Északszívű írta: NymphaTonks

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


Az ajtó hangos becsapódására sokan összerezzentek. Néhányan felkapták a fejüket, és kissé rosszallóan mérték végig az épületbe becsörtető nőt, aki – úgy tűnt –, cseppet sem érzi kellemetlenül magát a fürkésző pillantásoktól. Páran azonban kihúzták magukat, és tiszteletteljesen üdvözölték az érkezőt.

– Northy – biccentett feléje az egyikük, mire a vörös hajú nő csak egy pillantást vetett rá, és alig észrevehetően viszonozta a köszöntést. A többiekre viszont ügyet sem vetett, még azokra sem, akik készségesen üdvözölték őt.

– Hol van az a szemétláda? – tért azonnal a lényegre, ahogy a társa odaszegődött melléje, egy aktával a kezében.

– Ő… most a… a…

– Gyerünk, Arne, nyögd már ki.

A férfi arca kissé rózsásabb lett, mire a nő csak megforgatta a szemét.
– Kihallgatószoba.

Ja! Ich… Én is ezt akartam mondani – vágta rá erélyesen Arne, olyan erős német akcentussal, hogy Northynak nagyon oda kellett figyelnie, ha ki akarta hámozni az angol szavakat a mondatból.

– Még pár hét, és belejössz – veregette meg a férfi vállát, aki erre kihúzta magát, mintha csak elismerést kapott volna. Northy nem hibáztatta érte, hiszen Arne még új volt itt, és ugyanakkora barom volt, mint a többiek, akik itt dolgoztak, de ezt a véleményét megtartotta magának. Amúgy sem díjazná senki, ha ezt a gondolatot bárkivel is megosztaná. És egyébként is, Northy nem akarta romba dönteni az oly szépen felépített tekintélyét. Ami pedig nehezen épül, könnyen borul.

– A vádak? – kérdezte, mire a férfi fellapozta az aktát, és hunyorogva olvasta el a sorokat.

– Lopás. Nemi erőszak. Emberölés.

Northy füttyentett.
– És ezt így, együtt?

– Úgy tűnik. Ki akart rabolni egy ékszerüzletet, de egy nő észrevette, és tárcsázta a segélyhívót. Az emberünk pedig elkapta, még mielőtt beleszólhatott volna a telefonba, egy konténer mögé rángatta, és megerőszakolta, majd elvágta a torkát egy késsel. – Arne a szájára tapasztotta a kezét. Northy sejtette, hogy mindjárt ki fogja dobni a taccsot.

– Ha egy ilyen kis dolog miatt rosszul vagy, mi lesz a durvább gyilkosságoknál? Edződj meg, Arne. Olyan puhány vagy, mint egy meztelen csiga.

Arne megrázta a fejét.
– Még nem fejeztem be. Szóval… megölte a nőt egy késsel, majd…

Northy megtorpant a folyosó kellős közepén, és meredten nézett a férfira, akinek az arca egyre sápadtabb lett.
– Levágta a fejét? – találgatott, mire a másik bólintott. – Jó ég, nem láttál történelmi filmeket, mi? – kérdezte gunyorosan. – Ott is hullnak fejek egy-egy csata során. Ennél már csak az a rosszabb, ha hazaviszi a fejet, és tükörtojást süt a szeméből.

Arne elfordult, Northy pedig halkan felnevetett, majd továbbindult, meg sem várva, hogy a férfi befejezze a mondandóját. Amúgy sem érdekelték a részletek, nem akarta ezzel tölteni a drága idejét. Nem az volt a dolga, hogy kiderítse, mi történt pontosan. Neki ennél sokkal fontosabb feladata volt.

Két kopogás után kitárta az ajtót, majd belépett a helyiségbe. Egy ütött-kopott asztal mögött ülő férfi azonnal felpattant, és udvariasan kezet nyújtott, készen arra, hogy bemutatkozzon, Northy azonban csak hűvösen nézett a felé nyújtott jobbra, és nem fogadta el. A férfi zavartan elhúzódott.

