Szívméreg írta: NymphaTonks

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


A városra már rég csend borult, amikor Myra átkelt a hídon, és elhagyva a kereskedőközpontot, egy szűk utcába tért. Csak néhány kóbor eb bóklászott arrafelé, fejüket lehajtva szimatoltak a porban, ennivalót keresve.

Myra egy pillantást sem vetett rájuk. Örült, hogy egyedül volt, és nem botlott lépten-nyomon asszonyokba, akik összesúgtak a háta mögött. Még így is a fejére kötött egy kendőt, hogy ha netalántán mégis szembemegy valakivel, az ne ismerje fel. Olyan emberek, mint Myra, nem szoktak sötétedés után kilépni az utcára. Sőt, egyáltalán nem szokták elhagyni az otthonukat. A Régi Városok népei mindig is babonások voltak, és a nő sosem hitte, mikor azt suttogták, hogy ha bárki kilép napnyugta után a házából, annak lelke örökre a Sötétedés Istenének kezébe kerül.

Ahogy a szűk utca véget ért, és jobbra kanyarodott, megtalálta a házat, amit keresett. Régi kereskedő ház volt ez is, olyan, mint a központ többi részében. Nem várakozott sokat – félt, hogy valaki meglátja, és felismeri, így sietve bekopogott.

Egy férfi nyitott ajtót, mire a nő a földig hajolt előtte.
– Légy üdvözölve házam tájékában.

– Uram – suttogta Myra. – Bocsáss meg, amiért ilyen kései órákban zavarlak téged, csupán a segítségedért esedezem.

A férfi körülnézett, de az utca továbbra is kihalt volt.
– Látott valaki?

A nő megrázta a fejét.
– Jöttömet csak a csend és a szél kísérte.

– Lépj beljebb.

Myra átlépte a küszöböt, és forróság csapta meg az arcát. A házban sokkal melegebb volt, mint kint, és egy pillanatra megszédült a hirtelen változástól. Az ajtó becsukódott mögötte, ő pedig ismét fejet hajtott a befogadója előtt. Nem nézett a férfire – a Régi Városok szabályai szerint addig nem tekinthetett rá, míg az engedélyt nem adott neki.

– Nézz a szemembe – mondta végül a férfi, és Myra rá emelte a tekintetét. Az arca fehér volt – fehérebb, mint az itt élőké. Látszik, honnan való – gondolta a nő, ahogy végigmérte. Az Új Városok ruházatát viselte, krémszínű selyemruhája a földig ért, vállcsatja ezüstből készült. Gazdagnak tűnik – állapította meg, és meglepte a felismerés, hiszen a Régi Városok nem a gazdagságukról és a fényűzésükről híresek, mint az Új Városok. Miért is költözött volna el onnan ide egy ilyen pénzes ember? – Mi vezetett ide hozzám?

Myra elpirult, ahogy a férfi zöld szemébe nézett. Nem akarta bevallani magának, de tetszett neki az arca. Szebb volt, mint a környékbeli férfiaké.

– Azt hallottam, új vagy itt, városunkban. Légy üdvözölve.

A férfi meghajtotta a fejét, a köszönet jeleként.
– Ademaro szolgálatodra áll. Hallottál még valami mást is rólam?

– Kereskedő vagy. Adsz, de nem veszel. És amit adsz, azzal segítesz másoknak elérni azt, ami számukra nemes cél.

– Szükséged van valamire a készletemből?

Myra lesütötte a szemét.
– Ha nem tagadod meg tőlem. – A ruhája alá nyúlt, és aprócska zsákot húzott elő. Az arany szinte már csilingelt a zsákban.

– Beszélj!

– A… a férjem – kezdte a nő – nem a legkedvesebb emberek közé tartozik. A Régi Város istenei szerint a férjnek becsülnie kell feleségét, pláne, ha az megajándékozza őt egy fiúval. Két gyermeket adtam neki, Ademaro uram, de mindkettő meghalt születése után, a férjem pedig… ő… – Egy könnycsepp gördült le az arcán. – A becsületembe gázolt. Nem kíván több gyermeket tőlem. Helyette kendőt köt a fejére, eltakarja arcát az emberek elől, és a tiltott negyedekbe jár. Erőszakos velem, és… bánt. Nap mint nap. Félek tőle, Ademaro uram… Félek, hogy nem bírom már sokáig a közelében. Rettegek tőle, valahányszor meglátom.

