Perselus Piton szerette Hermione Grangert. De tényleg! írta: Lady Piton

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Perselus Piton szerette Hermione Grangert. De tényleg!









Hermione Granger visszavágyott a Roxfortba. Már akkor vissza akart fordulni, mikor a hetedik év végén kilépett a főbejáraton. Hiányozott a kastély, a tanári kar…
Főleg egyvalaki.
Még év közben levelet kapott a Mágiaügyi Minisztériumból. Ha letette a vizsgáit, azonnal jelentkezzen ott, és kedvére válogathat az állások között.
A lány tudta, ez nem személy szerint neki szól, hanem a Voldemortot legyőző Harry Potter barátjának.
Harry több hasonló levelet kapott, de még Ron is. Sok kviddics-csapat érdeklődött irántuk.
Hermione bement a minisztériumba, ám egyik felkínált állás sem felelt meg neki.
Kingsley Shacklebolt, az új mágiaügyi miniszter, egyre jobban kétségbeesett.
– Kérem, akkor válassza ki, mit szeretne, hova szeretne menni. Bárhol Angliában! Elintézem! – mondta végül Shacklebolt.
– Bárhol és bármilyen állás lehet? – csillant fel a lány szeme. – Akkor sötét varázslatok kivédése tanár szeretnék lenni a Roxfortban!
– Megkapja, ha akarja, de sokkal jobbat is tudnék ajánlani – hökkent meg a miniszter, ám Granger nem engedett.

Így a következő tanévet már a régi iskolájában kezdte tanárként. Persze, nem kerülte el a figyelmét Piton bosszúsan összepréselt ajka, amint a minden lében kanál trió egyik tagját újra ott látta. De Hermionét ez cseppet sem zavarta.
Félévkor látta, hogy a bosszús viselkedés kicsit felengedett. Év vége felé már beszélgettek is az asztalnál. A szünetre hazautazott, mert Perselus nem hiányolhatta, ha mindig ott van, ugyebár.
Hosszúnak tűnt a nyár, ezért már egy héttel tanévkezdés előtt visszatért a Roxfortba.
Úgy tett, mintha nem venné észre a bájitaltanár felcsillanó szemét, amikor meglátta.
Mindazonáltal látszólag minden úgy folytatódott tovább, mint ahogy azelőtt abbamaradt.

A boszorkány már kezdte elveszteni a reményt, de hirtelen történt valami. Mikor Bimba professzor sajnálatos módon beesett a Felejts El Virágok közé, még nem sejtette, milyen fordulatot hoz számára ez az esemény.
Neville Longbottom érkezett helyettesíteni őt, és Hermione érthető örömmel üdvözölte régi barátját. Rögtön át is vitte a saját terítékét az asztal végére mellé, hiszen rengeteg megbeszélnivalójuk volt.
Az étkezés alatt hirtelen azonban valami zajra figyelt fel. Piton professzor tolta hátra a székét, és sietve távozott a teremből. A kollégák sokatmondó pillantásokat váltottak egymás között, mikor feltűnt nekik a férfi különös viselkedése, de a legtöbben egy vállrándítással elintézték a dolgot. Ezúttal azonban senkinek a figyelmét nem kerülhette el Perselus különösen morcos kivonulása.
A lány Dumledore vidám tekintetén látta, hogy neki is feltűnt a dolog.
„Megvagy!” – gondolta diadalmasan Granger.

Ettől kezdve igyekezett minél több időt tölteni Neville társaságában, még az ülésrendet is átvariáltatta miatta, így a baljára került, míg Piton maradt a jobbján. Persze a bájitalmestert ez bosszantotta, de mégsem rohanhatott ki a nagyteremből mindennap üres gyomorral főzeteket készíteni.
Három héttel később, mikor a helyettesítési idő a vége felé közeledett, eljött a tettek ideje. Hermione beavatta Dumbledore-t is a tervébe, hiszen az idős varázsló szokás szerint már úgyis tudott mindenről.
Abban állapodtak meg, hogy az igazgató hozza a tanúkat, hogy igazán jó legyen a csapda, amit Pitonnak készült állítani. Mikor elmondta Longbottomnak, mit vár tőle, a fiú megrémült. Grangernek két napjába került, hogy meggyőzze, mire végre kötélnek állt.

