A sírból üdvözöl írta: NymphaTonks

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<<


James Narroway meredten állt az ablak előtt, és az üvegen lefolyó esőcseppeket figyelte. A kinti zápor percről percre egyre erősebb lett, néha pedig még egy-egy villám is fel-felvillant a távolban.
James elfordult az ablaktól. A Főnök ma kivételesen meg volt elégedve a munkájával, és hamarabb útjára bocsátotta, mint szokta. A többiek persze, akik ott voltak az irodában, irigykedve néztek rá, azonban ő próbált úgy tenni, mintha észre sem vette volna a szemükben csillogó vágyakozást. Sejtette, hogy előbb-utóbb valaki megelégeli a folyamatos kivételezést, és borsot tör majd az orra alá, azonban ez jelen pillanatban egy cseppet sem érdekelte. Jobban zavarta őt az elmaradt hívás, aminek már tegnap meg kellett volna érkeznie, viszont ma sem volt semmi hír felőle. Szinte már percenként nyúlt a zsebébe, hogy aztán a sötét képernyőn keresztül a saját tükörképét figyelje. Hiába várta, hogy a kijelző felvillanjon, a telefon néma maradt. Úgy látszott, valami közbejött, és a dolgok mégis másképp alakultak, mint ahogyan az várható volt.
James elhúzta a száját, és belekortyolt az íróasztalára helyezett kávésbögrébe. Nyomottnak érezte magát, erre pedig az időjárás is rátett egy lapáttal. Rossz előérzete volt a telefonhívással kapcsolatban, és hiába próbálta tagadni még maga előtt is, nem tudta elnyomni a bensőjében egyre növekvő aggodalmat. Mégis mi a fene történhetett, ami miatt késik a hívás?

Ám éppen csak, hogy ez a gondolat átcikázott az agyán, a telefon rezegni kezdett a zsebében. Sietve kapott utána, és kis híján a bögrét is elejtette. A kijelző privát számot mutatott, mire James megkönnyebbülten felsóhajtott. A füléhez emelte a készüléket, és beleszólt:
– Halló?

A vonal túlsó végén csend fogadta. James várt. Háromszor elszámolt tízig, majd visszafelé, mire az illető végre hajlandó volt megszólalni.
– Vége van.

James keze ökölbe szorult a zsebében. Most ő volt a soron, hogy hallgasson. Az aggodalom most valami mássá formálódott, valami nehézzé és keménnyé… Mintha egy követ tettek volna a szívére, aminek a szélei belülről karcolták őt. Egy pillanatig úgy érezte, belefullad ebbe a kellemetlen érzésbe.
– Késett a hívással – krákogta végül.

– Kit érdekel? Vége van. Ez a lényeg, nem?

– De igen… Ideje volt már.

– Meglep, hogy pont ön mondja ezt.

– Mást várt?

Újabb csend fogadta, ezúttal rövidebb, mint az előbbi.
– Talán. Egy cseppet sem csalódott?

James elhúzta a száját.
– Kellene? Nem vagyok meglepett.

– Tehát tudta, hogy ez fog történni, mi?

– Szerintem ezt ő is ugyanolyan jól tudta...

Rekedt nevetés volt erre a válasz, majd egy hosszabb szünet.
– Gyors volt. Csak néhány másodpercnyi zuhanás. Aztán vége. Nem szép halál, de legalább biztos volt a dolgában.

James egy pillanatra lehunyta a szemét. Az utolsó mondat keserű szájízzel járt. A szeme előtt megjelent Naya alakja, amint egy erkélyen áll, és lebámul a földre, majd hirtelen leveti magát onnan. Szinte már látni vélte, ahogy belekap a vörös tincsekbe a szél, és ahogy földet ér… James megborzongott. Éles torokköszörülés zökkentette ki a gondolataiból. Úgy tűnt, az illető választ várt tőle.
– Értem – préselte ki magából végül.

– Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. És biztonságban van, aminek biztonságban kell lennie. Most már tényleg mindennek vége.

– Helyes – mondta halkan. – Soha többé nem akarok hallani maga felől.

