Astrid írta: GwenPage

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


4.





Kilencvenhét, kilencvennyolc, kilencvenkilenc, száz.

Mély levegőt vettem az orromon át, elfeküdve az edzőterem szürke padlószőnyegén. A hasamon izzadtság csillogott, akárcsak a karjaimon és a vállaimon, amiket nem fedett el fehér sporttrikóm.

− ­Nagyszerű, Kerstin! – kurjantott oda nekem az egyik túlsúlyos családanya személyi edzője, akinek én két év alatt sem jegyeztem meg a nevét, de ő az enyémet igen, és sosem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy kitartó önfejlesztésemet méltassa. – Olyan izmos már a hasad, hogy elbújhatok melletted. Száz felülés három perc alatt!

Nem kommentáltam a dolgot. Felkeltem a földről, és felpattantam a futópadra. Nem tudtam eldönteni, hogy az edző ezzel a lelkes dicsérgetéssel azt akarja-e elérni, hogy felfogadjam, és megrövidíthessen jó pár koronával, vagy azt, hogy legyen köztünk valami. Részemről mindkét ügy bukott volt, elsősorban az utóbbi. Köztünk maximum csak távolság lehetett, lehetőleg jó nagy.

A második legmagasabb fokozatra állítottam a gépet, és az életre kelő szalag sebességét felvéve futni kezdtem, a kezeimet ökölbe szorítottam. Csak fél füllel hallgattam az edzőterem hifije által játszott, sablonra gyártott fitneszzenét, a gondolataim teljesen máshol jártak. Sport közben tudtam a legjobban gondolkodni, ahogy a testem dolgozott, úgy az elmém is; olyankor születtek a legjobb gondolataim. Az izmaim megfeszültek, a szívem vérrel táplálta az agyamat, szinte hallottam, ahogy idegrostjaim elektromos vezetékekként szikráznak a fejemben, egyetlen problémára összpontosítva.

Astrid.

A róla készült fénykép az öltözőben lapult, a ruhám zsebében. Noak szabálytalanul járt el azzal, hogy kivette a helyéről, és más helyzetben egyáltalán nem is méltányoltam volna ezt, most azonban hálás voltam érte. Egyetlen fotóm sem volt róla, csak az emlékeim. A régi Kerstin Solberg merőben más volt, minden apró ingerre érzékeny, kiszolgáltatott, valaki, aki elkeseredetten vágyott egy barátra, és Astrid, a maga elképesztő módján, betöltötte ezt az űrt az életemben.

Egyszer elvitt motorozni, én pedig sajnos ott és akkor elfelejtettem megköszönni neki. Ő persze nem vette ezt sértésnek, sőt, hogy az ő szavaival éljek, mulatságosnak tartotta, hogy ennyire magával ragadott a hatás. Ilyenkor úgy éreztem, sokkalta öregebb nálam, láttam a szemében a sorsüldözöttséget és a haragot, minden porcikájából düh sugárzott, még akkor is, ha mosolygott. Astrid dühös volt a világra, az emberiségre, de leginkább a saját apjára.

Ennek fényében nem is volt csoda, hogy olyan jól megértettük egymást. Kényelmetlen, rossz érzés fogott el, ha szóba került a vérszerinti apám, de ez semmi volt ahhoz a viszolygáshoz képest, ami a volt nevelőapámra gondolva öntött el már hosszú évek óta. Hjulström egy aljas gyilkos volt, apám csak egy nyomorult, aki mellőzöttnek érezte magát egykor anyám mellett, belefásult a sofőrködésbe, és végül a sitten kötött ki, mert rávetette magát az egyik utasára.

Kikapcsoltam a futópadot, felkaptam a földről a törölközőmet, és kisétáltam a helyiségből. A vicces kedvű személyi edzőnek elfelejtettem köszönni.

A szűkös öltözőben sebtében felkapkodtam utcai ruháimat. Mielőtt beszálltam volna az autómba, nekidőltem az ajtónak, a homlokomat megtámasztottam a jéghidegre hűlt fémen. Bár minden erőmmel nyomozni akartam, megtalálni a kezdőfonalat, melynek mentén felfejthetem ezt a sötét ügyet, csüggesztően tanácstalannak éreztem magam.

Annak ténye viszont, hogy nem vagyok teljesen egyedül, másnap reggel tudatosult bennem, amikor az irodába érve azt láttam, hogy Noak két hatalmas aktakupac között ücsörög. Előregörnyedve lapozgatta a papírokat, néha meg-megállva, és ha valami érdemlegesre akadt, feljegyezte a jegyzettömbjébe.

