Luxusnyomor írta: NymphaTonks

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Faszfej.

Biagiónak ez volt a legelső gondolata, ahogy bekanyarodott egy fákkal szegélyezett széles útra. A százévesnél idősebbnek tűnő tölgyek tetőt alkottak az út fölé, kizárva a lemenő nap sugarait, árnyékot vetve a férfi fekete Mercedesére. Biagiónak nem kellett mondani, tudta jól, hogy már csak a fák miatt is egy vagyonba kerülhetett ez a telek, ami ráadásul olyan hatalmas volt, hogy a férfi egy másodpercig azt hitte, eltévedt, egészen addig, míg meg nem pillantotta az út végét jelző szépen megmunkált vaskaput.

Faszfej – gondolta másodszor is, ahogy a kocsija a kapu elé gördült, ő pedig az ablakon kinyúlva megnyomta a kaputelefon gombját. Csengést hallott, majd egy mély férfihang szólalt meg, tört angolsággal követelve a nevét és az ittlétének okát. Biagio belevigyorgott a kamerába.

Sono io – mondta olaszul. – Il fratello.

Én vagyok. A testvér.
Nem akart ennél többet mondani, de nem is kellett. Még hallotta, hogy a férfi orosz akcentussal valami olyasmit mormol, hogy italjan, majd máris kattant valami, és a vaskapu szépen lassan széttárult, szabad utat adva neki.

Biagio már előre felkészült a látványra. Persze tudta, hogy faszfej egy palotában lakik, de ahogy begördült az udvarba, és leparkolt egy vadonatúj Cabrio mellett, gombóc nőtt a gyomrában, és az irigység jéghideg leheletétől kirázta a hideg. Kiszállt a kocsiból, és körülnézett az udvaron. Tipikus mesefilmszerű kép fogadta: szökőkút az udvar közepén, gondosan lenyírt sövények, szépen megmunkált kert, és egy kibaszott nagy ház, ami már-már akkora volt, mint egy királyi palota. Nem bámészkodhatott sokat, ugyanis éppen csak, hogy becsukta a kocsi ajtaját, egy fekete öltönyös, kopasz fejű férfi jelent meg.

– Uram – biccentett köszönésképpen. – Hadd kísérjem be önt.

Biagio bólintott, majd követte a férfit a palota ajtajáig, ahol ismét két fekete öltönyös guardia fogadta. Mindketten mereven álltak az ajtók mellett, egy pillantást sem vetettek Biagióra, aki kissé kétkedve lépett be a hatalmas házba. Nem tudta, hogy megbánja-e a hirtelen eldöntött látogatását, vagy inkább örüljön, amiért egy egyszerű il fratello bemutatkozással máris beengedték őt. Ez azt jelenti, hogy még nem felejtett el – gondolta.

Fényesre sikált márványpadló, boltíves plafon, üvegcsillár és aranyozott falióra képe fogadta a hallban. Biagiónak ideje sem volt alaposan körülnézni, egy kék köntöst viselő férfi jelent meg, és ahogy meglátta őt, kitárta a karját, és felkiáltott.

– Biagio! Micsoda meglepetés! Ezer éve nem láttalak, fratello. Mi szél hozott ide?

Biagio válaszolni sem tudott, a férfi nyakon ragadta, és méretes barackot nyomott a fejére, miközben öblös nevetése betöltötte a házat. Mintha nem olyan rég váltunk volna el egymástól – gondolta Biagio, ahogy kibújt a testvére öleléséből, és elhúzódott. A férfi ismételten csak nevetett.

– A tékozló fiú hazatért – mondta.

Tékozló? Nem tudom, közülünk ki tékozolja jobban a pénzt…

Biagio vigyort erőltetett az arcára.
– Nos, egyszer haza kell térnie az embernek. – Még akkor is, ha ez kurvára nem az én hazám, sem pedig az én házam.

– Nem hittem, hogy valaha viszontlátlak még. Elég messzire sodort az élet.