A másik helyiségben, amire egy hatalmas ablak szolgáltatta a rálátást, egy asztal állt, az egyik oldalon az elkövető foglalt helyet, a másikon egy idősebb rendőrtiszt. Amint meghallotta az ajtócsapódást – Northy jelét –, felállt, és magára hagyta a fiatalembert. Átlépett a másik helyiségbe, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Egy biccentéssel üdvözölte a nőt.

– Már vártunk.

– Hajlandó beszélni? – tért a lényegre azonnal Northy.

A férfi fanyar arckifejezése választ adott a kérdésére.
– Nem igazán. Ha megszólal, nagyrészt csak gúnyolódik, vagy kitérő válaszokat ad, esetleg visszakérdez. Semmi érdemlegeset nem lehet kiszedni belőle.

Northy az elkövetőre pillantott az üvegen keresztül.
– Innentől az én asztalom, Chadiston.

A Chadistonnak nevezett férfi bólintott, és a másik férfira pillantott, aki a kezét tördelve nézett rájuk.

– Én akkor itt maradok, és tovább felügyelem… – A nő egyetlen kézmozdulata belefojtotta a szót.

– Nem szükséges. Egyedül is meg tudom oldani.

– De, hölgyem… A szabály szerint…

Northy rávillantotta kék szemeit, mire a férfi ismét elhallgatott. A nő szeméből áradó ridegség valósággal megfagyasztotta a hangokat a torkában. Northy megemelte az egyik szemöldökét, és végigmérte az előtte állót. Sosem vette a fáradtságot, hogy közelebbi kapcsolatokat alakítson ki a rendőrőrsön dolgozókkal. Ő csak azokat ismerte, akiket kellett – ahhoz pedig, hogy őt mindenki ismerte, már hozzászokott. Ez a fiatalember azonban határozottan új volt még itt, Northy legalábbis még nem találkozott olyanokkal, akik akadékoskodtak volna vele.

– Azt mondtam, semmi szükség rá. Egyedül dolgozom, kísérő szempárok nélkül – mondta fagyosan.

– Azt hiszem, Philip, jobb, ha szót fogadsz – nevette el magát Chadiston. – Még mielőtt nagyobb megfeddésben lenne részed. – Aztán suttogva hozzátette: – Remélem, tudod, miért hívják pont Northynak…

A férfi nagyot nyelve bólintott, mire az őrmester vállon veregette, és kitessékelte a helyiségből.
– Ha készen van, jelentsd – szólt vissza még, mielőtt becsukta volna az ajtót. Ahogy Northy magára maradt, felsóhajtott. Ritkán fordult elő vele, hogy valaki szembe mert szegülni a szavaival, de nem hibáztatta érte Philipet. Kisfiúnak tűnt a tapasztalt rendőrök és nyomozók mellett, és ezek szerint eddig még nem volt alkalma találkozni vele.

Northy elvigyorodott, ahogy eszébe jutott a meglepett arc, ahogy szembenéztek. Kiolvasta a tekintetéből, hogy… fél. Megijedt tőle, ez pedig szórakoztatta a nőt. Tudta jól, hogy rászolgált a nevére. Nem hiába nevezték Northynak. Északról származott, Svédországból, a szeme pedig olyan kék volt, akár a jég. Ám mégsem ez volt a legmeghökkentőbb dolog benne, hanem az a modor, az a rideg stílus és az a hűvös beszéd mindenki számára ijesztő volt. Olyannyira, hogy bárkivel is szóba állt, az illető percek alatt kiadta neki a legféltettebb titkait is, csak hogy többé ne kelljen beszélnie vele. Emiatt ragadt rá a Northy név, és ezért is volt olyan sikeres a szakmájában. Ezért is érte el mindig azt, amit akart, akkor, amikor csak akarta. Az emberek habozás nélkül megadták neki, bármit is kért, mert az a szempár, az a hanglejtés, az a viselkedés… mindenkit az őrületbe kergetett. A félelem pedig – ugyebár – felettébb nagy úr.