Két lépéssel átszeltem az asztalaink közt levő távolságot, és megérintettem a vállát, hogy magamra tereljem a figyelmét.

− Szia! – köszönt egy röpke félmosollyal, és beleszürcsölt régen kihűlt kávéjába.

− Mit csinálsz?

– Melózom. Gondoltam, átnyálazom Astrid teljes ügyiratát, és kiemelem, ami fontosnak tűnik. Valamiből ki kell indulnunk.

− Szent igaz. – Közelebb hajoltam, hogy kibetűzhessek pár sort a feljegyzéseiből. – Nagyon alapos vagy.

− Ezt vegyem bóknak? – Hátradőlt a székben, egyik lábát lezseren átvetette a másikon. Sötétkék, szűk nadrágot viselt, fehér ingét beletűrte, így még nagyobb hangsúlyt kapott csípőjének szemrevaló formája. Ezt az egészet megkoronázta széles övcsatja, amibe apró betűkkel a GENIUS feliratot gravírozták.

− Ne éld bele magad.

Hátravetett fejjel felnevetett, mintha valami nagyon szórakoztatót mondtam volna.

− Lesz ez még így se. – A zsebébe nyúlt, és előhúzott onnan egy összehajtogatott szórólapot, mely egy ígéretesnek tűnő mexikói étkezdéhez tartozott. – Első lecke: önálló kajarendelés.

Kikaptam a kezéből a papírt, és a farzsebembe csúsztattam.

− Remélem, most nem beszólni próbálkoztál. Annak gyenge volt.

− Nem is. Vicces akartam volna lenni. De akkor inkább dolgozzunk.

− Egyetértek. – Futólag végignéztem, hogy mi mindent gyűjtött már ki, és arra a megállapításra jutottam, hogy bizony igen nagy elhivatottsággal vetette bele magát az ügybe, pont, ahogy ígérte.

− Tehát Astridról szinte semmi sem derült ki.

– Nem.

– És te úgy gondolod, hogy végezhettek vele.

− Igen. Sok rosszakarója volt.

− A nevelőapádnak viszont nem lehetett köze hozzá, mert éppen kórházban lábadozott…

Megcsikordult a fogam, ahogy Hjulström  ellenszenves képe a lelki szemeim elé tolakodott.

− Ugye tudod, hogy megvádolták kerítéssel?

– Igen – felelte, a háttérképét, egy Ellinorral közös fotót bámulva. A kép még újrafestés és berendezés előtt álló lakásuk üres nappalijában készült: a lófarokba fogott hajú, korallpirosra rúzsozott ajkú Ellinor vigyorgó társam hátára mászva integetett a kamerába. − De azt a vádat elvetették. − Csillagos ötös. Tényleg elég komolyan beleásta magát a dolgokba, ha még ilyeneknek is utánanézett. Hjulström lehetséges bűnrészessége az egykori főfelügyelő fantáziáját is megmozgatta, de egyszerűen nem lehetett fogást találni rajta, pláne úgy, hogy aznap este Astrid alaposan helyben is hagyta. – A jelentések szerint a dolgot szándékos befeketítésnek könyvelték el.

− Az lehet, de gondolom benned is felmerül a kérdés, hogy miért akart volna egy, a nyelvünket is épphogy beszélő bevándorló egy egyszerű gyári munkást befeketíteni.

Noak erre megadóan rábólintott.

− Jogos. Na és Astrid kipuhatolhatott valamit Hjulströmről? – kérdezte, de szinte azonnal el is terelődött rólam a figyelme, mert kedvese, aki aznap szőrmeszegélyes, fehér dzsekiben és színben hozzá illő, lapos talpú csizmában páváskodott, az asztalához sietve csókot nyomott az ajkára.

− Szia-szia – csiripelte Ellinor a helyére billentve félrecsúszott szemüvegét. – Remélem, nem volt okozott túl nagy gondot, hogy elvittem a kocsit. A nagymamám hívott, hogy segítenem kellene neki egy-két dologban, és gondoltam, lerendezem még munka előtt.

− Dehogy – rázta meg a fejét Noak. – Vagyis, oké, egy cetlit hagyhattál volna, de Olle elugrott értem, miután rácsörögtem, szóval nem volt nagy gond.

− Bocsánat, szívem. Majd kiengesztellek. – Körülbelül ekkor tűnt fel neki, hogy én is ott vagyok. – Szervusz, Kerstin! Hogy s mint?

