A sírból üdvözöl írta: NymphaTonks

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Naya hosszasan állt a tükör előtt, ám az alak, aki visszanézett rá, nem ő volt. A tejfehér bőr, az a rengeteg sérülés, a kiálló csontok... Naya nem ismert magára. Nem volt ilyen sápadt bőre, nem tarkította a testét ennyi seb, sőt, nem volt ilyen csontsovány.

De most már úgyis mindegy, nem? Már nem számít a külseje. Már semmi sem számít, csak az, hogy feláldozta a teljes életét egy olyan cél érdekében, amely sosem létezett. Naya két kézzel a hajába markolt erre a gondolatra. Mégis hogyan lehetett ennyire ostoba? Hogyan vehette be ezt az egészet? Annyira elvakította őt a fájdalom és a bosszúvágy, hogy észre sem vette, mibe keverte magát. Az élete értelme egyik pillanatról a másikra elillant. Eltűnt, akárcsak a régi Naya. Az a Naya, aki még tudott őszintén mosolyogni, aki imádott élni, aki boldog volt úgy, ahogy volt... Akinek nem kellett semmi más, mert úgy érezte, mindene megvan.

Néha hiányzott a régi énje. Néha nagyon szerette volna visszakapni azt, aki régen volt. Nem akart az lenni, aki. Elege volt saját magából, gyűlölte azt, akivé vált, és mégsem tudott megszabadulni tőle. Nem tudta kiszakítani magából a rosszat. Eggyé vált vele. Ő maga lett a megtestesült gonosz.

– Ki vagy te? – suttogta alig hallhatóan, ahogy megérintette a tükröt. Másodpercek sem teltek el, máris érezte, ahogy a düh végigáramlik a testében. Ott pulzált az ereiben, egyre csak duzzadt a szívében, egészen addig, míg...
A tükör ripityára törött szét, ahogy Naya teljes erőből rávágott. Szilánkok repkedtek mindenfelé, belefúródtak a bőrébe, vérző nyomokat hagyva maguk után. Figyelte, ahogy az apró vércseppek lefolynak a bőrén, és kis tócsában gyűlnek össze a lábujjainál. Tetszett neki ez a gyönyörű vörös szín, és hirtelen elkapta a vágy, hogy még többet lásson belőle. Felkapta az egyik nagyobb szilánkdarabot, a karjához illesztette, és durván a bőrbe vágott. Az ér szinte azonnal felszakadt, és a sötétpiros vér az arcába fröccsent, mielőtt bugyogva lefolyt volna a karján.

Jóleső érzés töltötte el, és hosszú sóhaj szaladt ki a száján. A szilánk kiesett a kezéből, ő pedig elmerült a mámorban.

* * *


Naya hirtelen ébredt fel. Felnyögött, és a karjához kapott, majd megérintette azt a pontot, ahová az álombeli énje beledöfte a szilánkot.
Csak egy rémálom volt. Egy újabb kísértet, ami a nyomába szegődött, és ami nem hagyott egy pillanatnyi nyugtot sem neki. Bármerre is fordult, bármit is csinált, a kísértet mögötte volt; nem tudott nem rá gondolni. Sóhaj szaladt ki a száján, ahogy felült az ágyban. Csak ekkor vette észre, hogy teleizzadta a pizsamáját. A hajába túrt, mire vérvörös tincsek hullottak a szemébe.

Fogalma sem volt, hány óra lehet. A reggelire még emlékezett, meg arra, hogy délben még Paullal beszélt telefonon, majd miután kinyomta a hívást, lefeküdt az ágyba, és egyszerűen elnyomta őt az álom.
Paulra gondolt és a meghívására egy esti találkozóra. Naya igent mondott. Nem vágyott másra, csak arra, hogy végre kimozdulhasson ebből az átkozott börtönből, aminek a láncai minduntalan visszahúzták őt ide.

Egy teljes hét telt el azóta a bizonyos éjszaka óta, ami gyökeresen megváltoztatott mindent. Amikor nem számított már, hogy a paróka is lecsúszik a fejéről, és kiderül a titka.
Paul egyszer sem kérdezett rá a dologra, pedig Naya sejtette, hogy a férfi tudja. Sőt, szinte már biztos volt benne, hiszen valahányszor találkoztak, Paul ujjai a derekába martak, csókjai pedig durvák és érdesek voltak. Minden érintéssel fájdalmat okozott neki, de Naya egyszer sem ellenkezett. Csak egy dolog járt a fejében; megérdemli.

* * *


Paul hosszasan állt a tükör előtt, ám az alak, aki visszanézett rá, nem ő volt. Mintha csak egy idegen bámult volna vissza rá, karikás szemekkel, hamuszürke arccal, végtelenül fáradt tekintettel... A szarkalábak a szeme alatt és a ráncok a homlokán egyre mélyebbek lettek. A mindeddig fiatalos, szigorú arc eltűnt, helyébe pedig valaki teljesen más lépett, aki távol állt tőle. Ismerős idegennek tűnt számára a saját arca.

Kinyújtotta a karját, és az ujjbegyével megérintette a tükör sima felületét.
– Ki vagy te? – kérdezte saját magától. Az arc ajka ugyanúgy mozgott, mint az övé, suttogását viszont elnyelte a csend.

