Kétarcú angyal írta: NymphaTonks

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---


A zene olyan hangos volt, hogy szinte kiszakadt a dobhártyája.
A szíve a basszus ritmusára dobogott, az adrenalin egyre csak hajtotta, és nem tudta visszafogni magát, ő is önfeledten táncolt a vonagló testek között.
Eddig még nem volt része hasonlókban, kívülállóként csak távolról szemlélhette, milyen egy igazi buli, ahol mindenki elengedi magát, nem figyel másra, csak a zenére, és addig mozog, amíg az izmai sikoltani nem kezdenek a fájdalomtól. Ha tudta volna, hogy ennyire jó érzés…

A mellette levők piával kínálták, és Lisha egy kissé ledermedt, amikor az egyik magas srác egy üveget tartott feléje.
– Na, mi van, betojtál? – kérdezte, ahogy észrevette a lány szemében megbúvó bizonytalanságot. Lisha erre két kézzel kapott az üveg után, és nagyot húzott belőle. Fogalma sem volt, miféle ital lehetett ez, de jelen pillanatban nem is érdekelte. Most már értette, miért mondják, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Ezután nem is engedte el az üveg nyakát, sem pedig a fiú kezét, aki magához húzta, és együtt buliztak tovább. Felemelt karokkal sikongatott, a srác bandája pedig teli torokból üvöltötte a dal refrénjeit.

Amint a koncert véget ért, a nap is lebukott a horizonton, narancssárgára festve az eget.
– Ez jó bemelegítő volt – intett a színpad felé a fiú, és vigyorogva Lishához tántorgott. A lány sejtette, hogy részeg, ám ő maga csupán egy kis bágyadtságot érzett, semmi mást. – Az esti koncertek még durvábbak szoktak lenni.

Lisha már alig várta. A tegnap este sem volt rossz, sőt, az azelőttit is élvezte. Már nem emlékezett, kik zenéltek a színpadon, de arra igen, hogy ő hol egyik, hol a másik bandához csapódott, és mindenki vigyorogva befogadta, majd piával és cigivel kínálta. Aztán ahogy a koncert véget ért, és az emberek szétszéledtek, ő egyedül maradt, de nem bánta. Tudta, hogy hamarosan ismét újabb együttes lép majd fel, és neki újabb barátai lesznek. Ezen vigyorognia kellett.

A srác nem kérdezte meg, hogy velük akar-e tartani, csak megfogta Lisha kezét, és magával húzta. A lány szó nélkül követte, miközben az embereket figyelte. Néhányan csoportokba verődve álldogáltak, és nevetgéltek, páran csak lézengtek a helyszínen, a bódék kínálataival szemezgetve. De voltak, akik el sem mozdultak az első sorokból, és lelkesen várták a következő fellépőt. Lishának már a következő koncert gondolatától is adrenalin áradt szét a testében.

– Amúgy Tom vagyok – jegyezte meg mellékesen a kezét szorongató fiú, és idétlenül vigyorgott a lányra.

– Lisha – bólintott ő is, és ahogy észrevette, hogy Tom bandája egy hot-dogos bódéhoz igyekszik, megkordult a gyomra. Jó ideje nem evett rendesen, hiszen nem volt pénze, hogy normálisan bevásároljon. Csak kisebb péksüteményekkel csillapította az éhségét, de ezekre is a pénzt a földön talált aprókból tudta összekaparni.

Hogy süllyedhettél ilyen mélyre? – kérdezte magától, és arra gondolt, milyen élete volt egy héttel ezelőtt. Ám még mielőtt elért volna a bűnbánat keserű érzéséhez, megrázta a fejét. Nem, jól döntöttél. Helyesen cselekedtél, amikor azt tetted, amit tenned kellett.

Hirtelen fájdalom hasított a testébe, mire összerándult. Tom odakapta a fejét.
– Jól vagy?

Lisha érezte, ahogy a fájdalom bombaként robban fel a mellkasában. Vissza kellett fognia magát, nehogy hangosan felsikoltson. Tudta, mit jelent ez. A francba! Ide-oda kapkodta a fejét az emberek között, a tekintete vadul körbe-körbe cikázott, hátha észreveszi a közeledő veszélyt, azonban Tom bandájának tagjai köréje gyűltek, elállva a kilátást és a menekülési útvonalat. Tom finoman leültette őt a földre.

– Várj, Ryra hoz neked egy kis vizet – mondta.

– Mennyit ittál, bébi? – nevetett az egyik srác, még mindig piás üveget szorongatva a kezébe. – Mondhattad volna, hogy nem bírod az alkoholt.

Ez nem az italtól van – gondolta Lisha, és mindkét kezét a mellkasára szorította. Tom aggodalmasan guggolt mellette, és Lisha érezte, hogy mindjárt felrobban az idegességtől. Hol lehetnek? Felpillantott a köréje állókra, a szemüket figyelte… Talán… Nem. Nem miattuk volt. Ők nem lehettek azok. Hiszen másképp miért csak most kezdett el fájni a mellkasa?