− Kiválóan. Noak, odajönnél az asztalomhoz, kérlek? – Meg sem vártam a válaszát, sarkon fordultam, és visszacsörtettem személyes rezidenciámhoz. Levetettem magam a székemre, és a szemetesembe hajítottam az asztal sarkára pakolt, kiürült kólásdobozokat és összegyűrt papírcetliket.

− Ma sem vagy valami szociális – súgta oda a mellettem elsétáló Olle.

− Te mégis mit keresel itt?

− Klotyón voltam, ha érdekel. Biztos izgatja a fantáziádat a gondolat, ahogy kigombolom a nadrágomat, meg ilyenek. – Jót derült magasra felugró szemöldökeim látványán. – Na, csak nem ráhibáztam?

− Szerintem nem szeretnéd hallani a válaszom – szisszentem fel olyan metszően, hogy az már testi sértés számba ment, de Olléra a világon semmilyen hatással sem voltam. Mindazonáltal a rá szánt időm itt véget ért, ugyanis Noak alig öt percen belül megjelent mellettem, karjait zavartan összefonta a mellén. Láthatóan nem volt neki egészen világos, hogy miért léptem le majdhogynem azonnal, amint ő és Ellinor egymásba feledkeztek.

− Oké – folytattam a megkezdett beszélgetést, mintha mi sem történt volna. – A kérdésedre válaszolva, Astrid tudta Hjulströmről, milyen erőszakos, és ismert nem egy prostit és stricit. Vagyis, ha Hjulströmnek volt valaha is bármi köze a szervezett bűnözéshez, azt Astrid könnyen megtudhatta, és akkor a kilencvenötös vádat meg sem említettük.

− Ki kéne kérdezni ezt a Hjulströmöt.

− Igen, de előtte szeretnék beszélni Kjell Utnéval. Nem ártana megkérdezni őt erről-arról, elvégre anno ő vezette a nyomozást. – Azt a végtelenül eredményes nyomozást, gondoltam keserűen, a szám széle megrándult.

− Ez jó ötlet. Kikérdezett téged annak idején?

− Azt én nem nevezném kikérdezésnek. Feltett pár kérdést, mint ahogy az eltűntek barátainak szokás általában, és ennyi.

− Na és ő foglalkozott Astriddal?

− Ő igen. Meg akarta találni Astridot, ebben biztos vagyok, de aztán valószínűleg meggyőzték arról, hogy egy drogos kis nyavalyás, és belefásult a dologba.

− Jó, akkor irány Utne, én pedig folytatom a papírmunkát. – Lehajolt, hogy bekösse kioldódott cipőfűzőjét. – Tényleg kíváncsi vagyok, mit mond majd az öreg. A személyes véleményét nem írta bele a jelentésébe.

− Márpedig engem pont az izgat. Akárcsak egy apró megérzés is azzal az estével kapcsolatban, mert egyszerűen semmit sem tudunk róla. Mindössze annyit, hogy Astrid megjelent nálunk, ellátta a nevelőapám baját, aztán elrohant, és onnantól kezdve teljes feketeség. Én viszont… én szinte biztos vagyok benne, hogy Hjulströmnek köze van dologhoz. Ha nem is közvetlenül, de valami alvilági haverjának garantáltan benne van a keze.

− Semmit sem bizonyítottak rá…

− Ebben az ügyben szinte már bármi lehetséges, Noak! Egy tizenhét éves lány nem szívódik fel egyik napról a másikra, és bárki bármit mond, ő nem volt egy rosszéletű, piás huligán. Ezek a negatív, ivós-drogozós-erőszakoskodós dolgok csak idióta sztereotípiák a piercinges, fekete ruhákat hordó, tetovált emberekre.

Társam már meg sem lepődött a hangom hevességén és elszántságán.

– Elhiszem.


*



Fogalmam sincs, hogy lehet valakinek egyszerre fokhagyma, égett tej és olcsó bor szaga.

A mellém bezsúfolódott emberek kis híján agyonnyomtak. A férfi, aki a legközelebb állt hozzám, és passzírozott a falnak, úgy bűzlött, akár egy szeméttelep. Nem kis megkönnyebbülésemre még azelőtt kimenekülhettem a liftből, hogy rendkívül dicstelenül elájultam volna.

Kjell Utne egy, a közelmúltban felújított, belvárosi társasházban élt, az ötödik emeleten, ahol három, egyformán fekete ajtó sorakozott. A levegő friss volt a folyosó végén nyitva hagyott ablaknak köszönhetően. Végigsimítottam a hajamon, remélve, hogy nem esett szét a kontyom, amíg a liftben heringeskedtem, és megkerestem Utnéék ajtaját, amire a 14-es számot rögzítették, kissé már megkopott fényű, aranyszínű számokkal.

