Homonculusszal az élet írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


A nap éppen csak felkelt a kastély övező erdőben, de Hohenheim már talpon volt. Egy bögre forró teával a kezében nézte a naplementét a kastély egyik ablakából. Régi emlékek jártak a fejében abból az időből, amikor még a Bölcsek kövét kutatta, nem tudva, mennyi veszélyt jelent is valójában a kő. Ha akkor tudta volna, talán feladja a kutatást, talán sosem csinál olyan eszement dolgokat, mint örök életet kíván magának, vagy megalkot egy homonculust. Milyen botor is volt, milyen nagyravágyó és öntelt. De most már, négyszáz évvel később nem tehette meg nem történtté a dolgokat. Ha akkor halandó marad, ma már halott lenne, nem találkozott volna Trishával, aki megajándékozta két gyerekkel, akikkel nem törődött úgy, ahogy kellett volna. Tudta, hogy rossz férj volt, pocsék apa, aki fogta magát és eltűnt, majd sosem tért vissza. Maximálisan megérdemelte a gyűlöletet, amelyet Ed táplált iránta, mégis úgy döntött, hogy megmenti a fiát Envytől, akinek csábereje talán már teljesen behálózta a fiatal alkimistát. Ma már csupán Ed maradt meg neki, egyetlen életben maradt gyermeke, akiért bármire képes lett volna, még ha ehhez a bármihez immáron túl késő is volt.
Észre sem vette, hogy nincs egyedül a szobában, csak akkor ocsúdott fel, amikor egy gyengéd kéz hozzáért a vállához és egy test simult a hátának. Hátra sem kellett néznie, tudta, hogy Dante az. A nő érintését bármikor és bárhol felismerte volna, és bár nem táplált iránta olyan érzéseket, mint egykor Trisha iránt, megnyugtatta a jelenléte.
– Mit nézel így, Hohi drágám? – kérdezte Dante, átlesve a férfi széles válla felett, már amennyire alacsony termete ezt lehetővé tette.
– Semmit – sóhajtotta Hohenheim. Már megszokta, hogy Dante folyton így nevezi, és bár az első időben még szóvá tette, de ma már egyszerűen csak nem vett róla tudomást. – Csak elmerengtem.
– És mégis min? – A nő kíváncsian felvonta a szemöldökét, bár sejtette, hogy nem fog rendes választ kapni a kérdéseire.
– A múlton, a jelenen, a lehetséges jövőn… Mindenfélén, Dante – jött a válasz, Dante pedig csak megvonta a vállát. Hohenheim sosem válaszolt neki egyértelműen az ilyesfajta kérdésekre, de már hozzászokott az ilyesmihez.
– A fiadon is – jegyezte meg a nő. Nem kérdés volt, csak kijelentés, egy egyszerű tény, amit úgy közölt, mintha mindennapos lenne.
Hohenheim nem válaszolt, mégis mit mondott volna? Danténak igaza van. Azóta a nap óta rengeteget gondolt Edwardra, arra a rövid, boldog időszakra, amikor még része volt a családnak. Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy ők négyen egy család voltak. Azóta minden megváltozott, ő pedig tudta, akármennyire is próbálná, nem tudná helyrehozni a hibákat, amelyeket akkor vétett.

Érezte, hogy Dante mellé áll, félig nekidől, de nem szentelt neki túlzott figyelmet. Továbbra is az erdőt nézte, mintha a fák és az állatok választ adhatnának a kérdéseire. De csak a madárcsicsergést hallotta, meg a szél neszezését a lombok között. Ahogy lenézett a kertre, látta, hogy a szépen, formára nyírt bokrok kezdenek elburjánzani. Rájuk fért volna a nyírás, és arra gondolt, amíg Envy itt volt, erre sem volt gond. A homonculus ugyan kegyetlen és veszélyes volt, de rendben tartotta a környezetét, amiért Hohenheim fura mód kissé hálás volt neki. De ennek ellenére sem tett le róla, hogy elpusztítsa, megszabadítva a világot egy veszedelmes, vérszomjas lénytől.
