Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


A vonat gyorsan robogott a Keleti Város felé, csak néha állva meg egy-egy, útjába eső, kijelölt állomásnál. Utasok jöttek-mentek, szálltak fel, vagy le, de a szerelvény mégsem volt túlságosan zsúfolt. Mintha a mai nap senkinek sem lett volna sietős az utazás. De az egész nem igazán érdekelte az a három személyt, akik a vonat leghátsó kocsijában foglaltak helyet. Helyette valami egészen más izgatta őket, ami miatt szótlanul gubbasztottak.
Alice csak másnap, a vonaton mesélte el a fivéreknek, hogy mit is látott, aminek megvolt a hatása. Az Acél alkimista elszörnyedt, majd legalább tíz percen át azt magyarázta, hogy ezek után semmiképpen sem hagyhatják egyedül a lányt. Úgy tűnt, most még jobban aggódott Alice-ért, mint eddig. Al csak szótlanul bámult maga elé, de a lány tudta, hogy őt is megrázták a hallottak, és ha el tudott volna sápadni, megtette volna. Még jó, hogy a páncélokon nem látszanak érzelmek, de a fekete hajú lány így is érezte a fiatalabb fivérből áradó feszültséget. Miután pedig még az idegen férfiről is említést tett, Ed határozottan kijelentette, hogy Alice sehová sem mehet egyedül, még a mosdóba sem. Bár mindkét fiú tudta, hogy ez utóbbit igen nehéz lesz kivitelezni.
Alice tudta, hogy Ednek és Alnak van elképzelése arról, hogy mi lehetett az a valami, amit az asztalon látott, mert mindkét fiú olyan arckifejezéssel hallgatta a látomás ezen részét, mint akiknek már volt részük ilyesmiben. Habár Al arcán a páncélnak hála nem voltak látható érzelmek, de a lány mégis úgy érezte, hogy a történet ezen része a frászt hozza a fiatalabb fiúra. Azonban rákérdezni nem mert, mert tudta, hogy Ed hogy reagál a kínos kérdésekre, ő pedig nem akart felesleges kockázatot vállalni. De mégis, mintha a hallottak régi, borzalmas emlékeket idéztek volna fel mindkettőjükben. Alice pont ezért nem is forszírozta a dolgot, úgy döntött, ráér később is puhatolózni, ha úgy hozza a sors. Még ő maga sem tette túl egészen magát a tegnap estén, ráadásul hibásnak érezte magát, amiért szó nélkül ment el. Még csak el sem köszönt Envytől, habár hagyott neki egy rövid levélkét, amelyben leírta, hogy Eddel és Allal együtt elhagyják a várost. De az mégsem volt ugyanaz, a lány pedig nem tudhatta, hogy a homonculus mikor lel rá az üzenetére. Bezzeg, ha tudta volna, hogy említett egyén milyen közel is van hozzá jelenleg, akkor nem izgatta volna magát feleslegesen. Így azonban inkább azzal volt elfoglalva, hogy az ablakon kibámulva a tájat nézte, miközben igyekezett rendezni magában az elmúlt hetek eseményeit.

Ed egy szót sem szólt, de lopva néha a lányra pillantott, miközben úgy csinált, mint akit nagyon leköt egy alkímiai kézikönyv, amit a könyvtárból hozott el. Igazság szerint, inkább kilopta, de erről Alnak sem szólt, tudván, hogy az öccse helytelenítené a dolgot. Életében talán először fordult elő, hogy csak bámulta egy könyv nyitott oldalait, de egészen más járt a fejében. Azelőtt addig nem állt volna fel, míg nem végzett a számára érdekes olvasmánnyal, de most jobban aggasztotta, hogy mi köze lehet Alice-nek egy másik országhoz és egy, az ő nevét viselő kislányhoz. De akárhogy is törte a fejét, nem látott összefüggést, hacsak Alice nem volt médium, bár még az Acél alkimista sem hitt ilyen okkult hülyeségben. Ed abban hitt, amit látott, az alkímiában, ami megfogható és ésszel megmagyarázható volt, valamint a tudományban, amit szintén le lehetett vezetni. De az olyasfajta dolgok, mint a jövőbe látás, vagy a szellemidézés, már meghaladták a képzeletét, éppen ezért nem is hitt bennük. Alice-nek is voltak képességei, de azok messze álltak az okkultizmustól, Ed inkább rejtett alkímiai képességként jellemezte azokat magában. A tanáruk, Izumi mondta egyszer, hogy előfordul, amikor valakinek nem szükséges megtanulnia az alkímiát, hanem az valahogy tudat alatt benne van, de néha képtelen használni, vagy irányítani. Ráadásul az alkímia egyes esetekben nem pusztán az anyagátalakításra használatos, hanem sok minden másra is. Talán Alice rejtett képességű alkimista, de hogy ezt megtudják, Dublichba kéne utazniuk, amihez egyik fivérnek sem volt túl nagy kedve. Ugyanis rettegtek a tanáruktól, Izumi Curtistől, aki ugyan nagyon szerette őket, de szigorú volt, ha pedig feldühítették, akkor nem volt menekvés. A fiúk ráadásul nem mondták még meg neki, hogy beálltak a hadseregbe, valamint nem beszéltek a rosszul sikerült humán transzmutációjukról sem. Izumi szívből gyűlölte a hadsereget, az állami alkimistákat meg ha lehet, még jobban, így Ed és Al úgy döntöttek, amíg nem feltétlenül muszáj, addig Dublich közelébe sem mennek. Nem óhajtották még túl fiatalon felvenni a néhai előnevet annak ellenére, hogy tudták, a tanáruk maximum megbüntetné őket, de sosem ártana nekik komolyan és szánt szándékkal.