– Akárcsak téged, Costanzo.

Costanzo vigyorogva nézett rá, majd átkarolta a fivérét, és az egyik méretes nappali felé vezette.
– Na, gyere, te idióta, hadd vendégeljelek meg úgy, ahogy azt illik.

– Ne fáradj a formaisággal. Egy pohár bor bőven elegendő.

A köntöst viselő férfi bólintott, majd elkiáltotta magát.
Camicie!

Egy középkorú, beesett arcú férfi jelent meg, és komor tekintettel nézett az urára.
– Remélem, hallottad a vendégünket. Ünneplésnek egy Chateau Cheval Blanc is megteszi.

– Chateau Cheval Blanc? – kérdezte hitetlenkedve Biagio.

A testvére csak nevetett, és ledobta magát az egyik díványra. Selyempapucsba bújtatott lábát feltette az előtte heverő tartóra, és hátradőlt.
– Foglalj helyet – intett a vele szemben levő fotelre.

– Hallottál arról a mondásról, hogy a kényelem fogja megölni az emberiséget? – kérdezte Biagio, ahogy ő is helyet foglalt, és szórakozottan nézett a bátyjára.

Az csak vállat vont.
– Engem nem fog semmi sem megölni. Pláne nem a kényelem.

Nem-e? – gondolta keserűen Biagio.

– Nos, mi szél hozott ide? Rég nem láttuk egymást. Sokat változtál azalatt a… hány év alatt is? Három? Négy?

– Hat.

. Én is erre gondoltam. Azt hittem, sosem foglak többé látni.

– Bilbaó és Firenze nincs olyan messze egymástól, Costanzo.

Costanzo vigyorgott, és a zsebébe nyúlt, majd előhalászott egy ezüst dohánytartót, és felpattintotta. A vendége felé nyújtotta, de az udvariasan megrázta a fejét.

– Nem dohányzom.

– Kis szent vagy, ugye tudod? – Costanzo a szájába vette a dohányt, és rágcsálni kezdte a végét. Éppen ekkor a beesett arcú férfi jelent meg az ajtóban, két pohár borral a tálcáján, amit vigyázva helyezett eléjük az asztalra. – Fuoco – intett Costanzo, és hátrahajtotta a fejét, mire a férfi elővette az öngyújtóját, és tüzet adott neki.

– Látom, ragaszkodsz a gyökereidhez – jegyezte meg fanyarul Biagio, ahogy a másik elhagyta a nappalit, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

Costanzo hosszasan fújta ki a füstöt, mielőtt válaszolt volna.
– Firenze egy kibaszott város. Bilbaóban szabadabbnak érzem magam. És az óceán is közelebb van – vigyorgott. – De azért olasz vér folyik az ereimben, és szeretem az olasz embereket.

– Apánk büszke lenne rád.

– Csaknem irigységet vélek felfedezni a hangodban?

– Kellene?

Costanzo nevetett.
– Mondd meg te! Nem hinném, hogy minden nap Chateau-t iszogatnál a barátaiddal egy palotában.

Biagio érezte, hogy a harag keserű íze felkúszik a torkában.
– Pedig szívesen megtettem volna, ha ötven-ötven lett volna az állás.

Ahogy remélte, a bátyja keze megdermedt a levegőben, ahogy a borospohár után nyúlt. Szép vonású arcán egy pillanatra düh suhant át, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is röppent, és ismét pajkos mosoly jelent meg a szája sarkában.

– Tudod, hogy a dolgok akkor másképp álltak, kedves öcsém.

– Nyilván. Csakhogy apánk a halála előtt azt mondta, ötven-ötven.

– Aha. És mit mondott még az öreg?

– Sok mindent, amivel nem akarlak untatni.