Paul nem bírt tovább magára nézni. Elfordította a fejét, és egy hosszú sóhajjal a tükörnek vetette a hátát. Úgy érezte magát, mint egy szellem. Egy eltévedt, bolyongó lélek, amely keresi a nyugalmat, de sosem leli meg. Egy olyan lélek, amely beszorult a két világ közé. Béklyóknak érezte a saját testét, minden egyes porcikája egy erős láncszem volt, amely visszahúzta őt egy olyan világba, ahová semmiképp nem tartozott.

Paul mindig is érezte ezt. Hogy nem idevaló, hogy a világ dolgai egyszeribe csak idegenné váltak előtte, ő pedig nem tudott megbarátkozni velük. A szabadulás gondolatát azonban mindeddig elzárta az elméje legsötétebb, legmesszibb zugába. Most viszont olyan intenzívebbé vált a szabadság utáni vágy, amit még soha nem tapasztalt. Belülről feszítette őt, percről percre egyre nagyobb és elviselhetetlenebb fájdalmat okozva ezáltal. Mintha csak egy vulkán lenne, amelyben ott izzik a magma.

És amely nemsokára ki is törhet.

* * *


Paul Cooper maga volt a pontosság. Naya agyán ez a gondolat futott át, mikor meghallotta a kopogást az ajtón, és az órájára pillantott. Kereken hét óra volt, vagyis a megbeszélt randevú kezdete.
Naya az erre az alkalomra vásárolt krémszínű ruhájában nyitott ajtót, és tettetett vidámsággal mosolygott a küszöbön álló nyomozóra.
– Kár, hogy csak most látlak először zakóban – jegyezte meg, ahogy végignézett rajta, majd felemelte a kezét, és kisimított egy aprócska ráncot a férfi ingjén. – Roppant elegáns vagy így.

Paul szája széle megrándult.
– Téged sem kell félteni, már ami a szépséget illeti. – A tekintete csak egy pillanatra időzött el a formás idomokat kiemelő ruhán. A vállára omló tűzvörös tincsek valósággal vonzották a tekintetét. Naya sokkalta gyönyörűbb volt így, mint parókában. Már nyitotta is volna a száját, hogy megkérdezze, valóban ez-e a valódi haja, azonban Naya megelőzte a válaszadásban.

– Ma este igyekszem a valódi énemet hozni.

A nyomozó bólintott, majd a karját nyújtotta. Naya belekarolt, majd miután bezárta az ajtót, együtt indultak el az autó felé. Paul nem tudta kiverni a fejéből a nemrég elhangzott mondatot. Valamiképp aggasztotta őt ez az elszólás, és enyhe szorongást is érzett miatta. Nem ismerte az igazi Nayát. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán melyik Nayát ismeri... Hiszen annyifélével találkozott már, hogy képtelen volt eldönteni, melyik a valódi. Lehet, hogy mindeddig egyik sem volt az igazi. Csak álcák voltak, maszkok, amiket Naya sorra változtatott, és amiknek Paul szinte mindig hitt, kétség nélkül.


A bár péntek lévén szinte tele volt. Csupán három üres szék árválkodott a pult mellett, amiből kettőt Paulék gyorsan el is foglaltak. A rádióból szóló kellemes zene és a vendégek halk duruzsolása ellenére a férfi mégis úgy érezte, mintha senki nem lenne körülöttük, és mintha minden csendes lenne. Feszélyezve érezte magát Naya közelében, azonban egyszer sem adott hangot ennek. Csupán maga elé meredt, és az italát kortyolgatta, néha el-elkapva egy-egy szót Naya semleges megszólalásaiból.

– Paul? – szólította meg hirtelen a nő, mire felkapta a fejét. Egy meleg kéz simult a karjára, erre pedig összerezzent, és elhúzódott.

– Igen?

– Feltűnően szótlan vagy ma este.

Paul az időközben a bár közepére tódult táncosok felé pillantott.
– Azt hiszem, nincs mit mondanom.

– Valóban? – Naya felvonta a szemöldökét. Pault kirázta a hideg. Ez a kérdés, a hangsúly, a kiejtés, a tekintet... Nem bírta tovább. Leszállt a bárszékről, és a pultra tette a poharát.

– Itt az ideje, hogy menjünk – mondta, és meg sem várva a nőt sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Naya másodpercek múlva érte be őt, ujjait a csuklójára fonta.

– Azt hittem, vannak kérdéseid – jegyezte meg a nő, amikor kinyitotta az autó anyósülés felőli ajtaját, és beült Paul mellé. A nyomozó nem válaszolt, csak beindította a motort. Ami azt illeti igen, voltak kérdései. Rengeteg. Egy egész vulkánnyi kérdése volt, ott forrtak benne a dühvel és a mérhetetlen gyűlölettel egyetemben, de valamiért mégsem tudott megszólalni.

