Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Ed és Al döbbenten figyelték, ahogy Alice az idegen felé lépdel, aki most lépett be az ajtón. Fogalmuk sem volt, hogy mi lelte a lányt, miért tűnik egyben dühösnek, másrészt idegesnek. Ed már felpattant, hogy utána eredjen, amikor a férfi öles léptekkel fordult ki az ajtón, majd szinte futni kezdett. Alice pedig utána, ám mire a lány az ajtóhoz ért, a másik már eltűnt a forgatagban. Alice mordult egyet, de nem ment utána, több esze is volt annál, mintsem egy idegen városban hajkurásszon valakit, aki talán jól ismeri az itteni utcákat. Nem akart eltévedni, ráadásul nem tudhatta, hogy az idegennek nincsenek-e itt segítőtársai. De abban biztos volt, hogy a férfi követte és nem véletlenül akadt pont itt, pont most össze vele. Furdalta a kíváncsiság, tudni akarta, honnan olyan ismerős számára a másik, válaszokat akart, ám azokat most nem kaphatta meg. Ha Envy itt lenne, akkor minden valószínűség szerint a férfi után tudna eredni, hogy kifaggathassa. Bár Alice tartott tőle, hogy a homonculus talán bántaná a férfit, hiszen Envy bármennyire és kedvesnek és aranyosnak tűnt, a lány tudta, hogy rettentően veszélyes. Bár a másik ezt sosem jelezte felé semmilyen módon, Alice ezt egyszerűen tudta, érezte a lényből áradó ősöreg veszélyt és kegyetlenséget. Bár őt sosem bántotta, de a lány akkor sem bízott benne száz százalékig, ennek ellenére a barátjának tartotta a homonculust.
Most azonban nem tehetett mást, minthogy visszamegy az asztalhoz Edékhez, majd megebédel, hogy újult erővel utazhassanak tovább Riesenboolba. Amikor visszatért az asztalhoz, Ed kérdő, ugyanakkor aggodalmas tekintettel nézett rá és még mintha Al értetlenkedett volna. Végül a fiatalabb testvér tette fel a mindkettőjüket foglalkoztató kérdést.
– Ki volt az a férfi? – kérdezte Al, miután Alice helyet foglalt és az étlapot kezdte tanulmányozni.
– Valójában fogalmam sincs róla – vallotta be a lány, mire Ed hitetlenkedve meredt rá. – Tényleg! Tegnap ott volt a partin, és mintha ismernem kéne, de fogalmam sincs róla, ki lehet. Viszont úgy tűnik, ő vagy ismer engem, vagy valami dolga lehet velem, mert egyértelműen követett minket.
– Talán csak véletlen az egész – próbálkozott Al, de mind Ed, mind Alice olyan arckifejezéssel néztek rá, mint akik nem hisznek neki.
– Persze, és pont ma, pont véletlenül pont azzal a vonattal utazott a Keleti Városig, mint mi – jegyezte meg szkeptikusan Alice. – És persze véletlenül pont ebbe az étterembe tért be. Túl sok az egybeesés ahhoz, hogy véletlen legyen.
– De mi dolga lenne veled? – kérdezte kíváncsian Ed, mire Alice megvonta a vállát. – Elvégre senkit sem ismersz ebben a világban, nem?
– Ha nem rohant volna el, akkor talán meg tudtam volna kérdezni tőle – sóhajtotta a lány. – Most viszont egészen biztosan elriasztottam. Nem tudom, hogy ennek örüljek-e, vagy sem.
Sem Ed, sem Al nem szólt semmit, hiszen bennük is pont ez a kérdés motoszkált. Nem tudták, ki lehet a titokzatos férfi, de Edet frusztrálta, hogy valaki követi őket, vagy legalábbis Alice-t. Ráadásul fogalmuk sem volt az idegen szándékairól, amelyek lehettek barátságosak, de ugyanakkor lehettek ártóak is. Ed pedig az előbbi jelenetből inkább az utóbbit szűrte le, elvégre, ha valaki segíteni akar egy másik személyen, nem menekül, ha meglátja.
