Az emberismerő írta: NymphaTonks

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


– A bűnösök égni fognak a pokol bugyraiban, ott, ahol sötét lesz és fogcsikorgatás! A világ a bukás szélén áll… Térjetek meg és bánjátok meg bűneiteket! Isten megbocsát nektek!

David megforgatta a szemét, ahogy végighallgatta a vak férfit, aki az utcán üldögélt. Rongyos ruhái olyan nagyok voltak rá, hogy szinte eltűnt bennük a sovány teste. Előtte egy ócska konzervdoboz árválkodott, várva a könyörületpénzt.

– Minden nap idekint ül – válaszolt a fel nem tett kérdésre a taxisofőr, ahogy meglátta David kétkedő arckifejezését a visszapillantóban. – Arra vár, hogy Jézus majd meggyógyítja.

A férfi erre felvonta a szemöldökét.
– Arra várhat.

A taxisofőr mosolygott. Még néhány percig időztek ott, majd ahogy a lámpa zöldre váltott, és az előttük levő autó megmozdult, ők is elindultak végre.
– Akkor, gondolom, nem vallásos.

– Egy cseppet sem. – David fészkelődni kezdett. Sosem szerette az ilyesfajta diskurzusokat. A vallás és ő mindig is párhuzamosak voltak egymással. – Szkeptikusként állok emellé.

A sofőr vállat vont.
– Mindenki maga dönti el, miben hisz. Ide, igaz?

David kipillantott az ablakon. Máris megérkeztek volna? Bólintott, és kifizette a fuvart, busás borravalóval megszánva a férfit, aki szerényen mosolyogva megköszönte, és továbbhajtott.
David megállt az épület előtt, ahová már javába szállingóztak be az emberek, és nagy levegőt vett. Meg tudja csinálni, hiszen már számtalan alkalommal megtette ugyanezt. Most csak a helyszín változott és az emberek – a helyzet nem. Ő már profinak számított ebben, és ha leküzdi a legelső akadályt, utána már semmi sem állíthatja meg, hogy elérje a célját.

Érezte, hogy a gyomra összerándul. Már most érezni vélte a siker ízét a szájában, ez pedig magabiztossággal töltötte el. Beállt az érkezők sorába, kezében a meghívóját szorongatva, majd amint sorra került, odalépett a biztonsági őrhöz, és átnyújtotta.

– David Fletcher – mondta a nevét.

A férfi átfutotta a vendéglistát, majd a meghívóra nézett. David sejtette, hogy az őr nem találja a nevét a listán, és most zavarba jött, fogalma sincs, mit csináljon. Közelebb hajolt hozzá, és halkan hozzátette:
– A Fletcher’n’Becker cég társvezetője.

A férfi arckifejezése egycsapásra megváltozott, ahogy meghallotta a gazdag vállalat nevét, és a szeme felragyogott.
– Persze, valóban. Elnézést, itt is van a név, megtaláltam. – Az őr visszaadta neki a meghívót, és kedvesen mosolygott. – Érezze jól magát, Mr. Fletcher.

Ez könnyen ment – gondolta magában, ahogy belépett az ajtón. Legszívesebben vigyorgott volna, de visszafogta magát. Egy ilyen helyen nem illik, és senkinek sem akart szemet szúrni. Hülye barom – gondolta, ahogy visszapillantott az ajtóra, és az üvegen keresztül vetett egy pillantást a biztonsági őrre. A zsebébe csúsztatta a meghívót, és elindult a csarnok felé, ahonnan kihallatszott az eddig megérkezett vendégek halk nyüzsgése.
Fényesre suvickolt cipője minden lépésnél koppant a márványpadlón, és ahogy felpillantott, hatalmas üvegcsillárok fényűző látványa fogadta. Minden új volt, tökéletes és meglehetősen elit. Davidnek mosolyognia kellett, ahogy erre a szóra gondolt. Elit.