Ám éppen csak hogy erre gondolt, szirénaszó hasított a levegőbe, és egy kocsi gördült be a fesztivál színhelyére. A sofőr a dudára könyökölt, és a lézengő fiatalok morgolódva álltak félre, helyet adva az autónak. Két férfi haladt elöl, fekete öltönyt és napszemüveget viseltek, és mikor Lisha észrevette őket, tudta, hogy bajban van.

Tomba kapaszkodott, és felpattant, majd fittyet hányva a testében tomboló fájdalomra, sarkon fordulva szaladni kezdett.

– Ott van! – üvöltött fel az egyik öltönyös, és kikapta a pisztolyát a zsebéből. – Félre az útból, FBI!

Lisha félrelökte az útjába álló lányt, aki erre a fenekére huppant a kitaposott földön. Vadul taszigálta félre az embereket, és úgy menekült, azonban tudta, hogy két lábon nem tud olyan gyorsan szaladni, mint amennyire kellene ahhoz, hogy ne érjék utol. Egyszer már megszökött, de akkor nem kellett rohannia. Másodszor is menni fog. A tömeg azonban hatalmas hátránynak számított, akárcsak az ide-oda elhelyezett sátrak és bódék, amik egyre csak megnehezítették az előrehaladást.

Hátra sem mert nézni, úgy haladt előre. Hallotta, hogy mögötte emberek sikoltanak és káromkodnak, ahogy elhalad mellettük, hallotta az öltönyös fickók hangos kiáltozásait is, egyszer még a pisztoly dördülése is eljutott hozzá, de nem lassított le. Esze ágában sem volt megállni. Minél hamarabb ki akart érni a tömegből, ám mire egérutat nyert volna, valaki kibotlasztotta, ő pedig arccal a földre bukott. Nevetés harsant fel mellette, és Lisha érezte, ahogy az ujjai elmerülnek a sárba. A francba! Dühösen fújtatott, és megpróbált feltápászkodni, de éppen ekkor érte utol őt az egyik napszemüveges, és megragadta a vállát.

– Most megvagy! – sziszegte a fülébe, és felrángatta a földről. A nevetés elhalt, amint az emberek észrevették a férfi öltönyére felvarrt FBI jelzést. Arrébb húzódtak, és kíváncsian szemlélték az eseményeket, páran még a telefont is elővették.

Időközben a másik öltönyös is odaért, és rászegezte a pisztolyát.
– Csak semmi trükk! Ezúttal nincs menekvés.

Lisha érezte, ahogy a félelemtől összeugrik a gyomra. Kétségbeesetten pislogott a férfiakra, de képtelen volt kiszabadulni, hiszen olyan vasmarokkal szorították őt, hogy az már rendesen fájt. Itt amúgy sem akart botrányt csinálni. Nem akarta ennyi ember előtt megmutatni magát, így kénytelen volt engedelmeskedni, mikor leszorították a földre, és bilincset helyeztek a csuklóira. Az egyikük a hátába nyomta a térdét, mire Lisha felkiáltott. A férfi felsorolta a jogait, majd a vádakat is: rablás és emberölés.

A tömeg egy emberként hördült fel, mikor ezt meghallotta, és a lány látta, hogy mindenki tesz egy lépést hátrafelé. Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a fesztiválozók megrökönyödött arcát. Az egyik ügynök felrángatta a földről, majd durván az autó hátsó ülésére lökte. Bevágta az ajtót, és Lisha hirtelen ott találta magát az ülés kellős közepén, bilinccsel a csuklóin, két FBI-os között.

– Indíts! – adta ki a parancsot a sofőrnek a balján ülő, mire az autó kigördült a fesztivál színhelyéről. Hosszú ideig csend volt a kocsiban, egyikük sem szólt semmit. Lisha megmozdulni sem mert, csak a szemével mérte fel a helyet és a menekülési útvonalat. Fejben már megtervezte, hogyan fog kiszabadulni, csak sikerüljön… Sikerülnie kell!

Annyira a tervére koncentrált, hogy már nem is tudatosult benne a fájdalom kellemetlen érzése. A szíve hevesen vert, és remélte, hogy a két férfi nem hallja meg a dübörgést, ami sokkal hangosabb volt az átlagnál.

– Azt hitted, megszökhetsz előlünk? – suttogta egyszer csak az egyik ügynök, és megragadta a karját. Olyan erősen szorította, hogy Lishának könnybe lábadt a szeme. – Azt hitted, itt menedékre találsz, te kis szarcsimbók?! Kidobott téged az öreg, mi? Ennyit érsz neki, látod.

– Hagyd a francba – szólt rá a társa. – Most még nem vallatjuk. Majd úgyis mindent elárul magától.

– Azt kétlem. – A férfi megcsípte az arcát. – Kitartó vagy, igaz? És sokáig bírod. Tovább, mint egy magunkfajta. – Lisha elfordította a fejét. Az arca fájt ott, ahol a férfi körmei a bőrébe vájtak. – Vagy most már nem annyira? Most, hogy már nincs helyed odafent…

– Azt mondtam, hagyd! – kiáltott rá ismét a társa. – A picsába, sosem tudod azt csinálni, amit kell?