Northy tudta, hogy az emberek nem szeretik őt. Csak jópofiznak neki, hogy a kegyeibe férkőzhessenek. Néha nehezen tudta visszafojtani a mosolyát, mikor végigment az őrsön, és minden szempár rá szegeződött. Igen, ő Northy… Nem látod a szemét? – suttogták a háta mögött, és azt hitték, nem hallja. Seggnyalók voltak egytől eddig, de Northy nem bánta. Szerette, ha tiszta a segge, és szüksége is volt ezekre a senkiházikra ahhoz, hogy minden úgy menjen, ahogy ő akarta. Nem szokott hozzá, hogy a dolgok nem az ő rendje szerint működnek. És amúgy is kapóra jött neki, hogy félnek tőle, és úgy susogják a nevét, mintha egy régi mese leggonoszabb szereplője lenne. A félelem gyakran tiszteletet szül, amiből majd kőkemény tekintély is alakul. Northynak pedig sokat számított ez. Ez volt az élete.

Az ablak felé fordult, és a férfira nézett, aki még mindig a széken ült. Asztalhoz bilincselt kezeit összefonta, és úgy meredt rá az üvegen keresztül. Hosszasan szemeztek. Northy nem mozdult, és a férfi sem kapta el a tekintetét. Úgy tűnt, állta a kék szemekből áradó ridegséget, de egy idő után már neki is sok volt, és elfordult. Northy halványan elmosolyodott – ez már győzelemnek számított.

Csak ezután nyitotta ki az ajtót, és lépett be a helyiségbe. Nem szólt semmit, csak hátrakulcsolt kezekkel állt, és a férfit figyelte. Különösen a tar fejére tetovált eltorzult halálfej volt az, amit érdekesnek talált.
– Mi a neved?

A férfi hangja érdes volt, ahogy válaszolt.
– Max. És a tiéd, cica? – Kivillantotta megszuvasodott fogsorát, mire Northy felvonta a szemöldökét. Közelebb húzta magához a széket, megfordította, és lovaglóülésben helyezkedett el rajta. Odahajolt a férfihoz, és halkan megszólalt:

– Te agyalágyult, ennél jobban már nem cseszhetted volna el a dolgokat – sziszegte. A férfi arca meglepettséget tükrözött, majd a következő pillanatban eltátotta a száját.

– Te… itt? Mégis…

– Mégis hogyan? – Northy felnevetett. – Hülye, azt hiszed, hagyom, hogy egy cellában rohadj meg életed végéig? – A hajához nyúlt, és lerántotta a vörös parókát. Azonnal előbukkantak a válláig érő fekete tincsek. – Meglepődtél, mi?

Max még mindig nem jutott szóhoz. Majd végül diadalittasan elvigyorodott.
– Most már tudod, hogy miért szeretlek, Svenja.

– Szeretsz te a fenét. Kefélgetni maximum. – Beletúrt a hajába, majd ismét felkötötte, és visszahelyezte a vörös parókát. – Nem akarom, hogy valaki váratlanul megjelenjen. Eddig jól adtam magam, és mindenki bekajálta, hogy én vagyok a retteget Northy…

– Mit csináltál az igazival?

– Könnyebb volt elkapni, mint hittem. Most ott dögledezik a pincénkben, megkötözve…

– Pontosan úgy nézel ki, mint ő…

A nő megforgatta a szemét.
– Muszáj a legjobb alakítást nyújtanom. Egyébként is, nem hallottál még a kontaktlencséről? És az arcmaszkról? Mindig elfelejted, hogy előtted művészetoktató voltam. Elkaptam azt a picsát, és percek alatt lemásoltam az arcát, majd maszkot készítettem a még megmaradt anyagból… Nem kellett hozzá nagy tudomány. De most ne ezt részletezzük. Azért jöttem, hogy kivigyelek innen. – Svenja a férfi kezére helyezte az övét, és megszorította. – Nem hagylak magadra.

Max válaszolni akart, ám éppen ekkor kinyílt az ajtó, és Philip lépett be rajta. Svenja elkapta a kezét, és mérgesen nézett a férfira.
– Azt mondtam, egyedül végzem a munkámat.