– Miért nem keresed meg? – kérdezte hirtelen Dante. – Ed talán már lehiggadt valamelyest, és hajlandó beszélni veled.
– Ha egy kicsit is olyan mint én voltam fiatalon, akkor nem fog szívélyesen fogadni – mondta Hohenheim. – Amúgy sincs Riesenboolban, már megkérdeztem. Nem ment haza, így fogalmam sincs, merre lehet. Egyébként is, még rengeteg dolgom van itt is. Fel kell készülnöm arra az esetre, ha szembetalálkozom vele.
– Biztos, hogy kénytelen vagy végezni vele? – A nő a férfira pillantott, tekintetében némi rosszallással. – Edward lelke valószínűleg összetörne, hiszen, bár nem mondtad, de azt veszem ki a szavaidból, hogy az a lény sokat jelent számára.
– Meg kell tennem, Dante! – mondta határozottan Hohenheim. – Envy veszedelmes, nem is tudod mennyire. Talán első pillantásra kedvesnek és ártatlannak tűnik, de én tudom, mire képes az a bestia. És erről nem nyitok vitát!
Hohenheim elfordult az ablaktól, majd a bögrével a kezében elhagyta a szobát. Dante nem ment utána, tudta, hogy a férfi egyedül akar maradni. De akkor sem tetszett neki ez az egész. Bár sosem találkozott sem Eddel, sem Envyvel, Hohenheim sokat beszélt róluk. Ő pedig képtelen volt elhinni, hogy a homonculus ártana a fiúnak, aki megmentette és elvitte innen. De okosan nem szólt semmit, hiszen tudta, úgysem tudná meggyőzni Hohenheimet. De attól még neki is lehettek saját ötletei és tervei, amikről a másiknak nem kellett feltétlenül tudnia.

~*~

Roy Mustang a vonaton ült, útban a Keleti város felé, hogy találkozhasson Frank Archer altábornokkal. Egyáltalán semmi kedve nem volt az egészhez, de egyszerűen nem mondhatott nemet, az súlyos hiba lett volna. Sajnálta, hogy Riza Hawkeye főhadnagy nem volt vele, de a nő még sérült volt, nem kockáztathatta, hogy baja esik. Habár Rizát kemény fából faragták, és mikor Roy telefonált neki reggel, hogy a Keleti városba megy, ajánlkozott, hogy elkíséri, a férfi mégis nemet mondott. A főhadnagy ugyan tiltakozott, de az ezredes tudta, hogy csak megszokásból. Bár a férfinak most erősen fájt a nő hiánya, több okból is, de mégis úgy érezte, még pihennie kell. Amikor rátámadtak Envyre a kastélyban, a homonculus komoly, bár nem életveszélyes sérüléseket okozott a főhadnagynak. Roy tudta, hogy a lény simán megölhette volna mindkettőjüket, de valamilyen okból kifolyólag nem tette. A férfi elgondolkodott azon, hogy valószínűleg azért, mert nem ők voltak a fő célpontok, a homonculus csak Hohenheimet akart eltenni láb alól. Ők ketten csak útban voltak, így Envy úgy szabadult meg tőlük, hogy lehetőleg hozzáférjen az alkotójához. Riza pedig sajnos egyáltalán nem jelentett ellenfelet az emberfeletti erővel rendelkező lény számára. Mindannyian örülhettek, hogy ilyen módon megúszták a kalandot, bár az ezredes nem tudta megbocsátani Envynek, amit tett. Elvégre nemcsak egy beosztottjának esett baja, de egy olyan személynek is, aki igencsak fontos volt a számára. Roy persze mindenki előtt tagadta, hogy többet érezne a főhadnagy iránt, mint pusztán munkabaráti kapcsolat, de az igazság az volt, hogy igenis, szerelmes volt a nőbe. Nem tudta, hogy Riza hogy érez iránta, hiszen nem hozhatta szóba a dolgot anélkül, hogy szabálysértést ne követett volna el. Elhatározta, ha egy nap ő lesz a Führer, eltörli ezt az ostoba „a tisztek nem léphetnek egymással romantikus kapcsolatba” rendeletet. És persze minden nőt miniszoknya viselésére fog kötelezni. Persze tudta, hogy van oka a tiltórendeletnek, de ettől még marhaságnak tartotta.