Röviden megnyomtam a villanykapcsoló mellé szerelt csengőt. Utne kisvártatva ajtót nyitott; nem sokat változott tizenöt év alatt. Magas, pocakos ember volt, már a hetvenöt felé közelített, mégis egészségesnek és megingathatatlannak látszott, ahogy egy exrendőrhöz illik. Felül már teljesen kopasz volt, de a tarkóján még akadt egy kevés ezüstősz, rövidre nyírt haj. Vizsgálódó, kék szemei voltak és bizalomébresztő arcvonásai. Fogadásomra kiöltözött: barna nadrágot viselt és ahhoz illő zakót, alatta vajszínű inggel. 

− Üdvözlöm, Solberg nyomozó – köszöntött az emlékeimből rémlő, nyájas hangján, és félreállt, hogy bemehessek. – Nagyon pontos volt. – Miközben levettem a csizmámat, érdeklődve körbekémleltem az elém táruló, tágas otthont. Utne lakása szolid volt, ugyanakkor lakályos: a bútorok az ingéhez illően a vajszín és a kék között váltakoztak, tökéletes harmóniát alkotva a falakkal és a függönyökkel. Látszott, hogy Utnéék nem az IKEA katalógus alapján rendezték be az otthonukat. − Megkínálhatom egy kávéval?

− Köszönöm, nem kávézom.

− Esetleg valamilyen gyümölcslevet? A feleségem nagyon szereti a rostos italokat, mindig lehet itthon találni belőlük.

− Azt köszönöm, elfogadom.

Amíg Utne a konyhában keresgélt, leültem a nappaliban sorakozó, bőrhuzatos fotelek egyikére, és végignéztem a falon lógó, bekeretezett képeken. Az egyik egy oklevél volt valamilyen kutatóintézetből, Utne feleségének, Henrikának nevére. Alatta egy fénymásolat függött fiatalabbik fiuk orvosi egyetemen szerzett diplomájáról. Ezek szerint az egész család meglehetősen éles eszű emberekből állt. 

A volt főfelügyelő nem várakoztatott sokáig. A könyökével kinyitotta a behajtott ajtót, és kezében egy kerek ezüsttálcával felém indult. A tálcát, rajta az italainkkal – nekem a színéből ítélve baracklevet hozott, míg magának habos kávét –, a kanapék között álló, kerek asztalkára tette.

− Szívesen kínálnám valami erősebbel is, de hát sajnos szolgálatban van.

− Milyen kár. – Rég találkoztam olyan emberrel, akinek olyan könnyedén tudtam volna viszonozni a mosolyát, mint Utnénak. Tőle valahogy nem akartam megtartani az öt lépés távolságot, talán mert még abban a korszakomban ismertem meg, amikor sokkal nyitottabb voltam a világra. Ráadásul az ő személye a fejemben Astrid keresésével kapcsolódott össze, ami meglehetősen rokonszenvessé tette a szememben, főként, hogy ő sokakkal ellentétben igazán meg akarta találni eltűnt barátnőmet.

− Tudja, mindeddig azt hittem, hogy ez az ügy csak engem nem hagy nyugodni. De ezek szerint tévedtem. – Nem kellett sokat gondolkoznom a szavai értelmén: egyértelmű volt, hogy felismert. – El sem hiszem, hogy ön ugyanaz a kislány, akivel tizenöt éve beszélgettem.

− Nem is vagyok ugyanaz. 

− Látom. Nehéz lenne nem észrevenni a változást.

− Remélem, ezt nem gúnyolódásnak szánja.

− Isten őrizz! Semmi okom sincs gúnyolódni önön, pláne, ha figyelembe veszem a szakmai sikereit. Utánakérdeztem az eredményeinek, és úgy vélem, büszke lehet az eddigi teljesítményére.

− Az első ügyemből gyakorlatilag kihagytak. – Nem felejtettem el, hogy Björn és egy nyugdíjhoz közeli, tapasztalt nyomozóasszony, Ester Hall milyen kis senkiként kezeltek annak idején. Még azelőtt nyakon csípték az angol turistalány gyilkosait, hogy én egyáltalán odaszagolhattam volna.

− De a másodikból már nem. A Danny Karlsson-ügy felbolygatta egész Svédországot.

− Az emberek általában felbolydulnak, ha valakit két darabban találnak meg.

