Homonculusszal az élet írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Roy Mustang az irodájában ült, és még mindig azon a furcsa eseménysoron töprengett, ami alig pár hete történt akkor, amikor a kastélyban jártak és kis híján végeztek azzal a veszedelmes lénnyel, amelyet Hohenheim teremtett. Az ezredes az eset után rengeteg kérdést feltett a férfinak, akiről többek között kiderült, hogy Edward Elric apja, valamint több mint négyszáz éves. A férfi először nem is akarta elhinni, ám amikor a másik olyan bizonyítékokkal és magyarázatokkal szolgált, amelyek kizárták a hazugság minden lehetőségét, Roy ennek ellenére még mindig nem tudott napirendre térni a dolog felett. Azt értette, hogy az Acél alkimista miért gyűlölte az idősebb férfit, de azt nem, hogy vajon Hohenheimet valóban csak a kíváncsiság vezette-e, amikor megalkotta Envyt. Az meg végképp meghaladta minden képzeletét, hogy Ed mégis mit látott abban a lényben, amely majdnem végzett mindhármukkal. Mégis kénytelen volt elengedni, hogy ne okozzon még több fájdalmat a fiúnak, habár a józan esze tiltakozott ellene. A jelentést is úgy írta meg, hogy tisztában volt vele, jobban tenné, ha neki sem látna. De muszáj volt, maga a Führer követelte ezt tőle, majd a Keleti Városban állomásozó Frank Archer altábornok is, ő pedig ezredes lévén egyiküknek sem mondhatott nemet. Mindkét férfi rangban magasan felette állt, ő pedig nem akart parancsszegést elkövetni, mert annak igen súlyos következményei lettek volna rá és a csapatára nézve is. Azóta ezerszer megbánta, amiért elküldte a jelentést ahelyett, hogy letagadta volna még a homonculus létezését is. Tartott tőle, hogy esetleg valakinek a hadseregben az az eszement ötlete támad, hogy a tiltás ellenére megpróbálkozik a humán transzmutációval, de nem sokat tehetett ellene. Hohenheim is azóta csak kétszer járt a parancsnokságon, mindkétszer aziránt tudakolózva, hogy vajon Roy tudja-e, merre lehet Ed, mivel Riesenboolban nincs. Ám az ezredesnek fogalma sem volt Acél hollétéről. Ő maga nem kereste a fiút, tudva, hogy olyan lelkiállapotban, amelyben akkor volt, amikor elváltak, úgysem tudná hasznát venni. Eszébe jutott, hogy Ed talán ki is fog lépni a hadseregből, ami nem lett volna olyan eszement ötlet. Az alkímiájával bárhol megélne, élhetne jóval veszélytelenebb életet is, talán még Al halálának emlékét is fel tudná dolgozni. Mert mondhatott Acélka amit akart, Roy tudta, hogy a fiú saját magát hibáztatja az öccse halála miatt és ha így folytatja, előbb-utóbb elemészti magát.
Roy megrázta a fejét, majd az előtte fekvő papírra nézett. Semmi kedve nem volt az egészhez, most még kevésbé, mint amúgy, de ez egy különösen hivatalos irat volt, amit nem bízhatott Riza Hawkeye főhadnagyra. Főleg nem most, hogy a nő csak pár napja hagyhatta el a kórházat és még mindig otthoni pihenésre szorult, amit az ezredes szigorúan betartatott vele. Elvégre nem akarta elveszíteni legjobb emberét, aki iránt titokban már régóta többet érzett puszta bajtársiasságnál. Tudta, hogy Riza is hasonlóan érez, ám a hadsereg szabályzata alapján két tiszt között sosem lehetett romantikus kapcsolat, házasságról meg szó sem lehetett.

Roy éppen úgy döntött, hogy hagyja a nagyon fontos iratot holnap reggelre, amikor kipihent lesz, amikor megcsörrent a telefon. Csodálkozott, mert már szinte mindenki hazament, így fogalma sem volt, ki a fene hívhatja ilyen késő este. Hiszen már tíz óra is elmúlt. De muszáj volt felvennie, hiszen rajta kívül már senki sem volt az irodában.
