acél alkimista azonnal odasietett hozzá, majd letérdelt a lány elé és aggodalmasan vizslatta. Alice próbált megszólalni, de képtelen volt rá. Hallotta, hogy Ed szólongatja, de képtelen volt egy hangot is kinyögni.

~*~

Egy sötét folyosón állt, amelyet csak a mennyezeten szórványosan elhelyezett lámpák világítottak meg kissé. Tudta, hogy nem lett volna szabad idejönnie, hiszen ha elkapják, akkor az apukája nagyon mérges lesz rá. Mégis valamiért ide akart jönni, valami húzta a hely felé. Félt, reszketett, pedig nem is volt hideg, de még sosem merészkedett el ilyen messzire hazulról. Ráadásul még sosem szegte meg a szülei egyetlen tilalmát sem. Apró lábain előresietett, mert látta, hogy azok a fehér ruhás emberek arrafelé tűntek el. Alice tudta, hogy orvosok, hiszen az otthonukban is megfordultak, amikor a szüleivel beszélgettek. Az anyukája és az apukája nagyon szomorú volt, talán a nővére, Violet miatt, aki nagyon beteg volt. Annyira beteg, hogy még ő sem látogathatta, pedig nagyon hiányozott neki. Most nem volt, akivel játszhatott volna, aki felolvasott volna neki a kedvenc könyvéből, akivel virágot szedhetett volna a kertben, vagy etethette volna a hattyúkat és a madarakat. Meg nem volt, aki feltegye Ferdinánd hátára, pedig Violet sem volt még túl idős. Csak tíz éves volt, de a négyéves Alice számára már kész felnőttnek tűnt. Most pedig nem volt sehol, ami aggasztotta a kislányt.
Megállt, és szaporán szedte a levegőt. A folyosón meglepően hűvös volt, ő azonban mégis izzadt. Nagyon félt, de nem tudta eldönteni, hogy a helytől, vagy pedig a várható büntetéstől. Nem akarta, hogy az apukája mérges legyen rá, de az orvosok valahová ide hozták a nővérét, ő pedig csak meg akart bizonyosodni róla, hogy jól van-e. Hiányzott neki, szeretett volna vele beszélgetni, vagy játszani, vagy csak a közelében lenni. Újra elindult, majd nem sokkal később megpillantott egy ajtót. Sötét színű volt, a kislány észre sem vette volna, ha nincs rajta kilincs. Odasétált, majd az ajkába harapott, mint aki erősen gondolkodik. Tudta, hogy tiltott helyen van, de a kíváncsisága jóval nagyobb volt, mint a büntetéstől való félelme.

Várt még egy kicsit, majd felnyúlt a kilincsért, ami meglepően magasan volt. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérhesse. De végül csak megkapaszkodott benne, habár így is alig tudta megfogni, de csak le tudta nyomni, majd óvatosan résnyire nyitotta az ajtót és bekukucskált.
Odabenn azonnal megpillantotta Violetet, aki egy fehér ágyon feküdt. Alice azonnal látta, hogy nincs magánál, talán aludt, ráadásul oda volt szíjazva az ágyhoz. Körülötte két orvos és egy ápolónő tüsténkedett. Valamiféle folyadékkal teli tartály is volt az ágy mellett, amiből egy csövet a nővérébe vezettek. A kislány nem tudta, mi célt szolgálhat a dolog, de nagyon rossz érzése volt és tudta, hogy el kéne mennie innen. Két másik orvos egy másik ágynál álldogált, de a gyermek nem látta, mit csinálnak.
– És ha nem éli túl? – kérdezte az egyik orvos. Fiatalnak tűnt, de már nem volt gyerek, szőke haja és zöld szeme volt. – Már így is nagyon beteg. Nem kéne talán...
– Nincs más választásunk – rázta a fejét egy ősz hajú orvos. – Ő a legjobb alany ehhez a kísérlethez. Pont megfelelő korban van, és a szülők is beleegyeztek.
– És a másik gyerek? – kérdezte az előbbi orvos, miközben valamit matatott a gyerek számára láthatatlan ágynál.
– Még túl fiatal – vetette ellene egy női hang, de Alice nem látta a beszélőt. – Ő biztosan belehalna, ráadásul több időnk nincs. Az a személy eredményeket követel, mégpedig minél előbb.
A kislány nem tudta, miről beszélhetnek, nem mondott neki semmit a kísérlet szó, de tudta, hogy valószínűleg köze van a nővéréhez. Csak arra tudott gondolni, hogy ezek az emberek meg akarják menteni a nővérét és ebbe a mama és a papa is beleegyeztek.