– Már jön, siess! – mondta a boszorkány, mikor a sarkon kilesve meglátta a professzort közeledni.
– Ha Piton megöl miattad, én esküszöm, visszajövök, és életed végéig kísérteni foglak! – súgta oda a fiú.
– Értem, Neville, csak csináld már! – sürgette a lány.

Longbottom féltérdre ereszkedett, és jó hangosan beszélt, hogy mindenki hallja a környéken:
– Hermione én nagyon szeretlek téged, és nem tudok nélküled élni! Hermione Granger, leszel a feleségem? – hadarta.
– Én nem is tudom, Neville – tétovázott látványosan a boszorkány, miközben arra gondolt, talán nem ártott volna valami hatásos szöveget írni a barátjának, mert ez nagyon lerohanás szerű volt –, ez elég váratlanul ért...
Szerencsére nem kellett folytatnia, mert Perselus odaért. Neville gyorsan felállt, és igyekezett elszántan nézni a másik férfi szemébe. Persze ez nem sikerült, nem sokáig bírta a bájitalmester szúrós pillantását.
– Mr. Longbottom, megkérhetném, hogy hagyjon minket egyedül? Megbeszélnivalóm van Miss Grangerrel – kérte a tanár jéghideg hangon, amitől Neville újra a pincebeli tanteremben érezte magát, ahol egy elrontott főzete felett várta, milyen büntetést ró ki rá Piton.
Így hát működésbe lépett a régi reflex, ezért a fiú azt tette, amit mondtak neki. Amilyen gyorsan csak lehetett, lelépett, miközben lopva egy halvány bocsánatkérő mosolyt villantott Hermione felé. Nem ezt beszélték meg, legalább egy kicsit maradnia kellett volna a látszat kedvéért. De a bájitalmester olyan gyűlölettel nézett rá, hogy képtelen volt ottmaradni.