Úgy beszéltem a dologról, mintha mindennapos lett volna egy huszonéves fiú kettészelt holttestének látványa, de valóban nem volt rám feleakkora hatással sem, mint Astrid vérrel felfestett monogramja. Dannyt barátnőjének előző, féltékenykedő, narkós pasija gyilkolta meg, aki azóta sem jött ki a sittről, és gyaníthatóan nem is fog még jó sokáig. Az ügy lezárásától kezdve szinte sosem hibáztam, bár a teljesítményem onnantól vált „jóból” „egészen profivá”, hogy Noak mellém került.

− És el kell, hogy mondjam – szólt Utne –, ámulattal tölt el az ön hozzáállása. Elsősorban a hűsége.

− Ó…

− Őszintén lenyűgöző. – Mástól talán idétlenül fennköltnek éreztem volna ezeket a szavakat, de Kjell Utnétól nem, mert minden szaván és gesztusán érződött, hogy ez a szakmai kudarc valóban megviselte, ahogy Astrid köddé válásának körülményei is. Azt azonban nem tudtam volna megmondani, melyik kísértette jobban a kettő közül. − Tizenöt év után ön olyan nagy elhivatottsággal veti bele magát egy, a saját idejében igen rossz megítélésnek örvendő… pontosabban szólva, nem örvendő kamaszlány ügyének felgöngyölítésébe, ami igazán tiszteletre méltó. Persze azt is tudom, hogy miért teszi.

− Sokat jelentett nekem.

− Igen, ezzel tisztában vagyok. Már akkor is nyilvánvaló volt.

− Ön nem értett egyet az őt körüllengő pletykákkal, igaz?

− Voltak pillanatok, amikor meginogtam – ismerte el. Értékeltem, hogy nem játssza a szentet, és próbál a makulátlan zsaru szerepében tetszelegni, épp emiatt igyekeztem nem is neheztelni rá. Beszélgetésünk nem rekedt szigorúan a nyomozó és tanú közti távolságtartás korlátai közé: minket összekötött egy személy, egy ügy, ami mindkettőnk számára jelentékeny volt, számomra egyenesen világdöntő mértékben, és ezt Utne is tudta. – De megakadtunk. A világon semmi, de semmi nyomra nem bukkantunk. Astrid aznap este leszámolt az ön nevelőapjával, a most börtönben ülő Patrik Hjulströmmel… Amit máig nem tudunk, miért tett… Aztán kiszaladt a házból, és onnantól kezdve mintha a föld nyelte volna el.

− De nem az nyelte el – mormoltam, tekintetemet a poharam lustán lötykölődő, sűrű tartalmára szegeztem.

− Valószínűsíthetően.

Fél kézzel a táskámba nyúltam, és előhúztam azt a fehér mappát, amibe Olle a helyszíni fotókat pakolta nekem.

− Pár napja meggyilkolták a gimnáziumi osztályfőnökünket. A jobb keze mellett ezt a feliratot találtuk. Vérrel írták. – Utne olyan gyakorlott lendülettel nyitotta szét a mappát, mintha maga is az ügyön dolgozna. A szemeit összeszűkítve tanulmányozta a fotókat, mintha bármi olyat észrevehetne rajtuk, amit Olle az elektronikus nagyítóival nem. – Sjöland bizalmas viszonyban állt Astriddal.

− Igen, ezt annak idején is tudtuk. Bele is írtam a jegyzőkönyvbe, amit gondolom, ön is átlapozott. Sjöland egy volt azon kevés emberek közül, aki pozitívan nyilatkoztak Astridról.

− Arra gyanakszom, hogy megtudott róla valamit, és talán ezért kellett meghalnia.

− Még ez is meglehet. Nem látok sok esélyt arra, hogy egy magányos, egyszeri futóbolond szemelte volna ki áldozatának. – Összeráncolta a homlokát, pillantása a falon lógó képekre terelődött. – Ha az én gyermekeim egyike tűnne el… Nos, biztosan nem nyugodnék bele úgy, ahogy azt Astrid szülei tették, különösképp az édesapja.

Elfogott a hányinger, mint mindig, ha felmerült Astrid apjának neve. Ő Hjulström tökéletes ellentéte volt: egy megnyerő üzletember külsejével rendelkezett, ám az alma belülről rohadt, nem is akárhogy. Astrid nem véletlen öltözött és nézett ki úgy, ahogy: minden cselekedetével provokálni igyekezett fennhéjázó és a végletekig rosszindulatú apját, aki barátnőm gyakori kifakadásai alapján az anyjával sem bánt kesztyűs kézzel.