Végül az orvosok eltávolodtak a másik ágytól, Alice pedig végre megláthatta, mi van rajta. De amit látott, attól sikítani tudott volna. Az ágyon ugyanis nem egy másik ember feküdt, hanem valami, ami talán valaha ember volt. Egy kupac húst, csontot és bőrt látott, amik valahogy mozogtak, mintha éltek volna. Olyan volt, mintha az a valami lélegzett volna, pedig nem lehetett élőlény. A kislánynak be kellett fognia a száját, nehogy felsikítson a rémülettől, miközben egész testében reszketett, mintha bizony halálosan hideg lett volna. Látta, ahogy két férfi a valamit Violet ágyához tolja, miközben egy ápolónő maszkot helyez a lány arcára és kihúzza a csövet a karjából.
– Ezzel megvolnánk – biccentett az idős orvos. – Ha mindenki készen áll, kezdhetjük. És vigyázzanak, mert nincs több dobásunk! Fokozottan óvatosnak kell lennünk, kollégák!
A többiek bólintottak, majd körbeállták két ágyat, amennyire lehetséges volt. Az idős orvos egy bemetszést ejtett Violet mellkasán, majd valami vékony csőfélét vezetett bele, a másik felét pedig a lénybe, amely még mindig lüktetett, mint egy eleven szív. Sötét színű folyadék kezdett szivárogni a valamiből, amelyet orrfacsaró bűz kísért. Alice nem bírta tovább, hátralépett, majd botladozva futni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. Apró lábai hangos visszhangot vertek a kihalt folyosón, de nem törődött vele.


~*~

Alice öklendezve tért magához, és beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy fekszik valahol. Kinyitotta a szemét, és Ed aggódó tekintetével találta szemben magát. Kellett még egy kis idő, mire realizálta, hogy egy kanapén fekszik és egy fekete zakó terül rá. A feje enyhén fájt, hányingere volt és szédült is, ahogy megpróbált felülni. Így inkább fekve maradt. Az előbbi élmény sokkal intenzívebb volt, mint az eddigiek, ráadásul még mindig a látottak hatása alatt volt. Még mindig érezte a folyosó hidegét, a szobából áradó szagokat, látta maga előtt az ágyon fekvő lányt, meg azt a valamit, ami úgy nézett ki, mintha valaha ember lett volna. A gondolattól felfordult a gyomra és a szája elé kapta a kezét, ahogy próbált nyugodtan lélegezni. Aztán újra a lányra gondolt, és rájött, hogy valahonnan nagyon ismerős. A nevét is tudta.
– Violet… – suttogta halkan.
– Alice, jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon Ed, mire a lány aprót bólintott.
– Csak… szédülök… – mondta a másik gyenge hangon. – Az egész… nagyon intenzív volt.
– Mit láttál? – jött az újabb kérdés, de Alice nem válaszolt. – Jól van, nem kell elmondanod. Fel tudsz ülni?
A lány újfent bólintott, és megpróbált felülni, miközben a kanapé háttámláját használta kapaszkodónak. Érezte, hogy Ed gyengéden a megfogja a két vállát és segít neki, amiért módfelett hálás volt. Még mindig nem tért egészen magához. Egy pohár víz került a látóterébe, amit megfogott, de a pohár majdnem kiesett a kezéből. Mégis sikerült megtartania, majd remegő kézzel a szájához emelte. Pár korty után érezte, hogy jobban van, már képes volt normálisan lélegezni és a szívverése sem volt olyan gyors.
Mikor körbenézett, látta, hogy egy kisebb szobában vannak. Talán egy dolgozószoba, iroda lehetett, de nem volt akkora, mint a Führeré. Esetleg egy alacsonyabb, de fontos beosztású tiszt irodájaként szolgált. Alice hátradőlt, hátát a háttámlának döntve, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. Ed ott ült mellette, készen, hogy bármiben a segítségére lehessen, de egyébként nem zavarta a lányt. Hagyta, hogy összeszedje magát, miközben türelmesen várt. Ugyanakkor nagyon aggódott miatta, hiszen Alice technikailag majdnem hányt, elájult, miközben reszketett, mint a nyárfalevél. Az Acél alkimista tudta, hogy bármit is látott, az sokkolhatta, jobban, mint eddig bármi. De nem akart faggatózni, pedig az oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, ám muszáj volt türtőztetnie magát. Főleg az izgatta, ki lehet az a Violet, akit Alice említett, de nem szólt egy szót sem, várt, hogy a lány tegye meg az első lépést.
– Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdezte végül Alice, letéve a kezében tartott poharat a kanapé melletti asztalkára.
– Nagyjából húsz percig – válaszolta Ed. – Nagyon megijesztettél, így behoztalak ide. Rajtam kívül senki sem tudja, hogy valami történt veled. Nem voltam olyan ostoba, hogy szóljak az ezredesnek, azzal úgyis csak felesleges problémát okoztam volna.
– Köszönöm! - mosolyodott el halványan a lány. – Most már sokkal jobban vagyok. És tudom, hogy szeretnéd tudni, mit láttam, de várjunk vele, míg visszaérünk a hotelbe. Gondolom Alt is érdekelni fogja a dolog, én pedig nem akarom kétszer elmondani ugyanazt.
– Megértelek – bólintott az alkimista. – Talán jobb lenne, ha visszamennénk. Ha megint történne veled valami…
– Igen, azt hiszem, a mai bulinak vége – sóhajtotta Alice. – Jól tönkretettem mindkettőnk estéjét, mi?
– Erről szó sincs! – fakadt ki hevesen Ed, aminek hatására a lány döbbenten meredt rá. – Úgy értem… – szabadkozott a fiú. – Te… te nem tehetsz semmiről… és amúgy is… szóval… nem is élveztem annyira ezt az egészet…
Alice akaratlanul is kuncogni kezdett, aminek hatására az alkimista arcszíne szép meggyszínű árnyalatot vett fel. Akármi történt is, Ed valahogy akarata ellenére is mindig fel tudta vidítani.