– Miss Granger, eszénél van? – sziszegte a bájitaltanár, amiből a griffendéles egyből tudhatta, mennyire dühös, hiszen egyébként tegezte, ahogy a tanári karban szokás volt.
– Mi a baj, Perselus? – érdeklődött látszólag naivan a lány.
– Még hogy mi a baj? Hozzá akar menni ehhez a gyáva tökfejhez?
– Én nem tartom gyávának! Ő ölte meg Nagínit, emlékszel? – védte Hermione a barátját, közben eszébe jutott, hogy Piton helyett lehetne inkább Vipera a tanár neve, amilyen gyakran mérget köpködött.
– Egyetlen nagy tett még nem változtatta meg…
– Á, szóval te is nemes tettnek tartod! – kuncogott a lány, mert láthatóan működött a terve.
– Tönkre akarod tenni az életedet? – talált vissza a tegezéshez a férfi.
– Nem teszem. Neville kedves ember, bizonyára boldoggá tud majd tenni. – Úgy tett, mintha el akarna menni, ám a másik nem hagyta.
– Nem hozzád való! – Kapta el hevesen a karját a tanár. – Hozzád olyan való, aki nem ijed meg az árnyékától, aki talpraesett, erős és okos…
– Talán – esett látszólag komolyan gondolkodóba a boszorkány. – De attól tartok, Harry már foglalt.
– Nem arról az ostoba Potterről beszélek!
– Dumbledore pedig túl öreg hozzám… – morfondírozott tovább a lány, belül pedig majd’ megpukkadt a nevetéstől. – Lupin pedig már nős. Ha jól tudom, Tonksszal most várják a második gyereküket. Talán Sirius, hacsak össze nem szedett valakit, mióta utoljára láttam.
– Nem rájuk gondoltam! – fakadt ki Piton.
– Akkor nem tudom, kiről lehet szó. Talán olyasvalaki, akit még nem ismerek? – érdeklődött finoman a lány.
Most már gondolatban sem nevetett. Nagyon kellett figyelnie, mert ha most hibázik, mindennek vége. Még egy esélye nem lesz!
– Itt vagyok például én is – ejtette ki a várva várt szavakat dühösen a bájitalmester –, de ha neked az a kétbalkezes az ideálod…
Ám, Hermione megkapta, amit akart. Mielőtt Piton még többet mondhatott volna, ami kétségessé tette volna a szándékait, a bájitalmester háta mögött már jó ideje hallgatózó Dumbledore és az általa még időben csendre intett tanárok előtt, a professzor nyakába borult.
– Perselus, nem is gondoltam, hogy így érzel irántam! Igen, hozzád megyek, ha ennyire szeretnéd! – mosolygott a lány.
– Gratulálok, drága fiam! – szólalt meg pontosan időzítve a döbbent férfi mögött Dumbledore. – Jól választottál!
– Ó, én ezt már évek óta tudtam – sietett kijelenteni Sybill Trelawney. – Csak nem akartam elrontani ezt a percet. Mindennek magától kellett bekövetkeznie. Az én mindent látó szemem nem csal, Perselus, csak soha nem hittél volna nekem! – fordult oda az aznap történetesen pont feketét viselő lányhoz.
– Sybill, odaengednél, kérlek, szeretnék gratulálni Hermionénak – somolygott McGalagony.
– Ő Hermione? – hunyorgott vaksin a szemüveg mögött a jóslástan tanárnő.
Közelről végigmérte az előtte álló sötét alakot, majd miután rájött, hogy nem fekete haja van, hanem szőkésbarna, zavartan gratulált neki, közben motyogott valamit az ő tisztán látó belső szeméről.

A jókívánságokat minden jelenlévőtől megkapták. Pitont senki nem hagyta szóhoz jutni, így tiltakozni sem tudott. Mikor egy kis csend lett, és a bájitalmester már nyitotta a száját, Dumbledore elkezdte hosszasan fejtegetni, milyen rendkívüli dolgokra bukkanhat a varázsló, mikor egy soron kívüli értekezletre indul el összehívni a tanárokat.
Gyorsan meg is beszélték az esküvő időpontját, az utolsó tanítási nap délutánjában egyeztek meg, ami öt hónap múlva volt esedékes. A Mardekár házvezetőjét nem kérdezték meg a dologról, bár ezt senki sem vette észre.
A vacsoránál Dumbledore már be is jelentette a várható eseményt, a karót nyelt Perselusra és a zavartan piruló Hermionéra mutatva. Pitont nagyon meglepte, mekkora ovációval fogadták a gyerekek a hírt.

Mogorvasága ellenére a bájitalmester rendkívül népszerű lett a diákok körében, mikor kiderült, a Főnix Rendjének tagjaként milyen fontos szerepet töltött be Voldemort bukásának előkészítésében.
A professzor aznap este nagyon hamar eltűnt a nagyteremből, ám, akárcsak korábban, egy szóval sem cáfolta a hírt, amely így gyorsan elterjedt. A tanulók közül sokan még este kiszöktek a Bagolyházba, elújságolni az otthoniaknak a nem mindennapi eseményt. Ezután már nem volt megállás.
Másnap a Reggeli Próféta címlapon hozta a hírt. Frics ugyanakkor közölte a tanári karral, hogy a bájitaltanteremben valahogy az összes asztal és szék szilánkosra tört, ott nem lehetett órát tartani, hacsak nem javítják meg sürgősen.
Mivel Pitonnál ez a kérés szembetűnően süket fülekre talált, maga McGalagony ment el rendbehozni a kárt.
Ettől az incidenstől eltekintve, semmiféle tiltakozást nem tapasztaltak a bájitaltanár részéről. Persze mogorva volt, mint mindig. Madame Malkinra, aki már jó előre eljött méretet venni az új dísztalárjához az esküvőre, úgy nézett, hogy a derék hölgynél kevésbé edzett személy sikítva menekült volna ki az ajtón. Azonban ha nem így viselkedik, nem is ő lett volna.