– Én csak minél hamarabb túl akarok lenni ezen, hogy végre hazamehessek – morogta Barachuel. – Semmi kedvem itt tölteni az időt és FBI ügynököt játszani. Kurvára nem vagyok színésznek való.

– Most az egyszer fogd vissza magad. Én vagyok kettőnk közül a főnök, és azt csinálod, amit mondok neked!

Barachuel fintorgott.
– Igenis, főnök! – Amennyire engedte a hely, meghajolt, mire a társa megforgatta a szemét, és elfordult, az ablakra szegezve a tekintetét. Barachuel is az ablak irányába nézett.

Lisha érezte az autóban vibráló feszültséget. Most megtehetné… Most, mikor egyikük sem figyeli árgus szemekkel. Mindketten azt hiszik, innen már nem menekülhet, hogy most már ennyi volt, nem mehet tovább…

Lisha nem gondolkodott. Ellökte magát, és felpattant az autóban. A feje erősen koppant a tetején, de olyan erővel ugrott fel, hogy a fémtető kilyukadt, ő pedig bombaként robbant ki a kocsiból, előre tartott kezekkel. A bilincs azon nyomban szétszakadt, ahogy megrántotta a karját. Fellépett az autó tetejére, kibontotta a szárnyait, és kilőtt az ég felé. Ahogy visszapillantott, csak kinyúló kezeket látott a lyukon, és hangos káromkodást.

Lisha vigyorogva repült egyre magasabbra és magasabbra. Habár a fájdalom még mindig eléggé megnehezítette a dolgát, a szökés öröme nagyobb volt bármi másnál. Köröket írt le a levegőben, cikk-cakkban haladt előre, és a diadal édes ízét érezte a szájában. Megszökött. Zsinórban kétszer.

Ám túlságosan hamar elbízta magát, ugyanis mikor hátranézett, megpillantotta maga mögött a két férfit. Fekete szárnyaik sokkal hatalmasabbak voltak, mint az övéi, és egyetlen csapás annyi volt nekik, mint Lishának kettő vagy három. Az öröme hamar elillant, mikor észrevette a kezükben csillogó ezüstpisztolyokat.

Pördült egyet, összecsukta a szárnyait, és zuhanórepülésbe kezdett. Percek alatt lehagyta az üldözőit, majd ismét kinyitotta a szárnyait, és ráfeküdt a szélre. Felhőkön repült át, vadul csapkodott, hogy minél messzebbre juthasson, de valahányszor hátrapillantott, mindig észrevett itt-ott egy kósza feketeséget, ami jelezte, hogy az ellenségei nem adták fel, és kitartóan követik őt.

A fájdalom alábbhagyott a mellkasában, a szárnyai azonban egyre inkább fáradni kezdtek. Tudta jól, hogy nem bírja sokáig, hiszen fogyóban volt az istenpor a szárnyain, ilyenkor pedig fél óránál több repülés szóba sem jöhetett. Egyre csak lassult, pedig igyekezett mindent beleadni, ám ahogy hátranézett, a fekete szárnyak egyre csak közeledtek. Aztán Lisha pisztolydördülést hallott, és felsikoltott. Egy golyó süvített el a füle mellett. Megpróbálta összecsukni a szárnyait, ám elkésett: a következő lövedék a szárnyába hatolt, mire Lisha felkiáltott. Zuhanni kezdett, pörögve-forogva közeledett az egyik ház teteje felé, majd hatalmas robajjal becsapódott. Cserepek repkedtek mindenfelé és záporoztak le a földre. Lisha megpróbált kapaszkodót találni, de nem sikerült elkapnia a csatornát, helyette egyenesen a földön kötött ki.

Felnyögött, és hasra fordult. Mászni kezdett a kapu felé, abban reménykedve, hogy idő előtt kijuthat az utcára, de alig csak fél métert tudott előre haladni, hiszen a két angyal szinte azonnal mellette termett.

– Csaknem angyalok hullnak az égből, kicsi Lisha? – kérdezte a főnök, ám a lánynak esélye sem volt visszavágni valamilyen epés megjegyzést, ugyanis Baruchuel megragadta a karját, és felrántotta, majd durván az egyik udvaron levő fa törzsének szegezte.

– Áruld el, hol van, te ribanc! – üvöltötte az arcába. – Hová rejtetted el?

Lisha nem válaszolt, mire a következő pillanatban a férfi keményen arcon vágta a fegyvere végével. Szerencséjük volt, hiszen az udvart magas kerítés különítette el a szomszédoktól, így nem volt könnyű észrevenni őket.

– Ha szétvered, nem fog válaszolni – mondta a társa nyugodt hangon, és közelebb lépett a lányhoz. – Engedd el.

Ahogy Barachuel elhúzódott, Lisha a földre zuhant. A hátára gördült, és magára húzta az egyik szárnyát, majd megpróbálta az utolsó szem istenport is kirázni belőle, azonban már csak alig maradt egy kevés. A szárnya kezdett megfakulni a por hiányában, és hiába hintette a maradékot az arcára és a szárnyára, hogy az ejtett sebek azonnal begyógyuljanak, éppen csak hogy összehúzódtak valamennyire.

