Átlátszó írta: 0galaxygirl0

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<<


Elizabeth szótlanul ült Remusszal szemben, a könyvtár egyik nagyon eldugott sarkában. Elizabeth még Perselus egyik saját varázsigéjét is használta, és így akármilyen hangosan fog kiabálni, Madam Cvikker, meg úgy senki más nem fogja hallani. Max Remus. De Elizabethet általában annyira kiakasztják a családja levelei, hogy sosem tudja normális hangnemben elmondani a véleményét róluk.

Most is árgus szemekkel figyelte Remust, ahogy az egyik általuk varázsolt puha puffon ült, és lassan kihajtogatta a levelet.

– Biztos én olvassam el? – kérdezte újra. Elizabeth azonnal bólintott, és a tekintetével sürgette. Nem tehetett róla, de már nagyon kíváncsi volt, hogy mi lehet az a fontos közlemény, ami miatt mindenki olyan fura volt vele. Narcissa gratulált, és felajánlotta a segítségét, tekintve, hogyha már hasonló helyzetben vannak, tartsanak össze, a bátyja pedig hosszú idő óta először hozzászólt. Nem mintha hiányzott volna, még mindig összeszorult a torka, amikor a rövid beszélgetésükre gondolt. Regulus meg… hát, ő csak önmaga volt, azon kívül, hogy életében először látta elpirulni.

Elizabeth előredőlve figyelte, ahogy Remus belekezd az olvasásba, így olyan közel került hozzá, hogyha kinyújtja a karját, akkor meg tudta volna érinteni a haját. Szeretett beletúrni a hullámos tincseibe, olyan selymesek voltak, és mindig simogatóan tekeredtek az ujjai köré. Persze ennek az élvezetnek csak akkor élhetett, amikor Remus néhanapján tanulás közben elaludt az asztalon, de most túlságosan ébren volt, és kifejezéstelen arccal, de egyre sápadtabban olvasta a levelet. Már, ha lehetett ennél sápadtabb. De úgy látszik, mindent van hova fokozni.

– Na? – kérdezte, amikor már úgy látta, nem követi a sorokat a tekintetével. – Mi a lényeg?

Remus néhány másodpercig nem reagált, de mielőtt Elizabeth megrémülhetett volna, felpillantott a levélből.

– Nem tudom, mennyire fogsz örülni – kezdte színtelen hangon, mire a lány levegő után kapott. Ilyen borzalmas dolgot írtak volna?

– Már Reg tájékoztatott, hogy semennyire, de mondd már – sürgette.

– Hát, azt írja, megegyeztetek a Black családdal, és…

Elizabeth befogta a fülét.

– Jajj, ez rosszul kezdődik – nyöszörögte, aztán megemberelte magát. – Oké, gondoltam, hogy van hozzá közük, csak félek meghallgatni.

Remus együttérzően nézett rá. Elizabeth minden levéltől kisebb sokkot kapott, és eddig soha semmi szívderítőt nem írtak. Bátran ki merte jelenteni, hogy utált levelet kapni.

– Csak, hogy átvegyünk néhány dolgot, mielőtt elmondod. Van benne szó veszélyes varázslényekről?

Remus megrázta a fejét.

– Semmi ilyesmi.

– Halálfalók? Utálatos feladatok, amiket el kell végeznem? Hülye parancsok?

– Nem, tényleg semmi illegális dolog nincs benne.

– Akkor miért lettél ilyen sápadt? – kérdezte értetlenkedve. – És miért beszélsz ilyen színtelen hangon?

– Máskor is ilyen vagyok – mondta zavartan, de mégis halvány pír lepte el az arcát. Neki jól állt. Elizabeth halványan elmosolyodott.

– Szóval akkor nincs mitől félnem. Eskü, nem fogom be a fülem.

Remus mocorogni kezdett.

– Nem akarod inkább elolvasni? Egész szép hangnemet ütött meg. Mondhatni kedves – nyújtotta felé a levelet, és Elizabeth ellenállt a kísértésnek, hogy csak azért elvegye, hogy egy másodpercig összeérjen a kezük.

– Kösz, nem. Biztos megtámadta őket valami súlyos kór, mert sosem kedvesek.

Elizabeth várakozón nézett rá. Remus zavartan piszkálgatta a levél széleit, és valahová a könyvespolcra pislogott a lány háta mögött.

– Tehát, azt kezdtem el mondani, hogy, szóval, a szüleid arról tájékoztatnak, hogy már jegyesek vagytok Regulusszal a két család megegyezése alapján – hadarta el, és Elizabeth kezdett azon aggódni, hogy valaki megmérgezte a fiút.