Philip megzavarodva állt, kezében egy aktát szorongatott.
– Az akta, Ms. Nort… hölgyem. Arne-nál maradt.

Svenja dühösen felpattant a helyéről, a férfihoz viharzott, majd kikapta a kezéből a mappát.
– Köszönöm a buzgóságát, fiatalember. Magamra hagyhat. – Azzal szinte már kilökte Philipet a folyosóra, és becsukta az ajtót az orra előtt.

Max vigyora még szélesebb volt, mikor Svenja ismét visszaült a helyére.
– Te aztán érted a dolgodat.

– Valakinek muszáj kettőnk közül, ha te már rég elhagytad az agyadat. Mégis hogy voltál képes megölni azt a nőt?

Max vállat vont.
– Meglátott, én pedig nem akartam szemtanút, sem pedig túszt. Rendőröket meg végképp nem.

Svenja felhorkant.
– Megerőszakoltad.

– Szinte könyörgött, hogy megtegyem – gúnyolódott a férfi.

– Na persze. Egy konténer mögött, mi?

– Mondtam már, hogy nem akartam, hogy meglássanak. Éppen csak, hogy behatoltam az épületbe, észrevettem azt a picsát az út túloldalán, ahogy engem bámul. Már akkor ott volt a telefon a kezében. Kis híján múlt, hogy kihívja a rendőröket.

– Így is úgy is a rendőrök markában vagy, te agyalágyult.

– Nem gondoltam volna, hogy valaki meghallja a sikolyait…

Svenja undorodva nézett rá.
– Nem tudtad volna kihagyni az erőszakot? Muszáj volt megdugnod?

Max sejtette, hogy itt más is van a háttérben, mire elvigyorodott. Tetszett neki, hogy a barátnője féltékeny. Így még aranyosabbnak találta.

– Te is számos alkalommal megcsaltál – vágott vissza. – És én mégsem szóltam semmit érte.

Svenja erre már nem mondott semmit, csak vágott egy fintort.
– Azt hiszem, a párkapcsolati problémákat hanyagoljuk későbbre, mikor már messze leszünk innen.

– Van terved, hogyan akarsz kijuttatni?

– Egyelőre még bent kell maradnunk egy kicsit. Ha túl hamar végzünk, az gyanús lenne. Apropó… sikerült elhoznod valamit? Bármit is? Bár egy aranyláncot nekem?

Svenja nagy szemeket meresztett rá, mire Max elfordult.
– Kiütötted azt az átkozott Northyt, de annyira nem futotta az agyadban, hogy megmotoznak a zsaruk, mielőtt behoznak ide? Szerinted arannyal megtömve ülök itt? Ha bármit feldugtam volna a seggembe, még azt is kiszaratták volna velem. Ne légy hülye, Svenja. Eddig elhitetted velem, hogy van értelme együtt legyek veled, most ne cseszd el.

A nő szinte már sértetten nézett rá.
– Ha ilyen goromba vagy, itt hagylak.

– Nélkülem semmire sem mész. Csak én tudom, hová van elrejtve a lóvé meg a kokó…

Svenja szeme felcsillant.
– Van még? Azt hittem, mindent elszívtad már.

Max felröhögött.
– Két kilót? Egyedül? Ne nézz ekkora függőnek.

– Ha már eddig eljutottam érted, igazán megtehetnéd, hogy elmondod, hová rejtetted – mosolyogott rá gúnyosan a nő, mire a férfi csak megforgatta a szemét. Megszorította a nő ujjait, majd lehajolt, és csókot lehelt a kézfejére.

– A matracba rejtettem. Ha kiszabadulunk innen, az egészet elszívjuk egyszerre, ígérem. És azzal az ötezer fonttal, ami szintén ott van, fogjuk magunkat, és elutazunk a világ másik felére, ahol senki nem talál majd meg. Csak legyen vége ennek a szarságnak, és jussak ki. Remélem, nem kapnak el téged is…

– Engem? – Svenja vigyorgott. – Soha. Ha tudnád, mennyit gondolkodtam a stratégián, és… – Itt tartott egy kis szünetet, kihúzta a kezét a Maxéből, és a zsebébe nyúlt, majd felemelt egy aprócska ezüstös tárgyat, ami megcsillant a lámpa fényében.

