A hercegnő és a tolvaj írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Meritré még másnap reggel is rettentően ideges volt, amikor a szolgálólányai bejöttek, hogy felkeltsék. Tudta, hogy palástolnia kell az érzéseit, vagy esetleg szóvá teszik, miért olyan nyugtalan. De képtelen volt kiverni a fejéből az előző éjszakát, főleg azért, mert még mindig alig tudta elhinni, hogy a tolvaj, akinek az életét megmentette és aki odalenn fekszik sebesülten, maga Bakura a Tolvajok királya. A hercegnő mindig azt hitte, hogy Bakura jóval idősebb, már felnőtt, hiszen látni szinte soha senki sem látta. Aki pedig mégis, az vagy nem beszélt róla, vagy nem volt rá lehetősége. De a fiú, aki betört a palotába, nagyjából vele egyidős lehetett, talán pár évvel idősebb nála, de semmiképpen sem nézett ki úgy, mint egy tapasztalt, harcedzett mestertolvaj. Ennek ellenére Meritré rengeteg történetet hallott Bakuráról, hogy milyen furfangos módon zsebel ki másokat, lopja el kincseiket anélkül, hogy bárki elkapná. A múlt éjjel azonban a híres rabló majdnem rajtavesztett a dolgon, és csak a csodának, valamint a hercegnőnek köszönhetően maradt életben. A lány kíváncsi volt, most hogy lehet a fiú, de nem mehetett le hozzá addig, míg be nem sötétedik. Addig azonban egy egész napot ki kell bírnia az ostoba tanórákkal, meg egy unalmas tanácskozással. De akkor eszébe jutott, hogy esetleg akkor szerét ejthetné annak is, hogy Mahadoval beszéljen. Tudni akarta, mi a véleménye Seth-ről és Aknadinról, mert egyre inkább kezdte úgy érezte, hogy nagybátyja a trónra pályázik, holott születése miatt ez a jog legfeljebb akkor illetné meg, ha a herceg meghalna, vagy a fáraónak nem lennének utódai. Ha Atemu nem lenne, akkor elvileg ő, Meritré lenne Egyiptom királynője, de a lány biztos volt benne, hogy ez esetben apja gondoskodna neki megfelelő férjről, aki így a fáraó címet is birtokolná.

Meritré felsóhajtott, miközben hagyta, hogy az egyik szolgálólánya kifésülje a haját, egy másik pedig feladja rá a ruhát és az ékszereket. Gyűlölte az egészet az ékszerektől kezdve a túlzott babusgatáson át a protokoll minden apró részletéig. Szabad akart lenni, mint a hétköznapi emberek, akik ugyan szintúgy a fáraó alattvalói voltak, de nem voltak egy aranykalitkába zárva, szabadon járhattak-kelhettek, amikor és ahová nekik tetszett. Irigyelte az egyszerű embereket, de főképp Bakurát. Ő aztán senkinek nem tartozott elszámolással, legfeljebb az isteneknek, akik sokszor szemet hunytak a tolvajok és rablók tettei felett. Az összetépett ruhára gondolt, amit gondosan elrejtett egy falmélyedésben, nehogy valaki megtalálja. Volt ruhája elég, azt az egyet senki sem fogja keresni. A Diadihadot is behozta, amely ott pihent a helyén, ahol lennie kell, ha nem viselte. Miközben egyre türelmetlenebbül várta, hogy a szolgálólányok végezzenek – valami távoli országból származtak, de Meritré nem tudta, hogy pontosan honnan –, számba vette, vajon szükséges-e több élelmet és kötszert levinnie a lenti kamrába. A víz még jó három-négy napig ki fog tartani, de némi gyümölcsöt és húst mindenképpen zsákmányolnia kell, amikor a szakács nem figyel. Kötszere is volt még elegendő, legalább egy hétre. Egyébként sem csent el soha túl sokat semmiből, hogy ne tűnjön fel a hiány. Ő nem lopásnak nevezte, inkább önsegítésnek arra az esetre, ha szüksége lenne ellátnia saját magát. Elvégre sosem lehetett tudni, mikor támad rájuk egy erős ellenség, aki ellen a Diadihad és a Szellemek ereje is kevés. Ugyan a fáraó mindig azt hangoztatta, hogy a Szellemek ereje verhetetlen, de Meritré jól tudta, hogy az erősnél is van erősebb, így szorgalmasan edzett mind a Szellemek erejével, mind a fegyverekkel.