– Pontosan hová is tartunk? – tette fel a kérdést Alice, amikor a vonat éppen elhagyott egy megjegyezhetetlen nevű állomást. Legalább két órája indultak útnak, és a fiúk elmondása szerint, a vonatút vagy hat órát vett igénybe.
– Először a Keleti Városba – adta meg a választ Al, mivel Ed még mindig úgy tett, mint aki nagyon érdekesnek tartja a kezében tartott könyvet. Holott az elmúlt húsz percben egyáltalán nem lapozott benne. – Utána továbbmegyünk Riesenboolba, ha van olyan szerencsénk, hogy még elkapjuk a mai vonatot.
– Szóval oda megyünk, ahol felnőttetek? – kérdezte a lány, visszaemlékezve, hogy a fiúk már emlegették ennek a településnek a nevét. Al csak bólintott. – És milyen hely?
– Egy kis falu, ahol mindenki ismer mindenkit. Szerintem tetszeni fog – mondta a fiatalabb fivér. – A bátyus úgyis mondta, hogy szükséges már megnézetni az automailjét – pillantott Al a testvérére.
– Nem szükséges! – vágott vissza az Acél alkimista, még mindig a könyvoldalakat szuggerálva. – De ha nem megyünk néha haza, Winry még ideges lesz és utánunk jön. Aztán megnézhetjük magunkat.
– Valld be, hogy aggódsz érte, bátyus – mondta Al, a hangján pedig hallani lehetett, hogy mulattatja a dolog.
– Aggódik a fene! – kiáltott fel mérgesen Ed, miközben becsukta a könyvet, és meglóbálta azt Al előtt. – Mégis miért kéne aggódnom miatta?! Mi vagyok én?! Egyáltalán nem aggódom, azt csinál, amit akar!
Alice meglepetten hallgatta Ed mulatságossá vált kitörését, a szívét mégis valamiféle aggodalommal vegyes féltékenység járta át. A Winry név arra utalt, hogy az illető egy lány, ráadásul talán Ed érez iránta valamit. A lány maga sem tudta, hogy miért is kéne irigykednie egy másik lányra, hiszen közte és Ed között nem volt semmi, csak barátok voltak. Vagy legalábbis még, semmi kézzelfogható nem alakult ki kettőjük között. De inkább nem szólt semmit, csak hallgatta a két fivér pörlekedését, amire már a többi utas is felfigyelt.
– Úgy viselkedtek, mint két éretlen gyerek – jegyezte meg halkan Alice, miközben a hátizsákjából elővette a vázlatfüzetét. A fivérek abbahagyták a veszekedést, és megütközve néztek rá. – Csoda, hogy még senki sem szólt rátok.
– A bátyus mindig így viselkedik, ha Winry szóba kerül – mentegetőzött Al, mire az idősebb fivér csak dühösen felmordult.
– Ki ez a Winry? – kérdezte Alice, miközben ceruzákat vett elő a tolltartójából.
– Egy gyerekkori barátunk, akivel együtt nőttünk fel – mesélte a fiatalabb testvér. – A nagymamájával közösen készítették a bátyus automailjét, azóta pedig ő tartja karban. Imádja az automaileket, meg mindent, ami hozzá kapcsolódik.
– Egy valóságos megszállott – dünnyögte Ed. – Ráadásul durva, és erőszakos. Aztán csodálkozik, hogy senki sem kezeli lányként. Ha valami nem tetszik neki, egyből ordibál és hozzávág az emberhez egy csavarkulcsot.