– Nos, majd ha újra találkozunk vele, kifaggatjuk – mondta végül az idősebb fivér. – Most együnk, és igyekezzünk nem lekésni a vonatunkat. Nincs kedvem egy éjszakát itt tölteni a városban.
Ezek után több szó nem esett köztük az idegen férfiről, Al pedig intett a pincérnek, miután mind a testvére, mind Alice kiválasztották, mit is akarnak ebédelni. Mindhárman próbálták félretenni a titokzatos férfival kapcsolatos minden gondolatukat, ám ez egyáltalán nem volt olyan könnyű. Elvégre nem tudhatták, kivel is állnak szemben és az illetőnek mik a valódi szándékai.

~*~

Envy figyelte, ahogy Frederick betér az étterembe, majd szinte lóhalálában távozik. A homonculus szívesen maradt volna Alice közelében, ugyanakkor kíváncsi volt a férfira is, aki olyannyira felbolygatta a dolgokat. Valahonnan halványan ismerős is volt neki az alak, de nem tudott rájönni, hogy pontosan honnan, pedig biztos volt, hogy már látta valahol. De hát, elvégre a Mestere rengeteg emberrel állt kapcsolatban, akik ilyen-olyan szolgáltatásokat nyújtottak neki, ő pedig nem emlékezhetett mindenkire. Néha, amikor egyik-másik ember teherré kezdett válni, a Mestere „finoman megkérte” őt, hogy távolítsa el az útból a feleslegessé vált személyt. Envyt ilyenkor sosem a személyes érzések vezették, habár szeretett eljátszadozni az áldozataival, mielőtt megölte őket. Ő nem volt olyan, mint Gluttony, aki mindent és mindenkit megevett, amihez és akihez csak hozzáfért. De nem volt Lust sem, aki elegánsan intézte el azokat, akikre már nem volt szüksége. Envy módszerei inkább egy jól fejlett szadista pszichopatára vallottak, mert ő élvezetét lelte mások fájdalmában, halálsikolyában. Ráadásul, Lusttól eltérően, ő szerette jól látható helyen hagyni az áldozatait, ahol bárki megtalálhatta őket. Ám voltak esetek, amikor nem lehetett lacafacázni, ilyenkor gyorsan kellett ölni, de ezt Envy nem szerette. Ha egyszerűen fejbe lőtt valakit egy pisztollyal, vagy elvágta valaki torkát, abban nem volt semmi élvezet. Ő szerette megőrjíteni az áldozatait, míg azok nem könyörögtek a megváltó halálért.
Most azonban idegesítette, hogy nem távolíthatja el az útból a zavaró tényezőt, de azzal az Ő haragját vonta volna magára. Envy pedig sokkal okosabb volt annál, mintsem problémát okozzon saját magának. Tudta jól, hogy Ő mire képes, kiismerte az évszázadok alatt, ezért is volt óvatos, ezért élt meg ennyi sok évet. Nem úgy, mint az első Sloth, Wrath és Lust, akiket már mind lecseréltek. Habár, emlékezett Envy, az új Wrath még mindig hiányzik, de emiatt nem izgatta magát túlságosan. Ha eljön az ideje, mindannyian újra együtt lesznek. Elvégre Greed is megszökött, Envy pedig kíváncsi volt, hogy kapzsi testvérkéje vajon mit is tervezhet. Nem mintha különösképpen izgatta volna magát miatta, elvégre ő és Greed annak idején mondhatni barátok voltak. Csak éppen a másik olyasmit művelt, amit nem kellett volna, ennek pedig meglett a „jutalma”. Envynek talán kicsit hiányzott Greed, de nem annyira, hogy ostoba módon megpróbáljon szólni az érdekében. Ő ugyanis nem akart a társa sorsára jutni, vagy felvenni a néhai előnevet.