Remus nem szokott ilyen hülyeségekkel poénkodni, ráadásul furcsán is viselkedett.

– Oké, akkor most az igazat is – szólalt meg a rövid csend után. Remus meglepetésében elfelejtkezett arról, hogy most az Elizabeth háta mögött sorakozó könyveket számolja, és a lányra kapta a tekintetét.

– Ez nem vicc.

– Ööö… Szóval akkor azt mondod, hogy engem meg Regulust össze akarnak adni? – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve, de Remus túl komolyan bólintott. – MERLIN CSIMBÓKOS SEGGÉRE – pattant fel a pálcáját szorongatva, ami kínjában sötétszürke szikrákat kezdett szórni. Gyorsan letette az asztalra. Egy árnyalattal emberibb hanglejtéssel, és kevésbé fülsértő hangerővel folytatta. – Komolyan mindenki elvesztette a józan eszét?! – megállt egy pillanatra. – És mintha azt mondtad volna, hogy nincsenek benne hülye parancsok – majdnem visított, mire elért mondat végére.

– Hát, igazából semmilyen parancs nincs benne, csak tájékoztatás – nyújtotta a pergament Elizabeth felé, aki azonnal kikapta a kezéből, és cafatokra tépte.

– A JÓ ÉDES KURVA HALÁLFALÓ ANYÁMAT, MÁR HA KIGONDOLTAM – ugrált a darabokon, mint egy félőrült, aztán eszébe jutott, hogy társasága van, és Remusra pillantott, aki a puffjáról figyelte. Elizabeth attól félt, hogy talán megijeszti a szokásosnál egy fokkal durvább reakcióival, meg a csúnya beszédével, de a fiú szája sarkában egy mosoly bujkált. Elizabeth közelebb lépett hozzá, és álltában fölé magasodott. – És szerinted ez vicces?

– Mi? – csúszott kissé hátrébb, ahogy felkapta a fejét, és kis híján leesett az ülőalkalmatosságról. – Nem, dehogy. Kicsit sem vicces.

Elizabeth minden átmenet nélkül lecsillapodott, és levágódott a földre, Remus elé.

– Mondjuk annyira nem vészes – mondta képtelenül nyugodt hangon.

– Nem? – kérdezte Remus enyhén remegő hangon. Talán ideges? Elizabeth megrázta a fejét.

– Csak akkor lenne esküvő, amikor mindketten kijártuk a Roxfortot. Tudom, ez a szokás. Viszont én addigra rég dezertálok a fenébe – magyarázta. – De attól még baromi irritáló helyzet! Tudsz adni egy darab pergament? – kérdezte a puff szélére könyökölve.

Remus kotorászott egy sort a táskájában, mielőtt előhúzott egy tekercset.

– Ó, igen, arra mindre szükség lesz. Teleírjuk – jelentette ki. Felpattant, és Remust, mielőtt még ellenkezhetett volna, a puffal együtt az ablak előtt terpeszkedő asztalhoz tolta. Izgatottan huppant le a helyére vele szemben, és az egyébként üres táskája aljáról előhalászott néhány hajlott pennát a rengeteg hulladék közül. Remus, miután elmúlt a kezdeti meglepetése a hirtelen helyváltoztatás miatt, enyhe rosszallással figyelte, ahogy Elizabeth kiválaszt egy olyan pennát, aminek legalább a hegye nincs elrepedve. – Ne vágj ilyen fejet, rendetlen vagyok, ez van – szólt rá, amikor könyékig merült a táskájában, immár egy kis üvegcsét kergetve. Remus hamarosan megunhatta a dolgot, mert elé tett egy adag kék tintát. – Király – dobta vissza a földre a cuccát.

– Akkor mondd, mit akarsz válaszolni, én meg finomítok rajta – kérte Remus.

Elizabeth egy mély lélegzetet vett, és arra gondolt, hogy reméli, tényleg meg lehet szépen is fogalmazni a fejében kavargó, koránt sem angyali gondolatokat. Remus maga elé vette a pergament, és felkészült a körmölésre, és Elizabeth nem tudta, hol kezdje.

– Szóval akkor… A véleményem elsősorban az, hogy mindenki megbolondult! Más gyereknek a szülei tök normálisan odaállnak, hogy kislányom, már harminc múltál, nem kellene vénlányként megdöglened hatvan macskával, tehát ideje lenne…

– A legtöbb aranyvérű családnál nem ez a szokás, te is tudod – szólt közbe a fiú, mert ebből egy szót sem talált érdemesnek arra, hogy papírra vessen.

Elizabeth fújtatott.