– Ugyan mit tudhat egy Alzheimeres öreg hibbant arról, hogy mi az az ötven-ötven? – Costanzo levette a lábát a tartóról, és előrehajolt. – Sőt, te is nagyon jól tudtad, hogy apánk mindig is többet látott bennem, mint benned. Életre valóbb voltam, mint te. Te a könyveket választottad, én apánk munkáját. Te undorodtál tőle és attól, amit csinált, én nem. Mégis miféle ötven-ötvenről beszélsz?

– Akkor sem volt jogod hozzá – sziszegte Biagio.

Costanzo kitárta a karját.
– Ha anyagi gondjaid vannak, miért nem ezzel kezded? Tudod, hogy bármikor szívesen kihúzlak a szarból, ha nem tudod fizetni a kollégiumi szobádat. Mit is mondtál, hol is tanulsz most? Budapesten? Vagy… Salzburgban? Bocs, régen volt, mióta utoljára beszéltünk.

– Már régóta nem vagyok egyetemista. És még sosem jártam Budapesten.

– Persze, valóban. Most hogy mondod, kezd derengeni, hogy te már nem az a taknyos kölyök vagy, akit akkor láttam utoljára, mikor beszálltam abba a kocsiba.

Biagio tisztán emlékezett arra a délutánra. Az apja már akkor betegeskedett. Costanzót viszont ez már nem érdekelte. Egyszer csak beült egy fekete Sedánba, és elment. Biagio csak ezután tudta meg, hogy ez a faszfej rábeszélte a beteg apjukat, hogy ráhagyja az egész örökséget. Neki egy vasat sem hagyott.

– Akkor még te is annyira taknyos voltál, mint én. Ne feledd, hogy az ikertestvérem vagy.

Costanzo vállat vont.
– Öt perccel idősebb vagyok nálad. Ez már önmagában örökségi fölényt jelent.

– Kihasználtál egy vén öregembert, aki ráadásul Alzheimeres is volt.

Costanzo a fejét csóválta.
– Igen? Mondd, kedves öcsém, te nem tetted volna ugyanezt? Jaj, várj. Nem. Te becsületes ember vagy és mindig is az voltál. Te nem süllyedsz olyan mélyre, mint én, nem igaz? Mondd csak, mivel is tengeted a napjaidat?

Biagiónak kezdett elege lenni a testvére nagyképűségéből, de nem akarta felbosszantani.
– Egy iskolában vagyok zenetanár.

Costanzo ismét elvigyorodott.
– Érdekes melónak hangzik.

– Az is.

Erre már nevetést kapott válaszul.
– Nagy kópé vagy te, fratello! – mondta pöfékelve. – Biztos nem akarod kipróbálni? Nem tudod, miről maradsz le. Igazi kubai szivar. – Azzal előrehajolt, és suttogva tette hozzá: – Múlt héten érkezett a legfrissebb rakományaimmal együtt.

Biagio elengedte a füle mellett az információt.
– Tudtad, hogy apánk a halála előtt két tucat guardiát rendelt a ház köré?

Costanzo vállat vont.
– Na és akkor? Biztos csak nyugodtan akart aludni éjszaka. Nekem három tucat guardiám van, és szépeket álmodok.

– A végén már nem emlékezett se rám, sem pedig anyánkra, arra viszont igen, hogy valami baj fog történni, és védeni kell a házat – folytatta szemrebbenés nélkül Biagio.

A testvére felhúzta a szemöldökét.
– Nem értem, miért mondod el most ezt. Régóta nem láttam apánkat. Apropó hová is temettétek végül? Velence volt álmai városa. Remélem, a vízbe dobtátok a koporsót, hadd gondolázhasson végig az egész városon.

Az öblös nevetés ismét betöltötte a nappalit. Biagio egyáltalán nem találta viccesnek, és csak komoran bámult a bátyjára.
– Na, ne légy már olyan karót nyelt. Idd meg a borodat, az majd felolvasztja a jégszívedet. – Costanzo belekortyolt a méregdrága italába. – Biagio? Mi lelt téged? Ennyire kifárasztanak a kölykök az iskolában? Nincs valahol a környéken egy csinos tanárnő?