– Őrület! – kiáltott fel a férfi, ahogy észrevette a barátnője kezében a bilincse kulcsát. – Na de mégis… honnan?

– Minden kérdést később részletezek. De azért megjegyzem, van mit tanulnod tőlem… Jó tolvajnak születni kell.

Max felnevetett, ahogy lehullott a kezéről a bilincs, majd felpattant, és derékon ragadta a nőt. Szorosan ölelte át, és ebben a pillanatban érezte, hogy akár szét is tudná roppantani őt a karjai között. Nevetve csókot nyomott a szájára, majd az ajtó felé intett.

– Remélem, a többit is elintézted…

Svenja az órájára pillantott.
– Kételkedsz bennem?

– Soha – rázta meg a fejét Max.

– Ha minden igaz, mostanra riadóztatták a rendőrök nagy részét, de pláne azokat, akik a közelben vannak, így a térség üres.

– Riadóztatták? Mégis kik? – lepődött meg a férfi, majd amint megpillantotta Svenja önelégült arcát, egyből leesett neki a tantusz. – Csaknem bevontad a Rogers ikreket is? És mégis mivel vetted rá őket, hogy belemenjenek ebbe az őrületbe? Claus biztos, hogy nem egyezett bele olyan könnyen…

– Nem volt olyan könnyű meggyőzni őket, de sikerült, és ez a lényeg, nem? Most akkor jössz, vagy mi van?

Svenja szorosan fogta a kezét, és az ajtó felé húzta. Max követte őt, rábízva magát a barátnőjére. Svenja bátor lány volt, ezt már akkor megtudta, mikor legelőször találkozott vele egy buliban. Durván szívta a számára ismeretlen drogokat, és mindenkivel vadul flörtölt. Ám mikor egymás mellé kerültek a bárpultnál, és mindketten ugyanazt kérték, Svenja vigyorogva nézett rá, és az ő részét is kifizette, mondván, hogy aki azt issza, amit ő, azt mindig jó barátjának tekinti. Max onnantól homályosan emlékezett a dolgokra, teljesen kiütötte őt az alkohol. Csak képfoszlányok maradtak meg a táncparketten, majd egy eldugott szobában, ahol Svenja meztelenül feküdt alatta, kéjes nyögései pedig hangosabban voltak a zenénél is. Max már nem is számolta, mióta vannak együtt, csak azt tudta, hogy az elmúlt hetekben eléggé megromlott a kapcsolatuk. Svenja csalta őt, és ő is csalta Svenját, ez nem volt titok, de mégis, mikor szóba került a dolog, egyikük sem bírta sokáig dühkitörések nélkül. És amióta Max szétverte Svenja egyik szeretőjét, onnantól fogva a nő még kevesebbszer szólt hozzá, mint azelőtt. Naphosszat csak ült a szobájában, tévét nézett, és kokózott. Néha meg ivott is, Max szerint túl sokat, de ezt nem tette szóvá. A világért sem gondolta volna, hogy miután fogságba esik, Svenja egyáltalán veszi a fáradtságot, és eljön érte, hogy kivágja őt ebből a szorult helyzetből. Sőt, ki sem nézte volna belőle, hogy ilyen tervet eszel ki az ő megmentésére. Az elmúlt hetek feszültségei egyszerre feledésbe merültek, és Max másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy mennyire szereti ezt a nőt. Igen, szereti… Talán még arra is vetemedik, hogy feleségül kérje. Ki tudja, lehet, hogy Svenja igent mond.

– Jössz már? – Svenja hangja zökkentette ki a gondolataiból. A nő hangja most furcsán rekedt volt, ami eddig Maxnek még nem tűnt fel, de most nem volt ideje ezen gondolkodni. Szorosan fogta a kezét, és követte őt, végig egy hosszú és szürke folyosón.

– Sietnünk kell – indítványozta.