Úgy döntött, hogy Alice-t most hagyja, mert bármennyire is berzenkedett ellene, tisztában volt vele, hogy a kis Mitugrász és a Bádogember vigyáznak rá, megóvják őt mindentől. Így végül Frederick nyomába eredt, aki ugyan eltűnt a járókelők között, de a homonculus látta, merre tart. Ráadásul jól ismerte a várost, hiszen annak idején évekig figyelte az itteni Parancsnokságot. Elvégre a Mestere már akkor is ráállította Edward Elricre, neki pedig volt ideje kiismernie magát a környéken. Így nem volt nehéz rájönnie, hogy Frederick egyenesen a Parancsnokságot elkerülve a város kereskedelmi része felé indult. Envy kíváncsi volt, mi dolga lehet ott, bár talán a férfi csak véletlenül, pánikszerűen választotta ezt az irányt. Mindenesetre, a homonculus úgy döntött, ha muszáj, akkor ki fogja faggatni, persze anélkül, hogy megölné. De ráijeszteni ráijeszthet, abból még nem lehet nagy baj, legalábbis így okoskodott.
Észrevétlenül rótta az utcákat, mindenhol Fredericket keresve, akit végül meg is pillantott egy üres sikátorban nem messze a kereskedelmi negyedtől. Nem jártak messze a kertvárosi résztől, a férfi pedig egy kis, névtelen utcácskában lapult, ott pihegett a falnak dőlve. Envy meglapult az egyik tűzlépcsőn, ahonnan egy magas ház tetejére lehetett feljutni, onnan nézte, ahogy Frederick idegesen pillant jobbra-balra, miközben egy zsebkendővel törli meg a homlokát. Envy meglehetősen mókásnak találta a helyzetet, majd egy óvatlan pillanatban, finoman lehuppant a talajra és a férfi mellé került. Mielőtt Frederick felocsúdhatott volna, a homonculus már el is kapta, majd a falnak szegezte a férfit olyan módon, hogy az moccanni se tudjon. Felvette eredeti alakját, amelyet annyira imádott, így nézett vigyorogva a másik rémült szemébe. Frederick ordítani akart, de Envy egyetlen mozdulattal befogta a száját.
– Ha sikítasz, elvágom a torkodat, kibelezlek és itt hagylak a kutyáknak – suttogta vészjósló hangon Envy, miközben közelebb nyomult a másikhoz. Hangjából áradt az élvezet annak gondolatára, hogy esetleg kínozhat és gyilkolhat. – De ha válaszolsz pár kérdésemre, esetleg futni hagylak, Frederick. Megegyeztünk?
Frederick bőszen bólogatott, elvégre jól tudta kivel és mivel áll szemben. Hallott már az Ő teremtményeiről, ráadásul a nő Envyt elég gyakran emlegette. A férfi nem volt ostoba, tudta, hogy a lény erősebb, gyorsabb nála és afelől sem volt kétsége, hogy simán végezni tudna vele, mielőtt ő akár két lépést tehetne.
– Helyes – vigyorgott Envy, majd lassan elvette kezét a férfi szájáról, ám továbbra is úgy fogta, hogy a másik ne szökhessen meg. – Ha szökni próbálsz, megöllek, csak hogy tudd! És most mondd el, mi közöd van a Mesteremhez és Alice Morrisonhoz!

~*~

Alice és a többiek befejezték az ebédet, Ed fizetett, majd a trió elhagyta az éttermet. Mindannyiukat foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon ki lehetett a rejtélyes idegen, de nem jutottak dűlőre a kérdést illetően. Úgy döntöttek, mivel még volt pár óra a vonat indulásáig, hogy sétálnak egyet, habár Ed gyanakvóbb volt, mint eddig bármikor. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy fürkész tekintettel forgatta a fejét jobbra-balra és minden utcasarkon bekukucskált, mintha titokzatos követőjük bármelyikből előugorhatna, hogy rajtuk üssön. Ez egy idő után roppant kényelmetlenné vált, főleg Alice számára. Al már megszokta a fivére gyanakvó természetét, de még ő is úgy érezte, hogy az Acél alkimista ezúttal kissé túl messzire megy.
