Utolsó lélegzetig írta: NymphaTonks

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Tonksnak fogalma sem volt, merre rohan.
Olyan volt, mintha egy teljesen más világba csöppent volna, idegennek hatott, és végtelenül elveszettnek érezte magát benne. A Roxfort folyosói egyáltalán nem voltak olyanok, mint régen. A zord kőfalak most már nem hordozták az otthon végtelen szeretetét, mint akkor, mikor legutoljára itt járt. Akkor még nevetett is, erre tisztán emlékezett, most azonban olyan érzése volt, mintha soha életében nem járt volna itt. A labirintusszerű folyosók is mintha megnyúltak volna, bezárva őt ide, ebbe a végeláthatatlan ördögi körbe, és hiába szaladt bármerre, nem jutott ki belőle.

Por, füst, vér és a rothadás szaga terjengett mindenhol, a halál teljességgel körbeölelte a kastélyt. A hatalmas falak valahányszor megremegtek, mikor nagy erejű varázslat találta el őket, mintha ők is megijedtek volna az ostromtól, mégsem menekültek, hiszen nem hagyhatták cserben az oly sok évig otthonuknak szolgáló Roxfortot. Mindenfelől kiáltások záporoztak, amikhez halálhörgések társultak, a repkedő átkok fénye tűzijátékként hatott az éjszakában.

Tonks félt. Egész testében remegett, a félelem felkúszott a gerincén, beleivódott a bőrébe, gombócot formált a torkában, amitől úgy érezte, menten megfullad. Hiába próbált megszabadulni tőle, a rettegés még inkább a hatalmába kerítette. Részt vett már néhányszor kisebb-nagyobb összetűzésekben, de azok semmik voltak ehhez képest. Itt most már sokkal nagyobb volt a tét, mint akkor, ez már teljesen más. Vagy ők nyernek, vagy Voldemort. Vagy mind meghalnak, vagy túlélik, és egy jobb világot teremtenek majd a jövő generációjának.

Erre a gondolatra Teddy jutott az eszébe. Vajon mit csinálhat most a kisfia? Vajon sír érte? Amikor eljött, még békésen aludt, még arra sem ébredt fel, hogy az édesanyja a kiságya fölött zokogva megsimogatja a fejét, aztán Andromeda kiabálásait elengedve a füle mellett, távozott. Aggódott Remusért, ezt nem tagadta. Amikor a férfi elmondta neki, hogy mennie kell, térden állva könyörgött neki, hogy maradjon. Ha nem mi magunkat, akkor ki védjen meg minket, Nymphadora? – kérdezte, ahogy gyengéd csókot nyomott a homlokára, majd elment. Tonks pedig nem tehetett mást, csak várt, de miután hosszú órákat ült meredten a kisfia ágya mellett, nem bírta tovább, és ő is eljött. Felelőtlenség volt, ezt belátta, hiszen megígérte Remusnak, hogy nem tesz meggondolatlanságot, és hogy nyugton marad, míg ő nem üzen neki, hogy jól van. Csakhogy Tonks nem tudta kiverni a fejéből azt, hogy mi lesz, ha nem Remus üzen neki, hanem valaki más azért, hogy elmondja, a férje nem élte túl a csatát. Nem, ebbe bele se mert gondolni. Nem hagyhatta, hogy Remus egyedül jöjjön, egyedül harcoljon, ő pedig otthon kuksoljon, és a másodperceket számolja, hogy mikor ér véget már ez az egész. Nem tudott mást tenni, nem tehetett mást, el kellett jönnie, látnia kellett Remust, tudnia, hogy él és nincs baja.

Magában folyton ugyanezt mantrázta: jól van, él, nincs semmi baja, jól van… Azonban most, hogy megtudta, senki nem tudja, merre van a férje, még inkább kétségbeesett. Semmi más nem érdekelte, csak az, hogy megtalálja Remust. Remegett, valahányszor meglátott egy halottat, mindenkiben Remus arcát vélte felfedezni, és amikor rájött, hogy nem ő, minden alkalommal egy aprócska darab lehullott a szívére nehezedő kőről.