– Örömmel hallom, hiszen ez kölcsönös. A soha viszont nem hallásra! – búcsúzott az illető, majd a telefon felbúgott.

James sokáig ledermedve állt, továbbra is a füléhez tartva a telefont. Amikor végül leengedte a kezét, hosszasan felsóhajtott. Az ujjai szorosan fonódtak a készülékre, majd a zsebébe csúsztatta, és ismét visszasétált az ablak elé. Most már biztos lehetett abban, hogy minden úgy alakult, ahogy már előre sejtette. Már akkor érezte, hogy rossz irányba tartanak a dolgok, amikor felemelte a pisztolyt, és fejbe lőtte Emily Griffitset, majd kiszabadította a félájult Nayát a székből, ahová lekötözték. Még mindig tisztán emlékezett Naya meglepett arcára, ahogy felismerte, és ahogy belekapaszkodott, amikor a karjaiba emelte. Jamesnek az első alkalom jutott erről az eszébe, amikor Elisabeth a karjába adta a lányát.

Megrázta a fejét erre a gondolatra. Nem. Nem szabad többé rágondolnia. Most már vége volt. Tényleg vége volt mindennek, Nayának is és ennek az egész rosszul elsült tervnek. Nem engedhette meg magának, hogy ezen rágódjon, hiszen már amúgy sem tehetett semmit ellene.
– Ne élj a múltban, nehogy te is múlttá válj – mormolta maga elé, majd az íróasztalához sétált, és leült a székébe. Kezébe vette a kávésbögrét, és nagyot kortyolt belőle. Egyszerre érezte szabadnak és rabnak magát, hiszen a múlt láncai még mindig fogva tartották időnként. De James tudta, hogy előbb-utóbb muszáj megszabadulnia tőlük. Nem akart többé a múlton töprengeni.
Nem akart ugyanabba a hibába esni, mint Naya.

* * *



– Sam! – Stewart kiáltása már alig jutott el a tudatáig. A kövek csikorogtak a talpa alatt, ahogy a sírok között cikázva egyre gyorsított. Megpróbálta lerázni magáról a barátját, de Stewart nem tágított és gyorsabb volt, mint ahogyan azt a nő gondolni merte volna. Másodperceken belül beérte, elkapta a karját, és visszarántotta. – Sam, most már nem...

– Eressz! – Samantha az arcába kiáltott, és ellökte a kezét. Nem, most nem hagyhatta, hogy megállítsák, pont mikor düh erősen pulzált az ereiben, és az adrenalin teljességgel elárasztotta a testét. Nem érdekelte most már semmi sem, csak minél hamarabb a bátyja sírjához akart érni, és ebben még Stewart sem akadályozhatta meg.
Ahogy Paul behantolt sírjához érkezett, nem tudta visszafogni magát; nagy lendülettel belerúgott a földbe, majd a sírkőbe is. Földdarabok repkedtek mindenfelé, a por kavarogva szállt az ég felé.
– Te idióta! – kiáltotta, és még erősebben rúgott bele a félig feldőlt sírkőbe. – Te barom! Te… te… – Térdre rogyott, és két kézzel belemarkolt a földbe, aztán ököllel kezdte verni azt. – Hogy tehetted ezt? Mégis hogyan voltál képes rá?! Olyan önző vagy, Paul, sohasem gondoltál másra! Azt hiszed… azt hitted elég lesz egy kibaszott üzenet? Miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el, hogy most akarod? A testvéred vagyok! Azt hittem, egy ennyit… egy ennyit talán megérdemlek! A kurva életbe, Paul!

Samantha a hajába túrt, és lekuporodott a földre, majd hangosan felzokogott. Órákkal azután vette észre a telefonján villódzó üzenetet, hogy Naya Narroway holttestét feltakarították az udvarról. Samantha nem tudta, merre lehet a bátyja, legszívesebben elment volna megkeresni, azonban nem tudott elszabadulni a szolgálatból, bármennyire is szeretett volna. Azonban ahogy hazaért, hogy lecserélje az egyenruháját, meglátta az otthoni telefon villogó kijelzőjét, ami jelezte, hogy hangüzenetet kapott. Háromszor hallgatta végig, és képtelen volt elhinni, hogy Paul így búcsúzott el tőle. Ilyen egyszerűen, egyetlen ölelés és bármi más nélkül. Remélte, hogy talán időben ideérhet, mielőtt Paul valóban megteszi, és tényleg befekszik abba a rohadt koporsóba, készen arra, hogy a sírásó betemesse a sírját, azonban már a temető bejáratánál érezte, hogy elkésett. Paul már megtette, amit olyan nagyon akart.