– Egy újabb vendég. – Fiatal nő libbent felé, kedvesen mosolygott, áthatóan kék szemével pedig végigmérte őt, és a férfi megpillantott egy enyhe tartózkodást és bizonytalanságot a tekintetében. – Az Alapítvány nevében üdvözlöm önt, Mr… – A nő lepillantott a kezében tartott jegyzetre. – Mr…

– Fletcher – segítette ki David, mire a nő zavartan elpirult, és bólogatni kezdett.

– Persze, persze. Erre tessék – intett, és az egyik kerekasztal mellé vezette. – Kérem, foglaljon helyet. A többi vendég is percek alatt megérkezik. Szólok az egyik pincérnek, hogy szeretne egy italt.

A nő nem nézett rá, miközben beszélt. A jegyzeteiben kutakodott, és David tudta, miért. Figyelte, ahogy a nő máris tovasiet, elhalad az egyik pincér mellett, aki épp egy másik kerekasztal vendégeit szolgálta ki, és most már nem tudta visszafogni magát: elvigyorodott. Kényelmesen hátradőlt a puha széken, és kinyújtotta a lábait. Úgy tűnt, egyhamar nem lesz asztaltársasága.

Nem telt bele sok időbe – magában számolta a másodperceket –, és ismét visszatért a fiatal nő, oldalán egy nálánál sokkal idősebb hölggyel.
– Mr. Fletcher? – szólította meg az idős nő, mire David bólintott, és elővette a legsármosabb mosolyát.

– Üdvözlöm – mondta, mielőtt a másik megszólalhatott volna. – Köszönöm a meghívást. Igazán nagy örömmel tölt el, hogy most már a Fletcher’n’Becker cég is segíthet abban, hogy az Alapítvány céljai megvalósulhassanak.

Az idős nő láthatóan elsápadt, ahogy a férfi kezet rázott vele.
– Ó, öh… Mr. Fletcher ön… Igazán kedves. Én… őszintén, nem ismertem fel önt. Bocsásson meg, kérem. Aglaya azt hitte, egy betolakodó, mert nem találtuk a nevét a vendéglistán. Biztos csak a figyelmetlenség és a kapkodás az oka, hogy pont önt… jó ég, pont az ön nevét felejtettük ki. Még egyszer elnézést kérek. Természetesen azonnal korrigáljuk a hibát. Aglaya, kérlek, kísérd Fletcher urat a legelső asztalok egyikéhez.

Aglaya aprót bólintott, és ahogy a nő távozott, hosszasan fújta ki a levegőt.
– Az én hibám, sajnálom. Nekem kellett volna leellenőriznem legutoljára a vendéglistát.

David megrázta a fejét, ahogy az asztalokat kerülgetve haladtak egyre közelebb a színpadhoz.
– Ugyan, semmi gond. Ne érezze rosszul emiatt magát. Az ilyen hibák könnyen előfordulnak.

Aglaya arca most már égett a szégyentől, és a férfi ezt felettébb szórakoztatónak találta.
– Még egyszer elnézést a kellemetlen helyzet miatt.

– Rá se rántson. – Megálltak az egyik kerekasztal mellett. – Egyébként még sosem hallottam ezt a nevet. Igazán különleges.

– Az Aglaya russkoye imya. Orosz név.

– Pont olyan szép a csengése, mint amilyen szép a tulajdonosa.

A nő még inkább elpirult a bók hallatára.
– Köszönöm – motyogta, majd a csarnok bejárata felé pillantott. – Mennem kell. Jönnek még mások is.

– Persze, igaz is – értett egyet David, és figyelte, ahogy a nő szélsebesen kikerüli az asztalokat, és egy idősebb pár üdvözlésére siet. Tetszett neki, ezt nem tagadta, és a szép sem volt egy igazán megfelelő szó, hiszen a nő valósággal gyönyörű volt. És ahogy az arcát nézte, a szeméből kiolvasta, hogy ő sem közömbös neki. Talán még valami össze is jöhet ebből – akár egy gyors légyott valamelyik hotel eldugott szobájában a folyosó végén.