– Bátyó, hagyd abba ezt a viselkedést, ez már igazán nevetséges – sóhajtotta Al, mikor éppen egy zöldséges előtt haladtak el, Ed pedig az összes láda mögé és alá benézett, amelyek az utcán álltak, tele áruval. – Ráadásul mindenki minket bámul.
– Azon kívül, kizártnak tartom, hogy az az alak a ládák alatt bújt volna el – tette hozzá Alice. – Ha van elég esze, már régen elkotródott a városból, vagy legalábbis nem követ minket. Te meg csak felhívod ránk a figyelmet.
Valóban többen megbámulták a triót, főleg Edet, aki tényleg elég feltűnően viselkedett. Alice odalépett az alkimistához, kézen fogta, majd arrébb vezette. Ed szó nélkül tűrte, egészen addig, amíg el nem hagyták a zöldségest és át nem mentek az út túloldalára egy könyvesbolt elé.
– Csak meg akartalak védeni – morogta az alkimista, miután Alice elengedte. – Elvégre nem lehetünk elég óvatosak.
– Miért? Gondolod, hogy az a férfi esetleg almának álcázza magát? – kérdezte Alice, felvonva a szemöldökét. – Egek ura, Ed! Tudom, hogy féltesz, de azért ne csináld ennyire látványosan! Ezzel csak mindannyiunknak problémát fogsz okozni, és ha jól tudom, van elég sütnivalód, hogy tudd, hogy kell meglapulni. Elvégre zseni lennél, vagy mi a szöcske.
Ed olyan arcot vágott, mint annak idején gyerekkorában, amikor az anyja megszidta valami csínyért, aztán csak mérgesen fújt egyet és elfordult. Al azonban halkan kuncogni kezdett Alice kijelentésén, mire a fivére olyan tekintetet vetett rá, hogy inkább elhallgatott. De a dolog ezzel el volt intézve, és mindhárman remélték, hogy a rejtélyes alak ezután békén hagyja őket. Persze, ebben nem lehettek túlságosan biztosak, de ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára.
– Azért kíváncsi vagyok, mit akar tőlem, mert egyértelmű, hogy engem követett – jegyezte meg hirtelen Alice, miközben a kirakatban levő könyveket mustrálta. Egynek a címét sem ismerte, ami nem volt furcsa, de attól még jólesett őket bámulnia.
– Szerinted ismer téged? – kérdezte óvatosan Al, mire a lány vállat vont. – De ez csak akkor lenne lehetséges, ha onnan jött volna, ahonnan te is.
– Ha ez így van, akkor talán tudja, hogy juthatsz vissza – vetette fel Ed, azonban a hangjában némi kétség csengett.
– Lehetséges, de ebben nem lehetünk biztosak. Különben is, ha így lenne, miért nem jött oda hozzánk? – kérdezte Alice, majd úgy döntött, megosztja a további gondolatait. – De annyi bizonyos, hogy valami kapcsolatnak kell köztünk lennie.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte kíváncsian Ed, akinek az agyában már be is indultak a fogaskerekek.
– Mert tegnap nem sokkal azután jött elő a látomásom, hogy őt megpillantottam – magyarázta Alice, az egyik könyvet szuggerálva a kirakatban. – Kimentem a balkonra, te utánam jöttél, elkezdtünk beszélgetni, majd nem sokkal utána jött a látomásom. Arra már rájöttem, hogy valaminek ki kell váltania, még akkor is, ha időbe telik.
– Mint egy katalizátor? – kérdezte Al, miközben a bátyjára pillantott. Úgy tűnt, az Acél alkimista is erősen gondolkodik valamin.
– Pontosan – bólintott Alice, majd végre a fiúkra nézett. – Minden alkalommal, amikor egy látomás előjött, elég erős idegállapotban voltam. Talán a lelkiállapotom is hozzájárul az egészhez, mintha… valakivel össze lennék kötve, de csak akkor látok dolgokat, ha egy bizonyos lelkiállapotban vagyok. Például, ha zaklatott vagyok, ideges, vagy nagyon boldog. Mindig valami erős érzelem váltotta ki a látomásokat. Ennél jobb magyarázatot nem tudok elképzelni.
