Star Wars - Egy új élet felé írta: DronSkyhawk

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---


1. fejezet




– Hány éve is volt már? Hét? - motyogott magában a férfi, az üveghalommal szemezve.
Sokadik sörét itta már, búskomor arccal kortyolt bele az utolsó üvegbe. Nem volt többre pénze. Mikor lerakta az asztalra, ügyetlenségében kiborította, és a kabátjára ömlött a barna, keserű ital. Nem érdekelte a sötét paca a ruhája közepén, csak morgolódva felállt az asztaltól, és dülöngélve a kijárat felé indult. Forgott vele a világ, de nem érdekelte, csak az ágyban akarta tudni magát.
Az utcára kilépve beszippantotta a Korélia kissé füstös, de a bárhoz képest frissebb levegőjét, és ez kicsit észhez térítette. Az éjszaka közepe volt, a szűkös kis közben alig botorkált néhány üveget szorongató, csukló lény, de a sötét sarkok nem tűntek kecsegtetőnek. A kabátos férfi a falnak támaszkodva lassan elindult.
– Még jó, hogy a közelben lakok - morogta magában, és rendíthetetlen, bár annál bizonytalanabb léptekkel csökkentette a távolságot a bár és az utca sarkán álló ötemeletes ház között.
Az út lassan, de eseménytelenül telt. Néha meg-megbotlott a járdaszegélyben, vagy elesett, amikor megijesztette egy mellette elzúgó suhanó, de hazaért. És az a bizonyos „haza” egy penészes falú emeleti szobát jelentett, amit néhány napra bérelt ki magának, amíg a bolygón tartózkodott. Elitta a maradék pénzét is, de nem számított. Holnap úgyis jönnek az áruért - nyugtatta magát.
Benyitott a szűk szobába, magára zárta az ajtót, de villanyt nem gyújtott, csak az ablakon beszűrődő fények világították meg gyéren a helységet. Ledobta magát az ágyra, lerúgta a csizmáit, levette a kabátját, és leterítette az ágyra. A belső zsebéből kihúzott egy fémhengert, amit ügyetlenül végigtapogatott, de utána vissza is tette.
– Eldobhattam volna, már úgyse használom - mondta az ablaknak, egy ásítással zárva szavait, aztán álmosan feküdt a párnára. – Nem kéne innom. Részegen mindig ő jár a fejemben.
Megfordult, és lehunyta a szemét, pár perc múlva pedig már aludt is. De nem volt képes nyugodtan, forgolódva, rémálmoktól gyötörve vészelte át az éjszakát. Mint oly sokat ezelőtt.

Egy kopár, kietlen tájon állt, csak a távolban látott egy várost. Mögötte egy roncs füstölgött, fehér páncélos lények álltak mellette, két ember pedig a férfi két oldalán. Nyugtalanok voltak, az egyikük halkan meg is szólalt.
– Orin, rendben vagy?
A férfi meglepődve pillantott rá. Orin… Rég hallottam ezt a nevet - gondolta. A fiatal srác aggódóan nézte az arcát, de az elkapta a tekintetét, és a szeme sarkából a másik alakot fürkészte. Egy fiatal, barna hajú lány, akin egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét. Gyönyörű volt.
Hirtelen rántást érzett a vállán, odafordult. A másik alak próbált megszólalni, de egy vérfagyasztó sikoly, és csattanás beléfojtotta a mondandóját. A férfi óvatosan maga mellé nézett, és meghűlt a vér az ereiben. Úgy érezte, mintha jeges kést forgatnának meg a szívében.
Allisha… Allisha!
Újabb csattanás hallatszott, a férfi teste pedig magától mozdult, odakapott az oldalához, aztán kék fény villant, torz ordítás hallatszott, és a kép köddé vált.