Ed taxit hívott maguknak, majd a lehető legostobább kifogással kimentette mindkettőjüket a bál további részéről. Roy Mustang ezredes látszólag igen fájlalta, amiért a páros ilyen korán távozik, de nem emelt kifogást. A fiú persze tudta, hogy felettese magában jót mulat az egészen, hiszen a távozásuk pontos okát nem ismerte. Ed pedig nem is szándékozott az orrára kötni.
Alice a taxiban csendes volt, Ed pedig nem zavarta. A lány még mindig zaklatott volt, de próbált erősnek és összeszedettnek tűnni, mint aki nem hagyja, hogy egy ilyen látomás legyűrje. Mindazonáltal belül halálra volt rémülve, mert a látomás túlságosan is valóságos volt ahhoz, hogy pusztán a képzelete játéka legyen. Olyan volt, mint egy eltemetett, régi emlék, amelynek pont a legrosszabb időpontban sikerült a felszínre bukkannia. Alice akaratlanul is arra gondolt, hogy az ismeretlenül is ismerősnek tűnő férfinak valami köze lehetett a dologhoz. Hiszen az összes látomása köthető volt valamihez. Az elsőt az alkimista körben látta, ahogy megtalálták. A másodikat pedig azután, hogy Sloth meglátogatta. Bár kétséges volt, hogy a Führer titkárnőjének köze lett volna bármihez is, de Alice nem zárhatta ki ennek lehetőségét. És most a harmadikat azután látta, miután megpillantotta azt a férfit. Emlékezett rá, hogy mindhárom eseménykor eléggé felfokozott lelkiállapotban volt, ami talán a látomások kulcsát jelenthetik. De Sloth délután látogatta meg, ő pedig csak este élte át a látomást. A lány nem tudta, hogy mit gondoljon, de abban biztos volt, hogy a látomásoknak közük van vagy bizonyos személyekhez, vagy az ő lelkiállapotához. Más magyarázatot nem tudott elképzelni. Persze lehet, hogy csak a véletlenek összjátéka volt az egész, de úgy érezte, ennél több van a háttérben. Mintha valaki akaratlanul is üzenni próbálna neki a közelmúltból. Csak azt nem értette, hogy ki és miért. Ráadásul volt egy olyan érzése, hogy közte és kis névrokona között valamiféle megmagyarázhatatlan kapcsolat van. Mintha ő maga lett volna a gyermek Alice, ami lehetetlenség volt. Hiszen két külön világban éltek, a szó szoros értelmében. Az itteni Alice valószínűleg Cardeniából származott, míg ő Londonból, ami egy másik világban volt. Mégis, mi köze lehetne egy cardéniai kislányhoz, akivel csak a nevük egyezik? De úgy érezte, mintha Violet az ő nővére lett volna, holott pontosan tudta, hogy csak egy bátyja van. Mégis, minden eseményt a kislány szemén keresztül látott, kivéve az elsőt. Tudta, hogy a másik Alice-nek van egy nővére, aki hosszú ideje beteg. Tudta, hogy Violetnek hívják, holott sosem volt ilyen nevű rokona. Mégis az egész annyira ismerős volt, hogy nem lehetett pusztán véletlen az egész.
– Jól vagy? – kérdezte Ed, miközben gyengéden megérintette a lány karját.
– Igen, minden rendben – válaszolta Alice, de a fiú kihallotta a hangjából, hogy nem mond igazat. Ám nem tette szóvá. – Csak egy kicsit fáradt vagyok. Kimerített ez az egész.
– Akkor talán jobb lenne, ha csak holnap beszélnénk arról, ami ma történt – ajánlotta fel az alkimista. – Pihend ki magad, gondold át az egészet, hátha eszedbe jut olyasmi is, ami most nem.
– Talán ez lesz a legjobb – egyezett bele a lány. – Köszönöm, Ed!
A fiú csak a fejét csóválta, majd elfordult. Túlságosan is zavarban volt, azonkívül aggasztotta, hogy a lány mit láthatott. Alice az ablak felé fordult, és figyelte az immár sötét utcákat, ahogy a taxi a hotel felé robogott velük. Kifejezetten hálás volt, amiért Ed nem faggatta, mert ő maga is jól át akarta gondolni az eseményeket.