– Attól még felháborodhatok! És oltári nagy kicseszés! De ha te mondod… Jöjjenek a valós érvek. Kezdjük a korommal. TI-ZEN-HAT éves vagyok.

– A bátyád is annyi volt – kotyogott közbe Remus.

– Regulus meg TIZENÖT! – folytatta, mintha meg sem hallotta volna. – Hol élnek ezek az idióták, most komolyan! Azt is említsd meg, hogy előbb házasodnék össze egy durrfarkú szurcsókkal, mint vele. Vagy valami veszélyes lénnyel a családi repertoárból. Oké, ezt ne írd bele, mert képesek összeadni eggyel – visszakozott gyorsan. – De akkor is, nem vagyok szerelmes Regulusba! – Remus éppen írni kezdett volna, amikor Elizabeth rászólt. – Ezt inkább ne említsd. Csak mérges lenne és megbüntetne, merthogy a házasság az egy eszköz. Hát én sosem akarok megházasodni, és nem is fogok. – Várakozóan nézett a fiúra.

– Ööö, ebből még semmit nem tanácsos leírni.

– Akkor folytatom. Tehát erről úgy tájékoztatnak, hogy küldenek egy rohadt levelet. A meghívóm a saját esküvőmre is így fogom megkapni? Vagy csak bejelentik, hogy már házasok vagyunk? Hát beszarás. Én meg Reg, ez rohadt undorító – verte a fejét az asztalba, és miután felemelkedett, elkínzottan felnyögött. Remusra nézett, akinek a homlokán apró ráncok keletkeztek a koncentrálástól, és csak egy pillantás erejéig nézett fel a levélből, talán attól tartott, hogy Elizabeth szétverte a koponyáját, vagy egyszerűen csak neki is rezgett az asztal. – Azért remélem, gyereket nem kell csinálnunk. Az lenne csak a gusztustalan. Valahogy fogalmazd bele, hogy meddő vagyok. Szeretek előre tervezni.

Remus egy hatalmas pacát ejtett, és majdnem fellökte a tintatartót. Elizabeth felnevetett az elnyúlt képét látva.
– Oké, ennyi. Abbahagytam.

– Folytasd nyugodtan – mondta Remus, és újra írni kezdett. – Már mindjárt kész vagyok.

Elizabeth megrázta a fejét, és megóvva a fiú maradék agysejtjeit, inkább csendben maradt. Elgondolkodott azon, hogy Remus mindig az ilyen idiótákat fogja ki, mint ő. Meg James és Sirius. Tudta, hogy ők sem százasok – jó, ezt mindenki tudta –, de Siriusszal és Regulusszal töltötte a fél életét és az egész gyerekkorát, elég idejük volt átragasztani a másikra a hülyeségüket. Remuson valahogy kevésbé fogott az ilyesmi. Elizabeth őszintén tisztelte azért, mert mindig, minden körülmények között olyan nyugodt és szelíd, és akkor is tud szépen fogalmazni, amikor pattanásig vannak húzva az idegei. Ez hatalmas önfegyelemre vallott, amit, mit ne mondjon, ő nem tudott gyakorolni. Próbálta. Rossz vége lett. Jobb, ha inkább hagyja jönni, aminek jönnie kell.

– Tessék – tolta elé a levelet. – Másold át.

Elizabeth átfutotta a sorokat, míg Remus maga elé vette a számmisztika tankönyvét.

„Kérlek benneteket, ne vegyétek úgy, hogy kritizálom a döntéseteket – valójában kicsit örülök is, hogy Regulusra esett a választásotok, nem pedig egy ismeretlenre.” – elképedve bámulta a Remus által fogalmazott levelet, miután végigolvasta. Rögtön ezer meg ezer aggálya és kifogása keletkezett arra nézve, hogy melyik mondat miért nem megfelelő.

– Khm – köszörülte meg a torkát. Remus úgy pillantott fel a feladatokból, mintha erre várt volna. – Mikor mondtam én ilyet? Innen semmi sem az én szövegem!

Remus elnevette magát. Elizabeth pedig bámulta. Olyan szép arca volt, és olyan kedvesem tudott nevetni. Nem volt benne semmi gőg vagy gúny, ami Regulus, de még Sirius elmaradhatatlan kelléke is, a többi emberről már nem is beszélve, akikkel nap, mint nap össze volt zárva. Semmi kétszínűség. Remusnak minden rezzenése csupa őszinteség volt, nem úgy, mint Elizabethnek, aki állandóan megjátszotta magát. Kivéve ilyenkor. Úgy érezte, ilyenkor megpihenhet, és levetkőzheti az összes ráerőszakolt jelmezt.