– Viszont még mindig nem tudjuk, hogy mit is látsz pontosan – mormogta halkan Ed. – Vajon valóban látomások, vagy valaki emlékei? Nem mintha hinnék az ilyen lélekvándorlásban, vagy hasonlóban.
– Talán a Mester meg tudná mondani mi ez – vetette fel halkan Al, mire Ed egész testében megfeszült és olyan arcot vágott, mint akit éppen a vesztőhelyre visznek. – Bár még… nem akarok meghalni.
Alice egyik fiúról a másikra nézett, és nem tudta, mit mondjon. Mindketten segíteni akartak neki, de sajnos sem ő, sem a fiúk nem találtak egy épkézláb magyarázatot a látomásaira. De mi van, ha Ednek igaza van, és ezek nem is látomások, hanem valaki emlékei? Az megmagyarázná, miért látja a kislányt. Vagy mégsem. Alice még saját magának is alig merte bevallani, hogy minél többször van a kislány bőrében, minél többször lát dolgokat az ő szemén keresztül, annál ismerősebbnek érzi mind magát a személyt, mind magukat a helyszíneket. Mintha már járt volna ott, talán egy előző életében. Bár még ő maga sem igen hitt a reinkarnációban, de nem tartotta lehetetlenségnek, elvégre annyi minden van a világban, amire nem létezik észszerű, kézzel fogható magyarázat. Tudta, hogy az a férfi valószínűleg válaszokkal szolgálhatna neki, de ahhoz meg kéne találnia, el kéne fognia és kicsikarnia belőle, amit tud. Persze, most nem találják, ennek a lány pedig egyszerre örült is, meg nem is.
– Szerintem egyelőre hagyjuk az egészet – mondta végül Al, kizökkentve a lányt a gondolataiból. – Hiszen az idegen elmenekült, mi pedig itt állunk válaszok nélkül. Addig úgysem tehetünk tehetünk, amíg vagy a férfi nem kerül elő, vagy nem tudunk meg valamit mi magunk.
– Igen, ez valahogy így van – hagyta helyben Ed, de Alice látta rajta, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság. – Az a baj, hogy a Mesterünk valószínűleg tényleg tudna támpontot adni, de… Inkább hagyjuk – legyintett a szőke, a mozdulat pedig egyszerre volt könnyed és volt tele idegességgel. – Egyelőre fontosabb, hogy téged biztonságba helyezzünk – pillantott a lányra. – Utána foglalkozhatunk majd más dolgokkal is.
– Rendben – vont vállat Alice. – Talán ha újabb látomásom támad, kissé okosabb leszek. Hátha egyszer olyat látok, ami segíthet nekünk.
– Csak szólj, ha valami gond van, mert nem akarjuk, hogy bajod essen – mondta a fiatalabb fivér, mire Ed csak halkan köhintett egyet.
– Inkább menjünk vissza az állomásra! A vonat nemsokára indul, mi meg jól elbeszélgettük az időt – mondta Ed, majd választ sem várva indult visszafelé.
Al és Alice egymásra néztek, majd elkuncogták magukat. Tudták, hogy Ed is aggódik, de ezt ki nem mondta volna hangosan. Még egy rakás idejük volt, mielőtt a vonat elindul Riesenboolba, de úgy tűnt, az Acél alkimista csak biztonságban akarta tudni a fekete hajú lányt. Végtére is, logikus volt, hogy a zsúfolt pályaudvaron nehezebben fognak rájuk támadni. Al ugyan készült felvetni, hogy akár a Parancsnokságon is tölthetnék az időt, de inkább nem szólt semmit. Tisztában volt vele, hogy a fivére, ha teheti, nem teszi be a lábát egy katonai létesítménybe sem. Ráadásul, akkor meg kéne magyarázniuk, hogy miért akarnak bevinni egy civilt is. Ez pedig csak tovább bonyolította volna az amúgy sem egyszerű helyzetet.