Csend borult a házra. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Myra érezte, hogy a férfi őt bámulja, de nem mert felpillantani. Majd egyszer csak megérezte a kezét a fején.
– Mutasd az arcod! – kérte gyengéden, és a nő hagyta, hogy a férfi majd óvatosan lehúzza róla a kendőt. Nem állt ellen, hiszen udvariatlanság lett volna megtagadni a vendéglátóját. Ahogy előbukkantak a fekete fürtjei, látta Ademaro arcán a meglepettséget és a csodálatot. Szégyenlősen a padlóra szegezte a tekintetét.

– Fiatalasszony vagy még…

– Myra a nevem.

– Myra. – Ademaro a nevét ízlelgette egy ideig. – Fiatal és emellett gyönyörű. Biztos vagy benne, hogy gyilkosságba bocsátkozol? Az isteneid nem fogják jó szemmel nézni, ha megölöd a férjedet. És ha rájönnek, hogy te mérgezted meg, a város szabályai szerint máglyán fognak elégetni. A tűz pedig hatalmas úr, senkinek sem kegyelmez. Lángjai perzselőek és fájdalmasak, sikolyaidat el fogják nyelni a városiak kiáltozásai, szenvedésed hosszas lesz.

– Te méregkeverő vagy, uram. Legalábbis ezt suttogták házam tájékában az asszonyok. Azt mondták, új vagy itt, füveidet és csodaszereidet pedig az Újakból hoztad. Hatásosabb vagy, mint bármelyik más, ebben a szakmában. Csak tudsz segíteni rajtam valamivel… Majd balesetnek álcázom. A férjem amúgy is szereti az édes bort, ha pedig túl sokat iszik belőle, mindig a föld szolgál nyughelyéül hajnalhasadásig. – Myra megragadta a férfi kezét, és az arcához szorította. A könnyeitől már alig látott. – Kérlek, uram, segíts rajtam! Félek hazamenni. Ha átlépem a küszöböt, az egyedüllét fogad, ha pedig ő hazatér, szenvedésem fájdalmasabb, mintha maga a tűz nyalogatna. Kérlek, uram! Fizetek, bármennyit is szeretnél…

Úgy tűnt, a méregkeverő elgondolkodott a szavain, ugyanis lehunyta a szemét egy pillanatra. A kezét még mindig a nő arcán tartotta, és ahogy Myra ujjai az övéhez értek, düh lobbant benne. Mégis hogyan lehet bántani egy ilyen gyönyörű nőt? Ademaro ismét a nő könnyel áztatott arcára emelte a tekintetét. Még így is csodaszép volt, kisírt szemekkel… Ó, ha ilyen felesége lenne!

– Mit csinál most a férjed?

Myra lesütötte a szemét.
– A tiltott negyedben van.

– Milyen gyakran szokott odajárni?

– Csak a hétköznapok alkalmával. Hétvégenként az üzletekkel foglalkozik. Kereskedő.

Ademaro bólintott. Leeresztette a kezét, és elgondolkodva nézett rá.
– Holnap gyere vissza hozzám. Addig meggondolom, segítek-e neked.

Myra bólintott. A szíve a torkában dobogott, ahogy a földig hajolt, és ezúttal köszönésképpen csókot lehelt a férfi kezére, mielőtt elment volna.

* * *


Ademaro egész éjszaka nem tudta lehunyni a szemét. Az ágyában forgolódott, és minduntalan Myrára gondolt. A nő olyan gyönyörű volt, hogy valósággal belefájdult a szíve, amikor meglátta. Amikor pedig meghallotta, hogyan bánik vele a férje, legszívesebben megfojtotta volna az illetőt.

Az Új Városokban azt beszélték, a Régiek lakóit megcsúfította az idő, és Ademaro barátai sosem értették, miért akar ő elköltözni a szülőhelyéről. Ademaro nem törte magát, hogy magyarázatot adjon, egy éjszaka alatt felpakolta a szekerét, és a hajnal legelső napsugarától kísérve elindult az úton. Az Újakban nem volt már nagy sikere a méregkeverésben. Az apja által tanított mérgek már régieknek számítottak, neki pedig szüksége volt a pénzre, és más munkához nem értett. Aki viszont megtagadta családja hagyományát, arra az istenek haragja szállt, és Ademaro nem akarta, hogy a városiak istenharagúnak csúfolják, mint azt a férfit, aki eltért a családjától, és elhagyta mesterségét, hogy valami újba kezdjen. Azt remélte, a Régiekben több szerencséje lesz, és azalatt a két hét alatt, míg itt tartózkodott, több megrendelése volt, mint egy év alatt az Újakban. Rettentően elégedett volt magával, mert eddig még nem érkezett panasz a munkájára, és örült, amiért úgy döntött, ideköltözik.