A férfi ismételten nem vette figyelembe a hozzá intézett szavakat.
– Mindig is komolytalan voltál, mikor komoly dolgokról kellett szót váltani – jegyezte meg végül fanyarul, azzal a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy papírt, majd az asztalra dobta. – Tessék. Múlt héten kaptam egy névtelen feladótól.

Costanzo gyanakodva ráncolta a homlokát, majd a levél után nyúlt, és széthajtogatta.

„Tudok mindenről, amit az az áruló testvéred tett. Ha közreműködsz velem, és azt teszed, amit mondok, megkímélem az életedet.”

Biagio ezután újabb leveleket vett elő a zsebéből, és egymás után hajigálta az asztalra, egyiket a másikra.

„Legyél fél hétkor a Piazza il Duomo déli sarkánál, ha meg akarod tudni, miket tett a te drágalátos testvéred.”

„Ne feledd, az árulók tűzben fognak elégni a pokol legsötétebb bugyraiban. A fivéred is odavaló.”

„Tedd, amit mondok, ha kedves az életed!”


Costanzo kényszeredetten felnevetett.
– Áruló? Én? Mégis ki a fene küldözgeti ezeket a baromságokat?

Biagio a fogát csikorgatta.
– Szerinted van fogalmam róla?

– Gondolom, nem mentél el akkor egyik találkozóra sem…

– Jól gondolod.

Costanzo nagyot nyelt, és eltolta magától az üzeneteket.
– Fogalmam sincs, ki akar ez lenni, de úgy látszik, böki a csőrét a vagyonom.

Biagio a zsebébe gyűrte a leveleket.
– Nos, tekintve, hogy jómódú drogkereskedő vagy, és igényes árukat csempészel, sok kisebb drogkereskedő bandát kiszorítasz a piacról… Ne csodálkozz, ha akadnak ellenségeid. Csupán örülnék, ha kimaradhatnék a mulatságaidból. Nem akarok megdögleni miattad.

A testvére elgondolkodva meredt maga elé. Úgy tűnt, a Chateau már nem csúszott olyan könnyedén, ugyanis a pohár alja csilingelve koppant a tálcán, ahogy Costanzo letette.
– Szívesen kihagynálak belőle, ha tudnám, hogyan védhetnélek meg, de nem tehetek róla, hogy ilyen őrült emberek koslatnak utánad. – A férfi kitárta a karját. – Ki tudja? Lehet, nem is az én ellenségem, hanem apánké. Annak az öregnek még a halála után is vannak irigylői. Ez megmagyarázná, miért akarta mindenáron védeni a birtokát.

Biagio felvonta a szemöldökét.
– Ezzel most nem nyugtattál meg.

– Mi van, beszartál? – vigyorgott rá a fivére. – Kaptál néhány üzenetet, és máris a gatyádba csinálsz. Mindig is ilyen nyuszi voltál, apánk ezért is nem akarta, hogy te lépj a nyomdokaiba.

– Ha nekem is annyi lóvém lenne, mint neked, biztos beszereznék néhány guardiát, de tekintve, hogy az örökség rám eső részét lenyúltad… nos, úgy tűnik, sokáig nem fogok jól aludni otthon.

Costanzo kínosan felnevetett.
– Nézd, ebben nem tudok segíteni. Akárki ez az alak, utál engem vagy utálta az apánkat. Most mit tudjak csinálni innen, Bilbaóból? Holnap érkezik egy teljes rakományom Costa Ricából, azzal kellene foglalkoznom, nem más dolgával.

– Más dolgával? – Biagio érezte, hogy a harag immár széles gombóccá növekedett a torkában. – Az nem zavar, hogy te is érintett vagy? Mi van, ha találkozom ezzel az akárkivel, és megtudok néhány szaftos dolgot rólad?