Már hazament. Egyedül és búcsú nélkül.

Samantha a kezébe temette az arcát, ám éppen ekkor egy meleg kezet érzett a derekára simulni, majd Stewart óvatosan megpróbálta felemelni őt a sírról, de Sam ismét ellökte őt magától.
– Hagyj békén! – förmedt rá, majd püfölni kezdte a férfi mellkasát. – Te tudtad, igaz? Tudtad, hogy most akarja, nem? Te is benne voltál ebben! És nem szóltál! Pedig...

– Sam, nyugodj le! – Stewart tehetetlennek érezte magát. Megpróbálta elkapni a nő kezét, amivel őt ütötte, de Samantha nem hagyta abba. Látszott rajta, hogy rá is dühös, nem csak a bátyjára. Persze, hogy tudta, mire készül Paul. Már akkor tudta, mikor a barátja neki is elárulta, hogy tudja, ki a gyilkos, és beavatta őt a tervébe. Ami alatt Naya vallomását hallgatta az adóvevő másik oldalán, az agya végig azon kattogott, hogy mi lesz most, hogy végre minden kiderült. Paulnak már nem volt maradása itt, erről tett tanúságot az a levél is, amit a férfi Samanthának szánt. Majd akkor add oda neki, ha majd kissé megnyugodott. Nem akarom, hogy úgy olvassa el, hogy közben haragszik rám. Igen, ezt mondta neki, mielőtt elindult volna Nayához tegnap este. Stewart csak most érezte a levél valódi súlyát a belső zsebében. Paul szavai mintha a földig húzták volna őt. – Nézd, Sam – kezdte halkan, és megérintette a nő karját, azonban ez a mozdulata is elutasításra talált. – Paul valahogy... egyszerűbbnek gondolta így... Tudod jól, hogy nem szerette az érzelmes dolgokat. Nem akart még nagyobb fájdalmat okozni azzal, hogy személyesen búcsúzik el.

– Nem akart?! Mégis hogy gondolhatta... Én... Ó, istenem! – Samantha két kézzel túrt a hajába. Érezte, hogy lassan minden ereje elhagyja, a düh helyét pedig a mérhetetlen üresség és a gyász veszi át. – Egyszerre vesztettem el a vőlegényemet, a bátyámat és a kisbabámat. És mikor megtudtam, hogy Paul mégsem ment még el, annyira örültem, hogy még maradt valaki, aki igazán... – A nő nem tudta befejezni, csak lehajtott fejjel zokogni kezdett. Stewart sejtette, hogyan végződött volna a mondat, és halkan felsóhajtott. Közelebb húzódott a nőhöz, és átkarolta, majd magához szorította.

– Most már nem maradt senkim – lehelte a fülébe a nő, és a férfi mellkasának támasztotta a homlokát.

– Dehogynem. – Stewart óvatosan megérintette az arcát, mire Samantha könnyes szemmel felpillantott rá. A férfi egy másodpercig úgy érezte, mintha a torkában dobogna a szíve. Még sosem voltak ilyen közel egymáshoz, és ez a pillanat kissé megrészegítette. Olyan régóta vágyott rá, hogy el sem hitte, valaha ilyen közel kerülhet hozzá. – Én még itt vagyok neked – suttogta, és bátorítóan rámosolygott. – És Charlotte is. Nem vagy egyedül. Szeretünk téged, Sam.

Óvatosan letörölte a könnyeket a nő arcáról, majd a belső zsebébe rejtett levél után nyúlt. Tudta jól, hogy ez ellenkezik a Paullal megbeszéltekkel, de biztos volt abban is, hogy Samanthának most éppen a bátyjára van a legnagyobb szüksége.
– Tessék – mondta halkan. – Ezt még Paul írta. Arra kért, adjam át neked.