Ismét vigyorogni támadt kedve, ahogy elgondolta, mi mindent művelne ezzel a kis szégyenlőssel, de már nem sok ideje volt ezen álmodozni. Nem szabad másra koncentrálnia, míg nem végezte el a feladatát, azt, amiért idejött. Az az első. Anélkül nem léphet tovább. Ünnepelni ráér később is. David tudta, mi szokott történni azokkal az emberekkel, akik előre isznak a medve bőrére. Elbuknak. Ő pedig nagyon messze állt ettől a szótól, és remélte, hogy sosem kerül közelebb hozzá.

Időközben a csarnok is megtelt. David már nem tudta megmondani, hányszor mutatkozott be az este folyamán, de mind újabb és újabb emberek jöttek, hogy megszorongassák a kezét, és álmélkodjanak, hogy valóban a Fletcher’n’Becker cég egyik társtulajdonosa jött el ide. Mindenki kedvesen mosolygott rá és barátságosan szóltak hozzá, David pedig nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy már most mekkora sikere van, és hogy mekkora bunkó barmok ezek az emberek körülötte.

Amint mindenki elfoglalta a helyét, és a pincérek is kihozták a megrendelt italokat, a csarnok ajtói bezárultak, és minden szempár a színpad felé fordult. Az Alapítvány estéje megkezdődött.
Egy kedves hang köszöntötte őket, majd egy idős hölgy jelent meg a színpadon, kezében mikrofonnal. Pontosan az volt, akivel David nem is olyan rég találkozott, és aki teljesen megdöbbent, mikor megtudta, kicsoda is ő valójában. Elégedettséggel gondolt az ijedt arckifejezésre. Ennyi, ha az ember híres, jó cége van és nem mellesleg kibaszottul gazdag is. Az Alapítvány pedig azért alapítvány, mert kurvára kell neki a pénz. És nos… ahogy David körülnézett a hatalmas csarnokban, úgy tűnt, hogy van is elég. Legalábbis a látszat hűen tükrözte, hogy az Alapítvány jól állt anyagilag, és arra hajaz, hogy ez így is maradjon, tekintve azt a rengeteg befolyásos és gazdag embert, akik az asztalok mellett ültek.

– Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen sokan eljöttek ma este – mosolygott kedvesen az idős hölgy, és a füle mögé tűrt egy szőke hajtincset. – Külön köszöntöm azokat is, akiknek ez az első estéjük itt, az Alapítványnál. Mindig felemelő érzés új arcokat látni, és tudni, hogy egyre csak bővülünk. Ez egy igazán jó alkalom arra, hogy ismertessem az Alapítvány működését, céljait és helyzetét azoknak, akiknek még nem volt szerencséjük találkozni vele. Köztudott, hogy az Alapítvány nem egy publikus, mindenki számára elérhető alakulat.

David visszafogta magát, nehogy hangosan felsóhajtson. Hosszú estének néz elébe, erre már percekkel ezelőtt rájött. Nem érdekelte az Alapítvány működése, ő már sok mindent tudott róla, pedig ő is újoncnak számított. Az Alapítvány egy titok – ezt mindenki tudta. És éppen ez a titokzatosság tette olyan vonzóvá azok számára, akik még csak innen-onnan hallottak róla, de nem kaptak még meghívót. Márpedig a szervezet tagjai nem voltak hajlandók elárulni bármit is arról, hogy mi folyik a színfalak mögött. A némasági fogadalom benne volt a pakliban, még akkor is, ha erről semmiféle nyilatkozatot nem kellett kitölteni, és a meghívó feltételei között is csak egy sort szenteltek ennek a nagyon fontos szabálynak. Mindenki tisztában volt azzal, hogy egyetlen rossz mozdulat, egy véletlenül kikotyogott szó, és az Alapítvány mondhatni hadjáratot indít ellene. Márpedig senki nem vágyott arra, hogy az elit tagjai tönkretegyék az életét. Ugyanis az Alapítvány tagjai mind befolyásos emberek voltak, cégvezetők, akik a piacot tartották életben, politikusok, akik szívesen pénzelték a szervezetet. Mind büszkék voltak a tagságukra, hiszen az Alapítvány megválogatta az embereit, és nem küldött csak úgy meghívókat mindenkinek.

