A hercegnő és a tolvaj írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Meritré szíve a torkában dobogott, miközben az erkély sötét sarka felé lépdelt, kezében a magasra emelt DiaDihaddal. Hallotta, hogy a palota őrei még mindig kiabálnak és a tolvajt keresik, ő pedig tisztában volt vele, hogy csupán idő kérdése és apja érte küld valakit, hogy vigye őt biztonságos helyre. Sietnie kellett, mert nem akart gyáva nyúl módjára megfutamodni. Utálta, hogy folyton gyenge leányként kezelik, hiszen tudott harcolni, jól forgatta a kardot és az íjászatban is jeleskedett. A lovat is megülte úgy, mint bármely férfi, a fivérét és a fáraót is beleértve. De hiába, ha csupán lány volt, így nem sokat számított, mit szeretett volna.
Halk, nyögéshez hasonló hangot hallott, amely alig volt hangosabb egy sóhajtásnál, mire hirtelen ledermedt. A hang kétségkívül emberhez tartozott, így a hercegnő még óvatosabban lépett előre. Majd feltámadta a gyenge, éjjeli szellő, amely fémes, édeskés szagot hozott magával. Meritré felismerte a vér szagát. Akárki nyögött is az előbb, megsebesült, ráadásul a hangból ítélve, a sérülése súlyos lehetett. A lány megállt egy pillanatra, majd újfent elindult. Óvatos volt, amennyire csak tudott, hiszen ha a tolvaj az, akár sérülten is rátámadhat. Hallott már mendemondákat, történeteket a sivatag híres rablóitól, akik úgy harcoltak, mint a démonok, veszélyesek voltak, mint a sebzett oroszlán és sosem adták fel. Meritré beharapta az alsó ajkát, mikor még közelebb merészkedett és hirtelen egy alak halvány körvonalait vette észre a falnál. Épphogy látta az illetőt, nem tudta megmondani, hogy fiú-e, vagy lány, fiatal-e, avagy idős. Nagy levegőt vett, és még közelebb lépett, míg végül alig fél méterre állt az idegentől.

Az illető egy fiú volt, amennyire a hercegnő meg tudta ítélni, nagyjából vele egyidős lehetett, talán egy-két évvel volt idősebb. Bőre sötétebb volt, mint a palotabelieké, talán sokat tartózkodott a napon. Arca finom metszésű volt, amelynek láttán az ember akár nemesi származásúnak is gondolhatta volna. Ami elsőre feltűnt a lánynak, az a fiú haja és szeme volt. Előbbi hófehér tincsekben hullott a vállára, utóbbi mélylila színben fürdött, és fájdalommal telve tekintett fel Meritrére. A fiú homokszín ruhát viselt, amelyet a jobb oldalán átitatott a sötétvörös színű vér. Az idegen kezét a sebre szorítva küzdött a nyöszörgés ellen, de látszott, nagy fájdalmai vannak. Jobb kezét a falra tette, megkapaszkodott és próbált felállni, ám fájdalmas sóhajjal ült vissza a földre. A lány tudta, hogy menekülni akar, és hirtelen megsajnálta, bár nem tévesztette szem elől, hogy a betolakodó még így is veszélyes lehetett. Apja már elég sokszor mondta neki, hogy sose adjon a látszatra, hiszen az megcsalhatja a szemet, a szívet és a lelket. Meritré mégis úgy érezte, hogy a fiú nem fogja bántani. A seb mély lehetett, vagy hosszú, ezt mi sem bizonyította jobban, mint a hatalmas mennyiségű vér, ami a fiú ruháján és kezén volt. Az idegen szenvedett, homloka verejtékezett, bár igyekezett összeszedni magát.