Most azonban fogalma sem volt, merre rohan, csak azt tudta, hogy meg kell találnia a férfit. Párszor útját állta egy-két halálfaló, ám ő azon nyomban elkábította őket. Az adrenalin úgy zubogott az ereiben, hogy néha, alig csak egy másodpercre is, de sikerült legyűrnie a félelmét. Merlinre, hiszen auror volt! Nem azért tanult annyit, hogy most a félelemtől remegő térdekkel elbújjon az egyik mélyedésbe, várva, mikor bukkan fel a férje, és mikor ér véget az egész. Neki is éppúgy harcolnia kell, mint bárki másnak, és ha kell, hát akkor az életével fizet!

A következő pillanatban, ahogy befordult a sarkon, észrevette Remust, amint két halálfalóval harcolt éppen. Az egyiket felismerte: Dolohov volt az. Az, hogy életben találta a férjét, hatalmas megkönnyebbülés volt számára – a szikla legördült a szívéről, helyébe pedig a tettvágy és a mérhetetlen harag költözött az ellenség iránt. A dühtől lángolt az arca, és szaladni kezdett feléjük. A pálcáját magasra lendítve elharsogta az első átkot, ami eszébe jutott, és egyszerre terítette le a varázsló mindkét ellenfelét.

Remus erre gyorsan megpördült, és ösztönösen ráemelte a pálcáját, ám mikor meglátta, hogy ki áll előtte, elakadt a lélegzete.

– Nymphadora – suttogta alig hallhatóan, és a döbbenettől elkerekedtek a szemei, ám többet már nem mondhatott, ugyanis a boszorkány azon nyomban a karjaiba vetette magát, és szorosan átölelte.

– Merlinre, annyira aggódtam érted! – Tonks magához szorította a férfit, és esze ágában sem volt elengedni, még akkor sem, mikor érezte, hogy Remus hosszú másodpercek után sem reagál a váratlan mozdulatra. Most nem érdekelte senki és semmi, csak az, hogy a férje életben van, és látszólag semmi baja. Azonban a következő pillanatban megérezte Remus kezét, ahogy durván ellökte magától, majd megragadva a vállát megrázta.

– Megőrültél?! – kiáltott rá Remus. A szemei lángoltak a dühtől, az arca kivörösödött, a haja csapzottan hullott a szemébe. – Mégis mi a fészkes fenét keresel itt?!

– Remus…

– Azonnal tűnj el innen! Menj haza Teddyhez, most rögtön! Még bajod eshet!

Tonks azonban lerázta magáról a férfi kezét, és most ő volt az, aki ellökte magától a férjét. Nem erre a fogadtatásra és reakcióra várt.

– Auror vagyok, tudok vigyázni magamra! – kiáltotta a levegőt kapkodva, azonban Remus elutasítóan megrázta a fejét.

– Nem, te most nem egy auror vagy, hanem egy édesanya, akit vár otthon a fia!

– És te egy édesapa, akiért a családja borzasztóan aggódik! – Tonks, hogy nyomatékosítsa a szavait, megbökte a férje mellkasát. A következő pillanatban egy hatalmas robbanás rázta meg a folyosót. A falakról kövek és törmelék hullott alá, a portól kavargott a boszorkány gyomra. Érezte, amint a férfi elkapja a karját, és behúzza őt egy biztonságosnak látszó mélyedésbe. Csak most vette észre, hogy Remus karja csupa vér, és minden egyes mozdulat után megrándul az arca fájdalmában.

– Figyelj rám, Dora…

– Ó, te jó ég, mi történt a karoddal?

– Azzal most ne törődj! Nézz rám, kérlek. – Remus két kézbe fogta az arcát, és mélyen a felesége szemébe nézett. Most az egyszer örült volna, ha Tonks abbahagyja a makacskodást, és végre szót fogadna neki. – Jól vagyok, érted? Semmi bajom! Vérfarkas vagyok, egész életemben veszélyes helyekre jártam, az életemet kockáztattam a Rendért, és…

– De ez most más! – szakította félbe hevesen Tonks. – Most itt vagyok neked én, és itt van nekünk Teddy! Vannak, akik aggódnak is érted, Remus!