Naya némán ült az autóban, és az utat nézte. Látszott rajta, hogy érzékeli a közöttük levő feszültséget, de nem törődött vele. Paul valahányszor lopva rápillantott, nem látott mást, csak a vörös hajat és a vörös szájat. Mintha csak a pokolbéli erők egyik küldötte lenne... Paul nem tudott nem erre gondolni.
Naya akkor sem szólalt meg, mikor az elágazásnál rossz irányba tértek, és nem egyenesen az albérlete felé mentek. Mintha már előre sejtette volna Paul tervét. Hagyta, hadd vezessen egészen házáig.

– Remélem, nem bánod – mondta a nyomozó, mielőtt kiszállt volna az autóból, majd megkerülve azt, kinyitotta az ajtót Nayának is, aki hálásan rámosolygott.

– Miért bánnám? – kérdezett vissza.

Naya olyan idegennek hatott a házban, hogy Paul úgy érezte egy pillanatig, nem bírja tovább. A benne levő láva hirtelen kirobbant, ő pedig teljes erejéből Naya felé lendült, megragadta, és a falnak taszította. Ujjait a nyakára fonva durván megszorította.
– Meg akarlak ölni – sziszegte, ahogy egyre erősebben fojtogatta. Naya a kézfejét körmölte fájdalmában, az ajka elnyílt, az arca még inkább kivörösödött. Ahogy enyhült a szorítás, hirtelen gurgulázó nevetés tört fel a torkából.

– Akkor tedd meg – suttogta. – Ölj meg, gyerünk, Paul! Ne légy gyáva. Ha magadat nem merted, akkor bár légy annyira bátor, hogy mást képes légy megölni.

Paul érezte, hogy hirtelen minden erő kimegy a testéből. A szorítása szinte teljesen megszűnt, csupán a körmei vájtak még a nő bőrébe.
A nevetés ezúttal az egész házat betöltötte.
– Gyáva féreg – zihálta Naya, és ellökte a kezét. – Még arra sem vagy képes, hogy gyilkosa légy a gyilkosodnak. Pedig nem sok embernek adatik meg ekkora lehetőség.

Paul összepréselte az ajkát. Elengedte a nőt, és elfordult. Képtelen volt továbbra is elviselni őt...

* * *


Naya kora reggelt ébredt Paul ágyában. Érezte a férfi arcszeszének illatát a lepedőn, ahogy oldalra fordult, és nagyot nyújtózkodott. Fogalma sem volt, hogyan került ide. Csak arra emlékezett, hogy miután a nyomozó kis híján megfojtotta őt, lerogyott a földre, és a kezébe temette az arcát. Zokogni szeretett volna, de csak a néma nevetés rázta őt, egészen addig, amíg bele nem fájdult a hasa. Utána pedig nem emlékezett semmire, mi történt vele. Talán elaludt ott, a földön, Paul pedig felhozta őt ide.

Lassan felült az ágyban, és körülnézett. Paul hálószobája meglehetősen egyszerű volt. A falakat világoskékre festették, és egy kisebb komódon, egy kétszemélyes ágyon és egy ruhásszekrényen kívül semmi más nem foglalta a helyet. Jobbra, a szekrény mellett, az ággyal szemben lévő ajtó az erkélyre nyílt.
Naya sejtette, miért tűnik ilyen elhagyatottnak a szoba, elvégre Paulnak nem volt szüksége alvásra. Sőt, mi több, képtelen volt elaludni, így pedig nem csoda, ha mindent egy ujjnyi por lepett be itt.

Naya felállt az ágyról, és megigazította a ruháját, majd a táskájához lépett, ami az éjjeliszekrényen pihent. Meglepte, hogy Paul volt olyan figyelmes, és ezt is felhozta. Belenyúlt az oldalzsebbe, előhúzott egy doboz cigarettát az öngyújtójával, majd mezítláb az erkély felé indult. Kint hűvös volt még az idő, a talpa fázott a hideg kőlapokon, ahogy megállt a korlát mellett, és rákönyökölt. A város ezen része csendes és békés volt ebben az órában. Csak néhány autó tűnt fel itt-ott, és hozta magával a forgalom zajának egy töredékét.
Naya lenézett a földre, és hirtelen elengedhetetlen vágyat érzett, hogy kilépjen az erkélyről. Mintha csak a zsenge fű őt hívogatná lentről... Mintha csak integetnének a szálak neki, hogy menjen közelebb hozzájuk. Nem tudott nem elmosolyodni a halál gondolatára. Könnyű volna és fájdalommentes. Csak egy szempillantás lenne az egész, egy kis zuhanás, és már vége is mindennek. Megkaparintaná a halált, ha már mást nem is volt képes megszerezni az életében.

– Naya?

Paul lépett ki az erkélyre, mire a nő hátrapillantott. A férfi arca gyűrött volt, haja a szélrózsa minden irányába meredezett. Pontosan úgy nézett ki, mint aki most ébredt volna fel egy mély álomból. Naya szája széle megrándult, ahogy a férfi melléje lépett, és megfogta a korlátot. A tekintete ezúttal mérhetetlen fáradtságot és csalódottságot tükrözött.