– És mihez kezdesz majd vele? – kérdezte gúnyosan a másik. – Felnyomsz a zsaruknál? Ott is vannak embereim. Egész Olaszországban vannak embereim. És Spanyolországban is. Nem vagyok én olyan kis alak, mint te, Biagio. Nem ülök naphosszat egy kurva iskolában, kis taknyosokat tanítva, hogyan énekeljenek szépen, vagy tanuljanak meg hangszeren játszani. A legtöbből úgyis utcai muzsikus lesz, akinek az olyasfajta emberek szoktak odadobni egy-egy érmét, mint amilyen én is vagyok. Ne légy már seggfej, kedves öcsém. Menj haza Firenzébe, és tedd a dolgodat.

Biagio felállt a fotelről. A kezében még mindig a borospoharát szorongatta. Az ujjbegyei elfehéredtek, és szinte már érezni vélte, hogy a gyenge üveg megreped. Costanzo is felpattant. A tekintetéből minden kedvesség és pajkosság eltűnt, helyébe pedig utálattal kevert gyűlölet lépett.

– Én csak figyelmeztetni szerettelek volna, faszfej – mondja ridegen Biagio.

– Nem kell figyelmeztetned. Nincs szükségem rád, fratello. Eddig is megvoltam nélküled, ezután is megleszek. Menj, és találkozz azzal a figurával, ha akarsz, és tedd, amit mond, ha kedves az életed.

Biagio nem bírta tovább, a keze szinte akaratlanul mozdult, és a bor Costanzo arcába fröccsent. A férfi egy pillanatig meredten állt, majd dühösen fújtatott.
– A szaros kis életed nem ér annyit, mint egy pohár ebből a borból, te szarházi – förmedt rá, ám Biagiót már nem érdekelték a sértegetések. Egy ugrással ott termett a bátyja előtt, és a nyakára fonta az ujjait, majd a díványra lökte, és föléje kerekedett. Costanzo fojtott kiáltást hallatott, és megragadta a testvére csuklóját, majd mindent beleadva beletérdelt a másik gyomrába. Biagio felnyögött, és ösztönösen a hasához kapott, elengedve az áldozatát. Costanzo kihasználta az időt, és arrébb lökte a fivérét, aki erre a dohányzóasztalra esett, mire az üveg kettétörött alatta, és nagy csörömpölés keretében szerteszét repkedtek a szilánkdarabkák. Costanzo érezte, ahogy néhány kisebb darab az arcába vág, és a vér lefolyt a köntösére. Megragadott egy nagyobbat, és Biagio felé lendült, de az sokkal gyorsabb volt nála; arrébb gurult a földön, és megkapaszkodott a dívány oldalában, majd talpra állt. Az ő kezében is egy nagyobb szilánkdarab volt, és egyenesen a testvére torka felé irányította a mozdulatait.

Costanzo felhördült, ahogy a szilánk éle kis híján elvágta a torkát, miközben megpróbált kitérni az őt érő csapások elől.
– Mindig is tudtam, hogy egy kis senkiházi vagy – sziszegte viaskodás közben. – Apánk ezért is nem szeretett soha. Túl gyáva voltál és gyenge ahhoz, hogy a nyomdokaiba lépj. Még az örökségedhez sem voltál méltó. Csak szívességet tettem neked azzal, hogy rábeszéltem, adja nekem a pénzt. Te amúgy sem tudtál volna semmit sem kezdeni vele.

– Mit tudsz te rólam? – ordította Biagio dühösen, és a földre taszította a testvérét. – Hat éve nem is láttál. Fogalmad sincs, ki lett belőlem!

– Ugyanaz vagy most is, mint aki akkor voltál! – kiabált vissza Costanzo, és nem értette, mi tart ennyi ideig. Hol a picsában vannak a guardiái? Már régen itt kellett volna lenniük! Az üvegcsörömpölés elég hangos volt, nem létezik, hogy ne hallották volna meg. És a francba is, kezdett fáradni… Nem volt közelharchoz szokva.