Azonban a fiatalasszony látogatása teljesen felkavarta. Valahányszor becsukta a szemét, Myra gyönyörű arca és dús, göndör haja jelent meg előtte. Még meg sem virradt, ő máris várta az estét, hogy ismét láthassa. És nagyon remélte, hogy a nő eljön hozzá, mert ha nem… Ademaro félt, hogy bele fog bolondulni a hiányába.

Nem volt asszonya. Sosem házasodott meg, pedig sokat hallotta már, hogy ideje lenne asszonyt keresnie a házába, csakhogy sosem talált kedvére valót. A fiatal és szép lányok hamar elkeltek a gazdag kereskedők között. Myra is szépnek és fiatalnak tűnt, Ademaro szerint alig töltötte be a huszonötöt. A ruhája a földig ért, így nem vehette szemügyre a testét is, pedig szívesen megnézte volna magának…

A párnájába temette az arcát erre a gondolatra. Nem, nem szabadna vágyakoznia utána, hiszen Myra férjes asszony volt. És még egy ideig az is marad… Ha pedig megözvegyül, egy évig gyászolnia kell, és csak azután házasodhat újra, ha talál kedvére való kérőt.

Amikor a hajnal első sugarai besütöttek az ablakon, Ademaro már talpon volt. Tüzet gyújtott, és a füvei meg a szerei között kutakodott. A legmegfelelőbb mérget akarta elkészíteni, ami igaz, hogy drága volt és hosszas munkát igényelt, de Myrától cseppet sem sajnálta. Pláne, ha ki is fizeti, ahogy ígérte.

Lassan telt el a nap, sokkal lassabban, mint bármikor máskor, és mikor végre esteledni kezdett, Ademaro hosszasan felsóhajtott. Az ajtót leste, azt várta, mikor hangzik fel a kopogás. Másra sem vágyott, csak látni Myrát, és mikor halk koppanásokat hallott, egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, hogy megzabolázza az érzelmeit.

Myra ismét kendővel a fején érkezett. Csak a szeme látszott ki, és ahogy belépett, azonnal le is emelte magáról. Csókot lehelt a kezére, és a földig hajolt.
– Nézz a szemembe – kérte Ademaro, és ahogy a nő ráemelte a tekintetét, megsimította az arcát. – Már kiválasztottam, melyik méreg lesz a számodra legmegfelelőbb. Viszont az elkészítése hosszú és fáradtságos munka.

A nő arcra felragyogott.
– Fáradozásod minden percét kifizetem, uram.

A férfi halványan elmosolyodott, majd az arca szinte azonnal el is komorodott.
– A férjed most is a tiltott negyedben van?

Myra bólintott.
– Akkor fáradj beljebb. Biztos óhajtasz inni valamit. Az Újakban almaborral kínálják azt, akit nehéz helyzetbe sodor az élet.

– Nem ihatok bort, uram.

Ademaro felvonta a szemöldökét.
– Ki szerint? Asszonyszokás szerint, vagy az istenek szerint?

Édesnek találta, ahogy Myra elpirult.
– Mindkettő miatt, uram. A bor nem nekem való.

A férfi elengedte a füle mellett ezt a kijelentést. Beljebb invitálta a nőt, és leültette az egyik puha párnára, majd feléje nyújtotta a serleget, amit színültig töltött édes almaborral.
– Ha gyilkosságra készülsz, az istenek és emberek szerint is helytelenül cselekszel. Miért ne hágnál át egy újabb szabályt, ami kisebb, mint az, amit az imént említettem? A vendégem vagy. Az istenek pedig most biztos behunyják a szemüket.

Myra elvette a serleget, és kissé bizonytalanul emelte az ajkaihoz.

– Félek, hogy a férjem megérezné a szagát, ha hazatér majd.

– Ő sosem iszik?