– Érdekes személy lehet – jegyezte meg óvatosan Alice, majd nekilátott a rajzoláshoz.
Ezek után nem sok szó esett hármójuk között, mindenki elfoglalta magát azzal, amivel tudta. Ed visszatért a könyvéhez, míg Al inkább úgy döntött, jár egyet. Nem mintha elfáradt volna, de úgy gondolta, talán jó ötlet kettesben hagyni a fivérét a fekete hajú lánnyal.

~*~

Envy a két kocsi között elhelyezkedő részről nézte, ahogy a fiatalabb fivér feláll az ülésről, majd elindul egy kisebb sétára. A homonculus megvakarta a tarkóját, majd vállat vonva inkább a másik delikvensre fordította minden figyelmét. Alice biztonságban volt a Bádogkaszni, meg a Törpe társaságában, ezt ő is tudta, bármennyire is idegesítette a dolog. Legszívesebben mindkettőjüket kihajította volna a vonatból, ha az nem járt volna azzal, hogy esetleg a Mestere megorrol rá. Helyette inkább a másik célpontot tanulmányozta.
Frederick ugyanis valóban ott ült a vonaton, az eggyel előbbi kocsiban, kényelmesen elhelyezkedve, a kezében újságot tartva. Ám Envy tudta, hogy a férfi nem olvas, már már vagy egy órája szuggerálta ugyanazt az egy oldalt. Ha nem tartott volna a Mesterétől, a homonculus már régen elroppantotta volna a férfi gigáját, hogy ilyen módon szabaduljon meg a nem kívánt konkurenciától. Persze volt annyi magához való esze, hogy ne akarjon felkerülni a Mestere „ideje megsemmisíteni” listájára, de attól még némi kellemetlenséget okozhatott annak az irritáló féregnek. Pont úgy, ahogy a Töpörtyűvel is tenni szokta, hiszen legszívesebben őt is megölte volna, ha a Mesterének nem lett volna rá szüksége. Alice viszont… Alice más eset volt, nála nem érezte azt, hogy legszívesebben széttrancsírozná, apró szeletekre vágná, vagy hosszas kínzások után megszabadulna tőle. A homonculus valami fura vonzalmat érzett a fekete hajú lány iránt, ami kissé zavarta, de valami furcsa, kifacsart módon még örült is neki. Pedig alapjáraton gyűlölte az embereket, kártékony lényeknek tartotta őket, akik mást sem tudnak, mint fájdalmat okozni egymásnak és ok nélkül gyilkolni egymást. Neki, Envynek mindig volt oka, ha megölt valakit, az áldozatait pedig gondos mérlegelés után szokta kiválasztani.

Envy tudta, hogy Frederick a Keleti Városig váltott jegyet, addig bizonyára együtt utaznak majd Edékkel. Ha a homonculus számításai nem csaltak, akkor a Mitugrász és a testvére valószínűleg Riesenboolba utaznak. Elvégre Alice hol máshol lehetne nagyobb biztonságban, mint egy isten háta mögötti, poros kis faluban. Envy a gondolattól is irtózott, hogy betegye a lábát egy olyan helyre, ahol az az alak is megfordult. De ha mindenki odafelé tart, akkor ő is kénytelen lesz velük utazni. A homonculus mérgesen fújt egyet, majd hirtelen azt látta, hogy Frederick feláll és egyenesen a legutolsó kocsi felé nyíló ajtó felé indul. Envy nem moccant, de amúgy sem keltett feltűnést. Egy átlagos, a húszas éveiben járó férfi alakját öltötte magára, amivel nem rítt ki a tömegből. Frederick úgy ment el mellette, mintha ott sem lenne, miközben a homonculus elgondolkodva nézte, vajon mit akar ez a kókler a legutolsó kocsiban. Elvégre tudhatná, hogy Alice a frászt kapta tőle a bálon is, mikor meglátta. Envy egy pillanat alatt döntött, és még mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna, egy apró, fekete macska oldalgott be puha léptekkel a legutolsó ülés alá. Onnan nézte, ahogy Frederick Alice-ék felé tart, miközben hallgatta a lány és Ed beszélgetését.
– Mondd, Ed, kérdezhetek valami személyeset? – Alice hangján hallatszott, hogy nem egészen biztos benne, hogy fel kéne-e tennie a kérdést.
– Persze – hallatszott az Acél alkimista nemtörődöm hangja. Envy szinte látta maga előtt, hogy a kis Mütyürke megvonja a vállát, ahogy szokta.