– Azt hiszem, sikerült elaludnom – mondta halkan, és megdörzsölte a szemét. – Fogalmam sincs, hogyan. Lehet, hogy ez egy jel, hogy most már... – Itt elharapta a mondatot, mintha túlságosan fájdalmas lett volna befejezni, és Nayára pillantott. A nő oldalra döntött fejjel nézett rá. Vörös haja kissé kócosan omlott a csupasz vállára, krémszínű ruhája felcsúszott, és láttatni engedte a formás lábait. Paulnak eszébe jutott a tegnap este, ahogy észrevette a nyakán levő kék és zöld foltokat. Ott volt a kezében, készen arra, hogy megfojtsa, de aztán valami mégsem engedte, hogy megtegye. Maga sem tudta, mi volt az, ami végül arra késztette, hogy ellépjen tőle. Talán az a csöppnyi szerelem volt, amit iránta érzett... Vagy az a tekintet, amivel Naya nézett őrá; már előre tudta, hogy nem fogja megtenni, ezért sem küzdött ellene. És mindezek után, mikor felcipelte őt a hálószobájába, Paul csak arra tudott gondolni, hogyan tehetné meg mégis... De végül csak megállt az ágy mellett, figyelte az alvó Nayát, miközben furcsa érzelmek tömkelege hullámzott benne.

– Naya – suttogta ismét a nevét, és lehunyta a szemét egy pillanatra. – Miért?

Ahogy Paul feltette a kérdést, Naya nem tudta visszafogni magát; halvány mosoly kúszott az arcára. Milyen régóta várta már ezt a kérdést, és milyen régóta tudta, hogy Paul nem fogja őt megölni magyarázatok nélkül. Hiszen ő is ugyanúgy szomjazott az igazságra, mint bárki más.

– Hogy miért tettem? – kérdezett vissza, és nagyot szippantott a cigarettájából. Hosszasan fújta ki a füstöt, mielőtt válaszolt volna: – Sok minden közrejátszott.

– Elég a titokzatoskodásból – szűrte a fogai között Paul. – Most már tudom, mit tettél. Tudni akarom azt is, miért tetted.

Naya hallgatott. A korlátnak támaszkodva bámult el a messzeségbe, majd szinte rutinos mozdulatokkal újabb szál cigarettára gyújtott. Paul nem sürgette. Némán állt mellette, és őt figyelte, a mosolyát, a haját, a szemét...

– Emlékszel, meséltem neked a balesetemről. A Játékról. – Naya tartott egy kis szünetet, majd hangosan felnevetett. – Tudod, nem voltam én azelőtt ilyen. Ilyen romlott. Mert azt hiszem, valami időközben elromlott bennem. Valami, ami azelőtt jól működött. Egy alkatrész a gépezetemben, amit szánt szándékkal elrontottak... Sosem fordult meg a fejemben semmiféle baljóslatú gondolat. Imádtam az életemet, a fiamat, a vőlegényemet, csakhogy aztán a dolgok körülöttem megváltoztak, és általuk én magam is. Egyszerűen már nem ment minden olyan könnyen, mint régen. Nehezebb volt a levegővétel, nehezebb volt elviselni bármit is. Nehezebb volt élni, és folyamatosan a múlton töprengeni. Megpróbáltam helyrehozni a dolgokat, megpróbáltam megölni magam, de nem ment. Semmi sem sikerült. – Itt egy pillanatra elhallgatott, és nagyot szívott a cigarettából, majd Paul szemébe nézett. – Tudod, Paul, vannak helyzetek, mikor az ember olyannyira a padlón van, hogy már képtelen felállni. Olyankor két lehetőség van; belekapaszkodik a hozzá legközelebb állóba, és úgy próbál meg talpra kecmeregni, vagy minden segítőkezet eltol magától, és inkább a halált választja. Nos, én az előbbit választottam; belekapaszkodtam az egyetlen emberbe, aki a kezét nyújtotta felém. Az apám mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá, és most sem tágított. Új értelmet adott az életemnek, amiért nagyon hálás voltam neki.
Ő volt az, akiért megérte minden reggel felkelni, akiért megtettem volna bármit. Ő egyedül, senki más. Tudod ki volt? Nem, bizonyára nem ismerted. Nem is hallhattál róla, mert csendben dolgozott. Az egyik legelképesztőbb bérgyilkos volt, akit valaha ismertem. Sorra felírta egy papírlapra azok neveit, akik tönkretettek. Listát készített róluk, és mindenkit megölt. Lassan nyúzta le a bőrt róluk, miközben üvöltöttek a fájdalomtól, és a vérük a falra spriccelt. Ő így bosszulta meg a rosszat, így takarította meg a világot a rossz emberektől. Akikre nincs szükség, tűnjenek el, akik számára nincs megbocsátás, haljanak meg. Megtanította, hogyan válhatok én is olyanná, mint ő. Hogyan kell szabályosan letépni a bőrt a húsról, hogy még fájdalmasabb legyen, hová kell szúrni, hogy az ember minél lassabban haljon meg. Minden egyes munkája maga lett a tökély, a precizitás... Mindent megtanultam tőle, amit csak lehetett. Fogalmad sincs, milyen felüdülés volt számomra látni, ahogyan azok szenvednek, akik miatt egyszer régen én is szenvedtem.