Meritré egy pillanat alatt döntött. Lerakta a DiaDihadot, habár tudta, mekkora esztelenség az értékes tárgyat így szem előtt hagyni. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a tolvaj még a fájdalmán keresztül is a fegyvert nézte, mintha az értékét becsülné fel. A DiaDihad színaranyból készült, ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű volt. Ráadásul nem mindenki tudta használni, csak a megfelelően erős Ba-val rendelkezők, akikből nem volt túl sok. A lány tudta, hogy nincs sok ideje, mielőbb biztonságos helyre kell vinnie a fiút. Igazából, nem tudta, miért akar segíteni rajta, de érezte, hogy ez a helyes döntés. Ha a katonák megtalálják, a legkevesebb, hogy nyilvánosan megkorbácsolják, vagy lecsapják a jobb kezét. Ám ha a fáraó olyan kedvében van, akár karóba is húzathatja őt. A hercegnő tisztában volt vele, milyen veszélynek teszi ki magát, hiszen ha kiderül, hogy segít egy tolvajnak, akkor rá is halálbüntetés várhat. De nem visszakozhatott, úgy érezte, helyes, amit tenni készül.
– Ne félj, nem foglak bántani – mondta, miközben leguggolt a fiúhoz, aki döbbenten, ugyanakkor gyanakodva nézte őt ametisztszínű szemeivel. – De ha itt találnak, akkor biztosan megbüntetnek, amiért engedély nélkül hatoltál be a palotába. Segíthetek neked, ha akarod.
– Miért… segítenél… nekem? – nyögte a fiú, miközben látszott rajta, hogy szenved. Hangja rekedtes volt, mégis volt benne valami kisfiús.
– Akármit is tettél, nem érdemled meg, amit a fáraó tenni fog veled, ha a katonák kezére jutsz – mondta Meritré. – Én el tudlak rejteni, amíg meggyógyulsz, sőt, biztonságban ki tudlak juttatni a palotából anélkül, hogy bárki tudna róla.
– És mindezt… csak csupa… jószívűségből… tennéd… – mosolyodott el gúnyosan az idegen, miközben arcán verejtékcseppek csorogtak végig. Látszott, hogy nem hisz a lánynak, amiért a hercegnő nem is hibáztatta. Hasonló helyzetben ő sem hitt volna egy vadidegennek.
Meritré éppen válaszolt volna, amikor valami hangot hallott. Őt szólongatta, de nem a katonáktól eredt. Egyértelműen a bátyja, Atemu volt az, mire a lány nagyot sóhajtott és óvatosan felállt, majd a hálókamrája felé vette az irányt. Semmi esetre sem akarta, hogy a fivére is szemtanúja legyen annak, amint éppen egy tolvajt próbál megmenteni. Tudta, hogy a fiú is felfigyelt a hangra, mert a háta mögül mozgolódást hallott. Mikor megfordult, akkor vette észre, hogy a másik újra megpróbál felállni, de nem sikerül neki. Nagy fájdalmai lehettek, de összeszorította a fogát. Meritré intett neki, hogy maradjon csendben és várjon rá, majd belépett a hálókamrába.

Valóban Atemu volt az, aki az ajtóban állt és úgy tűnt, pont őt keresi. A fivére nem lépett be, tiszteletben tartotta azt a szabályt, hogy egy fiú nem léphet engedély nélkül egy leány hálókamrájába. Ez ugyanis hatalmas tiszteletlenségnek minősült, amit még egy koronaherceg sem szeghetett meg. Kivételt képezett volna persze, ha a húga életveszélyben lett volna, de úgy tűnt, erről szó sincs.
– Hol voltál? – kérdezte Atemu, miközben tekintetét végigjáratta az ágyon és a kevés bútoron. – Attól féltem, hogy bajod esett és kénytelen leszek megszegni az illemszabályokat.
– Odakinn voltam – adott magyarázatot Meritré, miközben a balkon felé intett. – Valami hangot hallottam, de kiderült, hogy csak egy macska volt az. Bizonyára egerészett.
Atemu felvonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést. A palota és a környéke tele volt macskákkal, hiszen azok Egyiptomban szent állatnak számítottak. Szabadon járhattak-kelhettek amerre csak akartak, és senkinek eszébe nem jutott elzavarni őket. Aki ugyanis bántott, vagy ne adja ég megölt egy macskát, az életével fizetett a gaztettéért.