Persze Hermione, az igazgató, de még Neville is tisztában volt vele, hogy ez a rendkívül primitív terv csak azért sikerülhetett, mert valahol a lelke mélyén maga Perselus is így akarta.

A gesztusainak, a szavainak és a mimikájának parancsolhatott, de a tekintetének nem. Az a csodás ónix fekete szempár elmondott mindent, amit a gazdája soha nem vallott volna be. A meglepően gyengéd, szerelmes pillantás, amivel akkoriban sokszor nézte a lányt, amikor azt hitte, nem veszi észre, a tekintetében izzó féltékenység, amikor Hermione Neville-lel volt, regényeket meséltek a még önmaga előtt is titkolt érzelmeiről.
Viszont magától soha nem jutott volna el a lánykérésig. Lealacsonyítónak tartotta volna, hogy ő, a Mardekár ház feje, szerelmes legyen egy griffendélesbe, sőt, megkérje a kezét.
Azonban most, mikor mindenki tudott a házasodási szándékáról, már nem tiltakozhatott ellene. Saját maga előtt nyilván a büszkeségével indokolta, ám a legnagyobb gát valójában a lány iránt érzett szerelme volt.

Mikor a bájitaltanár másnap végzett az óráival, levánszorgott a pincébe. Nagyon fáradt volt, mert a nap folyamán több osztályból is küldöttség érkezett hozzá. A gyerekek átadták a házak és évfolyamok szerencsekívánságait a rendkívüli alkalomból, és mindenféle apró ajándékkal kedveskedtek neki. A kifogyhatatlan tintatartót és a főnixtoll pennát elfogadta, mint ahogy a leperex bűbájjal kezelt köpenyt is. Ezenkívül még pár hasznos dolgot. Ám a felkínált édességeket kategorikusan elutasította. Mint ahogy az esküvőre szánt díszcilindert is, amin jól látszott, hogy korábban még füzetlap volt, mert szalag helyett csíkos papír futotta körbe, és ha jól megnézte az ember, még halvány írásnyomokat is felfedezhetett rajta.
Rengeteg ideje ment el ezekre a hiábavaló dolgokra, az egyetlen, ami vigasztalta az volt, hogy egy idő után elmaradtak a küldöttek.
„Talán akik nem tudtak hasznos ajándékkal szolgálni, már eleve fel is adták” – gondolta elégedetten.