~*~

Envy látta, hogy Alice összeesik és ő maga ment volna oda hozzá, ha az Acélmütyűr nem lett volna ott. A homonculust dühítette, amiért Edward Elric megint keresztezte a terveit, de nem fedhette fel magát. Helyette más célpontra koncentrált. Ő maga is észrevette a furcsa férfit, aki valahogy nem illett a többiek közé, de okosan nem jelezte Alice-nek. Tudta, hogy a lány emiatt borult ki, és sietett ki a balkonra, ő pedig direkt nem ment utána. Nézte, ahogy Ed és Alice távoznak, majd látta, hogy nagyjából tíz perccel később az idegen is kilép az épületből. Envy nem tudta milyen megfontolásból, de úgy döntött, hogy követi. Nem bízott benne, valahogy rossz előérzete volt a férfival kapcsolatban, habár nem tűnt erősnek, vagy veszélyesnek. De a homonculus hosszú élete során már megtanulta, hogy néha a legártalmatlanabbnak tűnő teremtményekkel kell a legjobban vigyázni. És úgy érezte, ez erre a férfira is igaz, így fekete macskává változva, hangtalanul sietett az idegen után.

A férfi nem ment túl messzire, pusztán az első, útjába eső telefülkéig, amelybe belépett. Envy a fülke tetejére ugrott, hogy mindent jól halljon. Kifejezetten jó hallása volt, így nem kellett erőlködnie. A férfi odabenn pénzt dobott a telefonba, majd tárcsázott. A vonal kicsengett, majd valaki felvette.
– Én vagyok – mondta a férfi. Mély, kellemesen bariton hangja volt.
– Mit akar? – kérdezte egy recsegő női hang, amelynek hallatán Envy hátán végigfutott a jeges rémület. Nem is kellett gondolkodnia azon, hogy az idegen kivel beszél. – Mondtam, hogy csak fontos ügyben hívjon!
– Az ügy elég fontos – válaszolta a férfi. – Úgy tűnik, a lány meglátott. De nem hiszem, hogy felismert volna, habár láttam valamit átsuhanni az arcán.
– Mondtam, hogy ne legyen feltűnő, maga idióta! – rivallt rá a másik oldalról a női hang. – Történt még valami említésre méltó?
– Úgy nagyjából fél órával később rosszul lett. Öklendezett, aztán elájult. Nem kizárt, hogy… Ha érti, mire gondolok – mondta a férfi.
– Úgy gondolja, hogy kezd „felébredni”? – kérdezte a nő érdeklődve. – Az csodálatos lenne, elvégre már itt lenne az ideje.
– Akkor hamarosan a következő fázisba léphetünk? – kérdezte a férfi, a hangjából pedig izgatott reménykedés hallatszott.
– Ne olyan gyorsan, kedves Frederick! Előbb meg kell bizonyosodnunk róla, hogy pontosan mi történt. Talán nem is az „ébredés” volt, hanem esetleg…
– Úgy gondolja, hogy… De az lehetetlen! – fakadt ki a férfi olyan hangosan, hogy attól kellett tartani, mások is hallják. – Megtettük a szükséges óvintézkedéseket ennek elkerülésére, ezt ön is tudja.
– Talán a béklyó kezd meglazulni, kedvesem – kuncogott a nő a vonal másik végén. – De bármi legyen is az ok, nem tévesztheti szem elől!