A férfi verejtékben úszva kinyitotta a szemét. Még élénken éltek előtte az utolsó képsorok. A lány meghalt… Ő pedig ölt. Orin…
– A nevem már nem Orin Starrunner! Rion Starborn vagyok, és nem az, aki akkor voltam! - bíztatta magát félhangosan, miközben felült az ágyon.
Már nappal volt, így szinte elvakította a fény. A feje zúgott, a ruhái sörszagtól és izzadságtól bűzlöttek, Rion pedig érezte, hogy ma sem aludt eleget. Mint mindig, ha iszik.
– Csak álom volt… De miért megint ez? Miért nem tudok megszabadulni az emlékétől?! - dühöngött halkan, aztán beletörődve átbotorkált a fürdőszobába.
– Borotválkoznom is kéne - morogta a tükörképének, és belépett a zuhanyzóba.
A hűvös víz kiverte a maradék álmot is a szeméből, hogy azután felmelegedjen, és lemoshassa magáról az előző nap bűzét.
Mindig ez volt. Néha úgy érezte, agyára ment a magány, de minduntalan figyelmeztette magát, nem kellenek társak. Senki, akit fájna elveszíteni. Nem akarta újra átélni a hét éve történteket.

Miután nagyjából rendbe szedte magát, lement a földszintre - különböző szagok miatt a kabátja nélkül, egy egyszerű, barna ingben és egy farmernadrágban -, és átsétált a közeli dokkokhoz. A feje még mindig észvesztően zúgott, de amennyire tudta, kizárta, és inkább a feladatára koncentrált. Bár ez nehézkes volt, lévén, hogy szinte nem volt semmi dolga, csak szobrozni, és nyújtani a kezét. Már ha odaér időben. A karórájára pillantott, aztán morogva szaladni kezdett.
– Basszus! Két percem van!
Az út gyalog legalább negyed óra, és taxit fogni is tovább tartana két percnél. Ezért más ötlete nem lévén olyanhoz nyúlt, amihez nem akart… Aztán szinte száguldott futtában, és még éppen időben vágódott be a hajójához. A fekete szépség ott állt, leeresztett rámpával, mintha az idők kezdete óta ezt tenné. Pedig csak egy napja volt ott. Rion felcaplatott a rámpáján, aztán benyúlt egy ponton a borítás alá, mire kiugrott egy leolvasó panel. Rányomta a tenyerét, a zsilipkapu pedig azonnal felpattant. Gyors léptekkel a raktárba ment, és már megszokásból az árura nézett, aztán a pilótafülkébe is benézett, lezárta azokat a helységeket, amiket nem akart, hogy bárki is meglásson - a szervizszoba munkapadját meg főleg -, végül kiment a rámpa végére.
A pöttöm sullusti két twi’lek társaságában épp akkor fordult be az ajtón, és Rion felé vették az irányt. Késtetek - bosszankodott.
Mikor odaért a háromfős csapat a rámpához, a sullusti tört basic nyelven kérdezett:
– Rion Starborn?
– Igen, az vagyok - mondta a megszólított, és odanyújtotta a bizonyítványát.
– Hol az áru? - kérdezte türelmetlenül az alacsony alak.
Kedvesebben, a fenébe is, a seggem épségét kockáztattam miattad - gondolta borúsan Starborn.
– Erre tessék - erőltetett normális kifejezést magára, és felvezette a csapatot a hajó belsejébe.
A raktérben álló négy faládára mutatott, amiket a két twi’lek azonnal elkezdett levinni a hajóról. A csempész - igen, Rion Starborn egy csempész volt - türelmességet színlelve figyelte, ahogy a két erős férfi két-két ládát felkapva lecammog a rámpán, aztán a sullustit követve ő maga is lement. Megvárták, mire visszajött a két jómadár, az egyik jelezte, hogy minden rendben, aztán a hajó tulajához fordultak.
– Úgy tűnik, nincs gond. Megérdemli a pénzét - mondta a sullusti, és egy borítékot nyomott Rion kezébe.
A csempész megszámolta a tartalmát, aztán csak bólintott, és végignézte, ahogy elhagyják a dokkot. Csöndes zúgás hallatszott, aztán minden elcsendesült. A csempész újra ránézett a pénzre, aztán ennyit mondott:
– Na, ma már nem pancsolt sör lesz estére.