– Úgy tűnik, az öreg nem gondoskodott tartalékról – guggolt le a főnök, és vigyorogva nézett rá. – Nem akarsz segítségért kiáltani hozzá? Biztos meghallgat téged. – Lisha sejtette, hogy a férfi tudja, mi a helyzet közte és az apja között. – Vagy nem? Ó, te szegény… Akkor engedd meg, hogy én segítsek rajtad.

Azzal megrázta a szárnyát, mire hamu hullott a földre, azonnal kiégetve a növényzetet. Lisha undorodva elfordította a fejét. Nem bírt az angyal szemébe nézni, nem bírta látni a halottsápadt arcot és a fekete szárnyakat. Lisha tisztában volt vele, hogy a bukott angyaloknak nincs szívük, sőt, senkinek nincs, aki a pokolban él. Amint valaki megérkezik, kitépik a szívét, és kifacsarják, ezzel éltetve a pokol tüzét, hiszen a bűn olyan égető és olyan forró, hogy örök időkig ég, míg valaki bocsánatot nem lehel rájuk. Csakhogy a pokolban nem volt bocsánat, így a tűz nem szűnhetett meg. Lisha azt is tudta, hogy a bukott angyalok szárnyait egytől-egyig ebben a tűzben égetik meg, hogy aztán a hamu rátapadhasson a hajdan fehér, istenportól csillogó szárnyakra, örökre megbélyegezve őket ezáltal. És hogy bármerre hintik ezt a hamut, ott bűn lesz és kárhozat, szenvedés és halál.

Lisha nagyot nyelt.
– Le kellene égetnem a szárnyaidat – sziszegte az arcába a férfi. – Már így is épp elég bajt okoztál nekünk, te semmirekellő.

Nagyot rúgott a lányba, aki erre felkiáltott. A szárnyait kaparta és markolászta, hátha maradt még egy kis istenpor, amivel enyhíthetné a kínjait, azonban már semmit sem talált. Kész, ennyi volt. Ez volt a büntetése azért, amit tett: Isten elfordította az arcát előle, és lelökte a mennyekből, egyenesen az emberekhez, azokkal a szavakkal, hogy gondolkodjon el a bűnein, és bánja meg azokat, mert ha nem teszi, a kapuk örökre zárva maradnak előtte, neki pedig menekülnie kell a kárhozottak elől, ha nem akar ő is azzá válni.

Ám Lisha a kemény szavak ellenére sem akarta belátni, hogy hibázott. A vita gondolata könnyeket csalt a szemébe. Emlékezett, milyen izgatott volt azokban a percekben, ahogy félrelökdösött mindenkit, csakhogy minél hamarabb Atyjához juthasson, és felmutathassa neki a szerzeményét. Ám mikor ő meglátta a dobozt, ragyogó arca elsötétült, és az iszonyatos haragja Lishára zúdult, aki kis híján összeroppant a hatalmas súly alatt.

– Atyám, vess rá egy pillantást! – kiáltotta, és el kellett fordulnia, mert zavarta a szemét Atyjának haragos arca. – Hát nem örülsz? Most már minden rossz megszűnik a világon! Vége a bűnnek és a szenvedésnek!

Azt remélte, az Atyja arca ismét kivilágosodik, de ehelyett meghallotta mennydörgő hangját, amibe a mennyek kapuja is beleremegett.
– Mit műveltél, Lisha?! – Erre már valamennyi szeráf egyszerre fordult feléjük. – Mégis hogy vétkezhettél ekkorát? Kibillented a világot az egyensúlyából!

– Nem, Atyám, nem! – Lishának esélye sem volt túlharsogni őt. – Láttam a szenvedést odalent, és meg akartam szüntetni. Az a rengeteg bánat, az a sok szomorú ember… Nem akartam, hogy…

– Egymagad akkor sem szűntetheted meg a földön történő összes rosszat azzal, hogy ellopod azt, ami nem a birtokodba tartozik. Lisha, a poklot nem pusztíthatod el teljesen egyedül! Hát nem érted, drága gyermekem, hogy az idő nem érkezett el? Ez nem az az óra. Még nincs elérkezve, hogy…

Lishának azonban fogytán volt a türelme.
– Te vagy az, aki nem értesz meg engem! – vágott a szavába dacosan. – Ez minden rossz forrása – emelte fel a kezében tartott dobozt. – Te is megszűntethetted volna, elvehetted volna, csak kinyújtod ujjadat, és a végtelenségig elérsz! Miért habozol hát? Miért nem mozdulsz végre?

– Lisha, a jó és a rossz a kezdetektől fogva egyensúlyban van egymással – mondta szomorúan az Atyja. - Ha nem lenne sötétség, nem lenne szükség fényre. Ha nem lenne hazugság, az igazság sem létezne, és mégis honnan tudhatnád, mi a boldogság, ha sosem voltál szomorú? Ha nem létezne az egyik, a másikat sem ismernéd, és ezért kell mindkettőnek jelen lennie a világban. Kérlek téged, gyermekem, vidd vissza a dobozt oda, ahová való, még mielőtt az egyensúly megszűnik, és a világot a káoszba taszítod! Bánd meg vétkedet, és én megbocsátok neked!