– Tudom, tudom… De hallgass végig! Menj haza, Dora, könyörgöm! – Remusnak megremegett a keze, ahogy óvatosan letörölt egy könnycseppet a nő arcáról. – Ha… ha történik is velem valami… ha netalán tényleg nem élném túl, akkor mondd meg a kisfiunknak, hogy ki volt az édesapja, és hogy érte halt meg. Ha majd nagy lesz, megérti. Mondd el, hogy mennyire de mennyire szerettem őt, jó? De ha veled történik valami, akkor abba belehalnék. Teddy engem még tud nélkülözni, ha meghalok, de téged nem. Neki most az édesanyjára van szüksége igazán. Ne nehezítsd meg a dolgomat, kérlek! Menj haza, hogy biztonságban tudhassalak!

– Remus… – Tonks nem tudta befejezni, ugyanis a férfi sietve előrehajolt, és egy gyors csókot nyomott az ajkára.

– Menj! Szeretlek, Dora, mindennél jobban, de most menj, míg nem késő!

Tonks érezte, hogy menten elsírja magát. A szemét ellepték a könnyek, megmozdulni sem volt képes. Dühös volt, de ő maga sem tudta volna megmondani, miért. Itt akart maradni, harcolni szeretett volna, és közben figyelni Remust, nehogy valami történjen vele… Nem bírt tovább otthon maradni tétlenül, de be kellett látnia, hogy a varázslónak igaza van. Akármennyire is fájt ez az egész, végül mégis engedett, és bólintott. Még egyszer utoljára megérintette Remus arcát, majd kilépett a mélyedésből, és már készült is, hogy elrohanjon, ám éppen csak, hogy megfordult, egy átok suhant el a füle mellett, és a falnak csapódott. Az átokhoz egy gúnyos kacagás is társult, majd pedig a porfelhőből előlépett Bellatrix Lestrange.

– Ó, nocsak, kit látnak szemeim! – kiáltott fel diadalittasan, és meglóbálta a pálcáját. – A kedvenc rokonom és az ő kis nyomorék vérfarkasa! Két legyet egy csapásra, ezt a szerencsét!

Tonks arcizma megrándult, ahogy szembenézett Bellatrixszal. Milyen régóta vágyott erre a pillanatra! Meg sem tudta számolni, hányszor álmodta azt éjszakánként, hogy szemtől szemben áll Sirius gyilkosával, és azokban a percekben a bosszún kívül semmi másra nem vágyott. A düh egy újabb adrenalin lökettel árasztotta el a testét, a keze megremegett, ahogy előrevonta a pálcáját.

– Az enyém az öröm, mert van még némi leszámolónk egymással!

– Számítottam erre a fogadtatásra – vigyorgott Bellatrix.

Tonks ajkán már ott volt az átok, azonban Remus hirtelen elkapta a karját, és a háta mögé tolta, mire a nő kis híján elesett. Remus kitárta az egyik karját, a másikban a pálcáját a halálfalóra emelte, készen arra, hogy a testével védje a feleségét.

– Mit szólnál, ha inkább én hívnálak ki párbajra? Sirius halálát még amúgy sem sikerült megbosszulnom!

Bellatrix mosolya még szélesebb lett.
– Hamarabb megöllek, mintsem azt gondolnád, vérfarkas! Ennyire szeretnéd követni a te Siriusodat a sírba?

Remus felmordult, és támadásba lendült, azonban a boszorkány minden átkot kivédett. Tonks is nekilendült, és készségesen szórta a varázslatokat a nőre. Minden dühét, elkeseredettségét és küzdésvágyát belesűrítette az átkaiba, azonban ez még mindig nem volt elég. Ám a következő pillanatban egy átok hátulról Remusnak csapódott, mire a férfi felkiáltott, és arccal a földre bukott.

– Remus! – sikított fel Tonks, és amikor hátranézett, Antonin Dolohov villogó szemét látta.

Remus felnyögött, és négykézlábra emelkedett, majd nagy nehezen felállt. A karja még jobban vérzett, mint azelőtt, minden egyes mozdulatára vércseppek hulltak a földre, azonban nem törődött vele. A bal kezébe fogta a pálcáját, és Dolohov felé fordult.

Tonks hátrált néhány lépést, ám azonnal nekiütközött Remusnak. Kitartott pálcával álltak mindketten, aztán Tonks megérezte, amint Remus a szabad kezével megérinti az övét.

– Maradj mellettem – hallotta a hangját, és mintegy vezényszóra, egyszerre lendültek támadásba.