Mikor végre megérkezett a Keleti városba, majd kilépett a pályaudvar kapuján, már meg sem lepődött azon, hogy autó várja. Archer tudta, hogy ide fog jönni, így ideküldött valakit, hogy Roy még csak véletlenül se gondolhassa meg magát. Az ezredes sóhajtott egyet, majd hagyta, hogy a sofőr – egy fiatal, talán a húszas évei elején járó, alacsony rangú katona – idegesen hajbókolva kinyissa neki az ajtót, majd elfuvarozza a Keleti Parancsnokságra. A férfi elnézte a fiatal fiút, és kénytelen volt nem arra gondolni, hogy újonc lehet, akinek talán ez az első napja, emiatt ilyen ideges. De legalább ez a vezetésén nem látszott, habár az ezredes figyelmét nem kerülte el, hogy a katona feszült, mintha bármely hiba az életébe kerülhetne. Roy tudta, hogy Frank Archer altábornok nem egyszerű ember, keményen bánik a beosztottjaival, akik közül nem kevesen szokták átkérni magukat máshová, akár északra is, csak megszabaduljanak a Keleti városból. Roy maga is borzongva gondolt vissza arra az időszakra, amikor még itt szolgált Archer keze alatt, így meg tudta érteni sofőrje aggodalmát. Nem is szólt egy szót sem, nehogy kizökkentse a szerencsétlent a koncentrálásból.
Mikor megérkeztek, a sofőr kinyitotta neki az ajtót, majd olyan gyorsan hajtott el a garázsba, hogy az ezredes meglepetten vonta fel a szemöldökét. A bejáratnál elég volt megmondania, hogy kihez jött, megmutatnia az igazolványát és beengedték. Nem telt bele tíz perc sem, amikor végül felért az irodáig, ahol a titkárnő készségesen bevezette a helyiségbe. Roy lopva körbenézett, felmérte a helyet, csak aztán fordította figyelmét az íróasztalánál serényen dolgozó altábornokra. Archer nagy munkában volt, egy iratot tanulmányozott és közben jegyzeteket készített, ami többnyire a beosztottak feladata lett volna, de az ezredes tudta, hogy a férfi bizonyos munkákat nem bíz másokra. Főleg, az az irat olyasmit tartalmazott, amelyhez csak neki volt felhatalmazása. Roy kíváncsi volt a tartalmára, de természetesen nem kérdezhette meg, mi áll benne. Az súlyos dolognak minősült volna, ő pedig most nem akart bajba keveredni.
Végül úgy tűnt, Archer észrevette látogatóját, mert letette az iratot, valamint a kezében tartott tollat is, és nyájasan elmosolyodott.
– Roy Mustang ezredes, örülök, hogy idefáradt! – mondta a férfi, bár mindketten tudták, hogy a szavait nem gondolta komolyan.
– Uram! – szalutált Roy, miközben próbálta kitalálni, mire is megy ki ez az egész játék. Ki nem állhatták egymást, ez nyílt titok volt, így a férfi nem kis ellenérzéssel jött ide.
– Üljön le, hozathatok valamit? Teát? Esetleg valami erősebbet? – kérdezte Archer, miközben telefonján máris kiszólt a titkárnőjének, hogy gondoskodjon némi frissítőről és harapnivalóról.