– Készen vagyunk, felség! – szólalt meg az egyik szolgálólány, mikor végre elegyengette Meritrén a ruhát. Nem lehetett több tizenhat, legfeljebb tizenhét évesnél.
– Végre! – sóhajtotta a hercegnő, majd a lányokra nézett. – Menjetek!
A lányok mélyen meghajoltak, majd a hercegnő egyetlen intésére kihátráltak a hálókamrából. Meritré megnyugodva nézte, ahogy egyetlen szó nélkül tűnnek el a folyosón, majd ő maga is jobbnak látta, ha útnak indul. Nem szeretett volna elkésni az illemtanóráról, bár minden idegszála tiltakozott ellene, ám egy hercegnőnek nem sok lehetősége volt a palota bürokratikus és merev szabályai között. Pillantása a Diadihadra esett, de aztán úgy döntött, nem viszi magával, elvégre oktatója, Iris papnő nem biztos, hogy túlságosan jó néven vette volna a dolgot. Amint kilépett a hálókamrából, őrei azon nyomban körbevették, hogy ne eshessen semmi baja. Meritrének nem voltak illúziói, hiszen pontosan tudta, hogy még a szigorúan őrzött palotában is lehetnek bérgyilkosok, akik csak az alkalomra várnak, hogy végezhessenek a királyi család tagjaival.

~*~

Majdnem dél volt, amikor Meritré végre kiszabadult Iris szigorú kezei közül és elhagyhatta az oktatásra használt termet. Nem tudott koncentrálni, így rendre hibás feleleteket adott oktatója kérdéseire, a tánclépéseket is elrontotta, amelyeket még egy gyermek is könnyedén utánzott volna. A papnő kérdőre vonta ugyan, hogy mégis aznap miért olyan léha, de a hercegnő nem tudott válaszolni. Az igazat nem mondhatta el, hogy egy bizonyos illető jár a fejében, akire vérdíjat tűztek ki, és aki a palota egy rejtett szobájában pihen. Így csak annyit mondott, hogy az éjszaka történtek kissé felkavarták, amit végül Iris elfogadott és nem szidta tovább a hercegnőt.
Alig lépett ki az ajtón, a hercegnő nekidőlt a falnak és nagyot sóhajtott. Elege volt mindenből. Egyrészt Irisből, aki megint szinte megkínozta azokkal az ostoba szabályokkal, amelyekről azt állította, majd jól jönnek, ha immáron királyné lesz. Másrészt elege volt abból is, hogy nem tud úgy lépni, hogy legalább egy tucatnyi szempár ne figyelné minden mozdulatát, ne hallaná minden lélegzetvételét és ne akarná mindenhová követni. Bár Meritré a kastélyban nőtt fel, de az utóbbi időben kezdte csak felfogni, mi minden vár is rá most, hogy betöltötte a tizennegyedik évét. Két év, és férjhez megy az ikertestvéréhez, akitől gyermekeket kell majd szülnie és mindenben alá kell vetnie magát ura és parancsolója akaratának. Ugyan tisztában volt vele, hogy Atemu sosem bántaná, sosem emelne rá kezet, de mégis égnek állt a haja már annak puszta gondolatától is, hogy egy ágyban aludjanak, hogy a fivére „olyan módon” érjen hozzá, amely nem illő egy testvérhez. Sokszor gondolkodott a szökésen, de végül mindig visszakozott. Igaz, egyszer, talán tíz éves korában, nem sokkal azután, hogy a fáraó bejelentette, miszerint gyermekei házasságra lépnek majd egymással, majdnem elhagyta a palotát. Már össze is csomagolt, és kész volt elindulni az egyik titkos járaton, ám végül nem tette meg. Tudta, hogy keresnék, esetleg felfedeznék a titkos járatokat is, utána mennének, apja katonái végül úgyis visszacibálnák a palotába és olyan büntetést kapna, amelynél a halál is kegyesebb. Az utóbbi időben azonban újból feltámadt benne ez az érzés, amely az elmúlt éjszaka óta egyre erősebben élt benne. Szabad akart lenni, hogy többé senki se mondhassa meg neki, mit tehet és mit nem, hogy többé semmiféle szabály ne köthesse gúzsba a szívét és a lelkét. A lány semmi mást nem akart, mint pusztán élni.