A pincebeli ajtaja elé érve egy szélesen mosolygó manóba botlott, aki értésére adta, hogy már nem itt lakik, fel kell mennie a déli toronyba, ahova már át is vitték a holmiját. Meghökkenve követte a kis lényt. Egy kényelmes lakosztály elé értek. Az ajtón aranybetűk virítottak, Mr. és Mrs. Piton felirattal. Itt már vissza akart fordulni, de a lelkes Granger kinyitotta az ajtót.
– Perselus, végre itt vagy! Nézd csak, milyen lakást kaptunk Dumbledore-tól! Bár mondtam neki, hogy korai még, de hát ismered őt… Úgy olvastam, hogy a varázslóknál az első alkalom csak az esküvő után történhet, de ne aggódj, a nappaliból két hálószoba is nyílik… – fecsegett a lány, aki nagyon boldognak látszott.
– Hermione, ami azt illeti, nagyon régi könyv kerülhetett a kezedbe, mert az első alkalom szabály már nagyon idejétmúlt szokás – mondta Piton, csak azért, nehogy azt higgye ez a leányzó, hogy mindent tud.
– Ó, tényleg? Nos, ezek szerint, akkor semmi akadálya... – pirult el a volt griffendéles.
– De én még azért meglehetősen régimódi vagyok – szakította félbe a mondatát a bájitalmester, aki közben már észbe kapott, mire is célzott akaratlanul az imént.
– Ó – sóhajtotta csalódottan Granger. – Azért gyere csak be, nem harapok! – állt félre az ajtóból, ahol eddig csak fecsegett. – Nézd csak, milyen csodálatos dolgokat kaptunk a gyerekektől – mutatott a tanárnő egy asztalra, ahol a férfi megláthatta az összes, általa visszautasított kacatot, a tetején azzal a rémes cilinderrel.
Hát ezért nem ment később oda hozzá senki, mert a jövendőbelijére tukmálták rá az ajándékaikat.
– Nézd csak, milyen szép kalap! Gondoltad volna, hogy nemrég még egy teleírt füzet volt? – kapta fel a fejfedőt a boszorkány, és rögtön a fejére is rakta.
Piton már megjegyzést akart rá tenni, de elakadt a szava. A griffendéles látta a szemén, hogy szerinte nagyon jól áll a lánynak az a cilinder, de azt is rögtön tudta, hogy ezt soha nem fogja neki beismerni.
Nem sokkal később a varázsló gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Remélem, nem ezt akarod felvenni az esküvőnkön? – az utolsó szóba beleborzongott, nyilván szokatlan volt neki a gondolat.
– Mi van akkor, ha mégis felveszem? – lázadt fel Hermione. Nem is annyira Pitonnak a fejfedő iránti ellenszenve, mint inkább idegenkedése a ceremóniától idegesítette fel őt.
– Ha arra vágysz, hogy kinevessenek, csak csináld. – Ezekkel a szavakkal a tanár elvonult a saját szobájába.

Hermione bosszúsan az ajkába harapott. Nehéz lesz megszelídíteni, de meg fogja oldani, efelől szemernyi kétsége sem volt.
Először is, a lány, minden hajnalban pazar reggelit készített kettejüknek. Persze az első héten Perselus nem maradt ott, de a második héten már lecsípett egy-két falatot az ínycsiklandozó ételekből. A harmadik héten már együtt reggeliztek.

Az ötödik héten a boszorkány észrevett egy bájitalfoltot a varázsló ruháján.
– Semmiség, alig látszik – legyintett fitymálóan Piton az alig lencsényi folt láttán.
– Perselus, te tanár vagy, nem mutatkozhatsz így! – replikázott Granger.
– Pedig nincs mit tenni – csóválta meg a fejét a tanár. – Az összes talárom mosásban van, délelőtt pedig nem zavarhatom ilyesmivel a házimanókat.
– Házimanókra bíznád ezt a semmiséget? Nincsenek már így is eléggé kihasználva? Bízd csak rám! Add ide nekem, megoldom.
Piton valóban levette a talárját, és ingben, nadrágban várakozott. Kisvártatva feltűnt a jövendőbelije, és hozta a száraz, patyolat tiszta talárt.
– Ezt hogyan csináltad? Nem telt el több három percnél! – csodálkozott a bájitalmester.
– Nem volt nehéz – jelentette ki fölényesen a lány, és magában nagyon örült, hogy annak idején nem mulasztotta el kifaggatni Molly Weasley-t a háztartási bűbájokról.
– Nahát, Perselus, milyen jól áll neked a fehér ing! Nem kellene még itthon is mindig eltakarnod a feketével.
– Nekem így tetszik. – vágott vissza a tanár, ám a boszorka észrevette, hogy azután már többször tartózkodott a saját lakrészükben ingujjban.
Piton ezután pedig már nem adta oda a manóknak a szennyesét, inkább a griffendélesre bízta.