− Úgy olvastam, hogy a szüleit egy fogadáson találták meg.

− Így is volt. És Jönsson úr úgy viselkedett – fintorodott el Utne –, mintha nem is arról számoltunk volna be neki, hogy a lányának nyoma veszett… Mintha, és bocsásson meg az ízléstelen hasonlatért, a kutyája pusztult volna el. Sajnálkozott, de semmi… semmiféle apai megnyilvánulása nem volt. Sohasem használta fel sem a befolyását, sem a vagyonát a kereséshez, pedig megtehette volna.

− Lennart Jönsson egy kutyát ezerszer jobban sajnált volna, higgye el nekem – sziszegtem.

− De még az édesanyja sem tett semmit. Csak állt, és nem szólt semmit.

Tilda Jönsson viselkedése erőteljesen hajazott arra, amit az anyám is művelt aznap este. A különbség annyi volt, hogy amíg az én anyám egyszerűen csak rettegett, addig Tilda látszólag a leghidegebb közönnyel viseltetett egy szem lánya iránt. Kamaszkorában sem szidta soha, és nem is védte meg, mintha nem is ismerte volna. Mindennek ellenére Astrid egész életében erősen ragaszkodott hozzá.

− Az anyja nem törődött vele, viszont valamilyen kapcsolatnak mégis kellett lennie köztük, mert Astrid róla általában szeretetteljesen beszélt. Az apja viszont gyűlölte őt. Soha nem is akart gyereket.

− De mégis csak egy gyermekről volt szó! Egy tinédzserről. – Láttam rajta, hogy képtelen felfogni azt, hogy egy apa ne szeresse a gyermekét. Zseniális nyomozó volt, nem véletlen nem vallott kudarcot soha az Astrid-ügyön kívül, jól ismerte az emberi természetet, de ezt nem érthette meg, és ez talán így is volt jól. – Ám bárhogy is, az apának volt alibije, és nem volt okunk vádolni.

− És persze nem is festett úgy, mint egy gyerekgyilkos… jól szituált, simulékony modorú üzletember volt. – És egy gusztustalan féreg, egészítettem ki magamban.

− Ez igaz, de természetesen nem ebből indultunk ki – ellenkezett Utne higgadtan. – Számtalan ember igazolta, hogy végig a fogadáson volt. Csakis Tilda Jönsson anyja tartózkodott otthon, Sara, aki törékeny egészsége miatt élt a családdal. Astridot öt évvel az eltűnése után nyilvánították halottá, de a nyomozást addigra rég kihűltnek tekintettük.

Bólintottam. Ezeket már tudtam a jelentésekből, abból a teméntelen papírból, amit teljesen fölöslegesen teleírtak. Betűvetés helyett akár kereshették is volna, de nem akartam ezt ennek a jóakaratú öregembernek a két szeme közé vágni.

− De miért? – bukott ki belőlem. – Miért törődtek bele?

Utne két ujjával megmasszírozta a halántékát.

− Körülöttem mindenki egyhangúlag azt állította, hogy Astrid Jönsson egy zűrökről hírhedt… hogy mondjam… egy bajkeverő. A közvetlen környezetében élők, kevés kivétellel, mind erőszakra hajlamosnak, szeszélyesnek tartották, és azt is tudtuk róla, milyen barátai vannak.

− A punkok nem feltétlen gazemberek.

− Ezt nem kétlem. – A szőnyeg kacskaringós mintáit pásztázta, mintha azok elvezethetnék a rejtély megoldásához. – De a társadalom ugyanolyan vaskalapos, mint volt, Kerstin. A tömeg nyomása nagy… És egy idő után már belefárad az ember abba, hogy az árral szemben ússzon, főleg úgy, hogy a kérdéses ügy abszolút megoldhatatlan.

− És ha azt mondom, én megoldom? – Nagy nehezen sikerült elkapnom a pillantását, és megkíséreltem elmosolyodni. Valószínűleg Utne látott már ennél meggyőzőbb mosolyt is.

− Akkor egy életre a lekötelezettévé tesz – felelte. – Tudja, az Astrid-ügy volt az utolsó esetem, mielőtt nyugdíjba vonultam. Azóta is sokszor kapom magam azon, hogy azon töprengek, mi történhetett vele. Hogy veszhet nyoma valakinek ilyen… végzetesen? Ilyen felgöngyölíthetetlenül?

− Felesleges gyötörnie magát. – Kezet nyújtottam neki, jelezve, hogy mindent megtudtam, amit meg akartam tudni. Melegen és határozottan viszonozta a kézfogást, a kölcsönös szimpátia adott volt. – Ha elkapom a tettest, akkor már egyikünknek sem lesz több álmatlan éjszakája.