Naya sóhajtott, mielőtt folytatta volna.
– Az a sok együtt töltött idő, az a sok minden vele, én... – Itt nagy levegőt vett. – Azt hiszem, túlságosan belekapaszkodtam. Összefontam vele az érzelmeimet, és hozzábéklyóztam magam. Tudtam, hogy mindaz, amit érzek iránta, helytelen, de nem tudtam mit tenni. Az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Nincs megállj gomb. Ez pedig összetört engem legbelül.
Azért kezdtem el pszichológiát tanulni, mert apámnak megtetszett a pszichológusom, aki akkoriban kezelt. Azt gondoltam, hogy ha én is azt a szakmát választom, akkor jobban fogok tetszeni neki, akkor jobban fog szeretni. Fiatal voltam, elesett és borzasztóan naiv. – Itt megállt egy pillanatra, és Paulra pillantott. – Nem vagyok igazi pszichológus. Nem igazán tudom, hogyan kell viselkednie egy jó pszichológusnak. Amennyit tudok, mind csak innen-onnan szedtem össze. A diplomámat apám fekete piaci kapcsolatainak köszönhetem, hiszen mindent megtett értem.

Nem törődött Paul megdöbbent arcával, csak a pázsitot szemlélve folytatta tovább:
– Aztán egy alkalommal találtam egy jegyzetet egy régi pszichológiakönyvben. A Kulcsról szólt. Azelőtt csak hallottam róla egy keveset, de nem tudtam pontosan, mi lehet az. A jegyzet régi volt, kopott, de részletes leírást tartalmazott az Alvóéról. Egy tárgy, ami teljesít minden kívánságot... Nem tudtam ellenállni neki. A Játékot megbosszultam, de a fiamat nem tudtam visszaszerezni, és ez a seb messzemenően vérzett. Akartam. Annyira akartam azt a kívánságot, hogy hinni kezdtem a Kulcsban. Közben folyamatos gyógyszeres kezelés alatt álltam a baleset miatt, így sokszor eléggé el voltam kábulva tőlük. Mintha csak egy függönyön keresztül szemléltem volna a világot. Nem hiába lettem függő. Tetszett ez az örökös kábulat, az ellazultság... Minden könnyebbnek tűnt tőle. Könnyebbnek tűnt elhinni, hogy tényleg létezik egy ilyen tárgy, ami mindent teljesít. Minden szabadidőmben csak azt kerestem, ahol csak tudtam, kutattam. Azt a rejtett kódjeles szöveget is már hónapokkal ezelőtt megfejtettem, amit találtál, Paul. Mindent tudtam a Kulcsról. Éveket szenteltem rá, hogy elérjem a célomat, és megszerezzem. Aztán mikor az apám meghalt, még elvakultabbá váltam. Őt is vissza akartam szerezni. Lassan már úgy éreztem, a gyógyszerek sem képesek segíteni, ezért növeltem a dózist. Folyamatosan. Ez tett egyre megszállottabbá a Kulcs iránt. Megfejtettem a kódjeles szöveget, és utána még jobban kutattam, hogy nehogy más is ráleljen egy olyan kódra, és feltörje, ezért megsemmisítettem mindet, amit csak találtam, de ez sem volt elég. Kutattam a kód írójának családjáról, így találtam rá Johnsonékra. Tudtam, hogy a Kulcs csakis Marthánál lehet. Így hát figyelni kezdtem őket. Tudtam, mit kell tennem, hiszen nem ők voltak az első áldozataim. A Kulcs sokat követelt. – Naya nagy levegőt vett. – Geoffrey Backstak, Jane Stolm, Margaret Hamley – suttogta a neveket. – Egyszerűen nem tudtam kitörölni a nevüket a fejemből. A hangjukra is tisztán emlékszem, ahogy segítségért kiabáltak és kegyelemért könyörögtek. Néha rémálmaim vannak velük. Nem hiába öntöttem a markomba a gyógyszeres doboz tartalmát egy-egy éjszaka után. Igaz, hogy olyankor megnőnek az árnyak, de bár nem félek annyira tőlük. A gyógyszerek ellazítanak, és amikor kábultabb vagyok a szokásosnál, határozottabbnak érzem magam. Éppen ezért apránként mindent megtudtam Johnsonékról, a kis Clarityről, a szokásaikról, a napi rutinjukról. Tudtam azt is, hogy Marthának nincs jó kapcsolata a férjével, ez pedig kapóra jött nekem. Hajszálpontosan kiterveltem mindent. Szőke parókát tettem fel aznap, és elmentem Johnsonékni...

* * *


– Clarity, már megint szanaszét hagytad a játékaidat!

Martha Johnson körülnézett a nappaliban, majd végül hosszasan felsóhajtott. Letörölt egy izzadtságcseppet a homlokáról, és felszisszent, ahogy véletlenül megérintette a halántékánál húzódó sérülést. Az emlékek szinte azonnal elözönlötték az elméjét, ismét magán érezte férje kezét, alkoholos leheletét, ahogyan föléje hajol, és megpróbálja felitatni a vért, ami őrült gyorsasággal pergett le a nő arcán. Csak egy pofon volt, egy elvétett lépés és az éjjeliszekrény sarka... Martha csillagokat látott, kiáltani sem volt ereje, az eszméletvesztés küszöbén ingadozott.


Véletlen volt, esküszöm, Martha. Nem akartam. Bocsáss meg!