A lány, következő lépésként pár héttel később reggel gyors puszit lehelt Perselus mogorva arcára.
– Ez meg mi volt? – nézett rá hidegen a bájitalmester.
– Semmi különös – igyekezett Hermione közömbösen visszanézni –, de nemsokára összeházasodunk, mégsem köszönhetek el egy kézfogással. – Ennek igazát a bájitalmester is belátta.
Ezután már így köszöntek el egymástól minden reggel és este is.

– Neville látogatóba jön – közölte Hermione egy reggelinél, mikor felbontotta a bagolypostát, amelyet Calipso, Piton baglya mindig takarosan az asztalra készített.
– Mit keres itt? – kérdezte morcosan a bájitaltanár.
– Semmi különös, csak Bimba professzor elutazik egy gyógynövényekkel foglalkozó konferenciára, őt fogja helyettesíteni pár napig – nyugtatta Granger.
Ám nem úgy festett, mintha sikerült volna meggyőznie őt.
– Nem értem, mi olyan sürgős Pomonának egyszerre. Négyévente van konferencia és eddig még soha nem akart elmenni rá.
– Eddig is el akart, csak nem volt, aki helyettesítse, mert Anglia szerte minden jelentősebb mester részt vett rajta. Neville pedig, noha nagyon tehetséges – itt figyelmen kívül hagyta a bájitaltanár gúnyos felhorkanását –, még nem érte el a mesterszintet. Így nyugodtan helyettesíthet nálunk.
Látta, hogy a közlése nem tetszett a jegyesének.
Mikor Longbottom két nap múlva a kastélyba érkezett, Piton és Granger várták őt az ajtóban. Mikor feltűnt a Tesztrál húzta kocsi, a bájitalmester fél kézzel átölelte a lány derekát.
A varázsló figyelmét nem kerülte el a döbbenet, ahogy Longbottom rájuk nézett. Elégedett félmosollyal kísérte hát be volt tanítványát az ebédlőbe, mert Hermionénak már indulnia kellett az első órájára.
Később pedig Piton, mintegy véletlenül szerét ejtette, hogy Neville előtt csókolózzanak. Úgy tett, mintha nem sejtette volna, hogy ott van a tanári szobában, a kandalló előtti fotelben.
Granger először teljesen belefeledkezett a csókba, majd miután Longbottom nem akarván zavarni őket, kiment, megkérdezte, mi volt ez az előbb.
– Hermione, nemsokára összeházasodunk, mégsem pecsételhetjük meg az eskünket egy arcra adott puszival. Egyébként is, nem fogok engedélyt kérni se Longbottomtól se mástól, ha meg akarom csókolni a menyasszonyomat! – Ezután még az előbbinél is hosszabb és elmélyültebb csók következett.
– Csak főpróba volt, az esküvőnkre – sietett kijelenteni a férfi, mikor szétváltak egymástól.
– Értem, Perselus – bólintott a jegyese. – Annak elég jó volt, mindenesetre még gyakorolhatnánk egy kicsit.
Visszabújt a szerelme karjaiba, és buzgón gyakoroltak tovább.

Hála a sok ismétlésnek, nem is volt semmi baj az esküvőn. Olyan szenvedélyes csókban forrtak össze, hogy a vendégkoszorú ellágyultan sóhajtott fel.
Az egyedüli, aki kicsit furcsán viselkedett az esküvőn, az Neville volt. Sokan azt hihették, rosszul van, Piton pedig nyilván azt feltételezte, hogy féltékeny. Mikor a kezébe temette az arcát, páran azt hitték, sír. Pedig nem így volt, Longbottom nevetett. Rendkívül mulatságosnak találta a kis trükköt, ami összehozta ezt a két embert.
Hermione betartotta a szavát, valóban azt a lehetetlen cilindert vette fel, de kifehérítette.
Mivel a szertartás a kastély kertjében volt és mindenki hivatalos volt rá, az összes diák is részt vett rajta.
Természetesen, akik elvarázsolták a kalapot, roppant büszkék voltak a művükre.



Szerző megjegyzése: Kérlek, tisztelj meg egy kritikával! :)





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)