– Azt hittem, már ráállított valakit – mondta Frederick.
– Igen, ez igaz, de szükségem van egy újabb biztosítékra, ha Envy nem lenne elég szolgálatkész. Ha érti, mire gondolok – mondta a másik. – Van még valami?
– Nincs, asszonyom. Értettem, amit mondott, szemmel tartom az alanyt – válaszolta a férfi. – Legyen nyugodt, minden a lehető legnagyobb rendben lesz.
– Ajánlom is, mert ha nem… – a nő nem fejezte be a mondatot, hanem egyszerűen bontotta a vonalat.
Frederick reszkető kézzel tette helyre a kagylót, majd a telefonkészüléknek támaszkodva egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből. Letörölte verejtékező homlokát, miközben próbált megnyugodni. Tudta, mit jelentenek a nő szavai, nem kellett befejeznie a mondatot. Elég probléma volt, hogy Alice Morrison látta őt. Most fokozottan óvatosnak kell lennie, mert ha a lány gyanút fog, a végén még Edward Elrickel is meggyűlik a baja. Nem beszélve Envyről, akinél ádázabb és veszedelmesebb lényt nem igen talált a világon. Talán csak a mesterét. A férfi végül megnyugodott, majd kilépett a fülkéből és elindult az utcán a város nyugati fele felé. Nem is tudta, hogy minden lépését egy figyelő, lila szempár kíséri.

Envy még sokáig ült a fülke tetején, jóval azután is, hogy a férfi már távozott. Végiggondolta az elhangzottakat, miközben leginkább csak azon járt az esze, hogy Ő valaki mást is felbérelt Alice figyelésére. Mintha ő, Envy nem lett volna elég, mintha a Mester nem bízott volna benne eléggé. Ez dühítette a homonculust, de pontosan tudta, hogy nem nyúlhat Frederickhez, ha nem akar szembenézni azzal, ami minden homonculus számára a halálnál is borzalmasabb. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi köze lehet a Mesterének Alice-hez és főképp, hogy milyen sorsot szán a lánynak. Persze megkérdezni nem kérdezhette meg csak úgy, az végzetes hiba lett volna. Envy biztos volt benne, hogy Frederick felbukkanása és az előbbi beszélgetés valahogy kapcsolódik ahhoz a bizonyos cardeniai eseményhez, ami olyan csúfos kudarccal végződött. De nem tudta elképzelni, hogy ennek mi köze lehetne Alice-hez, aki egy másik világból pottyant ide. Végül csak megvakarta a tarkóját, miközben visszaalakult eredeti alakjába. Úgy döntött, ezt az egészet elteszi máskorra és inkább tovább figyeli Alice-t, különös figyelmet szentelve új utastársának. Elvégre, ha a lány elhagyja a várost, akkor az idegen is utazni fog. Így viszont mindannyiukat szemmel tarthatja. Fogta magát, és elindult vissza a szállodába, elvégre ki tudhatta, hogy Alice milyen állapotban van azok után. Másrészt, valami aggodalomfélét is érzett a lány iránt, de azt igyekezett elhessegetni magától. Hiszen egy homonculusnak nincsenek is érzései.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)