− Ha bármiben segíthetek, értesítsen! – Kikísért az előszobába, ahol belebújtam a csizmámba, és futó pillantást vetettem a tükörképemre. − Ég önnel – búcsúzkodott, mikor már az ajtón kívül voltam. – És sok sikert!




1996. 11. 13.





Astrid kirúgta az iskola alacsony, széles ajtaját, és egy slampos mozdulattal a hátára vette fekete, kisméretű hátizsákját, ami tökéletesen illett a bőrdzsekijéhez. Kerstin kissé lemaradva igyekezett utána, kezében a menzán adományozott, megereszkedett héjú kivijével.

– Gyere, Kers! – nógatta az idősebb lány a szemben húzódó, kis forgalmú, árnyékos utca felé tartva. – Ma délután megbontjuk a rendet.

Kerstinnek sejtelme sem volt arról, mire céloz barátnője, de gondolkodás nélkül követte. Két hónapja ismerték egymást, és bár ez nem volt hosszú idő, Astrid teljes mértékben elnyerte a bizalmát.

Keresztben átrohantak a kocsiúton, nem törődve az autók tülkölésével. Kerstin már hozzászokott, hogy barátnője fittyet hány a szabályokra (nem csak az utcán, az iskolában is), ő viszont még Astrid mellett sem tudott megszabadulni a gátlásaitól. Feszélyezte a dudaszó, és néha ő érezte magát kínosan, amikor Astrid tíz perces késéssel slattyogott be órára, vagy amikor minden teketória nélkül előretrappolt a menzán kígyózó sorban. Mégis ő volt a legfontosabb ember az életében.

− Mit csinálunk? – kérdezte. Többször is elkísérte már Astridot ebbe az utcába, mivel a lány itt parkolta le reggelente a motorját, egy fekete, talán jobb napokat is látott Yamahát. A motor nem volt túl nagy; kopott, keskeny kerekei voltak és egy méretes, fehér lámpája a kormányrudak alatt. Az oldalára Astrid egy feszítővasat szíjazott. 

− Gondoltam, hasítsunk egy kicsit.

− Mármint… együtt?

− Ja. – Astrid az ajkai közé dugott egy szál cigarettát, és felnyitotta az ülést, hogy kivegye alóla sötétkék bukósisakját. – Kapd el!

Kerstinnek hátrálnia kellett egy lépést, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. A nehéz sisak egyáltalán nem illett a kezébe, még csak azt sem tudta, hogy fogja meg. 

− És a rendőrök?

Barátnője a vállát vonogatta.

− Ne idegeskedj. Volt már dolgom velük, nem gazolok be tőlük. – Kerstin tudta. Hallotta a rémtörténeteket Astridról, hogy nem egyszer részegen vitték haza a rendőrök a legdurvább punk-klubokból, és az sem volt rejtély számára, hogy Astrid olykor kikkel tölti a szabadidejét rajta és extravagáns barátain kívül: prostituáltakkal, alkalmasint még a stricijeikkel is. − Várj, még ne vedd fel. – Nekidőlt annak az oszlopnak, amihez a motort láncolta korábban, és az ujját begörbítve intett a lánynak, hogy jöjjön közelebb. – Kérdeznék valamit. – Kerstin felé nyújtotta az égő cigarettát, de az, mint ahogy máskor sem, ezúttal sem fogadta el.

− Igen? – Rámosolygott, ugyanakkor enyhe izgalom fogta el. Találgatni kezdett magában, hogy vajon mi lehet ilyen fontos Astrid számára, amit csak tőle tudhat meg. Jelentékenynek kellett lennie, ezt kikövetkeztette a másik borongós tekintetéből és komoly arcából.

− Ugye a te nevelőapád az a Patrik Hjulström?

Kerstin kapargatni kezdte a száraz betont koszlott, fehér tornacipőjének orrával.

− Igen, úgy egy éve.

Nem érte meglepetésként a kérdés, hiszen az osztályban már többen is tudtak a dologról. Egyszer véletlen elejtett egy megjegyzést erre vonatkozóan, és onnantól mindenki a szájára vette őt és édesanyját, Elsát. Nem is ok nélkül: Hjulströmöt 1995 júniusában megvádolták kerítéssel egy fiatal lány tanúvallomására hivatkozva, azonban bizonyíték híján felmentették. A helyi lapok természetesen nem győzték szajkózni az ügyet.