– Tudod, hogy egy veszélyes betolakodó jár odakinn, te meg egyszerűen kisétálsz az erkélyre?! Meg vagy bolondulva, húgom? – kérdezte a herceg, akinek a hangján hallatszott, hogy eléggé feldúlta a dolog. – Több eszed is lehetne, mert ha esetleg az az illető ott lapulna a te erkélyeden, akkor könnyen a prédájává válhatnál. Az ilyenek nem tisztelnek sem embert, sem istent, sem törvényt, te is tudhatnád!
– Ne haragudj, fivérem, ígérem, óvatos leszek – mosolyodott el a lány, miközben az ajtóhoz lépett, és kezét bátyja vállára tette. – Egyébként sem hiszem, hogy az a tolvaj még itt lenne. Ha van esze, már régen eltűnt és a katonák úgysem érik utol. Ha be tudott jutni a palotába, valószínűleg ki is jutott innen.
– Lehetséges – bólintott Atemu, miközben végiggondolta húga szavait. – Elvégre akkor már csak megtaláltuk volna. Az egész palota őt keresi. Te maradj itt, én még egyszer körbenézek az alsóbb szinteken, hátha még mindig lapul valahol az a nyavalyás. És ki ne tedd nekem a lábad innen, megértetted? Nem bírnám ki, ha valami bajod történne.
Meritré bólintott, hiszen jól tudta, hogy a testvére mennyire szereti és félti őt. Csodálta, hogy nem hagyta itt mellette Mahadot, vagy legalább Manát, de ezek szerint rájuk is szüksége volt. Az őrei egyébként sem fognak elmozdulni az ajtóból. Atemu megnyugodva sóhajtott egyet, odaparancsolt az őröknek, hogy az életük árán is vigyázzák a hercegnőt, majd néhány katonával együtt elsietett.
Meritré várt, míg a trónörökös elég messzire ér, aztán halk léptekkel visszament az erkélyre. Nem akarta megváratni a tolvajt, akit maga sem tudta miért, de meg akart menteni.

A fiú ott volt, és amikor Meritré újfent megjelent, még mindig gyanakodva méregette őt. Mintha nem akarná elhinni, hogy bárki segíthet rajta. A vérfolt nagyobb lett a ruháján, ezek szerint a sebe még mindig vérzett. A hercegnő gondolkodás nélkül tépte le hosszú, bokáig érő hálóruhájának alját, majd leguggolt a sérülthöz.
– Vedd el a kezed, hogy be tudjam kötni a sebed. Ha biztonságos helyen leszünk, majd rendesen is ellátlak – mondta.
– Ne hidd, hogy bízom benned leány – morogta az idegen.
– Meritré – mondta a lány, mire a fiú felvonta a szemöldökét. – A nevem. Meritrének hívnak, nem leánynak.
A tolvaj akaratlanul is felkuncogott, majd hirtelen összegörnyedt és még jobban markolta az oldalát. A hercegnő felsóhajtott, majd gyengéden megérintette a másik kezét. A fiú megdermedt a lágy érintésre, de most már hajlandó volt elvenni a kezét a sebről. Mintha érezte volna, hogy ez a kéz nem fog neki ártani. Meritré így már át tudta kötni a derekát, habár a fehér anyag szinte azonnal átázott, de legalább tartott. Majd a fiú mellé guggolt, és egyik karját a tarkója mögött átvette a vállán. Az idegen mintha tudta volna, mit akar, ő is ugyanezt tette, majd a hercegnő segítségével végre sikerült felállnia. Imbolyogva megállt a lábán, aztán lassan elindultak befelé.
Minden lépés valóságos kín volt a tolvajnak, Meritré pedig alig bírta megtartani a fiú súlyát, ám egyikük sem panaszkodott. A lány figyelt, hogy vajon nem jelzik-e vércseppek az útjukat, de úgy tűnt, a kötés arra jó volt, hogy ezt megakadályozza. Így nem árulták el magukat, míg el nem érték a hercegnő hálókamráját. Meritré tudta, hogy majd vissza kell hoznia a DiaDihadot, amit odakinn hagyott, de erre ráért még. A fivére, vagy az fáraó még javában a tolvajt hajkurásszák, így órák álltak a rendelkezésére. Az őrei pedig okosabbak annál, mintsem betegyék ide a lábukat, elvégre azt hitték, hogy ő idebenn van.