Martha nem merte félretolni a kezét. Nem akart újabb ütést, nem akart több fájdalmat, se azt, hogy Clarity felébredjen az üvöltözésre. A férje remegő kezekkel felitatta a vért egy mocskos ronggyal, majd eltántorgott a fürdőszobába. Martha még hallotta, ahogy felnyitja a vécé ülőkéjét, és hányni kezd. Összegömbölyödött a földön, és befogta a fülét. A fájdalom egyszeribe elmúlt, csak azt a hatalmas ürességet érezte legbelül...

A nő megrezzent, ahogy az emlékek áradatából hirtelen ismét visszazökkent a valóságba. Még egyszer szemügyre vette a földön heverő babákat, majd megrázta a fejét. Majd elpakol később...
Ám ekkor halk kopogás törte meg a csendet. Martha szinte azonnal ott termett, és már nyitotta is volna a száját, hogy köszöntse a szomszéd kislányt, ám legnagyobb meglepetésére nem Anja állt a küszöbön, hanem egy fiatal, csinos nő. Martha még sosem látta őt.

– Segíthetek?

– Üdvözlöm, Kate Jenett vagyok. – A nő udvariasan feléje nyújtotta a kezét. – A Daily napilap egyik szerkesztője. Ne haragudjon, hogy zavarom. Örülnék, ha tudna szakítani rám néhány percet.

– Én... – Martha meglepetten pislogott az előtte állóra, de azért hátrébb lépett egyet, hogy az idegen beléphessen. – Jöjjön be.

– Csupán néhány kérdésem lenne – mosolygott rá a nő. Kedves tekintete megnyugtatta Marthát, és az ő szája széle is felfelé görbült. – Egy felmérést végzünk azzal kapcsolatban, hogy mennyire elégedettek az emberek a munkahelyi tevékenységükkel. Igyekszünk jó néhány embert belevonni ebbe. Csak egy rövid interjú lenne az egész, néhány kérdéssel.

– Ó, akkor ez esetben tessék befáradni a nappaliba. Elnézést, kissé nagy itt a rendetlenség, tudja, van egy lányom.

– Valóban? Nos, nem kell szabadkoznia. Nekem is van két fiam otthon, igazi kisördögök, folyton szétszedik a házat.

Kate Jenett az egyik egyszemélyes fotelben foglalt helyet, majd a táskájából kivett egy füzetet és egy tollat. Marthának volt egy kis ideje, hogy jobban megfigyelje a vonásait, a szép tejfehér arcát, a fekete szemeket és a szőke, vállig érő hajat. Hiába volt páratlanul gyönyörű, volt benne valami, amitől Marthát akaratlanul is kirázta a hideg.
– Hozok egy kis teát – mondta, majd a konyhába ment. Ujjai a nyakláncához vándoroltak, és megszorította a rajta csüngő kis tárgyat. Ez a mozdulat mindig megnyugtatta, valahányszor ideges volt.

Amikor visszatért kezében egy tálcával, a nő éppen a könyvespolc előtt álldogált, és elmélyülten tanulmányozta a könyveket.
– Látom, szeret olvasni.

– Szerettem – javította ki Martha. – Mostanában nincs elég időm rá.

– Megértem – mosolygott rá Mrs. Jenett. – Mindenesetre szép gyűjtemény.

– Köszönöm.

Martha keze remegett, ahogy az asztalra helyezte a tálcát. Kis híján kiborította a teát, azonban a nő a segítségére sietett.
– Várjon, segítek.

Percekkel később már mindketten egy-egy gőzölgő poharat tartottak a kezükben, és azt kortyolgatták.
– Nos, térjünk is a tárgyra. Nem szeretném sokáig rabolni az idejét. Tudtommal ön, Mrs. Johnson, régen bankárként dolgozott.

– Ó, az csak egy év volt. Kísérleteztem, vajon melyik szakma áll hozzám a legközelebb, így sok mindent kipróbáltam.

– Például?

Martha hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A teste elnehezült, szinte teljesen belesüppedt a fotelbe.
– Voltam... cukrász is – kezdte, de nem tudta legyűrni a fáradtságot. A szemhéja szinte akarata ellenére csukódott le, nem bírt tovább ébren maradni. Az utolsó, amit látott, Mrs. Jenett alakja volt, és a mosolya, ahogy föléje hajolt.


Martha nem tudta, mennyi idő telt el, csak azt érezte, hogy elgémberedett tagjaiba ismét visszatér az élet, és az álmosság is eltűnt a szeméből. Sűrűn kellett pislognia, hogy kitisztuljon a látása, ugyanis elég sötét volt a szobában. Valaki elhúzta a függönyöket.
Martha megmozdult, ám ekkor fájdalom mart a végtagjaiba, és felszisszent. Csak most tudatosult benne, hogy a kezét és a lábát szorosan egy székhez kötözték. Kiáltani szeretett volna, de a szájára ragasztott szikszalag ebben is megakadályozta.
Nem messze tőle, egy másik széken a kislánya ült. Clarity lehajtott fejjel, megkötözve ült, göndör fürtjei a szemébe hullottak. Martha érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Nem, a lányát nem hagyhatja! Ficánkolni próbált, hátha ki tudja szabadítani magát, azonban a kötelek olyan erősek voltak, hogy képtelen volt rá. Csupán annyit ért el, hogy a bőre felszakadt, és a vér lecsordogált a szék karfáján.