Lisha azonban csak a fejét rázta. Hát nem látja az Atyja, mi történik odalent a földön? Nem látja azt a sok szenvedést, azt a sok bűnt, azt a sok rosszat? A harag és a büszkeség álnok kígyókként fészkélték magukat a szívébe, és ismét felkiáltott:

– Nem tettem semmi rosszat! Nem fogok bűnbocsánatért esedezni vakságod miatt!

És ekkor a szeráfok kara egyszerre kapott utána, a kapukig lökdösték őt, és mielőtt zuhanni kezdett volna, még hallotta, ahogy az Atyja ezt feleli: Még nem érkezett el az idő. Bánd meg, amit tettél, Lisha, vidd vissza azt, amit elloptál, különben felborul az egyensúly. Nem szabad kilökni a világot a tengelyéből akkor, mikor még nem áll készen rá.

Aztán teljes sötétség fogadta őt, és mikor felkelt, egy tanyán találta magát, messze egy nagyvárostól. Gyalog tette meg oda az utat, közben az eget kémlelte, hátha feltűnik Atyja arca, hogy visszafogadja őt, de a látása megszűnt, és a mennyek kapuja helyett csak a fehér felhőkkel teletűzdelt kék eget látta. Tudta jól, hogyan kell cselekednie, hogy vissza kellene vigye, amit ellopott, de nem akart engedelmeskedni. Még mindig nem értette, mi rosszat tett. Mi rossz lehet abban, ha valaki megelégeli a szenvedést, és elindul, hogy megszűntesse?

Lisha tudta, hogy egyetlen szív dobog még odalent a pokolban, mégpedig Luciferé. Ahogy azt is, hogy egy dobozban őrizte, és mindig maga mellett tartotta. Ez volt minden rossz forrása, az örök tűz éltetője, a kárhozatra ítélt lelkek hóhéra. Lisha tisztában volt vele, hogy nem mehet csak úgy le a pokolba, angyalok sosem teszik be a lábukat a pusztulás országába, de ő mégis kicselezte a kapuk őrzőit, korommal kente be istenportól csillogó szárnyait, és bukott angyalnak tettette magát. Eltakarta az angyalok szemeit, hogy senki se láthassa őt többnek, mint ami valójában volt, majd sikerült ellopnia a dobozba zárt szívet, és megszöknie onnan. Ujjongva repült Atyjához, és megmutatta neki a szerzeményét, bejelentve, hogy mostantól vége a szenvedésnek és a rossznak, ám ő ahelyett, hogy vele együtt örült volna, haragra gerjedt, és kidobta őt az országából.

Lisha sejtette, hogy a lentiek nem hagyják magukat, és keresni fogják a szívet. Anélkül a pokol lassú omladozásba kezd… Ezért is rejtette el a szívet olyan helyre, ahol nem fogják megtalálni, és megpróbált minél jobban beleolvadni az emberek közé, ám ebben nem volt olyan jó. Világéletében, vagyis a teremtetésétől fogva idáig mind csak fentről szemlélte a földi világot. Fogalma sem volt, hogyan kell emberként viselkedni, azonban ahogy bekeveredett a fesztiválra, már könnyebb dolga volt. Csak azt tette, mint a többiek, és máris ember volt ő is. Igencsak rossz ember…

Lishát egy hangos kiáltás zökkentette ki a gondolataiból. Egy öregasszony állt az udvaron, seprűvel a kezében, és szitkozódva közeledett.
– Büdös kölkök! Takarodjatok a kertemből! – ordította, ám amint Barachuel felegyenesedett, és kitárta a szárnyait, az asszony megtorpant. Eltátotta a száját, és meglepetten nézett a bukott angyalra. Barachuel nem habozott, gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt az ezüstpisztolyán, és szíven lőtte az öregasszonyt, aki erre halk sikkantást hallatott, és a földre bukott.

– Ne! – sikoltott fel Lisha. – Ne, ne, ne!

– Úgyis mindegy neki – mondta Barachuel, és eltette a fegyvert. – Bűnös ember volt. Hamarosan a szívét facsarják a pokolban, aminek tüzében a te szárnyadat is megpörköljük, ha nem árulod el, hová rejtetted a szívet!

Lisha figyelte, ahogy az asszony elvérzik a földön, és könnyek csorogtak le az arcán az üveges szemeket látván. Ökölbe szorította a kezét, és feltápászkodott a földről.
– Sosem fogom elárulni, hol van! – kiáltott. – Ezek után pláne nem!

A főnök a következő pillanatban elkapta a torkát, és a körmeit a bőrébe vájta. Lisha térdre esett, és levegőért kapkodva megpróbált kiszabadulni, ám az angyal sokkalta hatalmasabb és erősebb volt, mint ő. A férfi betakarta a szárnyaival, és Lisha érezte, hogy hamu hullik rá, ami valósággal égette a bőrét. Sikoltani akart, ám egy hang sem jött ki a torkán, és hirtelen minden elsötétült előtte.