Az ezredes felvonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt, hanem helyet foglalt az egyik kanapén, lehetőleg jó messzire az altábornoktól. Archer vele szemben telepedett le, majd kényelmesen hátradőlt, mint aki pontosan tudja, hogy nyeregben van. A túlzott magabiztossága idegessé tette Roy Mustangot, de ő ezt persze nem mutatta ki. Néhány perccel később alacsony, barna hajú nő lépett az irodába egy tálcával a kezében, amit a kis asztalkára helyezett a két férfi közé. A tálcán egy kanna tea, két csésze, némi aprósütemény, cukor, méz, tej és citromlé volt. A nő teát töltött, majd olyan halkan távozott, hogy Roy csak akkor eszmélt fel, amikor becsukódott az ajtó.
– Manapság szinte lehetetlenség megfelelő alkalmazottakat találni, de Miss Miller igazán kiváló munkaerő. Ráadásul elsőrangú teát készít, kóstolja csak meg! – intett Archer a csésze tea felé, amely Roy előtt gőzölgött.
Az ezredes egy kis mézet és tejet tett a teájába, majd megkeverte és ivott egy kortyot. Tényleg finom volt, de nem adhatta meg magát ilyen könnyen.
– Gondolom, nem a tea miatt kellett megtennem ekkora utat, altábornok úr – jegyezte meg Roy, miközben letette a csészét.
– Valóban nem – biccentett Archer, majd felvett egy szem teasüteményt és beleharapott. – Ez nagyon jó! Tudja, a közeli pékségből való, ahol valami istenien készítik az ilyesfajta aprósüteményeket. Be kéne térnie, mielőtt hazamegy. Vihetne annak a bájos főhadnagynak, aki ha jól tudom, a maguk rosszul sikerült akciója közben sérült meg. Remélem, Riza Hawkeye főhadnagy kisasszony már jobban van.
– Kielégítően érzi magát, de még szigorú pihenésre szorul – válaszolta az ezredes. Tudta, hogy Archer játszik vele, de szerette volna felgyorsítani a dolgokat. – Köszönöm az aggodalmát.
– Ugyan, ugyan, ez természetes, hiszen annak idején mindannyian itt szolgáltak, nem igaz? És hogy van Edward Elric? Úgy hallottam, a termete nem változott, de a hangja annál nagyobb – kuncogta el magát az altábornok.
– Jelenleg úgy tudom, hazament Riesenboolba, ő legalábbis ezt mondta nekünk – mondta Roy. – Pihenésre van szüksége, sok minden történt vele az utóbbi időben. Még nem igazán heverte ki az öccse elvesztését. Aztán itt volt ez az eset a homonculusszal is.
– Ó igen, most hogy említi, olvastam a jelentését, valóban roppant részletes és nagyon olvasmányos – bólogatott Archer. – Igazából pont ezért hívattam ide. Van egy-két apróság, amit nem értek teljesen és talán ön tudna segíteni nekem.
Az ezredes egy szót sem szólt, de magában megjegyezte, hogy végre témánál vannak. Archer előre dőlt, két könyökét megtámasztotta a térdén, majd az állát összefűzött ujjain nyugtatva nézett szembe fekete hajú vendégével. Royt kiverte a veríték a szürke szempár láttán, amelyek úgy bámultak rá, mintha a veséjébe láttak volna. Archer ajkai öntelt mosolyra húzódtak. Ha Roy Mustang valamit gyűlölt az altábornokban, az az önteltsége volt, valamint az a mézesmázos, hízelgő hangnem, amellyel mindenhová bebocsátást tudott nyerni. Főleg a Führer kegyeibe, amelyre Roy maga is áhítozott.

Néhány percig egyikük sem szólt, Roy pedig kezdett ideges lenni. Ugyanakkor tudta, hogy Archer imádja a feszült helyzeteket. Imádta minél tovább húzni beszélgetőpartnerei idegeit, de úgy tűnt, ő maga is kíváncsi. Végül az altábornok törte meg a csendet.