– Itt Roy Mustang ezredes beszél a Központi Város parancsnokságról – szólt bele a kagylóba.
– Jó estét, ezredes! Elnézést a késői zavarásért, itt Frank Archer titkársága a Keleti Város Parancsnokságától – mondta egy kellemes női hang, mire Roynak felszaladt a szemöldöke. Vajon mit akarhat tőle az altábornok?
– Hallgatom! – mondta az ezredes.
– Az altábornok úr szeretne önnel pár szót váltani, azonnal kapcsolom is – mondta a női hang, majd Roy csak valami kattanást hallott.
Szinte még arra sem ért rá, hogy meglepődjön, amiért az altábornok akar beszélni vele, már hallotta is a hangját a vonal másik végén.
– Itt Frank Archer altábornok – hallatszott a férfi jellegzetes hangja, amitől Roy hátán végigfutott ugyan a hideg, de erőt vett magán.
– Uram, itt Roy Mustang ezredes a Központi Parancsnokságról – darálta a már jól bejáratott szöveget az ezredes, miközben akaratlanul szalutált is, ahogy az elő van írva.
– Ezredes, örvendek, hogy még benn találom – Archer hangján hallatszott, hogy mulattatja a dolog. – Most olvastam a jelentését arról a kastélybeli esetről. Szép, ügyes munka, látom, sokat dolgozott rajta. Ezzel kapcsolatban szeretnék magával személyesen beszélni. Ha nem okoz túl nagy problémát, az első reggeli vonattal legyen olyan kedves, utazzon el a Keleti Parancsnokságra és látogasson meg!
– Igen, altábornok úr! – mondta Roy gondolkodás nélkül. – Megtiszteltetés lesz önnel újra találkozni.
– Helyes, helyes, ezredes – kuncogott halkan az altábornok. – Akkor a holnapi viszontlátásra!
Mielőtt Roy akárcsak egy szót is szólhatott volna, Archer bontotta a vonalat. Aggodalom fogta el a férfit, hiszen fogalma sem volt, mit akarhat vele a másik megbeszélni. Sejtette, hogy a homonculusról és talán még Hohenheimről lehet szó, hiszen mindkettőjüket sokat emlegette a jelentésben. Nem szívesen ment, de túl sokkal tartozott Archernek az áthelyezés és Ed miatt is, így nem mondhatott nemet. Másrészt Frank Archer a felettese volt, ő pedig akármennyire is nem bírta annak a sunyi dögnek a képét sem, ha megtagadja az utazást, azzal parancsszegést követne el. Hátradőlt a székében és a homlokát kezdte masszírozni, miközben arra gondolt, vajon hogy is fajulhattak idáig az események. Eszébe jutott Ed, és abban reménykedett, Archer nem akarja előrángatni a fiút is, mert akkor túl sok olyan dologra derülne fény, ami akár mindkettőjük karrierjébe kerülhet.

~*~

Ed, aki semmit sem tudott sem a telefonbeszélgetésről, sem Frank Archer ellene és Envy ellen irányuló terveiről, békésen aludt a kórházi ágyban. Már amennyire békésen tudott, de lefekvés előtt Envy kérésére az orvos extra adag fájdalomcsillapítót adott az alkimistának, aki így végre tudott pihenni. Winry és Envy elhagyták a szobát, most pedig a folyosón üldögéltek egy padon, nem túl közel egymáshoz. A homonculus volt olyan előzékeny, hogy még vacsorát és egy pohár kávét is vitt a lánynak, aki hálás volt a gondoskodásért, de mégis gyanakodva nézte a halhatatlan lényt. Nem bízott Envyben, és tudta, hogy a másik sem bízik benne, mégis képes volt idehívni most, amikor Ed bajban volt.
Szótlanul ültek egy darabig, Winry a vacsorára kapott szendvicset majszolgatta, miközben lopva Envyre nézett, aki úgy tűnt, túlságosan elmerült egy csokoládéhabbal és tejszínnel díszített süteményben. A lánynak eddig eszébe sem jutott, hogy Envy eszik is, hiszen a fogadóban sem látta, hogy bármit is enne, amikor először találkoztak.