Végül úgy döntött, felhagy az önsajnálkozással és visszatér a szobájába. Talán most, hogy tanácskozás folyik, amelyen a fivére és a legtöbb főpap is részt vesz, lemerészkedhet Bakurához, ám ezen ötletét elvetette. Hiszen napközben bármikor kereshetik bármiért, hiszen neki is megvannak a maga feladatai. Úgy határozott, sétál egyet az udvaron, talán elmegy a kedvenc helyére, a virágoskertbe, hátha kinyíltak már az új virágok. Ám alig tett két lépést, amikor valaki megállította.
– Gondban van, hercegnő? – Meritré megdermedt a hang hallatán, és felnézett, hogy a tekintete találkozzon Aknadinéval. Mellette ott állt Seth, aki hűvös távolságtartással nézett rá, mintha nem tartaná sokra a trónörökös húgát.
– Nem, köszönöm, minden rendben, Aknadin főpap – válaszolta kimérten a lány. Szándékosan nem szólította bácsikámnak, vagy nagybátyámnak, esetleg rokonnak a férfit, aki bár ezt úgy tűnt nehezményezte, de sosem merte szóvá tenni. – Maguknak nem a tanácskozáson kéne lenniük, amelyet atyám vezet?
– A fáraó más feladattal bízott meg minket, kis felség – mondta Aknadin. Meritrét érdekelte volna, mi lehet az a más feladat, de a főpap máris témát váltott. – Ó, igaz is! Még nem találkozott a tanítványommal, a tegnap felavatott Seth főpappal.
– Seth főpap – biccentett a hercegnő. – Remélem, társaihoz hasonlóan ön is odaadóan és hűségesen fogja szolgálni birodalmunkat.
– Igen, hercegnő – hajolt meg mélyen Seth. Főpapként nem kellett a földre feküdnie, mint az alacsony rangú alattvalóknak.
A lány jól megnézte magának a fiatal főpapot. Legfeljebb néhány évvel lehetett nála idősebb, határozott arcvonásai voltak, szigorú, szinte vesébe látó tekintete, ami nyugtalanította Meritrét. De nem érzett belőle ártó szándékot, habár nem tetszett neki, hogy pont Aknadin okította a papi tudományokra. Kezében ott volt az Ezeréves Pálca, amellyel irányítani lehetett mások akaratát, de szükség esetén tőrként is funkcionált. Meritré kíváncsi volt rá, vajon az ifjú Seth főpap képes-e használni az ikont, bár ha nem lenne rá képes, valószínűleg nem birtokolhatná. Ahogy Aknadin főpap is birtokolt egy ikont, az Ezeréves Szemet, amely képes volt arra, hogy valaki más elméjében olvasni lehessen vele. A hercegnő tudta, hogy a nagybátyja nem használhatja csak úgy az ikont, mégis irtózott a gondolatától is, hogy esetleg a segítségével rájöhet olyan dolgokra, amelyekre nem kéne. Például arra, hogy a Tolvajkirály a palotában van és éppen ő bújtatja. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy a főpap akárcsak halványan gyanítsa is, hogy titkol valamit.
– Nos, nekem még rengeteg dolgom van, így, ha megengedik… – Meritré nem fejezte be a mondatot, hanem egyszerűen elvonult. Tudta, hogy a két főpap figyeli őt, a háta közepén érezte a tekintetüket, de nem mert gyorsabb lépésre váltani. Az gyanúra adott volna okot.

~*~

Atemu gondterhelten lépett ki a tanácsteremből Mahado kíséretében. Sok mindent megvitattak aznap, kezdve a tegnap éjszakai tolvaj kilétének homályától egészen addig, hogy több őrt kell éjszakára kivezényelni, akik őrködnek a kincstár környékén. Bár sokan sejtették, ki lehetett titokzatos tolvaj, de biztosat senki sem tudott mondani. Simon, a fáraó jobbkeze és főtanácsadója szerint Bakura lehetett a tolvaj, aki olyan ügyesen kereket oldott, és páran osztották is ezt a nézetet. Hiszen kevés olyan tolvaj, vagy rabló van, aki ilyen okosan és gyorsan tudna ki- és bejutni egy szigorúan őrzött helyre. Atemut azonban nem ez foglalkoztatta leginkább, hanem a húga viselkedése. Kissé mintha idegesnek látta volna Meritrét, de talán csak az éjszaka eseményei láttattak vele olyasmit, amit látni akart. Mindenesetre nem tudott napirendre térni a dolog felett.