– Mondja, mégis ki ez a Hohenheim? – kérdezte kíváncsian.
– Azt állítja halhatatlan, és négyszáz éves – válaszolta Roy. – Alkimista, ez bizonyos, de többet én sem nagyon tudok. Valamint, hogy létrehozott egy homonculust.
– Azt a homonculust, akiről a jelentésben is szó van? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian a szürke hajú férfi. – Nehéz elképzelni, hogy áldozatok nélkül képes volt ilyesmire. Hacsak…
– Igen, hacsak – bólintott az ezredes. – De erre vonatkozóan nincsenek információim, az a dolog pedig pusztán csak legenda. Hohenheim nem sokat árult el, és annak egy része sem biztos, hogy igaz. A homonculus viszont létezik, ez tény, ami komoly problémákat okozhat most, hogy szabadon sétál a világban. Ki tudja, mire képes egy ilyen ádáz dög. Meg kell állítanunk!
– Ebben igaza van, ezredes – értett egyet Archer, akinek már megvoltak a maga nem túl vidám elképzelései. – De sajnos nem tudjuk merre jár, és ha a jelentés igaz, képes alakot váltani, így bárki, vagy bármi lehet. Akár itt lehet az épületben is, vagy lehet egy galamb a szemközti háztetőn.
Roy megborzongott a gondolatra, hogy Ed milyen veszélyeknek lehet kitéve. Ő tudta, hogy a homonculus a fiúval van, de Archer nem. Legalábbis így gondolta. Patthelyzetben volt, vigyáznia kellett, mit mond, nehogy a másik gyanút fogjon. Őszintén aggódott, hogy Ed olyan veszélybe kerül, ha ugyan már nincs benne nyakig, amelyből majd senki sem tudja kirángatni.
Archer érdeklődve nézte a vele szemben ülő, fekete hajú férfit, miközben arra gondolt, hogy akár most is levadászhatná a homonculust, aki Edward Elric mellett tartózkodik a Keleti Kórházban. De nem akarta elrontani a pillanatot. Ha Roy Mustang tudomást szerez róla, hogy a homonculus milyen közel van, ő maga ered a nyomába. Akkor pedig fuccs a terveknek, az előléptetésnek, a führeri széknek. Nem, ki kellett várnia, el kellett játszania, hogy nem tud semmit, félrevezetve Royt, miközben lehetőleg még több információt csikar ki belőle. Aztán megkeresi ezt a Hohenheim nevű férfit, aki majd szépen elárulja neki, hogy tegyen ártalmatlanná és engedelmessé egy homonculust. Ha mindez megvan, már senki sem állíthatja meg őt abban, hogy átvegye a hatalmat, letaszítva trónjáról King Bradleyt. Különösképpen, ha a legendákban emlegetett Bölcsek Köve valóban létezik. Ha az a birtokában lenne, akkor olyan hatalomra tehetne szert, amilyenre előtte emberfia még sohasem.

~*~

A kórházban Ed, Winry és Envy semmit sem tudtak Roy Mustang ezredes látogatásáról, amelyet Frank Archer altábornoknál tett. A fiatal alkimistának egyébként is más dolga volt, nevezetesen, hogy várjon, amíg Winry végre befejezi az automailje javítását és visszateszi azt a helyére. Envy el sem mozdult a kedvese mellől, az ágyon ült, fogta Ed bal kezét, miközben ádáz pillantásokat lövellt a szőke automail-készítő lányra, aki olyan gyorsan igyekezett, ahogy csak tudott. Mind a homonculus, mind Winry azt akarták, hogy ez az egész minél előbb véget érjen, ki ilyen, ki olyan okból.
– Fájni fog neki? – kérdezte Envy egy szúrós pillantás keretében, mire Winry aprót bólintott. A homonculus ökölbe szorította szabad kezét. – Szóval fájdalmat akarsz okozni az én Edemnek?! Mégis, hogy merészeled, ember?!