– Nem is tudtam, hogy képes vagy enni – mondta a szőke lány, mire Envy lenyelte a falatot és oldalra fordult. – Elvégre te… halhatatlan vagy… vagy mi…
Winry hangja bizonytalanul csengett, de Envy nem hibáztatta érte. Elvégre a lány semmit sem tudott a homonculusokról, ráadásul tartott is tőle. Holott a homonculusnak eszébe nem jutott bántani, hiszen azzal Ednek okozott volna fájdalmat. Ennek ellenére Winry jelenléte attól még igenis zavarta, ha nem is tette szóvá.
– Nem vagyok halhatatlan, engem is meg lehet ölni, mindössze nem vagyok képes természetes módon meghalni, mint ti, emberek – adta meg a választ Envy, mire Winry döbbenten bólintott. – És egyébként valóban nincs szükségem ételre, de imádok enni. Főleg édességet, de eszek zöldséget, gyümölcsöt is.
– És mi a helyzet a hússal? – tudakolta Winry.
– A húst nem kedvelem különösebben, habár halat, csirkét és különféle madarakat fogyasztok – mondta a homonculus. – Amikor Ed a kastélyban élt, elmentem neki nyúlra, vagy szarvasra vadászni, de abból nem ettem. Nos, kielégítettem a kíváncsiságod, Winry Rockbell?
– Azt… hiszem… – mondta a lány, majd inkább visszatért a vacsorájához. – Izé… kösz, hogy… felhívtál, meg ilyenek.
– Kizárólag Ed miatt tettem – közölte Envy egyszerűen, hangjában mégis volt valami, ami miatt Winry enyhén megremegett. – Ha nem arról lett volna szó, hogy meg kell javítani az automailjét, nem telefonáltam volna, ezt jobb, ha tudod. Csak miatta vagyok képes elviselni más emberek jelenlétét, köztük a tiédet is.
Winry bólintott, és egy szót sem szólt. Tisztában volt vele, hogy Envy nem látja itt szívesen és pusztán Ed miatt nem teszi ki a szűrét. Emiatt nem is a homonculusnak, inkább Ednek volt hálás, de nem tudott napirendre térni afölött, hogy a lény túl közel került gyerekkori barátjához. Nem mert több kérdést feltenni Envynek, pedig nagyon érdekelte volna a homonculus, főleg az, hogy mégis kicsoda is valójában és Hohenheim miért hozott létre egy ilyen lényt. De nem merte megkérdezni, nehogy felbosszantsa a másikat, amelynek esetleg végzetes következményei lehettek volna rá nézve. Aztán arra gondolt, hogy az automail majdnem teljesen kész, holnap be is tudja fejezni, aztán visszateszi Edre, így a fiú legalább a jobb karját tudja majd mozgatni. Ha kész van, akár holnap haza is mehet Riesenboolba, vissza az unalmas, semmitmondó kis életéhez, amelyben minden nap egyhangúan telik. Tudta, hogy Ed életében már nincs helye, legalábbis nem úgy, ahogy ő szeretné, ez pedig fájdalommal töltötte el. Egészen eddig Ed és Al voltak az egyetlen biztos pont az életében, aztán csak az idősebb fivér egészen addig, amíg Envy el nem vette őt tőle. De vajon valóban elvette tőle? Hiszen Ed technikailag sosem volt az övé, a fiú sosem mondta ki sem nyíltan, sem burkoltan, hogy bármi mást is érezne iránta barátságon kívül. Winry arra gondolt, talán csak ő ringatta saját magát egy elképzelt álomvilágba, ahol ő és Ed boldogan élnek, gyerekeket nevelnek, majd együtt öregszenek meg. Most azonban, bármennyire is fájt, be kellett látnia, hogy a valóság és a gyerekkora őrzött ábrándjai elég távol esnek egymástól. Talán Ednek van igaza, és valóban keresnie kéne valakit, aki viszontszereti, akivel boldog lehet. Végül felállt a padról, és elindult, hogy kidobja a szemetet. Mást most úgysem tehetett, mint hogy várt, amíg Ed reggel fel nem ébred, hogy befejezhesse a javítást.