– Minden rendben, herceg? – kérdezte Mahado, ahogy a folyosón haladtak. – Gondterheltnek látszik.
– A húgom aggaszt – vallotta be a trónörökös, de nem állt meg. Nem akarta, hogy esetleg az őrök túlságosan is felfigyeljenek a beszélgetésre, így a hangját is kissé lehalkította. – Mintha kissé furcsán viselkedett volna múlt éjjel.
– Bizonyára csak összezavarta, hogy valaki betört a palotába. Ez teljesen természetes, hiszen pusztán leány, az asszonyszemélyek meg félősebbek, mint a férfiak – mondta a varázsló. – Egyszerűen ilyen a természetük.
– Meritré nem éppen gyenge, és félénk, mint a legtöbb leány, ne feledd! Ha kell, meg tudja védeni magát – emlékeztette barátját Atemu. – Pont ezért furcsa, hogy olyan rémültnek láttam. Persze, ki ne ijedne meg, ha egy tolvaj tör be a védett palotába? Örüljünk, hogy az ijedtségen és pár karcoláson kívül senkinek sem esett nagyobb baja.
– Ezek után bizonyára megerősítik a védelmet, mind a katonait, mind a mágikust – mondta Mahado, majd a fejére csapott. – Az istenekre! Akkor Manát is fel kell készítenem, már ha az a tökkelütött lány képes lesz egyszer nem felrobbantani valamit.
Atemu csak mosolygott barátja dühöngésén, de belül igazat adott neki. A védelmet meg kell erősíteni, és ehhez szükségük volt mind Mahado, mint tanítványa, Mana segítségére.

Mahado hamarosan elsietett, hogy megkeresse tanítványát, Atemu pedig a virágoskert felé vette az irányt. Úgy sejtette, már véget értek húga tanórái is, a lány pedig szeretett a kertben tartózkodni, különösen ilyentájt. Dél volt, a hercegnő pedig szerette a virágok között, a fák árnyékában elkölteni az ebédet. Atemu nem akarta megzavarni, hiszen tudta, hogy Meritré néha szeret egyedül lenni, de mindenképpen beszélni akart vele az elmúlt éjszakáról. Biztos akart lenne abban, hogy a testvére jól van, nem ijedt meg túlságosan, de főképp, hogy nem titkol-e semmi olyat, amit nem szabadna.
Meg is találta a hercegnőt ott, ahol sejtette, Meritré éppen a két szolgálólány társaságában ebédelt. Amazok, amint megpillantották a feléjük közeledő herceget, egyből elvonultak, igyekezve láthatatlanok maradni. A lány, mikor felfigyelt a fivérére, arcán hatalmas mosollyal üdvözölte.
– Fivérem! – mondta a hercegnő, majd várt, hogy a herceg odaérjen hozzá. Még a kezében tartott kenyeret is letette. – Mi szél hozott erre? A napnak ebben a szakában nem szoktál itt tartózkodni.
– Véget ért a tanácskozás – mondta Atemu, miközben helyet foglalt a húga mellett. A szolgálók a hercegnő egyetlen intésére siettek kiszolgálni a trónörököst, majd ismét visszahúzódtak oda, ahol nem zavarnak senkit. – Így gondoltam, megkereslek, mert tudom, hogy szeretsz itt ebédelni.
– Igen, szép itt, csend van és senki sem szokott háborgatni – mondta Meritré, miközben mindketten enni kezdtek.
Atemu a húgát figyelte, ahogy az teljes lelki nyugalommal falatozik az eléje tett finomságokból. Volt ott gyümölcskenyér – Meritré nagy kedvence – szőlő, sajtok, hús, méz és megannyi más finomság. A herceg számára úgy tűnt, hogy ha a testvére meg is ijedt az éjszaka, ennek most semmi nyoma nincs. Vagy csak jól titkolja, mert Atemu tudta, hogy a húga remekül képes álcázni a hangulatát. Végül nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.
– Minden rendben van? – vágott bele Atemu, mire Meritré kérdőn nézett rá. – Úgy értem, a tegnap éjszaka óta.
– Ó, igen – bólintott a lány –, csak egy kicsit megijedtem, de most már minden a lehető legnagyobb rendben. Elvégre a tolvaj nem vitt el semmi értékeset, ha jól tudom.