– Garantálom, hogy soha nem szabadítja ki magát onnan, Martha. – A hang a háta mögül szólt, majd Mrs. Jenett alakja tűnt fel. A nő most is mosolygott, de a mosolya rideg volt, a tekintete pedig gyűlöletet árasztott. – Viszont, ha válaszol egy kérdésemre, talán én kiszabadíthatom. – Martha szeme könnybe lábadt, ahogy Mrs. Jenett megérintette Clarity fürtjeit. – Csak alszik. Nincs semmi baja. Még – tette hozzá nevetve. – De még mielőtt elkezdenénk a játékot, tisztázzuk a szabályokat. Nincs kiabálás. Ha megpróbálja, kést döfök a kislányába. Ha szépen válaszol a kérdéseimre, még meggondolom, miféle jutalmat adok az együttműködésre. Értve vagyok? Bólintson.

Martha biccentett, mire a szikszalag lekerült a szájáról. Nem mozdult, csak ijedten bámult az előtte álló szemébe. Érezte, ahogy a kés hideg pengéje a torkához kúszik.
– Hol van a Kulcs? – suttogta a nő. Martha szeme tágra nyílt.

– Micsoda?

– A Kulcs – ismételte meg türelmetlenül. – Az Alvóé. Mert itt van nálad, tudom. Te örökölted meg.

Martha értetlenül pislogott rá.
– Semmiféle Kulcsról nem tudok.

A nő elmosolyodott.
– Inkább próbáljuk meg máshogy. Biztos csak elfelejtetted. Segítek egy kicsit, hogy eszedbe jusson, mit szólsz?

Azzal Clarityhez lépett, és belerúgott a székébe. A lány megrezzent, és ébredezni kezdett. Ahogy tudatosult benne, hogy mi történt vele, sírni kezdett, és megpróbált kiszabadulni.
– Csss – suttogta a fülébe a nő. – Meg fogsz fulladni, angyalom, ha sírsz. Nézd csak, mi van nálam. – Azzal felemelte a kezében levő kést. – Játszunk vele?

Clarity a fejét rázta, és ficánkolni kezdett, egészen addig, míg a nő a lábához nem helyezte a penge hegyét, és bele nem nyomta a húsába. Akkor megdermedt, a háta ívben megfeszült, és felnyüszített. Martha levegő után kapkodott.
– Ne! – kiáltotta. – Ne, kérem! Esküszöm, hogy semmiféle Kulcsról nem tudok, soha nem is hallottam róla, én... – Ahogy az idegen megragadta Clarity lábán a bőrt, és húzni kezdte lefelé, szabadon hagyva a húst, Marthának be kellett csuknia a szemét. Hánynia kellett a vér látványától, és elviselhetetlen fájdalmat okozott így látni a lányát. – Könyörgöm, ne! Clarity! Istenem, ne! Kínozzon inkább engem, csak ne bántsa a lányomat, kérem! Ő semmit nem tett!

– A Kulcsról akarok hallani – közölte az idegen, és még lejjebb húzta a bőrt.

– Ha abbahagyja, mindent elmondok, ígérem!

– Nocsak. – A nő megállt egy pillanatra. – Máris emlékszel?

– Igen – rebegte alig hallhatóan Martha.

– Hazudsz.

– Nem, én tényleg nem! A-a Kulcs... a... ott van a... – Martha nem tudta befejezni, hirtelen előre hajolt, és a padlóra hányt. A hányás összekeveredett a földre csepegő vérrel, az undorító látvány pedig még inkább felforgatta a gyomrát.

– Csaknem felfordult a gyomrod? – mosolygott rá a támadója. – Hidd el, hamarabb vége lesz, ha elmondod a teljes igazságot. A nagyapád rád hagyta a Kulcsot. Neked kellett megörökölnöd! Szóval hol van, áruld el!

– A pincében – suttogta Martha. – Az egyik doboz legalján, ott, ahol... – Nem tudta befejezni, ugyanis egy kéz csattant az arcán, a feje pedig hátrabillent. Az orrából hirtelen ömleni kezdett a vér.

– Azt mondtam, az igazat akarom hallani. De ha nem, hát ne áruld el. Szegény Clarity... A saját anyja áldozata, aki még annyit sem képes megtenni, hogy elárulja az igazat, hogy megmentse őt. Anyukád nem igazán szeret, ugye tudod, kislány?

Clarity tovább küzdött a támadója ellen. Még akkor is ficánkolt a fájdalomtól, mikor a kötelek már átszakították az ereit, és a húsát fűrészelték. Martha képtelen volt tovább odanézni. Abban reménykedett, hogy ez csak egy rossz álom, semmi több. Ha pedig kinyitja a szemét, akkor talán felébred, és ott találja magát, ahol órákkal ezelőtt. Azonban hiába nyitotta ki ismét a szemét, ugyanaz a kép fogadta; a lánya, élete egyetlen értelmének lassú agóniája. A csupasz hús látványa, a padlón szétfolyó vér, a szenvedés és a halál szaga. Nem, Martha nem akart meghalni. Nem így, nem más keze által. Nem akarta végignézni, ahogy ez a pokolbéli elevenen megnyúzza a kislányát. Martha nem bírta tovább. Hiába könyörgött, rimánkodott, hiába rángatta a köteleket, az idegen nem vett róla tudomást. Kisimult arccal, hozzáértően fosztotta meg Clarityt a bőrétől, lassan, minden egyes mozdulattal fájdalmat okozva mindkettejüknek.