Envy nézte a lányt, ahogy távolodik, de nem szólt semmit. Tudta, hogy Winry fél tőle, ő pedig még tett rá most egy lapáttal arra, hogy ne is kezdjen vele barátkozni, de nem érdekelte. Elviselte a lányt, mert muszáj volt, de nem óhajtott vele közelebbi ismeretséget kötni. Már azt is nagy lépésnek könyvelte el, hogy Emily Cameron feje még a helyén volt, habár a legtöbb emberrel ellentétben, azt az embert még valamennyire kedvelte is. Már amennyire kedvelni tudott bárkit is Eden kívül. De Emily segített neki, ám már pár napja őt sem látta. A homonculus fejében megfordult a gondolat, hogy talán az altábornok visszarendelte a csapattal együtt, de nem nagyon izgatta magát miatta.
Végül kidobta az immáron üres, papírból készült süteményes tányérkát a közeli szemetesbe és visszament a szobába. Első pillantása az éjjeliszekrényen heverő automailre esett. Egyetlen pillanatig átfutott a fején, hogy ripityára töri, de akkor az a szőke lány még hetekig itt maradna. A gondolatot ki is verte a fejéből, helyette odalépett az ágyhoz, amelyben Ed feküdt mozdulatlanul, halkan lélegezve, békésen aludva. Envy elmosolyodott, megsimogatta a fiú arcát, majd helyet foglalt a széken azzal a határozott szándékkal, hogy reggelig nem mozdul innen. Vigyázni akarta az ő alkimistája álmát, elvégre ki tudhatta, hogy nem kerül-e veszélybe, ha ő nincs itt? Alvásra amúgy sem volt szüksége, így csak ült ott és nézte, ahogy Ed békésen szuszogva az álmok mezején jár. Nagyjából húsz perccel később hallotta, ahogy Winry halkan benyit, de nem jön be, ő pedig nem szentelt neki különösebb figyelmet. Nem akart megmozdulni, ezzel is tudatosította a másikban, hogy Ed kihez is tartozik. Envy ugyanis nem volt ostoba, tisztában volt vele, hogy Winry hogyan érez az Acél alkimista iránt, de Ed nem a lányt választotta. Ha így lett volna, abba a homonculus biztosan beleőrül, ezt ő is tudta. De Ed döntött, a szőke lány pedig Envy véleménye szerint jobb, ha minél előbb eltakarodik haza, ahonnan jött.
Az ajtó végül becsukódott, Envy pedig kiengedte a benntartott levegőt. Eddig fel sem tűnt neki, hogy ilyen sokáig visszatartotta a lélegzetét, mintha attól félt volna, történni fog valami. Azt sem vette észre, hogy milyen feszült, de amint Winry eltűnt a közelből, ő maga is megnyugodott kissé.

~*~

Hohenheim a kastélyban tartózkodott, és ő maga is meglepődött, hogy még mindig itt tanyázik. Az is meglepte, hogy Envy milyen szépen karban tartotta a helyet ahelyett, hogy mindent hagyott volna az enyészetre. Habár, ahogy a férfi visszaemlékezett, a homonculus mindig szerette a tisztaságot, mindig lelkiismeretesen elmosogatott maga után, kitakarított, bevetette az ágyakat, ha úgy hozta a szükség. Ilyen tekintetben lehetett rá számítani, de ami a természetét illette, Hohenheim már megbánta, amiért megalkotta. Hiába, hogy nála volt a kő, amely miatt nem kellett árat fizetnie a tiltott humán transzmutációért, de utólag már úgy gondolta, hiba volt az egész kísérletezgetés. Hiszen tudhatta volna, hogy valakit visszacibálni Onnan nem éppen gyerekjáték, az eredmény azonban őt is meglepte. Envy akaratos volt, makacs, irigy, ráadásul kegyetlen és gyilkos hajlamú, így a férfi kénytelen volt arra gondolni, talán a lény életében is pont ilyen volt. Sokat tanulmányozta a homonculust, hogy megfejtse, mi is rejlik benne, így jutott arra a következtetésre, hogy a természete és a viselkedése talán az előző élete maradványa. Persze biztosat nem tudhatott, hiszen Envy volt az első és utolsó homonculus, akit létrehozott, többet pedig nem szándékozott.