Biagio ekkor megragadta a csuklóját, és olyat csavart rajta, hogy Costanzónak kidülledt a szeme a fájdalomtól. A keze égni kezdett, és a reccsenés arról árulkodott, hogy a testvérének sikerült eltörnie a karját. A szilánk kiesett az ujjai közül, és máris fegyver nélkül maradt. Kiáltani akart, de Biagio jól kimért ütése pont az ajkát találta el. Érezte, ahogy a fogai kifordulnak a helyükről, és a vér azon nyomban betöltötte a száját. Az újabb ütés az arccsontját érte el, majd Biagio megmarkolta a haját, és keményen a földbe verte a fejét. Costanzo csillagokat látott.

– Megadom magam! – nyöszörögte, mire érezte, ahogy a fivére megdermed, és leszáll róla.

– Hülye fasz – mondta, és egyenesen a feje mellé köpött. – Ezt érdemled. Megölhetnélek itt és most, ha annyira akarnám.

Costanzo a fájdalom ellenére is érezte, hogy a nevetés a hasát csiklandozza.
– Akkor tedd meg, te szaros! Vagy még erre sincs bátorságod?

Biagio nem mozdult, csak szánalmas pillantást vetett rá. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a komornyik jelent meg. Hangtalan léptekkel jött közelebb, és lenézett az urára.

Camicie!* – kiáltott fel tágra nyílt szemekkel Costanzo, a szokásos gúnynevet használva. – A guardiáim … hívd őket… ő… – Azonban úgy tűnt, Camiciét egyáltalán nem érdekelte a mondanivalója.

– A mérget túlságosan primitívnek gondoltam – mondta Biagio, és átnyújtotta a fiola tartalmát a komornyiknak, aki bólintott. – Túlságosan hamar végzett volna vele, bennem pedig sok düh lappangott.

– Teljességgel megértem – mondta nyugodt hangon a férfi, és a zsebébe süllyesztette a mérget.

– A guardiák?

– Alszanak mindannyian. Még jó pár óráig nem fognak felébredni, annyi szent.

Biagio bólintott.
– Elég lesz néhány óra feltakarítani mindezt? – intett az összetört asztal felé. A komornyik szemügyre vette a helyet, majd legyintett.

– Ez a legkevesebb. Először is szeretném visszakérni a leveleimet. Jobb szeretném elégetve látni őket. Nehogy valaki szagot fogjon.

Biagio kihalászta a zsebébe gyűrt fenyegető üzeneteket, és a komornyiknak adta. Camicie elmormolt egy köszönömöt, mire a másik szórakozottan rámosolygott.
– Végül mégiscsak kedves volt az életem, és azt tettem, amit kívánt tőlem.

– Örülök, hogy úgy döntött, segít nekem. Ez az ember éppen elég bajt okozott már – mutatott a földön fekvő Costanzóra, aki tágra nyílt szemekkel nézett rájuk. – Most pedig lássunk munkára. A pincében jó helye lesz, oda soha senki nem jár le rajtam kívül. Ön pedig ezután nyugodt szívvel felveheti a személyazonosságát, csak tüntessük el az autóját az udvarról. – Camicie néhány másodpercig meredten bámult Biagióra. – Nincs szembetűnő különbség. Önből tökéletes Costanzo Efisio válhat pár óra múlva.

Biagio elvigyorodott.
– Szíves-örömest leszek az újjászületett Costanzo Efisio. – Azzal lehajolt, és megragadta az ikertestvére kicsavart karját, aki erre felnyögött a fájdalomtól, de kiáltani már nem tudott a szájában felgyülemlett rengeteg vértől. – Gyere, drága bátyám, sétáljunk egyet ebben a pompás palotában. De utána dolgom van: el kell szívnom egy kubai szivart, és a rakomány irataival kell foglalkoznom, ami holnap reggelre ér be Costa Ricából.

Azzal maga után húzta a nyögdécselő bátyját, majd ahogy rápillantott, elvigyorodott, és csak egy dologra tudott gondolni: faszfej.




*Az olasz camicie szó inget jelent.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)