David sokat megtudott a szervezet működéséről, és felettébb érdekesnek találta, hogy mindent ez az idős hölgy álmodott meg, aki a színpadon állt, és beleélte magát a bemutatójába. David számára azonban az Alapítvány nem volt más, mint egy hatalmas pénznyelő. A tagok, amikor csak tehették, nagy összegeket fektettek be a szervezet életébe, abban reménykedve, hogy az majd megsegíti őket, ha szükség lesz rá. Ha egy cégvezetőnek rossz éve volt, és alulmaradt a piacon a nagyobb felekkel szemben, az Alapítvány megsegíti, és ismét eléri, hogy az elsők közé kerüljön a gazdasági életben. Ha valakinek nem megy jól a kampánya, az Alapítvány tagjai a segítségére sietnek, és a szavazatukkal támogatják az illetőt. Így működött ez – a kölcsönös megsegítés éltette az egészet.

Legalábbis ezzel a hazugsággal etettek mindenkit, hogy lefedjék azokat az orbitális gaztetteket, amiket az Alapítvány tett az évek során. David hallott egyet s mást, viszont nem tudta már eldönteni, ebből mi volt igaz, és mi csak mese. Az illető, aki többet is elárult volna ezekről, idő előtt meghalt, és David nem kockáztathatott, hogy mástól informálódjon. De bár nem úgy jött ide, mint egy idióta, aki azonnal rákap a csalira. Büszke volt magára emiatt.

Amint az ismertető végére ért, az idős hölgy felvázolta azt is, mi lenne az Alapítvány következő célja most, hogy a régi lejárt. Saját kampányt indítanak, indulnak a választásokon, több befolyásos embert szeretnének ezáltal megszerezni maguknak… Davidet egyáltalán nem érdekelte. Nyilvánvaló volt, hogy minden a pénzre megy ki, és ahogy oldalra sandított, látta, hogy mindenki mekkora beleéléssel bámulja a hölgyet a színpadon.

Barmok.

Ám ekkor Aglayát pillantotta meg a színpad mellett állva. A nő éppen őt figyelte. Találkozott a tekintetük, és David rámosolygott. Aglaya viszonozta, és a férfi szinte már biztos volt abban, hogy nyert ügye van. Aglaya ma éjszakára az övé lesz. Ahogy az a másik dolog is, ami miatt idejött.

Két óra elteltével David érezte, hogy elzsibbadt az egész teste. Megmozgatta a végtagjait, és kortyolt egyet a borából. Az idős nő még mindig nem fejezte be, és a férfi úgy érezte, talán soha nem is fog a végére érni. Időközben egy-két kéz emelkedett a magasba, az újoncok kérdezgettek, kíváncsiskodtak, és David nehezen tudta visszafogni a fintorát, mikor meglátta az elégedettséget a nő tekintetében. Olyan volt, mint egy vadász, aki éppen most ejtett el egy halomnyi értékes vadat az erdőben. Ő nem akart a prédák közé tartozni. Megszerzi majd, amiért idejött, aztán eltűnik, és többet nem hallanak róla.

– Mielőtt befejezném – folytatta az idős hölgy -, szeretnék néhány szót szólni az egyik kedves tagunkról, aki ma sajnos nem lehet jelen velünk. Bizonyára hallottak róla, hogy az Alapítvány megbecsült tagja, Adalbert Tonkin sajnos a múlt héten távozott az élők sorából. Szívroham vitte el. Szeretném, ha az elkövetkezendő percekben megemlékeznénk róla, arról a sok jóról, amit tett ezért a szervezetért, értünk.