– Hé, hallasz?

Arra ocsúdott fel, hogy Remus lengeti a tenyerét az orra előtt.

– Mi? Ja, igen. Már.

– Kérsz csokit? – aggodalmasan előrehajolt az asztal felett, és összehúzott szemmel méregette Elizabethet, aki ezek szerint a szokásosnál is jobban elbambult.

– Nem, semmi bajom. Amúgy is, mostanában lopod a szövegem – tette karba a kezét.

– Nem csak a te szöveged – kérte ki magának. – Azt mondtam, hogy írok egy másik levelet is, ha akarod, és abban felhasználom, amiket mondtál.

– Kíváncsian várom.

~~~

Elizabeth a bagolyházból visszafelé tartva még mindig a Remus által írt levélen kuncogott, amiben részletezésre került Elizabeth meddőségétől a durrfarkú szurcsókokon keresztül a szülei agyrágó aranyvérkór aggasztó tüneteit mutató viselkedéséig minden. Már teljesen besötétedett, amikor visszaért a klubhelyiségbe, de hétvége lévén még sokan lézengtek ott.

– Válaszoltam a szüleimnek, és képzeld – kezdett bele a mondandójába, miután megállt Regulus asztalánál, de a fiú olyan képpel meredt rá, hogy belefojtotta a szót. – Miért nézel így? – kérdezte, mert Regulus tipikusan azzal a pillantásával illette, amikor csak arra vár, hogy valami miatt dührohama legyen, és idegbajt kapjon, miközben fejbe csapja egy különösen súlyos kötettel. Nem mintha valaha csinált volna ilyet, de mindent el kell kezdeni valahol.

– Hát, azt hittem, jobban meg fog rázni – felelt a fiú vállvonogatva.

– Mármint mi? – Elizabeth érezte, hogy a felismerés hatására lemerevedik az egész teste, és az arcára fagy az előbbi mosolya, miközben a jókedve messze száll. – Ó.

Gyorsan kitapogatta a széktámlát, és még mindig a semmibe meredve leült. Nem tudta, hogy mehetett ki a fejéből a lényeg, az, hogy a vele szemben ülő fiú konkrétan a jegyese.

– Azért ennyire ne örülj – bökte meg Regulus.

– Mivan?! Te örülsz? – fordult felé, kiszakítva magát a zsibbasztó mozdulatlanságból.

– Gondolkodtam, és lehetett volna rosszabb is. Mondjuk, ha valami hárpiához adnak – oké, nem mintha te nem lennél az, de érted mire gondolok. Téged meg adhattak volna egy bántalmazó faszhoz, aki mindenképp dugni akar napi háromszor.

Elizabeth csendben végiggondolta, és miután ma már többedjére is felszállt a vörös köd az agyáról, igazat kellett neki adnia. Remus is valami ilyesmit fogalmazott az elküldött levélbe. A hagyományok szerint ígyis-úgyis meglett volna az eljegyzése ötödév végén, és még Regulus a legjobb eset, aki szóba jöhet, és hirtelen megkönnyebbült, amiért semmit nem változtatott Remus megfogalmazásán.

– Én csak kétszer akarok – jelentette ki nagy kegyesen Regulus, és Elizabethnek eltartott néhány másodpercig, mire felfogta, mire céloz. Hirtelen viszketni kezdett a tenyere, a szeme pedig égő vággyal kutatott a már említett különösen vastag könyv után. – Csak vicceltem – tette hozzá a fiú, miután Elizabeth jobb híján a maga mellé ledobott, szinte teljesen üres táskáját emelte ütésre. De már nem volt menekvés. – Aucs. Ezt most miért kellett?

– Már egy ideje ért.

– Úgy tűnik, nem te kapsz bántalmazó férjet, hanem engem fog agyonverni a feleségem. Milyen ciki – dörzsölgette a fejét, és próbálta lesimítani a haját. Ami egyébként is olyan fekete és egyenes és csillogó volt, hogy akár Perseluséhoz is lehetett volna hasonlítani, de Elizabeth nem akart korán meghalni. Hamar megtanulta, hogy a hosszú élet titka az, ha befogja a száját.

– Kérlek, legalább magunk között ejtsük ezt a témát – emelte égnek a tekintetét, közben éhségét jelezve fájdalmasan megkordult a gyomra. – Azt hiszem, lekéstem a vacsorát – jelentette ki a nyilvánvalót.

– Gondoltam, és jó vőlegényhez méltón tettem félre neked kaját – bökött a kandalló tetején árválkodó tálcára, és Elizabeth megkönnyebbülten ment érte.