Mikor elérték a hálókamra egyik hátsó falát, ahová az ajtóból nem lehetett belátni, Meritré körbenézett és megnyugodva tapasztalta, miszerint minden csendes. Majd felnyúlt, és meghúzta az egyik falba süllyesztett fáklyatartót, mire halk súrlódás hallatszott és a fal egy része kinyílt, mint valami ajtó. A rés mögött egy hosszú lépcső vezetett lefelé, fokait már kissé simára koptatta az idő, de még biztonságos volt. A fiú hümmögött egyet, aztán a páros elindult lefelé.
Meritré, amint pár fokot mentek lefelé, megnyomott egy követ a falon, mire az ajtó bezáródott. Vaksötétség borult rájuk, ami azonban nem zavarta a lányt, hiszen ő pontosan ismerte az útvonalat. Ez volt az egyik a számtalan rejtekajtó közül, amelyekre gyermekkorában akadt rá. Pontosan tudta, hogy hová vezet, hány lépcsőfokot kell lefelé mennie, hová helyezze a kezét és hogy a lépcső hol fordul el keleti irányba. Magában halkan számolta a lépéseket, miközben maga mellett hallotta a sérült fiú ziláló lélegzését. A másik valószínűleg kimerült lehetett, alig tartotta magát, de nem adta fel, de Meritré tudta, hogy igyekezniük kell. A lépcső pontosan száz fok után elfordult, majd újabb kétszáz után elérték a lépcsősor alját. Egy közepes méretű, négyzet alakú teremben álltak, amit valaha talán raktárnak használhattak, de már sok-sok év óta senki sem járt itt Meritrét kivéve. Ő maga is véletlenül akadt rá a titkos ajtóra még nyolc éves korában, amikor kíváncsiságból végigtapogatott mindent a szobában. Azóta ez volt az ő kis menedéke, ahová elbújhatott, ha nem akart senkivel sem találkozni. A teremből három folyosó vezetett ki, amelyek közül kettő a palota különböző részeibe vitte a kíváncsiskodót, egy azonban kivitte a palotából, egyenesen a város szélére. Meritré nem egyszer használta ezt az útvonalat, hogy kijuthasson a városba és megnézhesse, hogy élnek az egyszerű emberek. A fáraó ugyanis a rendkívüli eseményeken kívül sosem engedte gyermekeinek, hogy elhagyják a palota biztonságot nyújtó falait. A hercegnő azonban bezárva érezte magát, és csak egy kis kalandra és vigyázó szemek nélküli kikapcsolódásra vágyott.

Meritré óvatosan az egyik falhoz sétált az idegennel, majd gyengéden leültette. Nem telt bele sok idő, hogy meggyújtsa a falakon elhelyezett fáklyákat, amiket elég fényt szolgáltattak, hogy mindent látni lehessen. Volt egy alvógyékény, amin jelenleg a fiú ült, ezen kívül kisebb korsók, amikben víz és élelem volt. De voltak ott szépen összehajtogatott kelmék és néhány fontos, használati eszköz is. A lány mindenre felkészült, a készletek pedig kitartottak volna négy, vagy akár öt napig is. A tolvaj elismerően nézett végig a dolgokon, még a fájdalmán túl is felbecsülve a tárgyak értékét.
– Berendezkedtél itt – mondta egyszerűen, kimerült hangon.
– Néha itt bújok el, ha nem akarom, hogy bárki megtaláljon – magyarázta Meritré, miközben vizet mert egy kis tálkába, aztán tiszta rongyokat keresett. Valamit szórt a vízbe, majd elkeverte, végül odasétált a fiúhoz. – Most ne nagyon mocorogj, míg a sebedet kezelem. Csípni fog egy kicsit, de viseld el!