Bellatrix nevetésének hallatára Tonks hátán a hideg futkosott. Összepréselt ajkakkal védte ki az átkokat, amiket a boszorkány szórt rá, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a sértegetéseket, amiket a nő a fejéhez vágott. Próbált Teddyre gondolni, arra, hogy otthon várja őt, neki pedig minél hamarabb haza kell érnie. Nem halhat meg!

– Azt hiszed, legyőzhetsz, te szajha?! – Bellatrix már a harmadik gyilkos átokkal próbálkozott, azonban Tonks azt is egy furfangos mozdulattal kikerülte. – Te, aki meggyaláztad a családomat! Hogy mertél egy vérfarkassal hálni? Miután megöllek, megölöm a vérfarkaskölyködet is!

– Csak nehogy a végén még forduljon a kocka, és én legyek az, aki végül megöl téged! – kiabált vissza elszántan a nő, ám a következő átkot nem tudta kivédeni. Egyenesen a vállának csapódott, és a mély vágásból őrült tempóban folyni kezdett a vér. Tonks hátratántorodott, a bokája megbicsaklott, ahogy rálépett a törmelékdarabokra, a pálca pedig kis híján kiesett a kezéből. Kiáltás szaladt ki a száján.

– Na, már elég legyen a játékból! – dühödött fel Bellatrix, és kapva az alkalmon, meglendítette a pálcáját. – Avada Kedavra!

Zöld fény villant, és egyenesen Tonks felé száguldott.

– Dora! – kiáltott fel hirtelen Remus, majd a földre lökte a nőt. Az átok a mögöttük levő falnak ütközött, mire az megremegett, és törmelék hullott alá.

– Vigyázz! – sikított fel Tonks, és ösztönösen összegömbölyödött, mire Remus rávetette magát, és magához szorította őt. Tonks még hallotta, amint a kőfal hatalmas robajjal leborul, egyenesen rájuk. Teddyre gondolt, a kisfiukra, akit cserben hagyott. A sötétség átölelte őt, ringatni kezdte, letörölte a könnyeit, és még mielőtt magával vitte volna mindkettejüket a fény felé, még elsuttogott egy utolsó, halk varázsigét.

*


Kiáltozásra ébredt. Kövek csikorogtak körülötte, a por tornádóként örvénylett, szinte már fojtogatta, mire hangosan köhögni kezdett. Hallotta, hogy valaki a nevén szólongatja, de nem volt ereje reagálni rá.

Fogalma sem volt, hol van, vagy hogy egyáltalán mi történt vele. Mintha kiszakadt volna a testéből. Percek teltek el, aztán tompa fájdalmat kezdett érezni, ami végigszáguldott az egész testén. Sikoltani szeretett volna, de képtelen volt rá, a por belement az orrába, alig kapott levegőt tőle.

– Tonks? Hallasz engem? – Kingsley Schaklebolt mély hangjától megborzongott, és sűrű pislogás közben kinyitotta a szemét. Először csak elhomályosodott pontokat látott, aztán a kép összeállt, és megjelent előtte Kingsley és Harry arca. Mindkettőjük tágra nyílt szemekkel bámult rá.

– Harry? – nyögte válasz gyanánt.

– Él! – kiáltott fel erre Harry. – Életben van!

A kiáltásra megfájdult a feje, mire felszisszent. Erre már több arc is a szeme elé kúszott, látta Hermionét és még néhány rendtagot. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak. Hirtelen minden kép kitisztult, és úgy tódultak a fejébe az emlékek, mintha egy gát szakadt volna át. Emlékezett Bellatrixra és az átkára, majd a rájuk boruló falra, és Remusra, amint a testével védi őt.

– Minden rendben van most már. Vége van, senki nem fog bántani. Elviszünk a gyengélkedőre, jó? – mondta Kingsley, és már nyúlt is volna, hogy felemelje őt a hordággyal együtt, amire fektették, de Tonks megdermedt, és elkapta a karját.

– R-remus – nyögte, ám alig tudott megszólalni. A tüdeje szinte már égett. – Hol van…?

A tekintete Harryre siklott, aki elhúzott szájjal Kingsley-re pillantott. A férfi arca komor volt.

– Sajnálom, Tonks – mondta halkan, és kiegyenesedett. Tonks követte a pillantását, és ahogy oldalra fordult, észrevette a férjét, néhány méterre tőle. Ugyanolyan hordágyon feküdt, mint ő, mozdulatlanul.