– Most mondanám, hogy igazán kedves tőled, vagy valami, de még egy utalás a közelgő esküvőnkre, és a pofádba csapom – fenyegetőzött már a töklével és különféle szendvicsekkel megpakolt tálcával maga előtt.

– Komolyan gondoltam, hogy segítek – bökte meg Narcissa a vállát. – Mármint beleszeretni Regulusba.

Az említett majdnem hanyatt vágódott a röhögéstől, míg Elizabeth a megrökönyödéstől még a rágást is abbahagyta. Túl korán kezdett neki az evésnek.

– Köszönöm, de ezen nem lehet segíteni – válaszolt a lehető legtermészetesebb hangnemben, miután nyelt egy hatalmasat.

– Én is azt hittem az elején, hogy sosem fogok Luciusba szeretni, mostanában meg nézz csak ránk – tárta szét a karját, miután halkan megosztotta ezt a bizalmas információt.

– Inkább nem – fintorodott el. Eleget kerülnek merő véletlenségből a látóterébe.

– Azért egy próbát megér – értette félre Elizabeth válaszát, és egy „holnap délelőtt” sejtelmes megszólalás után magukra hagyta őket.

Elizabeth és Regulus majdnem felnevettek, amikor összenéztek. De csak majdnem. Még kissé rontotta közöttük a hangulatot az új kapcsolati állapotuk tudata. Elizabeth inkább nagyot kortyolt a töklevéből, de kis híján belefulladt.

– Na, mesélj, mit szól a szeretőd a közelgő frigyhez?

– Azt akarod, hogy leköpjelek?! – kérdezte, miután nagy nehezen leküzdötte az italt.

– Nem kellene ilyen esetekre bevezetni valami etikettet? Például mostantól nem szabad mással flörtölnünk, csak egymással? – folytatta zavartalanul, és Elizabeth újra a táskájáért nyúlt. – Oké, visszaszívom! – emelte fel a kezét, miután rájött, hogy a lány szándékai komolyak.

– Én nem szoktam flörtölni – ütötte meg minden szó után, de direkt úgy, hogy főleg a haja szálai görbüljenek.

– Jó, de mondd már, komolyan érdekel, mit szólt.

– Semmi különöset. Az én reakcióm mellett labdába sem rúghatott – vigyorgott.

– Miért akart labdába rúgni? – vonta fel a szemöldökét Regulus.

– Mugli szólás – legyintett Elizabeth. – Az a lényeg, hogy mindent vittem. Remus megírta a válaszlevelet, meg egy másikat is, amibe a tényleges véleményem került bele.

– Na, attól óvjon engem Merlin – visszakozott Regulus, de Elizabeth már könyékig benne volt a válltáskájában, és kutatott az alját belepő szemétben – volt ott minden; használhatatlan pennák, dühösen összegyűrt pergamenek, de még dinoszaurusz-kori mindenízű drazsé szemek is gurulgattak a mélyén. Aztán végre megtalálta.

– Reg – szólalt meg halkan és rettentő komolyan, miután kitekerte. – Meg fogok halni. A tiszteletemre mugli-mód ásd majd a sírom, oké? – nyújtotta át a lapot a hirtelen hangnemváltástól megrémült fiúnak.

Regulusnak elég volt egy pillantást vetnie rá – Elizabeth ronda, szinte már olvashatatlan írása, összevissza, kicsit sem vízszintes sorokkal, és túlontúl nyálas és etikettbe illő kifejezésekkel, amiket sosem használna –, és máris leesett neki, mi történt.

– Rossz levelet küldtél el – suttogta, mintha máris lecsaphatna rájuk a kaszás.

Elizabeth komoran bólintott, és fekete pontok kezdtek táncolni a látóterében, magukban hordozva az ájulás lehetőségét. Képes volt elküldeni a szüleinek azt az idióta levelet, amiben külön bekezdés tárgyalja többek között a meddőségét, és az Avery házaspár épelméjűségét, és kicsit sem normálisan működő kapcsolatát. És ez volt a kisebb baj, tekintve, hogy a levelet nem ő írta, hanem Remus. Az írás simán elvezeti majd őket hozzá, ha mégsem, akkor Elizabethet fogják addig kínozni a Cruciatusszal, amíg el nem mondja.

– Te hülyébb vagy, mint ahogy azt valaha is gondolni mertem – jelentette ki még mindig elkerekedett szemekkel, miközben felrántotta a kómás Elizabethet az asztaltól, és a klubhelyiség kijáratát jelentő sima kőfal irányába rángatta.




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)