*

Dron Skyhawk sosem szeretett egy bizonyos személlyel együtt dolgozni. De újra és újra vele együtt osztották be, és már attól dühös lett, ha csak a közelében kellett lennie. Dress Fartezből valamiért olyan aura áradt, ami zavarta a férfit, szinte undorodott tőle, de a pontos okot nem tudta. Bár, talán nem is akarta megtudni.
A franc egye meg, rühellem ezt a rohadékot - morgolódott aznap sokadjára Dron.
Éppen csak elkezdődött az aznapi műszak, de a gépzsíros kezű férfi már most alig bírta türtőztetni magát. Pedig most épp nem is látta, mivel amaz a hajó belsejében ügyködött, Dron meg a hajtóműbe merült el a könyökéig. Meglehetősen mocskos és fárasztó volt, mikor szállítás helyett szerelni osztották be, de minden elviselhetőbb lenne Dress Fartez nélkül. A tíztagú teherszállító csapat nagy része ellenszenvet érzett iránta, de a főnökség meg volt elégedve vele, így nem panaszkodhattak. Dron kifejezetten utálta, de ő újfiú volt, Fartez pedig elvileg tapasztalt, így rengetegszer vele osztották be, hiszen tanulhat tőle. Meg egy frászt. A főnökségen kívül mindenki észrevette a fiatal Skyhawk tehetségét, és mindenki tudta, hogy a múlt heti kalóztámadásnál se Fartez képességein múlt a szállítmány sorsa, hanem Dron Skyhawk őrült pilótáskodása húzta ki őket a csávából. Persze ezt a főnökségnek mondhatták, egyszerűen kiröhögték őket, Dront pedig a családja miatt lenézték, mondhatni emberszámba se vették, egyszerűen kellett nekik még valaki, aki elvezeti a hajókat, és ha olyan a helyzet, nem kár érte. Tudta ezt, mégis itt dolgozott, egyszerű kényszerből. Jobb lenézve, de megfizetve éldegélni, mint nincstelenként megdögölni egy sikátorban - vallotta a fiatal pilóta.
– Hé! Hogy áll a hajtómű? - dugta ki a fejét Fartez a hajóból.
Dronnak erővel kellett visszafogni magát, hogy ne vágja hozzá az épp kezében szorongatott hidrokulcsot. Pedig már örültem, hogy nem látlak!
– Nemsoká kész - mondta nyugalmat színlelve, miután visszanyelte a hirtelen eszébe jutott szidalmakat.
– Szólj, ha segítség kell - hozta elő a legundorítóbb énjét amaz. – Elvégre, te nem értesz még annyira a teherhajókhoz.
Középiskolás korom óta repülök, és hajókat szerelek, te patkány - gondolta Skyhawk fogcsikorgatva. Nem mondott inkább semmit, újra elmerült a gépzsíros alkatrészek között. A hibás rész már meg is volt, valami fémlap beszorult az áramkörök közé, rövidre zárva azt. A pilóta fél kézzel feszegette, de mindene csúszott a zsírtól, ezért nem igazán sikerült. Végül előkapott egy mezei csavarhúzót a mellényzsebéből, amivel könnyen kipattintotta a lemezt, és lehajította a hulladéknak kinevezett alkatrészek közé.
Megtörölte izzadó homlokát, aztán visszarakott mindent a helyére, visszacsavarozta a borítást, és beordított a hajóba.
– Futtass le egy diagnosztikát, már jó kell legyen!
Néhány percig csönd telepedett a hangárra, aztán egy fojtott „működik” hallatszott a pilótafülkéből, Dron pedig megkönnyebbülve ment az ital automatához.
Legalább ez megvan. Már csak a nehezebbik fele van hátra: kibírni a repülés alatt. Megint hallgathatom, hogy mennyivel jobbnak hiszi magát nálam, ha meg baj van, megint én húzom ki a seggét belőle, hogy aztán megint ő legyen a hős. Mondhatom, baromi jó.