~*~

Envy félig elégedetten, félig gondterhelten hagyta ott a magatehetetlen Fredericket a sikátorban. Nem bántotta túlságosan, mindössze ráijesztett, kiszedte belőle, amit tudni akart, majd egyszerűen fejbe verte a férfit, mire az elvesztette az eszméletét. A homonculus elgondolkodott rajta, hogy az emberek milyen törékenyek, hiszen ennek is elég volt egyetlen, a tarkójára mért ütés és már össze is esett, majd nem mozdult. Envy nem ölte meg, nem volt annyira ostoba, hogy feleslegesen kockáztassa az életét. Ez az ember fontos volt a Mesterének, és most már azt is tudta, hogy miért.
Ahogy az emberek között lépdelt az utcán, felöltve magára egy teljesen hétköznapi férfi alakját, elgondolkodott azokon, amiket Frederick mondott neki. Néhány dolgot már maga is sejtett, de arra nem gondolt, hogy ennek az alaknak és Alice-nek ennyi köze lenne egymáshoz. Végtére is, látszólag semmi sem kötötte őket össze, de Envynek be kellett látnia, hogy ez nem így van. Ő maga is gyanakodott pár dologra a lánnyal kapcsolatban, ezen gyanúk pedig most igazolást nyertek. Most értette meg igazán, miért is figyelteti a lányt pont vele a Mester, ez pedig most már egyáltalán nem tetszett neki. Envy bár kegyetlen és néha szadista tudott lenni, de az, amit Ő tervezett, még a homonculust is képes volt kiborítani. Arra azért nem számított, hogy Neki pont erre kell Alice, ettől pedig Envy hátán végigfutott az ideg. Bár alapvetően utálta az embereket, gyűlölte, lenézte mindet és aljas kártevőnek titulálta az egész fajt, de Alice-hez valamiért vonzódott és furcsa módon, nem akarta, hogy baja essen. Egyre Frederick szavai jártak a fejében:

„Alice már ébredezik, és Ő csak erre vár. Ha a lány felébred, és tudatában lesz mindennek, akkor Ő fel fogja használni. És hidd el, az rosszabb lesz, mint amit valaha képzeltél volna. Hiszen mindig is ez volt a cél. Ő lehetett volna a másik, és a Mestered szerint még mindig használható lesz.”

Envy nem tudta, mire célozhat Frederick, de egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Rettegett, hogy Ő mire fogja használni a lányt, amely talán azt is eredményezheti, hogy a Mestere feleslegesnek fogja őket titulálni és mindannyiuktól megszabadul. A homonculus fején egy pillanatra átfutott a kósza gondolat, hogy végeznie kéne Alice-szel, így minden problémától megszabadulhatna, de mielőtt a gondolat megtelepedhetett volna az elméjében, már el is vetette azt. Megrázta a fejét. Tudta, hogy akármennyire is jó ötlet lenne a lány likvidálása, ő tényleg ártatlan, hiszen akaratlanul keveredett bele ebbe az egészbe. Envyt saját magát is meglepte, hogy törődik egy emberi lénnyel, de Alice mindig kedves volt hozzá, sosem nézte le, nem kezelte őt szörnyetegként mint mindenki más. Sőt, a barátjának tekintette Envyt, amit a homonculus nem értett, de mégis egy jóleső érzéssel töltötte el. Sosem voltak barátai, a többiekkel is csak megszokásból dolgozott együtt, habár Lust és Gluttony társaságát elviselhetőbbnek és mondhatni kellemesebbnek tartotta, mint a többi „testvéréét”. De ha tehette, mégis magányosan járt, külön utakon, ezt szokta meg, most mégis valami olyan melegség töltötte el Alice-re gondolva, amit sosem érzett. Vagy inkább, amit a négyszáz év alatt próbált elfelejteni. Pont ezért nem akarta, hogy a lánynak baja essen, de nem sokat tehetett azon kívül, hogy egyelőre figyeli őt is vigyáz rá. Úgy gondolta, elindul visszafelé a vasútállomásra, mert bár még rengeteg idő volt a vonat indulásáig, de jobb ötlete nem volt. Meg aztán, könnyebb lesz ott várnia, így nem téveszti szem elől a kis csipet-csapatot sem.