– Envy, az automail közvetlenül az idegvégződésekhez csatlakozik – magyarázta halkan Ed, mire a másik csak bosszúsan felhorkantott. – Winry nem akar nekem fájdalmat okozni, de másképp nem tudja feltenni a karomat. Ne légy rá mérges, megteszi, amit tud.
Envy egy szót sem szólt, de akkor sem tetszett neki ez az egész. Ed már eddig is annyit szenvedett az ő hibájából, most pedig újabb fájdalmak várnak rá. Ő ezt nem akarta, de a kialakult helyzetért csak saját magát okolhatta. Ha nem szökött volna el, ha nem támadt volna rá Edre, hanem hitt volna neki, akkor ez az egész meg sem történt volna. De már nem lehetett visszafordítani ezt az egészet, Envy pedig csak remélhette, hogy ha Ed egyszer teljesen felgyógyul, nem fogja eldobni magától.
– Készen van – jelentette ki Winry. – Már csak fel kell tenni, de ehhez Envy segítsége is kell.
– És mit csináljak? – kérdezte a homonculus, aki örült, hogy hasznossá teheti magát.
– Fogd le Edet, hogy ne mocorogjon, amíg a helyére teszem az automailt – mondta a lány. – Az egész egy pillanat műve, de pokoli fájdalommal fog járni, ahogy a kar és az idegvégződések találkoznak. Ha megmozdul, akkor kezdhetem előröl az egészet, én pedig nem akarok több fájdalmat okozni, mint amennyit feltétlenül muszáj.
Envynek egyáltalán nem tetszett a dolog, de bólintott, majd amilyen óvatosan tudta, lefogta az apró termetű alkimistát. Nem akarta bántani, de ahhoz elég erősen szorította le, hogy a szőke ne tudjon moccanni. Envy pontosan tudta, mekkora erőt kell kifejtenie, hogy ne okozzon kínokat a másiknak, ugyanakkor biztosan tudja tartani őt. A legjobb szándékai ellen cselekedett, de nem volt más választása. Ha Winry a helyére teszi az automailt, akkor legalább eltakarodik majd innen, a homonculus pedig pontosan ezt akarta. Zavarta a lány jelenléte, aki miatt állandóan őrködnie kellett az ő drágája felett, nehogy ez az alattomos nőszemély ellopja tőle. Envy tudta, hogy Winry jóval többet érez Ed iránt barátságnál, hiszen ezt szavakba is öntötte, ő pedig félt, hogy ha ez a szerelőlány itt marad, a párja előbb-utóbb talán elfordul tőle és gyerekkori barátja társaságát fogja keresni. Envy ezt mindenáron meg akarta akadályozni, még akkor is, ha nem ölhette meg a lányt. Pedig szívesen elroppantotta volna azt a vékony kis fehér nyakát, vagy élve kibelezte volna, esetleg addig kínozta volna szép lassan, míg bele nem hal. Száz és száz halálnemet kitalált már Winrynek, és csak az tartotta vissza bármelyiknek a megvalósításától is, hogy tudta, Ed nagyon szomorú lenne, ha a lánnyal történne valami. Talán még meg is gyűlölné őt, ami Envy számára a véget jelentené. Nem, a lányt életben kellett hagynia, de attól még nem kellett kedvelnie.

Winry óvatosan a helyére illesztette az automailt, majd intette Ednek és Envynek, hogy most jön a neheze. Ed nagy levegőt vett, Envy pedig tartotta őt, hogy ne tudjon megmoccanni. Winry megrántotta a két csavarkulcsot, amikkel az automailt a jobb vállban levő idegvégződésekhez csatolta. Ed összeszorította a fogát, de látszott rajta, hogy pokoli kínokat él át. Az arca verejtékezett. Aztán hirtelen a fájdalom megszűnt, mintha sosem létezett volna, csak tompa lüktetés maradt utána. Envy aggodalmasan nézett a párjára, miközben lassan elengedte őt. Egy rongyot áztatott az éjjeliszekrényen levő tál vízbe, és letörölte Ed arcáról az izzadságot.