– El sem ért a kincseskamráig – tájékoztatta a herceg a testvérét –, az őröknek pedig sikerült megsebesíteniük, de még így is kicsúszott a kezükből. Atyánk és a tanács úgy döntött, hogy éjszakára megerősíti az őrséget, különös tekintettel a kincstár és a halókamrák környékén. Elvégre sosem lehet tudni.
– Egy egyszerű tolvaj miatt ekkora felfordulást rendeznek? – kérdezte csodálkozva Meritré, majd ivott egy korty vizet. – Hiszen semmit nem vitt el.
– Egyesek úgy vélik, hogy maga Bakura tört be a palotába, én pedig hajlamos vagyok ezt elhinni – mondta Atemu, mire Meritré csak bólintott. – Elvégre ki másnak van elég ügyessége ahhoz, hogy a szigorú őrizet alatt bejusson ide?
Meritré elgondolkodva bólintott, de nem szólt semmit. Atemu erősen figyelte a húga arcát, de úgy, hogy ne keltsen gyanút. De nem látott semmi olyat, ami aggodalomra adott volna okot még akkor sem, ha a lány az elmúlt éjszaka furán viselkedett. Talán tényleg csak az ijedtség tette, ahogy Mahado is mondta, ő pedig egyszerűen túlreagálja az egészet.
– Nos, ha Bakura volt, akkor vagy ügyetlenebb lett, vagy a mi őreink lettek ügyesebbek – szólalt meg végül a hercegnő. – Elvégre azt tartják a Tolvajkirályról, hogy úgy jár ki-be a kincstárakba, hogy soha senki nem veszi észre és a hiányt is csak reggel fedezik fel. Szerintem nem ő volt, pusztán egy imposztor.
– Gondolod? – kérdezte Atemu, felvonva a szemöldökét.
– Nos, nem számít, hogy én mit gondolok, mivel bárki is volt az illető, nem hiszem, hogy újra visszatérne – vont vállat Meritré. – Egy tolvaj sem olyan ostoba, hogy olyan helyre törjön be, ahol egyszer pórul járt. Persze, ez csak az én véleményem.
Atemu elfogadta a magyarázatot, mert most, hogy jobban belegondolt, ez a feltételezés is logikusnak és helyénvalónak bizonyult. Elvégre senki sem ismerte a tolvaj kilétét, és puszta találgatással úgysem mentek semmire. És habár a palota lakói – különös tekintettel a fáraóra és a tanácstagokra – nem nagyon vették komolyan a hercegnőt, hiszen pusztán leány volt, de Atemu gyakran kikérte és sokszor meg is fogadta a húga tanácsait. Meritré korántsem volt egy olyan üresfejű, ostoba leány, amilyennek sokan gondolták. A bájos arc, a kedves szempár mögött ugyanis egy igen értelmes, éles szemű személy lapult, akinek nemcsak az esze, de a nyelve is jól működött. Meritré gyakran olyasmit is meglátott, ami mások figyelmét elkerülte, így a herceg szinte mindig fontolóra vette, ha a hercegnő tanácsot adott neki. Atemu tudta, hogy a húga egy nap kiváló feleség lesz, de ahogy Meritré, úgy ő sem tudta elképzelni, hogy egy nap megosztják egymással az ágyukat. A hagyományok ellen azonban nem sokat tehetett, hiszen azok még a fáraókat is kötelezték.
– Lehetséges, hogy igazad van – biccentett Atemu. – Most azonban beszélgessünk kellemesebb dolgokról.
Ezek után inkább hagyták az éjszaka történteket és a közelgő ünnepségekről, az aratásról, a Nílushoz hamarosan tervezett kirándulásról beszélgettek.

~*~

A nap eltelt, újra eljött az este, a Hold feljött az égre, Meritré pedig éppen a titkos járaton igyekezett lefelé egy kisebb csomaggal a kezében. Sikerült némi élelmet csennie a raktárból anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna, most pedig a lenti kamrába igyekezett, hogy megnézze, hogy van Bakura. Még mindig nehezen hitte el, hogy magát a Tolvajok királyát rejtegeti, amely, ha kitudódik, éktelen haragra fogja gerjeszteni a fáraót. Meritré tudta, hogy atyja nem fog teketóriázni, hanem mindkettőjüket látványosan fogja kivégeztetni, példát statuálva ezzel mindenkinek, akinek esetleg hasonló megfordulna a fejében. A lány félt, rettegett, de nem tehetett semmit. Már akkor tudta, hogy veszélyes játékot játszik, amikor a fiút megpillantva nem riasztotta azonnal az őröket. De hát vállalta a felelősséget, a bújtatással, segítéssel járó esetleges következményeket. Mégsem tudta otthagyni Bakurát, akár veszélyes volt, akár nem.
