|
|
|
Fénytelen fények írta: NymphaTonks |
|
A ceruza halkan serceg a papíron. Üres tintásüveg hever az asztalon, mellette egy toll, a papíron egy tintapaca árválkodik… És a ceruza egyre csak serceg. Idegesítő. – Rendben – mosolyog rá a nő. Elbűvölő az arca. Ő nem mosolyog vissza rá. Továbbra is a kezét tördelve ül vele szemben, a tenyere izzad, a karja lúdbőrös, a félelem fojtogató ujjai a torkába marnak. Nyel egyet. Nincs rendben. – Azt mondta, problémái vannak. – A nő arca most elkomorul. Komoly tekintettel fürkészi őt. Nemkellettvolnaidejönnöm… – Én öh… – A cipőjét bámulja. – Azt hiszem… követ valaki. Zavart csend áll be közéjük. A nő köhög. Vár. Ő is vár rá, de egyikük sem szólal meg. – Valaki? – hangzik el végül a kérdés. – Egy szörnyeteg – szalad ki a száján a bűvös szó, és hirtelen összegörnyed. Mintha csak a szörnyeteg nyomta volna össze őt, lapátkezeit a vállára téve gyúrná össze a testét, de… nem. Nincs itt senki más rajtuk kívül, csak ketten ülnek a szobába. Kintről behallatszik a forgalom zaja. A ceruza sercegni kezd. Ó, hogy az a drága tinta… Drága tinta, kék tinta… Kék erek a bőr alatt. Nem bír most erre gondolni. – Egy szörnyeteg? – kérdez vissza a nő hosszas csend után. Valahogy mindig elhúzódik a szótlanság. Nemkellettvolnaeztmondanom… Ő csak bólint. Idiótán érzi magát, de mégis… ahogy kimondta, egyszerűen megkönnyebbült. Most már valahogy könnyebb a titok. Nem húzza le olyan mélyre, de így is görnyedt a háta a sok súlytól. Még mindig lapátkezeket érez a vállán. – Tud mesélni… erről a szörnyetegről? – A nő hangján hallatszik, hogy nem hisz neki. Ugyan miért is tenné? Tudta ő jól, hogy nem fogja senki sem elhinni az élete megkeserítőjének létezését. Egy szörnyeteg…? Ugyan már! Csak a mesékben létezik, és… mégis. Ott volt minden nap minden percében vele. – Ő… nem mindig mutatja meg az arcát – kezd bele a mesélésbe halkan. A térdei közé dugja a kezét, hogy a nő ne lássa, mennyire remeg valójában. – Csak… akkor látom legtöbbször, ha otthon vagyok. – Mikor szokott felbukkanni? – folytatja a kérdezősködést a nő. – Hát… mikor elindulok valahová. Vagy mikor elmegyek. Mintha… őrizne. – Nagyot nyel. Legszívesebben minden szavát visszaszívná, de már nem teheti. Butának érzi magát, ahogy ott, a székben az ő titkát teregeti ki egy ismeretlennek. De belül valahogy mégis könnyebb, mégis jobb és… a súly a vállain. A szörny most is itt van valahol. Mellette, fölötte, alatta, mögötte… mindenhol. Őrzi őt. – Meg akarok szabadulni tőle. A nő keze megakad a jegyzetelésben, és leteszi a ceruzát. A szürke grafithegy fenyegetően néz rá. Kopott élű. Olyan, akár az ő lelke. Kopott és szürke. A nő most ránéz. A szemkontaktust keresi, de ő még mindig lehajtott fejjel ül. Nem akar ránézni. Nem akarja, hogy a nő ránézzen. – Bántotta önt… ez a szörny? Összeszorítja az ajkát, a szavak örvényként forognak a szájában, nem engedheti szabadon őket, mert akkor elszabadulnának, és kifecsegnék az összes titkát, a szörny pedig nem lenne boldog. Nagyon nem. Pedig igennel válaszolna a kérdésre, ha tehetné, elmondaná, hogy mire kényszerítette őt ez a szörnyeteg, amit annyira gyűlöl. Elmondaná, hogyan pattantak el ezek a kék erek a karján, hogyan borított be mindent és fogyott el a vér, már csak pár csepp maradt, és a szörnyeteg még akkor is tombolt. Őt akarta, teljes egészében. De nem sikerült. Most már nem tudja pontosan, mégis hányszor próbálta megölni ő a szörnyet, vagy hányszor próbálta őt megölni a szörny. Most már csak annyit tud, hogy meg akar szabadulni tőle. Elege volt. Véget akar vetni ennek. – Uram – szólítja meg a nő, mire ő összerezzen, és felpillant. – Elnézést, nem akartam megijeszteni. Bántotta önt valaha a szörnyeteg? Nem válaszol. Meredten ül. Már nem csak azért rejti a kezét a térde közé, hogy ne remegjen. Nem akarja, hogy a nő olyat lásson, amit nem kellene. A kék erek megmaradtak. És a helyük is látszik, mikor a szörny arra kényszerítette, hogy szétszakítsa őket. – Rendben. Akkor… meg tudná mondani, hogyan néz ki? Le tudná nekem írni? Esetleg… rajzolni? Hol látja őt? Ő most is hallgat. Most már az óra kattogása idegesíti. Őrjítő ez a folytonos zaj. Belefáradt már. – Ő… egy… szóval… Szürke szeme van. Fakó az arca, és… sosem mosolyog. Őszül a haja, és minden reggel, mikor elmegyek, szembenézek vele – suttogja végül. – Valóban? Hol van ilyenkor a szörnyeteg? – A falon. A nő megköszörüli a torkát. – Tessék? Ő erre sóhajt. A szörny még jobban összenyomja a széken. A szavak most már egyre nehezebben jönnek ki a száján. – Ilyenkor ott a falon. Én ránézek, ő pedig rám. És akkor kimenekülök a házból, mert nem bírok vele lenni. Félek tőle. Néha bánt. – Hogy érti, hogy ott a falon? – csodálkozik a nő. Ő erre lehunyja a szemét egy pillanatra. Érzi, hogy könnyek csorognak le az arcán. – Mert a falon… ott a falon… – szaggatottan veszi a levegőt, és mielőtt a szörnyeteg teljesen összeroppantaná őt, kimondja az utolsó szavakat: – Egy tükör. |
Kritika küldése |