Most inkább Edre akart koncentrálni, akit kiskorában elhagyott. Emlékezett rá, hogy volt egy fiatalabb fia is, Alphonse, de úgy tűnt, hogy ő már nincs az élők sorában. Ezt az információt Roy Mustang ezredes osztotta meg vele, amikor hosszasan beszélgettek homonculusokról, a Bölcsek kövéről, örök életről és családról. Arról is csak akkor szerzett tudomást, hogy szeretett felesége, Trisha is távozott erről a világról. Megfordult a fejében, hogy visszahozza mind a feleségét, mind a fiatalabb fiát, de aztán letett róla. Hiszen ki tudja, ezúttal miféle szörnyetegeket teremtene. Inkább Edet kéne meggyőznie arról, hogy bocsásson meg neki és dobja el magától a homonculust, aki úgyis csak bántani fogja, majd megöli, ha már nem lesz rá szüksége. De tudta, hogy Edben mekkora gyűlölet munkál iránta, amit meg is tudott érteni. Hiszen otthagyta őket egyedül, minden szó és magyarázat nélkül, majd hirtelen felbukkan és meg akarja ölni azt, aki a fia szívének a legkedvesebb. Természetes, hogy gyűlöli értük, de még csak időt sem hagyott neki a magyarázkodásra. Hohenheim megvakarta a fejét, majd a papírköteget, amelyen eddig dolgozott, egy polcra tette és úgy döntött, ideje nyugovóra térnie.

Ám alig ért fel a földszintre, valami megcsapta az orrát. Tűz és füst szaga, amely a hatalmas nappaliból áradt. Ahogy kíváncsian közeledett, már a fényt is észrevette, majd mikor belépett a helyiségbe, megtorpant a döbbentettől. A kandalló előtt elhelyezett egyik fotelben egyszerű lila ruhát viselő, rövid, sötét hajú nő üldögélt olyan természetességgel, mintha ez az ő otthona lenne. Kezében borospoharat tartott, és a benne levő, vöröslő nedűt kortyolgatta, amikor Hohenheim belépett. Ahogy a férfira nézett, ajkain mosoly húzódott végig.
– Dante! – szólalt meg döbbenten Hohenheim. – Te meg mit keresel itt? Egyáltalán honnan tudsz erről a helyről?
– Hohi, drágám, hát nem is örülsz, hogy látsz? – nevetett fel a nő gyöngyöző kacagással, miközben letette a poharat, majd felállt és néhány elegáns, de gyors mozdulattal szelte át a szobát.
Hohenheimnek arra is alig volt ideje, hogy tisztességesen meglepődjön, Dante már át is fonta két karjával a nyakát, a férfit a falhoz préselve. A másik csak döbbenten bámult bele a nő szürke szemeibe, moccanni azonban nem bírt, sőt, a hangok is nehezen találtak utat maguknak a torkából.
– Mégis… mikor, és egyáltalán… hogyan… – nyögte Hohenheim, mire Dante durcásan engedte el, majd sétált vissza és huppant le a fotelbe. – Dante, magyarázatot várok! A legutóbb, amikor elváltunk az Északi Városban, azt hittem, nem látjuk többé egymást.
– Igazából csúful leléptél, engem meg ott hagytál! – helyesbített a nő, a férfi pedig csak megvakarta a tarkóját. Nem akart veszekedni, főleg nem most. – Hohi, drágám, nem illik így bánni egy hölggyel! Mégis honnan gondoltad, hogy nem nyomozom ki, merre kószálsz? Meg aztán valaki említett egy kastélyt egy kisváros környékén, te meg egyszer mondtad, hogy egy hodályban éltél. Nem volt nehéz ezek után összerakni a dolgokat. Amúgy egész helyes kis vityilló, meg kell hagyni – mutatott körbe Dante teátrális mozdulatokkal.
– Szóval azért jöttél, hogy felródd nekem, mekkora fafej voltam, amiért egyedül hagytalak? – sóhajtott Hohenheim, miközben a másik fotelbe telepedett. – Kösz, ezt magamtól is tudom, ráadásul a fiam is emlékeztetett rá.