– Miért nem hordasz katonai egyenruhát, mint a többiek? – A lány kérdése ártatlan volt, de Ed nem válaszolt.
Envy majdnem hangosan felnevetett, ahogy elképzelte, milyen meglepett képet vághat most a szőke. Ő persze tudta a választ, miszerint az Acél alkimista azért nem hordja a hadsereg kék színű egyenruháját, mert nem volt a méretében. Hiába, törpeméretben úgy tűnik, nem tartanak raktáron egyenruhát. De mivel nem akarta elárulni magát, a homonculus csak magában hahotázott, miközben le sem vette a szemét Frederickről. A férfi egyre közelebb ért Alice-ékhez, így cselekednie kellett. Amilyen gyorsan csak tudott, végigsurrant az ülések alatt, majd még éppen a megfelelő pillanatban ugrott egy nagyot, egyenesen a lány nyakába, aki ettől felsikított, és kis híján leesett a padlóra, szétszórva mindent, ami az ölében volt. Envy a szeme sarkából látta, ahogy Frederick azonmód megfordul és elindul vissza a saját helyére. Ezek szerint az akció sikeres volt, és már éppen örült volna, amikor egy meglehetősen hűvös kéz ragadta meg a grabancát és emelte fel. Oda sem kellett néznie, hogy tudja, a Mitugrász kapta el, mire vergődni és nyávogni kezdett, próbálva megharapni, vagy megkarmolni a fiút.
– Ed, ereszd el! Nem látod, hogy szegény meg van ijedve? – szólalt meg Alice, majd kiszedte Ed kezéből az állatot. – Szegény kis cica, na, jól van, jól van, nincs semmi baj. Nem akartak téged bántani. – Alice megsimogatta a macskát, amely máris bújt és dorombolt, ahogy csak tőle telt.
Alice-t persze nem ejtették a fejére. Két másodpercbe sem telt, hogy rájöjjön, az ölében doromboló fekete bundás cica valójában Envy, de okosan nem szólt egy szót sem. Bár nem értette, hogy a homonculus miért csak most mutatkozott, mindenesetre örült, hogy itt van. Mert ez azt jelentette, hogy vagy olvasta az üzenetét, vagy pedig már eleve tudta, hogy ő és a fiúk ma elutaznak. És Envyt ismerve, inkább az utóbbiról lehetett szó.
– Egy cica! – hallatszott Al hangja, mire mindannyian felnéztek. – De aranyos! Bátyus, ugye…
– Szó sem lehet róla! – közölte Ed ellentmondást nem tűrő hangon, elejét véve a szokásos „ugye megtartjuk, hiszen nincs hová mennie” könyörgésnek. – Tudod, hogy nem tudnánk róla gondoskodni, ha folyton úton vagyunk. És egyébként is, lehet, hogy van gazdája.
– Szépen ápolt bundája van – jegyezte meg Alice, Envy füle tövét vakargatva, aki kényelembe helyezte magát a lány ölében és halkan dorombolt. – Szerintem egyszerűen felszállt valahol, és majd ha meggondolja magát, akkor hazamegy. A macskák igen független lények, nem lehet őket csak úgy megszelídíteni, ugye, cicus? – duruzsolta a homonculus fülébe. – Oda mennek, ahová akarnak és ritkán hűségesek.
Envy egy szót sem szólt, csak fészkelődött egy kicsit és behunyta a szemét, élvezve a kényeztetést. Ráadásul így szemmel tarthatta a lányt, és biztos volt benne, hogy Frederick sem távozik a következő állomásnál. Ed közben felszedte Alice földre hullott dolgait, majd a lány mellé pakolta őket. Aztán a macskát nézte, és támadt néhány őrült gondolata, de azokat elvetette. Elvégre, ez csak egy macska volt, nem maga az ördög, vagy egy homonculus. Végül annyiban hagyta a dolgot, és hagyta, hogy a lány és Al becézgessék a cicát, aki ezt úgy tűnik, egészen jól hagyta.

~*~

Kora délután érkeztek meg a Keleti Városba, és mikor leszálltak a vonatról, megtudták, hogy csak este hatkor indul a csatlakozás Riesenbool felé. Alice örült neki, hogy nem kell újabb órákat a vonaton töltenie, mert azon kívül, hogy egy kicsit ő is kinyújtóztatta a lábát – aminek az ölében heverő homonculus nem nagyon örült –, nem nagyon mozgott. Már el volt gémberedve a sok üléstől, így kifejezetten örült neki, hogy megmozgathatja a tagjait.