Valahogy viszont eltelt ez a nap is anélkül, hogy bármi zűr lett volna. Fartez ennek láthatóan nem örült, egészen azóta morcos volt, mióta beértek a Korélia körüli hajóforgalomba. Dron egyáltalán nem volt nyugodt, feszélyezte a munkatársa, de kicsit örült annak, hogy nem történt semmi olyan, amit ellene fordíthatna. Kezdett hosszúra nyúlni a hazugságokkal teli feketelista, nem akart megkockáztatni egy kirúgást.
Késő este keveredett az ágyába, ráadásul még mindig bűzlött a munkától, de nem érdekelte, csak aludni akart már. Tudta, hogy a következő nap sokkal jobb lesz, mert végre nem azzal a rohadékkal lesz beosztva, ráadásul betervezett szállítás sincs. Imádott repülni, de jobb szerette volna nem elnyújtani a munkaidejét, és foglalkozni kicsit a barátnőjével is.
Másnap már megbánta, hogy ruhában aludt el, ami ráadásul koszfoltos és büdös is volt, kénytelen–kelletlen benyúlt a fiók mélyére, és előkaparta a tartalékot, ami csoda, ha még ráment. Már amikor megkapta, akkor is szűk volt.
Az aznapi társa, Frank vigyorogva várta a hangár bejárata mellett, és vigyora még szélesebb lett, mikor meglátta Skyhawk egy számmal kisebb nadrágjából kikandikáló zokniját.
– Ne röhögj, mert lecsaplak - morgolódott a nevetség tárgya, aztán bedobott egy tízkreditest az automatába.
– Jól van, jól van - fogta kissé vissza magát Frank. – Este jössz piálni? Fartezen kívül mindenki jön.
– Csábító, de ma kihagyom - válaszolta, és fintorogva meghúzta a hideg stimteát. – Ennek még mindig borzalmas az íze.
– Nekünk ilyen jár. Barátnőzés, vagy valami totál más ok?
– Beletrafáltál - vigyorodott el Dron. – Nem láttam egy hete, hiányzik.
– Elhiszem, tesó - veregette meg Frank a vállát. – Na, dologra!
A munkaidő gyorsan telt, Skyhawk sokkal felszabadultabban érezte magát a nála néhány évvel öregebb srác társaságában, nehéz volt levakarni a vigyort a szájáról. Furcsa, de a két hajó is sokkal gyorsabban kész lett, mint máskor, így volt idő egy jó kávéra, és még több beszélgetésre. Szerencsére aznap a főnökség se küldött ki ellenőröket, pedig ezek mostanság meglehetősen gyakoriak voltak. Jól mondják, jó társaságban repül az idő!
Este Dron már izgatottan zuhanyozott le, és öltözött föl. Egyrészt örült, hogy végre leveheti a koszos munkaruhát (meg belökheti a másikat a mosógépbe), másrészt végre találkozhatott Kenkóval. Igaz, kicsit furcsállta, hogy a lány nem kérte, hogy menjen el érte, hanem azt mondta, találkoznak a bárban. De a szerelmetes férfiú nem foglalkozott ezzel, inkább ránézett a fali holoórára, aztán kényelmes léptekkel kilépett az ajtón.