– Szóval megtaláltad Edwardot – szögezte le Dante mindentudó mozdulattal, miközben bort töltött egy üres pohárba és azt Hohenheim felé nyújtotta.
– Meg – válaszolta a férfi, majd elvette az italt és a felét egyből le is húzta. – De megint elszúrtam az egészet. Ráadásul az a kis dög is lelépett.
Dante nem szólt semmit. Tudott Hohenheim homonculus-kísérletéről, de nem szólt rá egy szót sem. Pedig megvolt a véleménye arról, aki humán transzmutációt végzett, majd magára hagyta a lényt, amelyet teremtett. Arról is tudott, hogy a férfi magára hagyta a feleségét és két gyermekét, akiket azóta sem látott. És abból, hogy nem fiaimat mondott, a nő tudta, hogy a másik nem a fiatalabbra célzott. Hiszen folyton Edet emlegette mindenhol és mindenkor, akár kellett, akár nem. Mintha a fiatalabb, Alphonse nem is számítana. De Dante mindezzel együtt is szerette Hohenheimet, pedig a férfi nem volt mindig udvarias vele, számtalanszor lerázta, otthagyta valahol, látszólag véletlenül. Dante félig-meddig tudta, hogy a kettőjük kapcsolata nem normális, ennek ellenére ragaszkodott ehhez a felemás állapothoz, ám sosem tolta magát előtérbe. Talán ez volt az oka, hogy még mindig együtt voltak, mert egyikük sem állt a másik útjába.
– Azt mondtad az előbb, hogy Edwardot már megtaláltad – mondta hirtelen Dante. – És mi van a másik fiaddal? Hogy is hívták? Albert, vagy Adolf?
– Alphonse – mondta Hohenheim fájdalommal teli hangon. – Meghalt, fél éve bevetés közben. Trisha is halott már évek óta. Persze ezt is csak pár hete tudtam meg.
– Részvétem – mondta a nő, aztán csend borult kettőjükre.
Egyikük sem akart beszélni, hiszen mit is mondhattak volna most egymásnak? Habár Hohenheimet nagyon érdekelte, hogy Dante miért is bukkant fel újra az életében, mikor már majdnem két éve elváltak útjaik, de jelenleg más foglalkoztatta. Meg akarta találni Edet, ki akarta szakítani annak a bestiának a bűvköréből, kerül, amibe kerül. Azon kívül gyászolt. Gyászolta az elmúlt éveket, a feleségét, a fiát, a soha vissza nem térő múltat. Végül felállt, és az ajtó felé indult.
– Ha akarsz, maradhatsz, hiszen tudod, hogy szívesen látlak – mondta visszafordulva, miközben Dantéra nézett. – De most szükségem van egy kis egyedüllétre. Használhatod bármelyik vendégszobát az első emeleten. A lépcsőn indulj el balra, arra lesznek.
– Köszönöm! – mosolyodott el Dante, majd a férfi távozott.
Dante még nézett utána egy darabig, aztán a tűzbe bámult és gondolkodva forgatta a kezében a borospoharat. Most, hogy újra találkoztak, azt remélte, felizzik köztük a régi láng, az elmúlt szenvedély, de úgy tűnt, még várnia kellett. Ő pedig, akárcsak a néhai Trisha Elric, megszokta már, hogy várjon arra a férfira, aki folyton eltűnik az életéből. Keserűen felkuncogott a gondolatra, hogy ő is, mint Hohenheim egykori felesége, kénytelen újra és újra szembesülni azzal, hogy bármennyire is szeret valakit, az sosem lehet egészen az övé. De az élet már csak ilyen volt, ő pedig elég okos volt hozzá, hogy kivárjon, amíg eljön a megfelelő idő.


Megjegyzés: Dante itt nem olyan kegyetlen, rohadék ribanc, mint a 2003-mas animében. Inkább gondoskodó, megértő, de ugyanakkor öntudatos személyiség, aki tudja, hogy irányítsa Hohenheimet. Ha már itt Hohenheim a szemét dög, nem akartam Dantét is azzá tenni. Igen, nálam fordult a kocka.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)