– Mi legyen a macskával? – kérdezte Al a lány kezében doromboló Envyre mutatva.
– Nem a mi dolgunk – vont vállat Ed. – Alice, szerintem ereszd el! A pályaudvar környékén mindig akad egy rakás egér, meg madár, így biztosan nem fog éhen halni.
– Talán tényleg jobb lesz így – vélte a lány, majd letette a cicát a földre, mire az egyből kéredzkedett volna vissza vissza Alice karjaiba. – Nem, nem cicus! Nem jöhetsz velünk, te is tudod. Menj szépen haza, már biztosan várnak. – Alice megpaskolta Envy fejét, ami amaz szemrehányó tekintettel viszonzott, majd Edék után indult.
Envynek nem tetszett a dolog, de így legalább Alice biztonságosan megérkezett a Keleti Városba. Azonmód Frederick után kezdett nézelődni, akit meg is pillantott. A férfi a trió után eredt, de olyan távolságban, hogy még a híres Acél alkimista se láthassa meg. Envy alakot váltott a tömegben, ahol senkinek sem tűnt fel a dolog, majd a férfi nyomába eredt.

Ed, Al és Alice az egyik közeli étterem felé vették az irányt. Al ugyan nem tudott enni, de a másik két fiatal már alaposan megéhezett a hosszú úton, ideje volt enniük valamit. Az étterem kicsi volt, barátságos és nem túl drága, bár Ed nem mindig bánt csínján a pénzzel. Envy követte őket, amikor látta, hogy Frederick is az étterem felé tart. Szerette volna megakadályozni, hogy a lány meglássa a férfit, de ehhez le kellett volna ütnie, vagy más módon kárt tennie benne. Ráadásul azzal csak feltűnést keltett volna, mivel elég sokan jártak az utcán a jó idő és a kora délután miatt. Így nem tehetett mást, mint hogy várt, hátha Fredericknek van annyi esze és nem mutatja meg magát Alice-nek. Persze nem tudhatta, hogy a lány az idegenről is beszámolt-e a Mitugrásznak, és ha igen, vajon mennyit mondott.
Ed és a többiek az egyik ablaknál foglaltak helyet, majd hamarosan meg is kapták az étlapot. Alice vidáman csevegett Allal, majd neki is feltette ugyanazt a kérdést, amit már Ednek.
– Te, Al, a bátyád nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy miért nem hord egyenruhát – mondta ártatlanul Alice, mire Ed arca kezdett szép vörös színt ölteni.
– Hát… szóval… – Al idegesen tekintett a fivérére, aki úgy tett, mintha nagyon lekötné az étlap tanulmányozása. – Az a helyzet, hogy… nem volt a méretében, amikor felvették – bökte ki végül a páncélba zárt fiú. Ed úgy tett, mintha nem hallana semmit, de egyre jobban szorongatta azt a szerencsétlen étlapot.
– Komolyan?! – kérdezte Alice, a hangjából pedig nem lehetett tudni, hogy a dolog vajon mulattatja-e, vagy nem tudja elhinni, hogy ennyi az egész. – És később sem csináltattak?
– Az ezredes szerint… a bátyus nem elég… – kezdte Al, de Alice a fejét rázta, hogy jobb, ha ki sem mondja, hacsak nem akarnak egy újabb Ed-szintű kifakadást.
– Értem – biccentett a lány. – Kár, pedig megnéztelek volna egyenruhában. Tuti, hogy jól állna rajtad.
– Gondolod? – kérdezte Ed, óvatosan kinézve az étlap mögül. Arcán csodálkozással vegyes öröm volt látható, mint aki teljesen megkönnyebbült a dologtól.
Alice éppen válaszolni akart, amikor véletlenül az ajtó felé fordult, és a gyomra összeugrott. Ugyanis az a férfi sétált be az étterembe, akit előző este a bálon is látott. Rossz érzése támadt vele kapcsolatban, és egy pillanatra úgy érezte, a nevét is tudja. De az egész mindössze egy pillanatra suhant át a fején, és mielőtt megragadhatta volna a kósza gondolatot, az már el is illant a semmibe. Aztán a férfi felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett, Alice-nek pedig döbbenten esett le, hogy ez az egész nem véletlen. A férfi követte őket! Ettől a gondolattól pedig forogni kezdett vele a világ, és mielőtt még bárki reagálhatott volna, ő felállt, majd határozott léptekkel elindult az idegen felé. Elhatározta, nem fogja hagyni, hogy bárki megfélemlítse. Ezúttal nem.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)