– Jól vagy? – kérdezte a homonculus. – Fáj valamid?
– Minden rendben, Envy – mosolyodott el Ed. – Látod? – Azzal óvatosan felemelte jobb, automail kezét és ökölbe szorította az ujjait.
– Tudod mozgatni – sóhajtott fel megkönnyebbülten a másik, majd végigsimított a fémből készült karon.
– Igen – bólintott Ed, majd Winryre pillantott. – Köszönöm, Winry, nélküled még mindig fél ember lennék.
– Hát csak természetes, hogy segítettem, de ne merd még egyszer így tönkretenni a mesterművemet, Edward Elric! – közölte bosszúsan a lány, de a hangjából kihallatszott az aggodalommal vegyes megkönnyebbülés. – Mégis mit gondolsz, mennyi időmbe telik összedobni egy ilyet, mi? Te meg az első adandó alkalommal teszel róla, hogy ripityára törd! Ha még egyszer ilyet csinálsz, nem úszod meg ép bőrrel, megértetted?!
Envy már állt volna fel, hogy kitegye a lány szűrét nemcsak a szobából, de a kórházból is, ám Ed leintette. Ő tudta, hogy Winry csak aggódik miatta, az aggodalmát pedig így szokta kifejezni. A homonculus is megérezte a fenyegetés mögötti félelmet és megkönnyebbülést, de akkor sem tetszett neki az egész. Hálás volt a lánynak, de ettől még nem kedvelte, viszont elviselte a jelenlétét. Ám most már ideje lett volna mennie.
– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Ed, mire Winry vállat vont.
– Hazamegyek, itt már nincs dolgom – válaszolta a lány. – Délután indul egy vonat Riesenboolba, azzal utazom. Ráadásul odahaza is rengeteg a munka, a nagyi meg nem bírja egyedül. Szüksége van rám.
Mindketten tudták, hogy ez hazugság, de sem Ed, sem Winry igazította ki ezt az apró füllentést. Envy viszont boldog volt, hogy a betolakodó végre elpályázik, ő pedig kettesben lehet Eddel, ahogy eddig is. Nem tehetett róla, a természetében volt az irigység, de nem is nagyon tett ellene.
– Nos… akkor… majd add át üdvözletem Pinako nagyinak – mondta Ed, miközben Winry összeszedegette a szerszámait. – És ne dolgozd agyon magad!
– Pont te mondod, aki minden ügyre úgy ugrik, mint kutya a velős csontra? – nevette el magát Winry, Ed pedig vele kuncogott.
Envy félredöntötte a fejét, majd felállt és a két fiatal legnagyobb meglepetésére egyszerűen elhagyta a szobát. Ed és Winry egymásra néztek, aztán mindketten csak vállat vontak.
Odakinn Envy a falnak dőlt, és nem tudta, mi baja van. Winry elmegy, Ed az övé, neki pedig boldognak kéne lennie, mint a hercegnőknek azokban az ostoba mesékben, amikor végre együtt vannak a hercegükkel. A hercegnők mindig megkapják a maguk boldog befejezését a mese végén. Azonban Envy tudta, hogy ő nem hercegnő, nem is herceg, neki nem jár a boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Hirtelen soha nem érzett fájdalom szorította össze a mellkasát, miközben egy könnycsepp csordult ki a szeméből, és szép lassan végigcsorgott az arcán. Aztán egy újabb, majd egy újabb, de maga sem tudta, mi történik vele. Amikor Emily Cameron befordult a folyosóra, döbbenten pillantotta meg a mellkasát szorító, keservesen, ám hangtalanul síró homonculust és hirtelen úgy érezte, nincs szíve megosztani vele a szörnyű hírt, amelyet a parancsnokságon hallott.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)