Mikor leért, látta, hogy Bakura amolyan félig fekvő, félig ülő helyzetben van és már nem látszott annyira sápadtnak. Evett is, mert a gyümölcs és a kenyér eltűnt a tányérról. A lány örömmel látta, hogy a fiú jobban néz ki, mint az éjjel, ezek szerint az étel és a pihenés jót tett neki.
– Látom, már jobban érzed magad, Tolvajkirály – mondta mosolyogva Meritré, hogy letette zsákmányát.
– Ó, szóval tudod, ki vagyok – vigyorodott el Bakura, miközben ülő helyzetbe tornázta magát. Felszisszent a mozdulatra, mire Meritré felvonta a szemöldökét.
– Nem kéne annyit ugrálnod, vagy a sebeid felszakadnak – figyelmeztette a lány, miközben vizet töltött egy tálkába és friss gyolcsot is keresett, hogy átkösse a fiú derekát. – Akkor meg kárba vész minden munkám, amit nem fogok neked megbocsátani!
– Ahogy akarod, kis hercegnő – kuncogott Bakura, mire Meritré döbbenten nézett rá. – Mi az, azt hitted, nem tudom, ki vagy? A Meritré ritka női név, és amikor megmondtad a neved, már tudtam, kihez van szerencsém.
– És mihez kezdesz ezzel az információval, Bakura? – kérdezte a hercegnő, miközben helyet foglalt a tolvaj mellett. - Talán elrabolsz, és válságdíjat kérsz értem a fáraótól?
– Akkor kiderülne, hogy bújtattál, ami azt jelentené, hogy mindkettőnket lefejeznek – közölte a tolvaj, és bár a hangja továbbra is vidám volt, a tekintete azonban igencsak komoly.
Meritré bólintott, mert ezek szerint a másik pont arra a következtetésre jutott, amire ő is. Lemosta, majd átkötötte a sebet, enni adott a tolvajnak, amit amaz hálásan fogadott, majd fogalma sem volt, mit kéne tennie. A palota már csendes volt, mindenki aludt, kivéve az őröket, akiket most megkettőztek a biztonság kedvéért. Ha tudták volna, hogy a keresett tolvaj nagyon is közel van, valószínűleg szó szerint minden követ megmozgattak volna a hatalmas épületben.
– Ha a sebed szépen gyógyul, talán két héten belül elhagyhatod ezt a helyet – mondta Meritré, mikor már vagy egy fél órája csendesen ültek egymás mellett. – Tudom, hogy lehet innen kijutni anélkül, hogy bárki észrevenne.
– Ezek szerint a kis hercegnő nem is olyan engedelmes, mint amilyennek tűnik – kuncogott fel a Tolvajkirály. – Csak nem kiszökdösöl néhanapján a városba, felség? – Bakura jó erősen megnyomta a „felség” szót, mire a lány összehúzta a szemét.
– Ne merészelj kinevetni egy hercegnőt! – fortyant fel Meritré, de ez, ha lehet, még nagyobb jókedvre derítette a tolvajt.
– Ha tudnád, milyen édes vagy, amikor így dühöngsz – suttogta halkan Bakura, miközben kinyúlt, és egyik ujját lágyan végighúzta a hercegnő arcán. Meritré riadtan húzódott arrébb, mire a Tolvajkirály felnevetett. – Milyen érzékeny vagy, felséges úrnő.
Meritré válaszolni akart, meg akarta szidni ezt az arcátlan semmirekellőt, de ekkor érezte, hogy egy két elkapja a jobb csuklóját, egy másik két pedig az álla alá nyúl, ő pedig belenézett azokba a gyönyörűen veszélyes, mélylila színű szemekbe. Arra eszmélt, hogy Bakura előtte térdel, miközben őt nézi, majd a falnak tolja. A tolvaj arca egyre közelebb, és közelebb került hozzá, mielőtt pedig bármit tehetett volna, a fiú ajkai az övére tapadtak. Meritré úgy érezte, a világ forogni kezd vele, ő pedig nem tehetett ellene semmit.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)