− Ó. – Astrid elpöckölte a csikkjét. Nem puszta kíváncsiságnak tűnt a kérdése; Kerstin úgy érezte, hogy az idősebb lány ezt a kérdést már korábban is fel akarta tenni neki. – És hogy bánik veletek?

– Durván – felelte Kerstin kelletlenül. – Engem semmibe vesz általában, vagy ha olyanja van, a semmiért is megbüntet, anyámmal meg úgy bánik, mint valami kitartottal. Mindenki előtt ráüvölt, meg csapkodja a fenekét az ÖoB-ben.

− Basszus.

− Ühüm.

– Na és hol dolgozik? Vagy fogjuk-rá dolgozik?

– Egy autógyárban, Södertäljében.

– Aha… De oda eleve fél óra az út. Nem hiszem, hogy fél ötkor már otthon döglene, ha tényleg bejárna rendesen. 

− Nem is érdekli. Van, hogy el sem megy dolgozni, aztán meg egész éjszaka távol van. Fogalmam sincs, mit művel napközben, vagy amikor nincs bent, és ha kérdezzük, vagdalkozni kezd. Utálom!

− Na és az igazi apád?

Kerstin lehajtotta a fejét, és még az eddiginél is erősebb zavar tört rá. Mit fog Astrid gondolni róla, ha elmondja az igazat?

− Tavalyelőtt lecsukták pár hónapra – bökte ki úgy, mintha nem is valaki másról, hanem róla lenne szó. – Fogdosott, és akarata ellenére csókolgatott egy tizenéves lányt. Anya azonnal elvált tőle. 

Astrid ellökte magát az oszloptól, és fellendült a motorjára.

− Na, akkor ti sem vagytok egy mintacsalád.

− Sajnos nem. – Túlságosan gátlásos volt ahhoz, hogy felszólítás nélkül felüljön Astrid mögé, noha rendkívüli mértékben izgatta a gondolat, hogy csinálhat valami olyat, ami nem megengedett, ami mindenestül Astrid mesterkéletlen és veszedelmes világához tartozik, és ami még közelebb hozza hozzá Őt, aki az iskola falain belül senkinek sem engedte, hogy bántsa, és aki még a tanároknak is oda mert szólni, ha úgy érezte, igazságtalanul járnak el Kerstinnel szemben. Astridot mindenki utálta az N. H. Samuelssonban, kivéve néhány olyan embert, akik a zord és zabolátlan külső mögé láttak, akiknek bepillantást engedett a lelkébe: ilyen ember volt Kerstin, és osztályfőnökük, Sjöland úr.

− Ugorj fel, kicsi szecska – unszolta barátnője, mire Kerstin elmosolyodott, és szégyellősen a motorhoz botorkált. – Mozgás, kapd fel azt a sisakot! Drága ám az időnk. – A lány feltette a fejére a sisakot, nem is próbálkozott azzal, hogy visszaadja Astridnak, hiszen nagyon jól tudta, hogy lehetetlenség őt lebeszélni valamiről, ha egyszer elhatározta magát. Tétovázva felült mögé, és mindkét karjával átölelte Astrid keskeny derekát. − Kapaszkodj!

Berúgta a motort, ami nagyot horkanva indult be alattuk. Kerstin behunyta a szemeit, testének minden egyes porcikája vibrált az izgalomtól. Astrid gázt adott, mire a motor visítva előrelendült. Kerstin gyomra kis híján dobott egy szaltót, amikor nagy sebességgel bevettek egy jobbkanyart, a szél komiszul tépkedte a ruháját, de élvezte, minden percét élvezte.

Végigszáguldottak a Ringvägenen, olykor meg-megelőzve egy lassabban haladó autót. Kerstin csak nagy sokára merte kinyitni a szemét, amikor már egy kevésbé forgalmas helyen haladtak, ennek köszönhetően még őrültebb sebességgel. A szíve vadul kalapált, a tenyere izzadt, de fantasztikusan érezte magát. A nap ragyogott, dacára annak, hogy november volt. Kerstin a zsigereiig, az utolsó sejtjéig magába itta a napfény ízét, és örömében hátravetett fejjel felnevetett. A szembeszéltől Astrid gallérja félrecsapódott, így barátnőjének rálátása nyílt a tetoválására, amit az első bukásának emlékére varratott. Triviális minta volt, de Kerstin nagyon találónak vélte.

Astrid hajlamos volt úgy viselkedni, mint egy égből érkező elektromos kisülés, ami hirtelen és kivédhetetlenül sújt le arra, ami az útjába kerül.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)