Mindenki lehajtotta a fejét egy percre, és David érezte, ahogy az epe a torkát marja. Eszébe jutott a férfi arckifejezése, ahogy ott ült a székhez kötve, és őt nézte, emlékezett a tekintetére, amikor beadta neki az injekciót, és végignézte, ahogy a szer hatni kezd, és a férfi szívrohamot kap, majd meghal. Készségesen közreműködött vele, és sok mindent elárult az Alapítványról, arról, hogy körülbelül mennyi pénz szokott összegyűlni egy-egy ilyen est folyamán, mikor az újoncok lelkesen adakoznak a legelső alkalommal, hogy mégis hogyan működik ez az egész átkozott szervezet… Adalbert Tonkin mindent elárult neki, abban bízva, hogy megkegyelmez neki, de mikor látta, hogy minden veszve van, már nem volt hajlandó többet beszélni, és Davidnek nem volt más választása, mintsem beadni az injekciót. Aztán fogta magát, ellopta Tonkin meghívóját, és hazament, mintha mi sem történt volna. Otthon beszkennelte, és kicsit átszerkesztette a meghívót, kicserélte Tonkin nevét az övére, és már kész is volt. Meghívó David Fletcher, a Fletcher’n’Becker cég társtulajdonosa részére. David rettentő büszke volt magára.

Poharat emeltek Adalbert Tonkin emlékére, majd a hölgy mindenkit biztatott, hogy töltsék meg az adománydobozokat, amiket a csarnok szélén találnak, hogy a befolyt összegből Adalbert özvegy feleségét támogathassák, majd lesétált a színpadról. Zene csendült fel a hangszórókból, mindenki beszélgetni kezdett, és nemsokára a csarnokot megtöltötte a nyüzsgés.

David ismét kortyolt a borából. Még hogy megsegíteni Tonkin özvegyét… Az a nő biztos, hogy úszik a pénzben most, hogy a milliomos férje alulról szagolja az ibolyát. Jó trükk ahhoz, hogy meglágyítsa az emberek szívét, hiszen ahogy David körbenézett, már látta, mennyien nyüzsögnek az adománydobozok körül, és vaskos kötegeket, csekkeket dobnak bele. Viszketett a keze a pénztől. Tudta jól, hogy neki is adakoznia kell – már csak azért is, hogy fenntartsa a látszatot.

Komótosan felállt, és a doboz felé indult. A tekintetével Aglayát kereste, és hamar meg is találta: a nő éppen egy jóképű öltönyössel beszélgetett, és ettől Davidnek görcsbe rándult a gyomra. Hülye fasznak könyvelte el magában a férfit, majd a dobozhoz lépett, és beledobta a lyukba a pénzt. Amikor elfordult, Aglaya már nem beszélgetett az öltönyössel, hanem mosolyogva indult felé.

– Úgy látom, nagyvonalú volt, már ami az adakozást illeti – jegyezte meg.

– Ezt miből gondolja? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

Aglaya az emberek felé intett.
– Mindenki meglepetten néz maga után. Vagy talán azért, mert visszafogta magát? – Ezt poénnak szánta, és David illedelmesen nevetni kezdett.

– Sokat adok arra, hogy nagyvonalúnak lássanak.

Aglaya nevetett.
– Az Alapítvány igazán hálás önnek – mondta kedvesen, és elpirult. David meglehetősen izgatónak találta, ahogy a nő arca halványrózsaszínűvé változik.

A következő egy órában David szinte mindenki társaságában megfordult, és el-elbeszélgetett bizonyos emberekkel. Aglayának időközben dolga akadt, de a férfi valahányszor felpillantott, találkozott a tekintetük, és egymásra mosolyogtak.
Aztán az emberek lassan elszivárogtak, a pincérek összeszedték az üres poharakat, és az adományládákat is elvitték. Csak David maradt, meg még pár ember, akik az idős hölggyel társalogtak, de úgy tűnt, ők is nemsokára elhagyják az Alapítvány épületét.
David pár percig még állt az egyik asztal mellett, és felhörpintette az utolsó korty bort is, majd elindult a mosdó felé. Amikor végzett, elégedetten sétált vissza a csarnokba, a vállára vette a zakóját, és már indult is volna kifelé, mikor az idős hölgy utána szólt.