* * *


Lisha csak tompán érzékelte a külvilágot.
Hangokat hallott, fojtott kiáltásokat és furcsa, pergő beszédet. Felnyögött, és megpróbálta megmozgatni elgémberedett végtagjait, ám hiába: a kezét szorosan egy szék hátához kötötték, a bokáit pedig összefogták egy rozsdás lánccal. Pokoltűz – jutott eszébe a lánc neve. Ha angyalok csaptak össze a bukottakkal, a lentiek perzselő bűnlángot hajítottak a fehér szárnyúak közé, ami azonnal elszakíthatatlan lánccá változott, és csapdába ejtette őket. Felszisszent, ahogy megmozdította a lábát. A pokoltűz még mindig forró volt.

Sűrűn pislogni kezdett, hogy a látása kitisztuljon. Szürke betonfalak vették körül, a sarokban egy lámpa nyújtott némi fényt, ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy mindent tisztán láthasson. Vallatószoba. Ez volt a legelső dolog, ami eszébe jutott, ahogy körülnézett. A szíve azon nyomban hevesebben kezdett verni, és vissza kellett fognia magát, nehogy hangosan felsikoltson.

Mégis hogyan juthattál ilyen mélyre? – tette fel ismét a kérdést önmagának, majd megrázta a fejét. Nem. Nem fogják megölni. Nem ölhetik meg. Kell nekik a szív, és csak egyedül ő tudja, hol rejtőzhet. Ha meg akarják szerezni, életben kell hagyniuk.

Éppen ekkor megnyikordult a bejáratként szolgáló hatalmas, fényes ajtó. A folyosóról hangok szűrődtek be, majd egy férfi hangosan felröhögött, és azt mondta oroszul:
Khorosheye oruzhiyei!

Lisha nagyot nyelt. Jó fegyver? Mit jelentsen ez?

Effektivnyy.

Hatásos.

Most már kezdett világosabb lenni a kép, amikor megpillantotta Barachuel fekete szárnyát.

– Anarchiel! Felébredt az angyalunk – szólt oda a társának, mire az becsukta az ajtót, és rávigyorgott a lányra. A kezében egy ezüstpisztolyt tartott.

– Végre. Éppen ideje volt.

– Mire kell az? Azt hittem, a bukottak hatékonyabb fegyverekkel harcolnak – mondta gunyorosan a lány, ám ahogy megpillantotta a főnök arcát, elszállt a bátorsága.

– Kicsi lány… – Anarchiel közelebb sétált hozzá. – Kicsi, kicsi lány… Úgy látom, van még mit tanulnod a világ dolgairól. Kell ennél hatásosabb fegyver? – emelte fel a pisztolyt. – Vasat eresztek a testedbe, miközben te üvöltesz a kíntól. – Lisha füléhez hajolt, és halkan belesúgta: – És szerinted ki adta ezt az emberek kezébe, hm? Szerinted ők találták fel, teljesen egyedül?

Lisha elkapta a fejét. A férfi lehelete bűnszagú volt.
– Hol vagyunk?

Barachuel válaszolt:
– Egy biztonságos helyen, ahol nem hallják meg a sikolyaidat. De ha mégis, akkor sem érdekli őket.

Lisha nagyot nyelt. Nagyon remélte, hogy az Atyja látja, hová hozták őt, és tudja, mit akarnak művelni vele. És mielőtt elkezdődne az egész dolog, megmenti őt innen. Nem hagyná egyedül a bukottak karmai között. Vagy mégis…?

Anarchiel kitárta a szárnyát, és megrázta, mielőtt összecsukta volna. Apró porszemek és hamu lepte el a padlót, ami azon nyomban füstölögni kezdett, a szaga pedig olyan büdös volt, hogy Lishának köhögnie kellett. Tudta, hogy égető a bűn hamuja, ha a bőrhöz ér, azt viszont még nem tapasztalta meg, milyen kellemetlen szagot áraszt magából. Úgy tűnt, a férfiakat ez már cseppet sem érdekli. Talán nem is érezték saját vétkeik szagát, vagy ha igen, már hozzászoktak.

– Kezdjük a legelső kérdéssel: hol van a doboz a szívvel? – Barachuel a falnak támasztotta a hátát. – Most még szépen kérdezem. Ha nem válaszolsz, Anarchiel beléd ereszt egy golyót. Ne hidd, hogy lepattan rólad, vagy az istenporod begyógyítja majd… Már nem vagy igazi angyal. Te is olyan bukott vagy, mint mi. Lelöktek a mennyekből. Nem igaz?

Lisha keze ökölbe szorult.
– Atyám angyala vagyok! – kiáltott fel. – És sosem árulom el, hol van a szív! Elrejtettem, és nem fogjátok megtalálni soha többé!

Az első golyó a lábába érkezett, mire Lisha felkiáltott, és könnyek lepték el a szemét. Időt sem hagytak neki, hogy összeszedje magát, egy újabbat eresztettek bele, ami ezúttal a térdkalácsába fúródott.

– Hol. Van. A. Szív?! – kiáltotta Anarchiel, és ismét tüzelt. Lisha sikoltott, és szúró fájdalmat érzett a vállában.