– Megadok bármit! – üvöltötte zokogva. – Vigye el az összes pénzemet, de őt ne vegye el tőlem! Őt ne! Magának is vannak gyerekei, nem? Tudhatná, hogy...

– Egy gyerekem volt. De őt is elvették tőlem. Miért ne venném el én is a másét? – vicsorgott a nő. – És megmondtam, mit akarok. A Kulcsot.

– Nem tudom, hol van! – sikoltotta Martha. – Ne kérjen olyat tőlem, amit nem tudom, hol lehet. Könyörgöm!

Amint kimondta, látta, hogy valami megváltozott a nő tekintetében. A közömbösség helyét vad gyűlölet vette át, mindent elsöprő ridegséggel egyetemben. Hirtelen lendült feléje, a kezében levő késsel átvágta a köteleket, majd megragadta őt a hajánál fogva, és a fürdőszoba felé rángatta.

– Feláldoztam az egész életemet ezért a kibaszott Kulcsért! – sziszegte. – És ha te nem árulod el, merre van, akkor áldozd fel te is a sajátodat!

Martha sikított, rúgkapált, de az illető erősebb volt nála. Hallotta a víz csobogását, a szeme sarkából látta a mosóport, érezte az illatát, ahogy a nő beleöntötte a kádba, majd felemelve őt a fejét a vízbe nyomta. Martha sikoltani akart, de képtelen volt rá. A mosópor a szemét marta, belement az orrába és a szájába, elviselhetetlen fájdalmat okozva. Meg akart fulladni most azonnal, hogy végre minden véget érjen, de a támadója nem hagyta egykönnyen.

– A Kulcsot – sziszegte a fülébe, és újra lenyomta a fejét a vízbe. Martha a lányára gondolt és Davidre. Aztán egyszer csak már nem gondolt semmire sem, a fájdalom tovaszállt, és elmerült a várva várt halál édes karjai között.


* * *


– Megölted – suttogta Paul. Naya kifejezéstelen arccal bólintott, ez pedig bosszantotta a nyomozót. Nem tudta eldönteni, mit lát; az igazi Nayát, vagy csak egy maszkkal eltakart arcot. – Ahogy látom, nem igazán bánod...

Naya rápillantott a szeme sarkából. Volt valami a tekintetében, amitől a férfi hirtelen késztetést érzett arra, hogy hátrébb lépjen egyet, de végül mégsem mozdult meg.
– Ugyanúgy halottak lennének akkor is, ha bánnám, és akkor is, ha nem. Nem a megbánás fogja megszentelni az emléküket, sem pedig enyhíteni a halál fájdalmán. Egyébként is, borzasztóan dühös voltam akkor. Martha volt az utolsó reményem, hogy megtaláljam a Kulcsot, de ez is elúszott. Nem akartam, hogy olyan hamar megfulladjon... Hibáztam. Mikor kirántottam a fejét a vízből, és láttam, hogy nem él, elborult az agyam. A kés még mindig ott volt a kezemben, és nem tudtam megállni, hogy ne döfjem bele...

– Hatvanháromszor – suttogta alig hallhatóan Paul.

Naya felvonta a szemöldökét.
– Igen, ezt én is olvastam másnap az újságban. A düh olykor érdekes dolgokra képes.

– Mi történt ezután Clarityvel?

– Még élt, mikor visszamentem a nappaliba. A saját sírásába készült belefulladni. Folytattam azt, amit elkezdtem. Közben beszéltem hozzá, azt mondtam neki... – Naya itt lehunyta a szemét, és visszagondolt Clarity gyönyörűen zöld szemeire, az arcán lefolyó könnyeire. – Hogy semmi baj. Hogy nyugodjon meg, mert hamar vége lesz. Nem kell félnie, mert ahová megy, ott jó lesz neki.

– Naya. – Paul hitetlenül nézett rá.

– Aztán feltakarítottam. Nem tudtam mindent a helyére tenni, de nagyrészt sikerült felmosnom a nappalit. Utána elmentem, a hátsó ajtón keresztül. Volt váltóruhám a táskámban, más parókám... Egy pillanat alatt átalakultam, és senki nem vett észre, miután távoztam. De azután nem tudom, mi történt velem. Egyszerűen vissza kellett oda mennem, fogalmam sincs, miért. Valahogy még mindig reménykedtem, hátha rájövök, hogyan tovább, és miért nem tudott az örökös a saját örökségéről. Vagy hátha találok valamit, ami arra utal, hogy Martha csak hazudott. Óvatos voltam, csak éjszaka jártam arra, és vigyáztam, hogy senki ne vegyen észre. Minden jól ment, egészen addig, míg...



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)