– Mr. Fletcher, egy pillanatra! – David megfordult. – Öröm volt itt látni magát. – A nő megszorongatta a kezét, és csillogó szemekkel nézett rá. – Sokat jelent nekem, hogy eljött. – A pénzem jelent neked sokat, te idióta. Nem én vagyok a fontos, hanem a pénzem, gondolta a férfi, de azért illedelmesen bólintott, és megköszönte, hogy az Alapítvány a köreibe fogadta. Miután elköszöntek egymástól, David megkönnyebbülten sóhajtott, és a bejárat felé indult. Az ajtó mellett Aglaya állt, mintha csak őt várta volna, szerényen mosolyogva, szemlesütve.

– Sokáig marad még? – kérdezte David.

– Nem, most már nincs több dolgom. – A nő beharapta az ajkát. – Ha gondolja, elkísérhet.

– Szíves-örömest.

Együtt indultak tovább, a karjuk össze-összeért, és David érezte, hogy már nem sokáig képes visszafogni magát. Ha végre ott lesznek a hotelszobában… Percekig ácsorogtak az út mellett, a forgalommal szemezve, míg végül arrafelé érkezett egy taxi. Sietve leintették, ám beletelt tíz percbe, míg a sofőr odaért hozzájuk a nagy dugóban.

David kinyitotta az ajtót, mire a nő becsusszant a hátsó ülésre, a férfi pedig szorosan melléje. Már nyitotta is a száját, de Aglaya megelőzte, és bemondta a legközelebb álló hotel címét. David meglepetten nézett rá, mire a nő átlendítette a lábát, és máris az ölében volt. A szoknyája egészen a combjáig felgyűrődött.

– Mégis honnan tudtad, hogy…

– Hogy ez a szándékod? – Aglaya mosolyogva hajolt közelebb. – Jó emberismerő vagyok.

– Valóban? – David érezte, hogy odalent egyre keményebb lesz. Legszívesebben már itt, a kocsiban magáévá tenné őt. Megcsókolta, és belemarkolt a combjába, lassan felfelé csúsztatva az ujjait. Beletúrt a finom, szőke hajba, és megharapta a nyakát, mire Aglaya felszisszent, és kéjesen felnyögött. Érezte, ahogy a nő kezei lecsúsznak a mellkasán, és megérintik a férfiasságát. A mindeddig szerény, visszafogott nő hirtelen vadmacskává vált, és David nem tudott nem belenevetni a csókba, amiért ekkora szerencsével áldotta meg őt a sors. Beleharapott a nő alsó ajkába, ám a következő pillanatban Aglaya megdermedt, és elhúzódott.

– Basszus.

– Mi történt?

– Ott hagytam valamit az épületben. Azonnal forduljon vissza! – kiáltott kétségbeesetten a taxisofőrnek, aki erre bosszúsan hátranézett.

– Komolyan mondja? Éppen csak hogy ki tudtam evickélni a forgalomból.

– Többet fizetek, mint az egész napi keresete, ha most visszafordul.

Úgy tűnt, ez hatott, ugyanis a következő lehetőségnél a sofőr visszafelé fordult, és ismét belevetette magát az autók tengerébe.

– Aglaya…

– Ne most! – emelte fel a kezét a nő, és leszállt az öléből. Vadul kutakodni kezdett a táskájában, majd végül egyszerűen felemelte, és mindent kiborított belőle a kettejük közötti szabad helyre. Szépítkezési szerek, tamponok, jegyzetek, nyugták tömkelege borította be az ülést, aprók potyogtak az autó padlójára, de Aglaya hiába kutakodott közöttük, nem találta meg, amit keresett.

– Tulajdonképpen mi is az, amiért visszamegyünk? – David bosszús volt, amiért a nő leszállt róla. Az erekciója egy csapásra megszűnt, és már nem igazán volt kedve vele lenni. Nem akart visszamenni az Alapítványhoz sem. Éppen elég volt neki a ma este.