– Egy jó helyen… Biztonságos helyen – válaszolta könnyektől maszatos arccal, és figyelte, ahogy a sebeiből áramló vöröses folyadék lecsorog a földre.

A két bukott angyal egymásra nézett, és felröhögtek, mikor észrevették a vért.
– Na, mi van? Hol van az aranyvéred, kisangyal? – Barachuel akkorát rúgott a székbe, hogy Lisha kis híján a betonra esett. – Atyád csaknem… embert csinált belőled?

– Úgysem fogtok megölni – sziszegte Lisha. – Csak én tudom, hová rejtettem el.

– Ne fáradj a dacolással – morogta Anarchiel. – Nem fogunk egyhamar megölni. Kell az a rohadt szív, és te el fogod árulni nekünk, hol van. Addig kínzunk majd, amíg könyörögni fogsz a halálért. És hidd el, alig várod majd, hogy a csinos kis melleid közé repítsek egy golyót.

Anarchiel megérintette a lány arcát, majd lassan haladt lefelé a nyaka irányába, és végül beleakasztotta az ujját Lisha piros ingjének gallérjába. Lepattintotta az első gombot, mire a lány felsikoltott, és megpróbálta kitépni magát a férfi kezei közül, ám ő élvezettel kigombolta a második gombot is. Lisha bőrén legeltette a szemét, ám a következő pillanatban megdermedt, és leolvadt az arcáról a vigyor. Felpattant, és nagy lendülettel hátrálni kezdett, egészen a falig. A pisztoly kiesett a kezéből, és Barachuel lábának ütődött.

– Mit műveltél? – kérdezte döbbenten. – Mit műveltél?! Hogy tehetted ezt? Te… Te…

– Mi történt? – Barachuel meglepetten kapkodta a fejét a főnöke és Lisha között, majd amint ő is megpillantotta a lány bőrét, felkiáltott.

– Ez lehetetlen!

Lisha egyrészt elégedettséget érzett, amiért sikerült sokkos állapotba hoznia a két bukott angyalt, másrészt viszont nem örült annak, hogy ilyen hamar felfedezték azt, amit titokban kellett volna tartania.

– Magadba rejtetted el – suttogta Anarchiel. – Magadba zártad a szívet.

– Azt mondtam, jó helyen van. Biztonságban.

Barachuel közelebb lépett, és egy rántással letépte a lányról az inget. A mellkasán egy hatalmas kereszt alakú vágás volt. Lisha emlékezett rá, hogy mennyire fájt, amikor felvágta a bőrt, és széthúzta, hogy magába rejthesse a szívet. A földön feküdt, angyalvérben fürödve, és hangosan sikoltozott meg sírt. Még sosem tapasztalt ilyen kínokat, és a fájdalom teljességgel megbénította. De ahogy belehelyezte a szívet, gyorsan összezárta a sebet, majd kirázta az összes istenport a szárnyaiból, és a sebre hintette. Borzasztó fájdalmak közepette a seb összehúzódott valamelyest, de a nyoma nem tűnt el.

– Egy angyali szív mellé egy ördögi szívet helyeztél – lehelte Barachuel. – Ez képtelenség! Nem tehetted meg… Halott kellene hogy légy!

– Ki kell szednünk a szívet. – Anarchiel arrébb lökte a társát. – Nem maradhat benne. Vissza kell vinnünk a helyére. Elő kell kerítenünk a dobozát.

– Nem szedheted csak úgy ki! – kiáltotta Barachuel. – Angyali szív ért hozzá. Soha többé nem fogja táplálni a pokol tüzét. Angyali szív nem érhet a…

– Nagyon jól tudom, te idióta! – förmedt rá a másik. – Angyali szívhez sem érhet pokolbéri erő! De ez már ember, nem angyal. Vérzik, látod? Vörös a vére. És eltűntek a szárnyai is. Már nem angyal többé!

– Te magad mondtad, hogy bukottnak kellene lennie, ha Atyja lelökte a mennyekből – akadékoskodott tovább Barachuel. – És ha ember, nem doboghat benne két szív!

Lisha érezte, ahogy a férfi a mellkasára tapassza a kezét, hogy leellenőrizze mindkét dobogást. Percek teltek el csendben, majd Anarchiel egyszer csak felpattant, és hatalmas pofont kevert le a lánynak.

– Hazug disznó! Ez csak egy seb! Nem rejtettél el semmit sem! Egy szívet érzek dobogni. – Azzal felkapta az ezüstpisztolyt a földről, és a fejének szegezte. – Esküszöm, hogy most azonnal meghúzom a ravaszt, ha nem árulod el, hová rejtetted valójában!

Lisha kitátotta a száját, hogy ellenkezzen, ám a következő pillanatban le kellett hunynia a szemét az erős fénytől, ami célba vette a retináját. A pisztoly csöve lecsúszott a homlokáról, és hallotta, ahogy a két bukott angyal meghátrál.