Meg se próbálkozott a lifttel, hónapok óta nem működött, szóval lassan lelépcsőzött a negyedik emeletről, kiment a főkapun, és bevetette magát az utca nem túl nagy forgalmába. Meglehetősen korán volt még, de a lepukkant kocsmák előtt már részegek szédelegtek. Dron jobbnak látta kikerülni őket - főleg azt az elég agresszívnek tűnő barna zabrakot, aki épp kitántorgott a „Csészealj” nevű kocsmából –, és a lehető leggyorsabban elérni a „Mérges bantha” bárt a következő kerületben. Nem volt messze, de a kerülgetések jelentősen megnövelték az út időtartamát, ami végül fél óra lett.
Skyhawk bekukkantott a szórakozóhelyre. Nem voltak sokan, éppen csak néhány pipázó twi’lek ült az asztalnál, meg két öreg rodiai diskurált a saját nyelvén. A másik helyiségben lehet - gondolta a férfi, aztán lassan elindult a félhomályba vesző lyuk felé, de félúton megállt, és intett a csaposnak.
– Két koréliai sört kérek - mondta, és előkaparta a pénztárcáját.
A pultos frissen csapolt italokat adott neki, szóval Dronnak meglehetősen mélyen a zsebébe kellett nyúlni. Ez van, ez drága hely.
A söröket szorongatva folytatta az útját, és az egyik sarokban meg is pillantotta azt, aki miatt jött. Sötétbarna haján megcsillant a hangulatlámpák fénye, fekete, sokat takaró ruhája kiemelte gyönyörű alakját, még így, ültő helyzetben is.
Mikor meglátta párját, egy furcsán erőltetett mosolyt küldött felé, de mikor az megcsókolta volna, elhúzódott.
– Miért…? - értetlenkedett Dron, de sejtette, mi lehet a háttérben.
– Nem randizni jöttem ma - mondta Kenko csendesen, aztán sóhajtott egy nagyot, mintha nehezére esne kimondani. – Szakítani akarok.
A férfi pár másodpercig értetlenül nézett, aztán már csak meredt maga elé. Az előbb már sejtette, hogy ez jön, de nem volt rá felkészülve, így pár percig magába omolva ült, mire a lány megtörte a csendet.
– Nem miattad! Csak...
– Találtál valaki mást? - vágott a szavába szenvtelen hangon.
Kenko szomorkásan bólintott, Dronnak pedig felforrt az agyvize, de nem szólt semmit. Másodpercekig nézte a még teli poharát, aztán hirtelen felállt.
– Rendben - nyögte csendesen, és elviharzott, nem kevés kíváncsi tekintetet magára vonva.
Kifelé menet meglökte egy kabátos férfi vállát, de túlságosan el volt merülve a gondolataiban, minthogy észrevette volna. Az kíváncsi, ám de nyugodt tekintettel nézte, amíg el nem tűnt a szeme elől.
Ennyire kellettem? Egy pótléknak, amíg nem talál valami jobbat? Fenébe már! Tudtam, hogy nem kéne megbíznom ennyire senkiben, éreztem! A francba, a francba, a francba!
Szinte futott, de aztán mielőtt hazaért volna, bekanyarodott egy útszéli kocsmába, és olcsó rumba fojtotta bánatát.