Amint a taxi leparkolt az épület előtt, Aglaya kipattant belőle.
– Segíts megkeresni, David, kérlek! Biztos a csarnokban maradt.

Picsába, gondolta a férfi, ahogy kikászálódott a taxiból, és Aglaya után ment. A nő valósággal berobbant a csarnokba, és az asztalokon kezdett keresgélni, majd benézett alájuk is.

– Ha elmondanád, hogy mit is keresünk valójában, akkor…

– Ne akadékoskodj annyit – torkollta le Aglaya, és David meglepetten nézett rá. – Inkább menj a konyhába, ott van, a mosdó mellett. A pincérek még mindig ott vannak. Hívd őket, hogy segítsenek.

David néhány másodpercig tétlenül álldogált, majd mikor a nő dühösen ránézett, sarkon fordult, és elindult a konyha felé. Nem tudta hová tenni ezt a hirtelen változást. Aglaya cseppet sem tűnt olyannak, mint amilyennek akkor volt, mikor találkoztak. Sőt, fogalma sem volt, mi lehetett az a nagyon fontos dolog, ami miatt a nő ennyire idegessé vált, és ennyire félt, hogy nem fog előkerülni.

Aglayának igaza volt. A pincérek még mindig a konyhában tettek-vettek, de már nem voltak olyan sokan. Négy férfi dőlt a konyhapultnak, zene szólt egy rádióból, borospoharak koccantak egymásnak, nevetés harsant. David belökte az ajtót, ami szinte azon nyomban be is csukódott mögötte, mire a pincérek feléje fordultak.

– Parancsol, uram? – kérdezte az egyikük.

– Az egyik nő… Aglaya itt hagyott valamit, és…

Davidnek nem volt ideje befejezni. Az ösztönei azon nyomban működésbe léptek. Felemelte a karját, hogy kivédje az első ütést, amit az egyik pincér bevitt. Aztán ő támadott. Elkapta a feléje lendült kezet, és nagyot csavart rajta, ám nem volt ideje a földre kényszeríteni az ellenfelét, ugyanis a többiek szinte egy emberként indultak neki.

David tudta, hogyan kell megvédenie magát, viszont nem ennyi emberrel szemben. Francba, gondolta, és nem vesztegette az időt tovább a közelharcra. Kikapta a gondosan elrejtett Glockot a zsebéből, kibiztosította, és rászegezte az egyikükre, majd gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. A férfi felkiáltott, a mellkasához kapott, és vért köpködve a földre bukott. David kihasználta a pillanatot, és mikor mindhárom pincér egyszerre fordult a társukhoz, sarkon fordult, és rohanni kezdett.

Fogalma sem volt, mi ez az egész, és hogy mégis miért támadtak rá ezek a barmok. Átrohant a folyosón, a csarnok felé, ám éppen csak, hogy elhaladt a mosdó mellett, hallotta, ahogy a másik három is utánaeredt.

A padló túlságosan csúszós volt David cipőjének, így sokkal lassabban tudott haladni, mint szeretett volna.

– Aglaya! – kiáltotta, ahogy beért a csarnokba, ám sehol sem látta a nőt. A bejárat felé vette az irányt, mit sem törődve azzal, merre lehet a nő, ám éppen ekkor egy kezet érzett, amely elkapta a vállát, és visszarántotta. Megbotlott a saját lábában, és hátrabukott, a Glock pedig kirepült a kezéből.

– Mégis mi ez az egész?! – kiáltotta David, ahogy a két férfi térdre kényszerítette, és bilincset tettek a csuklójára. Felnyögött, ahogy a földre szorították. – Tudják maguk, hogy ki vagyok? Tudják, mennyi pénzzel támogatom az Alapítványt?! Megbecsült tag vagyok, a Fletcher’n’Becker tulajdonosa, a…

Az egyikük szájon vágta, mire rögtön elhallgatott. Vér ízét érezte, és a padlóra köpött.