– Takarodjatok vissza oda, ahonnan jöttetek, kárhozottak. – A hang olyan mély volt és olyan erős, hogy Lisha akaratlanul is összébb húzódott a széken. Még mindig nem merte kinyitni a szemét, csak hunyorgott.

– Te pedig repülj vissza Atyád árnyékába, szeráf. Nekünk is annyi jogunk van itt tartózkodni, mint neked – replikázott Barachuel.

– Húzzátok vissza szárnyaitokat, mielőtt bűneitek lángja felemészt titeket. – A szeráf hangja nyugodt volt és selymes. Lisha érezte, hogy erőt vesz rajta a megkönnyebbülés. Végre… Tudta jól, hogy Atyja nem hagyja magára, ilyen vészterhes helyzetekben meg pláne nem. Ahogy megpillantotta a szeráfot, eleredtek a könnyei.

Anarchiel még nagyobbra tárta a szárnyait, és hagyta, hogy a bűn hamuja megperzselje a betonpadlót.
– Mi járatban vagy? Ez a lány hozzánk tartozik. Átlépte az örök kárhozat kapuját. Ördögi szív dobog benne…

– Ez a lány nem kárhozott el, de nem is angyal többé.

Lishának elakadt a lélegzete. Hogyhogy nem angyal többé?

Könyörgő tekintettel nézett a szeráfra, aki derűs arccal figyelte őt.

– Angyalhoz nem méltó dolgot tett, és beszennyezte a kezét. Atyánk viszont megbocsátott neki és tisztára mosta őt. – Itt tartott egy kis szünetet, mielőtt folytatta volna. – Az egyensúlynak fent kell állnia a világban, minden fában, virágban, állatban és emberben. Léteznie kell a rossznak, hogy általa létezhessen a jó is. Mindenkiben van jó és rossz. Maga dönti el, melyik csábítására hallgat, és melyik parancsokat tartja meg. Lisha meg akarta szüntetni a világban a rosszat, de nem a jó módot választotta. Még nem érkezett el a kijelölt idő, hogy a pokol kapui összeomoljanak, és a harangok elüssék a végítélet napját, így Lucifer új szívet kovácsolhat magának a bűnbeesettek fájdalmából és a tüzek perzselő erejéből. Hiszen míg az óra ismeretlen mindenki számára, az egyensúlynak fent kell állnia az utolsó percig. Atyánk pedig ehhez mérten cselekedett, és egybeforrasztotta az angyali szívet az ördög szívével, hogy az ő lelkében és testében is fennálljon innentől fogva az egyensúly. Vétkéért büntetést kapott: emberarcot és testet kap, emberi érzelmekkel egyetemben. Vétkezni fog majd, ahogy a társai is ezt teszik, és neki kell eldöntenie, melyik részére hallgat, a jóra vagy a rosszra. De mivel Atyánk bocsánatát is megkapta, így jutalmat is kap: az emberi szenvedések árán megtapasztalhatja az emberek örömeit és boldogságát is. Ha pedig földi útja végéhez ér, Atyánk ismét karjaiba fogadja, és új szárnyakat ad neki.

Ahogy a szeráf befejezte, Lisha legszívesebben felzokogott volna, de ebben a pillanatban megmozdulni is képtelen volt. A szeráf fénye lassan elhalványult, és ahogy körülnézett a szobában, a bukottakat sem látta többé. Csak a bűnök borzasztóan orrfacsaró szaga árulta el, hogy percekkel ezelőtt még itt jártak. A kötelek leoldódtak a kezéről, ő pedig a betonpadlóra csúszott, és a kezébe temette az arcát. A mellkasát markolászta, és hangosan kapkodta a levegőt. Most már ő is ember. Nem angyal többé. Nincsenek szárnyai, nincs több angyalpor, ami begyógyítaná a sebeit, nincs több fény…

Az egyensúlynak fent kell állnia a világban.

Lisha ordítani akart kínjában. Szét akarta feszíteni a mellkasát, hogy kiszedje a szívét, de hiába karmolta a bőrt, a seb már régen összezárult.

Nem akart ember lenni. Nem akart semmi emberit megtapasztalni… Vissza akart repülni a mennyek kapujához, hogy bebocsátásért esedezzen. Nem akart idelent maradni, hiszen mindeddig csak felülről szemlélte ezt a világot. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy most ő is a részese legyen.

– Ez így nem bocsánat! – üvöltött fel zokogva. – Ez így nem…

A hajába markolt. Ennél már csak az örök halál is jobbnak tűnt…

A fejében még mindig a szeráf hangja csilingelt:

Léteznie kell a rossznak, hogy általa létezhessen a jó is. Mindenkiben van jó és rossz. Maga dönti el, melyik csábítására hallgat, és melyik parancsokat tartja meg.

…mégis honnan tudhatnád, mi a boldogság, ha sosem voltál szomorú?

Ha nem létezne az egyik, a másikat sem ismernéd, és ezért kell mindkettőnek jelen lennie a világban.


Lisha lassan felemelte a fejét, és ismét a szívére tapasztotta a kezét. Letörölte a könnyektől maszatos arcát, majd feltápászkodott a földről.

Nem volt szüksége több magyarázatra. Most már értette.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)