*

Rion feje végre-valahára nem zúgott olyan erősen, és a kabátja is tiszta volt. Hamarabb megszáradt, mint gondoltam. Ránézett a karórájára, de még mindig délután volt, és nem akart ilyen korán iszogatni - az előző napi tapasztalatai miatt pedig berúgni sem volt jó ötlet. Így hát, fogta magát, és meglátogatott egy nem túl drága éttermet, ha már úgysem ebédelt. Ahogy belépett az ajtón, egyből kellemes illatok fogadták, ráadásul a hely maga is meglehetősen barátságosnak tűnt. Néhány ember és egyéb létforma ült az asztaloknál, a pultnál meg egy pufók, félvérnek tűnő férfi simogatta hosszú szakállát. Starborn kezdeti aggályai el is szálltak, és jókedvűen odalépett a pulthoz.
– Egy sült traladonbordát kérek, jó fűszeresen.
– Azonnal kész - mosolygott rá a férfi. – Üljön csak le, a droid majd kiviszi önnek.
Rion leült, és valóban nem kellett sokat várnia, tíz percen belül ott gőzölgött előtte a finomság. Jóízűen beleharapott, és örömmel tapasztalta, hogy jól átsült, és tényleg nem spóroltak a fűszerrel, a különböző bolygókról származó különlegességek egyszerre csiklandozták és csípték az ízlelőbimbóit, amitől örömében még a könnye is kicsordult. A Nar Shaddaa éttermeiben nem ehetett ilyen finomat.
Sokáig időzött ott, még repetát is kért, aztán jól elbeszélgetett a pultossal is, akiről kiderült, hogy egyben szakács is. Annyira összebarátkoztak, hogy megadta neki az előbbi traladonborda receptjét is, és megígértette Rionnal, hogy ha újra a Korélián jár, mindenképp nézzen be.
A csempész mosolyogva jött ki az ajtón, és észrevette, hogy már alkonyodik.
– Itt az ideje egy kis ivásnak, aztán holnap „haza” - mondta csendesen csak úgy magának, és megindult.
Meglehetősen messze lévő bárt választott, de nem bánta, mivel korábbi tapasztalatai szerint első osztályú a sörük. Nagyjából két óráig tartott, mire odaért, szóval meglehetősen szomjasan nyitott be az ajtón… Hogy aztán egy fiatal srác a vállába ütközve majdnem elsodorja. Láthatóan maga alatt volt, és valószínűleg észre sem vette őt, Rion kíváncsian nézett utána, aztán a bár belseje felé fordult. Páran még érdeklődve bámulták az ajtót, ahol a srác kiment, de hamar visszafordultak az italukhoz, és kezdtek beszélgetni. Starborn egyet lépett, balra fordította a fejét, és egy szomorúan maga elé meredő lányt pillantott meg.
Már értem.
Ennél jobban nem akart belefolyni a dologba, inkább a pulthoz lépett, és kikért magának egy pohár sört. A lány akkor már kifelé tartott, el is ment mellette, Rion pedig akaratlanul is bánkódást érzett felőle. Hát, fiatalnak lenni már csak ilyen.
Visszafordult a söréhez, aztán az este hátralévő részében lassan iszogatva gondolkozott azon, hogy nem is olyan rossz magányosan élni.
Reggel végre nem fejfájással ébredt fel, egészen frissen szedelőzködött. Megtapogatta a kabátja belső zsebét, a fémhengert érezve nyugodt sóhajjal kiment az ajtón. Lement a földszintre, bekopogott a tulaj lakásába, leadta a kulcsokat, és elindult a dokk felé. A kis táskája szinte súlytalanul pihent a vállán, és azon gondolkodott, hogy a tartalma elférne az egyik zsebében is, kár hurcolnia. Mindene a hajón volt, és élete nagy részét ott is töltötte. Sokszor örült, ha a dokkdíjat ki tudta fizetni, ha egy bolygóra ment, szinte luxusnak számított egy koszos szoba bérlése is, olcsóbban kijött, ha a hajón berendezett hálószobában aludt. Persze, ez az eset nem ilyen volt, mivel előtte nyélbe ütött egy jó üzletet a Mimbanon, és volt pénze. De most, hogy a számlája jelentősen megduzzadt - mivel előre gondolkodva az előző fuvarár nagy részét oda rakta –, ahogy az előző napi készpénztől a zsebe is, úgy gondolta, egy-két hétnyi „szabadság” nem ártana. Bár nem akart nagy luxus helyekre menni, de a Manaan csábítóan hangzott.
A dokknál kifizette a díjat, aztán rövidesen a pilótafülkében üldögélt, biztosan fogva a kormányt, és elhagyta a bolygót. Nem tudta, mikor tér még vissza ide, de azt igen, hogy egyszer biztos. A Korélia szinte vonzotta a csempészeket.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)