– Nem is David Fletcher a neved – szólalt meg egy hang a háta mögül, mire a férfi odakapta a fejét. Aglaya lépett elő a férfi meghívóját lobogtatva. – És nincs semmiféle céged. Az igazi David Fletcher épp Zimbabwén nyaral a feleségével és a gyerekeivel.

A férfi összepréselte az ajkát. A picsába. Aglaya folytatta:

– Nem is küldtünk semmiféle meghívót David Fletcher részére. Csak tudnám, hogyan szereztél mégis ilyen meghívót, pecséttel meg mindennel… Okos húzás. – A nő leguggolt eléje, és gúnyosan elmosolyodott. – Elmondod az igazi neved, édes?

David rávicsorgott.
– Hülye kurva! Becsaptál!

Aglaya nevetett.
– Én? Mondd csak, mégis ki lopta el az Alapítvány pénzét? Én vagy te? – Nagy köteg pénzt és egy marék csekket húzott elő a zsebéből, ami nem is olyan régen még David zakózsebében rejtőzködött. A férfi tágra nyílt szemekkel nézett rá. – A kocsiban épp azzal voltál elfoglalva, hogy megdugj. Én meg azzal, hogy megszerezzem ezt, míg nem figyelsz.

– Mégis honnan…

– Honnan tudtam, hogy egy szélhámos vagy? – Aglaya rámosolygott, azonban a szeme már nem tükrözött kedvességet, ahogy eddig. A tekintete ezúttal jéghideg volt és undorodva nézett rá, mintha megvetné őt. – Mondtam neked, édes, hogy jó emberismerő vagyok. Olvasok az arcokból, a szemekből, a ráncokból… Minden ide van írva. – Az arcára mutatott. – Minden, amit csak az ember gondol. Még akkor is, mikor azt hiszi, rejtve van a világ elől, és senki nem tudja, mi jár a fejében. Ó, nem. Az ilyen emberek tévednek. Nem lehet mindent elrejteni, nem lehet tökéletesen hazudni, hibátlan fapofát vágni, hiszen előbb-utóbb valaki úgyis olvas majd belőle. Minden ránc egy történet, minden pillantás egy gondolat… És aki érti az ilyet, az megfejti. Már akkor tudtam, ki és mi vagy, mikor beléptél ide. Minden mozdulatod elárulta, hogy mi vezetett ide. Egész este figyeltelek… Te ebből élsz, igaz? Megtervezel mindent, belopózol az ilyesfajta estekre, és ellopod az adományokat. Szép húzás.

David érezte, hogy kivörösödik az arca a dühtől. Az a sok összenézés… Nem azért volt, mert Aglayának annyira tetszett volna, hanem mert figyelte őt. És ő, az idióta, bedőlt ennek az egésznek. Bekapta azt a rohadt csalit, és lebukott. Legszívesebben üvöltött volna. A kibaszott kurva életbe!

– Mit csináljunk most veled? – gondolkodott hangosan Aglaya. – Az elnökasszony nem fog örülni. Sőt, felettébb csalódott lesz, mikor megtudja… Na de nem baj. Bár tettél nekem egy szívességet. Elloptad az esti adományokat nekem. Már amúgy is terveztem lelépni innen a fiúkkal – intett a beépített pincérek felé. – Köszönöm a nagyvonalúságát, kedves David Fletcher, nem bánja, ha kölcsönveszem a pénzt, ugye? Igazán hálás vagyok érte.

Aglaya nevetve gyúrta a zsebébe a bankókat.
– Vigyétek innen ezt a balféket. Öljétek meg, és dobjátok a konténerek mögé. Nem hinném, hogy bárki is keresné őt ezek után.

Azzal sarkon fordult, és a kijárat felé indult. David még hallotta a cipője kopogását a csarnok márványpadlóján, ám ahogy lehunyta a szemét, és megérezte a pisztoly csövét a fejéhez nyomódni, csak egy dologra tudott gondolni: hogy még nem bánta meg a bűneit, és emiatt biztos a pokolra fog jutni, ahol sötét lesz és fogcsikorgatás.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)