– Ne – suttogta, és megpróbált felülni, de az egyik rendtag visszanyomta őt.

– Tonks, azonnal el kell látnunk a sérüléseidet, különben…

– Remus! – sikoltotta most már a boszorkány, és ellökte az őt visszatartó kezet, mire egyre többen nyúltak feléje, hogy visszatartsák.

– Hagyjátok! – dörrent rájuk Harry. A rendtagok összerezzentek, és elhúzódtak a hordágytól. Tonks Harrybe kapaszkodott, mire a fiú felsegítette őt, és szorosan tartotta, míg odabotladozott a férjéhez. Ahogy Tonks megpillantotta Remus színtelen arcát, a szakadt ruhájára száradt vért, minden erő kiszaladt a lábából. Térdre rogyott mellette, és föléje hajolt, majd finoman, remegő kézzel megsimogatta az arcát. A férfi bőre jéghideg volt.

– Remus? – suttogta, de a hangja elcsuklott. A rendtagok egy csapásra elcsendesedtek. – Remus, kérlek… Azt mondtad, minden rendben lesz, hogy nem lesz semmi bajod… Megígérted, hogy hazajössz. Megígérted!

Tonks arcán lefolyt az első könnycsepp, és a férfi bőrére hullott. Még hallotta, hogy mögötte valaki felzokog, de nem tudta volna megmondani, ki az. A külvilág lassan megszűnt körülötte, nem látott mást, csak a férje arcát, a sebhelyeket, a kisimult vonásokat… Nem bírta tovább nézni. A homlokát a mellkasának támasztotta, és felzokogott.

Ha nem jött volna ide… Ha szót fogadott volna, és inkább otthon maradt volna, akkor Remusnak nem kellett volna megmentenie őt. Akkor nem ugrott volna azonnal rá, hogy a testével védje a kőtörmelékektől, feláldozva saját magát azért, hogy ő életben maradhasson.

Kiáltani szeretett volna. Meg akarta ragadni Remust, és addig rázni, míg fel nem ébred, az arcába akart üvölteni, hogy most azonnal keljen fel, és ölelje át őt, mert nem képes tovább létezni nélküle. Miért nem vittél engem is magaddal? Miért hagytál itt?

Érezte, ahogy egy kéz nehezedik a vállára, de ő eltolta magától.
– Hagyjatok! – kiáltotta elkeseredetten. Ám éppen csak hogy kimondta, egy emlék villant fel előtte. Érezte a férje testét, ahogy ránehezedik, védve őt a lehulló kövektől. Emlékezett, hogy még látta Remus válla fölött, ahogy nagy robajjal leomlik a fal, mire megszorította a pálcáját, és elsuttogott egy varázsigét. Gyenge védőbűbáj volt, de mégis érezte, ahogy a mágia végigpulzált az erein. Használnia kellett valamit!

A felismerés ereje végigsöpört rajta, és felemelte a fejét.
A könnyei szinte azonnal elapadtak, ahogy a fülét a mellkasához nyomta, mialatt ujjaival kétségbeesetten tapogatózott a férje pulzusa után. Gyerünk már! És ekkor meghallotta. Gyenge dobogás volt, pulzusa is csak alig érzékelhető, de bár jelezte, hogy életben van. Élt!

Legszívesebben kiáltani szeretett volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Ismét megérezte a kezet a vállán, és Harry hajolt oda hozzá.

– Tonks, most már… – Ahogy a tekintete találkozott a boszorkányéval, elharapta a mondatot, és Remusra pillantott.

– Él – lehelte alig hallhatóan, és ő is a férfi pulzusához kapott, majd a következő pillanatban felkiáltott. – Életben van!

A Rend tagjai azonnal ott termettek, és Tonks érezte, ahogy Kingsley elhúzza a férje mellől. Nem volt ereje ellenkezni, belekapaszkodott a varázsló karjába, és a talárjába temette az arcát. Kingsley átkarolta őt, és lassan botladozva megindultak a nagyterem felé, mialatt a férfi nyugtató hangon a fülébe mormogott. Tonks egész testében remegett, édes fájdalom járta át, és nem bírta tovább; ismét újult erővel tört rá a zokogás, azonban a könnyei ezúttal örömkönnyek voltak.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)