A fiú kelletlenül bólintott, mint aki egyáltalán nem ért egyet a dologgal, de nyugton maradt. Meritré először a kötést szedte le, amelyet már teljesen átitatott a vér, majd a fiú tunikája következett. Ez egybe ruha volt, így a lány csak levágta a felső részét, hogy az alsó rész egyben maradjon. Meglepődött a fiú kissé szikár, de mégis izmos felépítésén, de nem mutatta. A meztelen felsőtest látványa nem érintette érzékenyen, hiszen számtalanszor látta már így a testvérét. Az őrök pedig egyáltalán nem hordtak felsőruházatot. A fiú oldalán levő seb jobban aggasztotta, amely minden kétséget kizáróan egy kardtól származhatott. Hosszú seb volt, de nem annyira mély, hogy varrni kelljen, ami megnyugtatta a hercegnőt. Az azonban nem, hogy még mindig enyhén vérzett.
Meritré bevizezett egy tiszta rongyot, majd óvatosan nekilátott kitisztítani a fiú sebét. Ám alig ért a sebhez, amikor a fiú felszisszent és a teste megrándult, de nem húzódott el. A hercegnő próbált olyan gyengéd lenni, amennyire csak tudott, de tisztában volt vele, hogy a másiknak így is fájdalmai vannak. A vízbe szórt por segített csillapítani a vérzést és összehúzni a sebet, de ehhez idő kellett. Mikor végzett a seb tisztításával, óvatosan, de erősen átkötötte a fiú sebét egy újabb, ezúttal hosszabb és vastagabb anyaggal, majd hagyta, hadd feküdjön le. Az idegen hálásan dőlt hátra, miközben a lányt figyelte, aki egy másik tálkában újabb adag vizet hozott. Leguggolt a fiú mellé, majd a fejét az ölébe véve megitatta. Végül hagyta pihenni. Még egy tálcán némi gyümölcsöt tett a beteg mellé, aztán a lépcső felé vette az irányt.
– Nekem mennem kell, nehogy felfedezzék, hogy eltűntem – mondta Meritré. – Pihenj, és ne mozdulj innen! Itt biztonságban vagy, én pedig majd este újra eljövök.
A fiú bólintott, majd mintha eszébe jutott volna valami. Meritré már majdnem feltette a lábát az első lépcsőfokra, amikor hallotta maga mögött a tolvaj hangját.
– Bakura – mondta, mire a lány hátranézett. – Így hívnak. Bakura – közölte, és halványan elmosolyodott, a szemei pedig csillogtak. Hogy az örömtől, vagy a láztól, azt nem lehetett megmondani.
A hercegnő megdermedt, majd szinte futva igyekezett felfelé a lépcsőn, maga mögött hagyva a sérült fiút.

Mikor Meritré felért a hálókamrájába, és bezárta maga mögött a titkos ajtót, a falnak dőlt és lecsúszott a földre. Szerencsére úgy tűnt, senkinek sem tűnt fel a távolléte, mert minden nyugodt és csendes volt, leszámítva a kinti kiabálásokat. Ezek szerint még mindig a tolvajt keresték. A tolvajt, akit Bakurának hívnak. Még Meritré is tudta, hogy ez a név nem túl gyakori Egyiptomban. Ráadásul csak egyetlen tolvajról tud, akit így hívnak. A hercegnő szíve a torkában dobogott, a gyomra összeszorult az idegességtől. Most döbbent rá, hogy nem kisebb személyiség hatolt be a palotába, mint maga a Tolvajok Királya néven elhíresült Bakura, akit az egész királyság. Ő pedig megmentette Bakurát, akinek rémtetteitől és kegyetlenségétől hangos egész Egyiptom. Meritrének hirtelen átfutott a fején, hogy talán nem a helyes dolgot tette, de most már késő volt. Minden tolvajok királya jelenleg az ő titkos rejtekhelyén fekszik, és csak az istenek tudják egyedül, vajon milyen következményekkel fog ez járni.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)