Samantha sietve kapott a levél után, és újult erővel rátört a zokogás, azonban visszafogta magát. A könnyei a borítékra cseppentek, ahogy ismét a barátjára nézett.
– Köszönöm, Stewart.

– Majd visszajövök később. Hagyok egy kis időt neked egyedül. – Stewart ajka a homlokát súrolta, ahogy felállt, és elment. Samantha ezt már csak alig érzékelte, nem látott mást maga előtt, csak a borítékot. Lassan bontotta ki, mintha attól félt volna, hogy bármelyik percben eltűnhetnének előle a bátyja szavai.

Sam!

Szinte már látlak téged, ahogy a temetőben rugdosod a sírkövemet. Gyűlölsz, mi? Tudtam. De most meg kell értened, miért tettem azt, amit tettem. Ismersz te már engem, akárcsak én téged. Tudod, hogy nem szeretek búcsúzkodni... Nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni neked még ezzel is, nem akartam, hogy az utolsó emlékem az legyen rólad, hogy sírsz. Nem állnak jól a könnyek. Hidd el nekem.
Az én dolgaim valahol elromlottak. Nem tudom, hogy hol, de tény, hogy általuk valamiképp én is elromlottam. Nem voltam jó testvér. Nem érdemeltelek meg téged sem... Ne cáfold, hiszen tudod jól, hogy van benne egy kis igazság. De utóvégre szeretnék adni egy tanácsot; te ne kövesd a példámat. Ne élj a múltban, nehogy te is múlttá válj. Szabadulj meg a régi szellemektől! Tudom, hogy még fáj Daniel halála, de próbálj meg továbblépni! Én sosem tudtam elengedni Sherryt, pedig sokszor elérkezett az a pillanat, amikor tényleg meg kellett volna tennem, de még akkor sem voltam képes rá. Te ennél sokkal erősebb vagy. Még akkor is, ha ezt most nem hiszed el. Kezdj új életet. Nyiss új lapot! Stewart melletted fog állni. Szeret téged, hidd el. Régebb óta, mintsem hogy gondolni mernéd... Ő mindig ott lesz neked.
Most pedig kérnék tőled valamit… A legutolsó kérésem tőled. Kérlek, felejts el engem! Felejts el és engedj el. Engedd el Nayát is, ezt az egész ügyet, az elmúlt évet… Csak hagyd, hogy tovaszálljon, mintha soha nem is történt volna meg. Tudom, hogy nehezen fog menni, de meg kell próbálnod. Ne gondolj többé rá. Most pedig állj fel, és sétálj ki a temetőből úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha egyenesen egy új életbe sétálnál bele, és ki egy régiből. Tedd meg ezt a kedvemért.

Szeretlek,
Paul


Samantha nem vette észre, mikor kezdett el esni az eső, csak azt látta, hogy a tinta itt-ott elmosódik a levélen. Már nem tudta volna megmondani, mióta ült ott, a temetőben, a bátyja feltúrt sírja mellett, kezében a levelet szorongatva, csak azt érezte, hogy valami hirtelen könnyebb lett odabent, a szívében. Mintha egy szikla gördült volna le, ami mindeddig súlyosan nehezedett rá, és belülről fojtogatta őt.
Felemelte a fejét, és érezte, ahogy a hűs esőcseppek lassan lemossák a forró könnyeket az arcáról. Halványan az égre mosolygott; olyan érzés volt, mintha Paul jéghideg ujjai az arcát simogatták volna.

VÉGE





Húha. Ennyi volt. El sem hiszem, hogy tényleg befejeztem… :)

Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki végigkövette a történetet, és köszönöm azt a rengeteg kritikát is! Hihetetlenül jó érzés volt olvasni őket, írás közben ezek tartották bennem a lelket. :)

Külön köszönet illeti Anitát, aki rengeteget segített, támogatott és tanácsot adott, mikor elakadtam. Továbbá köszönettel tartozom TDB-nek is, aki az utolsó fejezetek kiküszöbölésében segített. :)




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)