~*~

Frederick nem sokkal később tért magához, mint hogy Envy elment, magára hagyva őt. A feje fájt, mintha szét akarna hasadni, ráadásul nem tetszett neki, hogy az a dög annyi mindent kiszedett belőle. Persze őt sem ejtették a fejére, nem volt olyan ostoba, hogy mindent eldaloljon a lénynek, hiszen azzal az életét kockáztatta volna. Természetesen kénytelen volt egy-két információt megosztani vele, amin most törheti a fejét, de így is maradt még elég titok, amit nem adott ki. Ennek ellenére tudta, hogy tájékoztatnia kell a vénasszonyt a fejleményekről, és csak remélhette, hogy nem kerül még nagyobb slamasztikába. Nem messze a sikátortól talált is egy telefonfülkét, onnan hívta fel a megbízóját. A telefon kicsengett, majd három csengetés után egy öreg, reszelős, női hang szólt bele.
– Igen, ki az? – kérdezte a nő.
– Frederick vagyok – mondta a férfi. – Akadt egy kis probléma.
– Nem akarok problémákról hallani! – mondta a másik. – Tudja, hogy nem engedek meg baklövéseket. De mégis, mi történt?
– A maga drága Envyje, az történt – morogta a férfi, miközben még mindig fájó tarkóját masszírozgatta. – Ádáz egy bestiát teremtett, annyi bizonyos, asszonyom. Elkapott egy sikátorban a Keleti Városban.
– Kiszedett magából valamit? – kérdezte az öregasszony, hangjában pedig enyhe fenyegetés hallatszott.
– Néhány dolgot Alice Morrisonra vonatkozóan – válaszolta Frederick. – Nézze, muszáj volt valamit mondanom neki, ha nem akarok meghalni – mentegetőzött. – De a jó hír, hogy a felét sem tudja annak, amit tudni akart.
– Az is sok, Envy ugyanis nem ostoba – mondta a másik. – Előbb-utóbb össze fogja rakni az információkat, főleg, mert annak idején ő is ott volt Cardeniában. Tud róla, hogy mi történt tizenhárom évvel ezelőtt. Nem lesz neki nehéz, hogy rájöjjön, mit is rejtegetünk annyira, amiről nem akarom, hogy tudjon.
Frederick hallgatta a nőt, miközben gondosan nem árulta el, hogy Envy valószínűleg már teljesen tisztában van vele, hogy a Mestere mire akarja használni Alice-t. Vagy legalábbis sejti, ami majdnem ugyanaz.
– Tud a kísérletről?! – kérdezte megütközve a férfi. – De hát… rajtam, és magán kívül maximum három ember tudott az egészről, ő pedig már…
– Ne becsülje alá Envyt, elvégre ő az én mesterművem – figyelmeztette a nő Fredericket, hangjában némi büszkeséggel. – Túl sokat mondott neki, az az igazság! Ha nem vigyáz, magát is ugyanúgy el tudom tüntetni, mint a „drága” kollégáit. Ez nem fenyegetés, doktor, pusztán tényközlés.
Mielőtt Frederick reagálhatott volna, a nő bontotta a vonalat, majd csak sípolás hallatszott a kagylóból, utána csend lett. A férfi remegő térdekkel zuhant a telefonfülke aljára, majd hátát a fülke falának vetette. Egész testében reszketett, hiszen tudta, hogy hatalmas hibát követett el. Envy tudott róla, mit műveltek annak idején Cardeniában, mindent tudott, így nem lehet nehéz rájönnie, hogy mi köze van Alice Morrisonnak ehhez az egészhez. Frederick attól félt, hogy a lény esetleg szembemegy a Mestere utasításaival, ami beláthatatlan következményekkel járna mindannyiukra nézve. Főleg, ha Alice esetleg valóban felébred.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)