– Kussolj – szólt hátra Svenja. – Én is tudom, hogy sietnünk kell.

A gyors léptekből szinte már futólépések lettek, míg el nem érték a kijárathoz vezető ajtót. Svenja nagy levegőt vett, és lépett egyet hátra.
– Oké, nyisd ki.

– Én? – Max meredten nézett rá. – Miért pont…

– Most ki akarsz jutni, vagy sem? – förmedt rá a nő, mire Max fújtatott egyet, és lenyomta a kilincset. Az ajtó halkan nyikorogva tárult ki, és ahogy Max lépett egyet előre, tompa sötétséggel találta szembe magát. Az orráig sem látott, vakon tapogatózva haladt előre, ameddig a folyosóról beáramló gyér fény engedte.

– A kurva életbe – sziszegte. – Semmit sem látok, Svenja! – Ám ahogy hátrapillantott, egy pisztoly csövével találta szembe magát. – Svenja? – kérdezte rekedten, ám a nő csak ravaszul mosolygott.

– A nevem Northy, ha kérhetem – szólalt meg immáron az igazi hangján, és Max érezte, hogy a döbbenet teljesen megfagyasztja a testét. Hirtelen felkapcsolódtak a villanyok, és tucatnyi fegyveres férfi állta az útját. Mindannyian fegyvert szegeztek rá, Max pedig mozdulni sem bírt.

– De hát… Én…

– Fel a kezekkel! – üvöltötte az egyik rendőrtiszt, mire Max hebegve engedelmeskedett a parancsnak. A szemét nem vette le a nemrég még Svenjának hitt Northyról. A nő lehúzta a fejéről a vörös parókát, mire ismét előbukkantak a fekete tincsek. Ám amikor ez a paróka is a földre hullott, és végre megjelentek a nő igazi tincsei, Max felnyögött. A felismerés, miszerint becsapták, minden büntetésnél fájdalmasabb volt.

– Ez könnyebb volt, mint hittem – mosolygott rá Northy, miközben két férfi Max mögé lépett, és megbilincselték a kezét. – Mi sem jobb, mint egy naiv elkövető, aki azonnal szabadulni akar. – Azzal a rendőrtisztekre nézett, és úgy folytatta: – Kutassátok át a házát, és keressétek meg a pénzt meg a drogot, amit a matracába rejtett. Két kiló kokainról és ötezer fontról van szó. Továbbá kerítsétek elő a barátnőjét is, Svenját. Ó, és még valami. A Rogers ikrek. Gondolom, ők is drogkereskedők. Az egyiküket Clausnak hívják. Ha megvan ő, a testvérét is könnyebben megtalálhatjátok. Gyerünk! – kiáltotta, mire néhányan biccentettek, jelezve, hogy vették a parancsot, majd elindultak. – Ő pedig – intett Northy a megbilincselt Max felé – kiszámíthatatlan és elvetemült. Bármit megtenne a szabadulásért. Zárjátok olyan helyre, ahonnan lehetetlenség megszökni, lehetőleg kamerával megfigyelt cellába.

Max érezte, hogy megragadják a karjánál fogva, és vonszolni kezdik kifelé. Ellenkezni akart, de egy hang sem jött ki a torkán, pedig legszívesebben két kézzel esett volna neki a vörös hajú nőnek. Még mindig nem sikerült felocsúdnia a döbbenetből.

Aztán hirtelen elszakadt a cérna, és nem bírta tovább.
– Ezért még meghalsz, te ribanc! – üvöltött fel, miközben a férfiak kivonszolták a helyiségből. – Ha kiszabadulok, megkereslek, és megöllek! Halott vagy!

Ahogy visszanézett, még látta Northy lusta, gunyoros mosolyát, mire ismét felordított. Tűz lobbant, és cigarettafüst szállt a levegőbe. A nő a földre pöckölte a hamut, majd felemelte a fejét. A tekintetük találkozott, és mikor Max belenézett azokba a jéghideg szemekbe… már tudta, hogy soha többé nem fog kiszabadulni innen.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)