A nő elfordította a fejét. Ademaro leolvasta arcáról a fájdalmat, és érezte, hogy összefacsarodik a szíve. Lelki szemei előtt azonnal megjelent egy könyörtelen kép a feleségét bántalmazó férjről, és a düh lángja ismét fellobbant benne.
– Mindig részeg – suttogta halkan Myra, és belebámult a serlegbe, majd hirtelen felemelte, és nagyot kortyolt belőle, újra és újra. Amint a serleg kiürült, a földre helyezte, maga mellé. – Nagylelkű vagy.

Ademaro nem tudott nem mosolyogni rajta.
– Te pedig bátor.

– Azt mondják, bátor asszony nem létezik…

– Az Újakban új szabályok vannak. Az emberek nem beszélnek feleslegesen, mint itt. Itt sok mindent mondanak, ami nem igaz.

– Te honnan tudod eldönteni, hogy amit hallasz, az igaz, vagy nem? – Myra oldalra döntött fejjel nézett rá.

– Nem szoktam hallgatni, ahogy az emberek beszélnek. Ha nem hozzám intézik szavaikat, nincs közöm hozzájuk – válaszolta Ademaro.

– Pedig a méregkeverőknek jó fülük van. Sok olyat hallhatnak és tudhatnak, amit mások nem. És sok olyat tehetnek, amiket mások nem.

Ademaro elmosolyodott. Most még inkább tetszett neki ez a nő. Sokkal jobban, mint tegnap. Nemcsak bátor volt, hanem okos is, és Ademaro szerette az okos nőket. Előrehajolt, és megérintette az arcát, majd óvatosan lefelé csúsztatta az ujjait, a nyaka vonalán keresztül egészen a melléig. A puha szöveten keresztül is érezte, hogy Myra mellbimbói megkeményednek.

– Akár ezt is tehetik? – kérdezte.

Myra nem válaszolt, csak elfordította a fejét. Ademaro ujjai a nő ruhacsatja felé vándoroltak, és ahogy a csat engedett, a ruha szétnyílt.
– És ezt? – kérdezte ismét, ahogy becsúsztatta a kezét a selyem alá, és megérintette a fedetlen mellét. Myra teste alig észrevehetően megremegett.

– Az Újak istenei biztosan engedékenyebbek, mint a Régieké – lehelte.

– Az Újak istenei sokat megengednek azoknak, akik hisznek. Én nem tartozom a hívők közé – mondta a férfi, és közben le sem vette a szemét a sápadt bőrről, ami egyre csak hívogatta őt. Ám a következő pillanatban Myra elhúzódott, és Ademaro felocsúdott. Visszaült a párnájára, és úgy nézte a reszkető nőt. – Félsz tőlem? – kérdezte halkan. – Nem akartam rád ijeszteni.

– Nem ijesztettél meg. – Myra hangja alig volt több suttogásnál. Ahogy felemelte a fejét, egy könnycsepp gördült le az arcán. – Csak nem tudom, mikor volt utoljára valaki ilyen kedves hozzám.

Azzal előrehajolt, és megfogta a férfi kezét. Ademaro ajka megrándult. Legszívesebben azonnal rávetette volna magát, de nem engedhette, hogy az érzelmei úrrá legyenek rajta. Azonban, ahogy Myra ajkai megérintették a tenyerét, úgy érezte, a maradék önuralma is elszáll. A puha takarók és párnák közé lökte a nőt, és gyengéden szétnyitotta a köntösét, majd a sajátjától is megszabadult.

Tudta, hogy mindaz, amit csinálnak, szabályellenes úgy az Újakban, mint a Régiekben is. Vendéglátó nem közösülhetett vendégével, pláne úgy nem, hogy annak közben még férje is van, de Ademarót ez valahogy ez egy cseppet sem érdekelte. Beborította a nő testét a csókjaival, miközben ujjai finoman cirógatták ott, ahol érték. Szeretni akarta – igazán szeretni úgy, mint azelőtt még soha senki. A tejfehér bőr megbabonázta, és Myra halk gyönyörteli nyögései a végletekig tüzelték. A hímtagja fájdalmasan merev volt, és amikor végre beléhatolt, vissza kellett fognia magát, nehogy hangosan felkiáltson.

Hajnalig szeretkeztek, egészen addig, míg a gyertyák csonkig nem égtek, és a nap első sugarai be nem sütöttek az ablakon. Végül Myra volt az, aki legelőször észhez tért, és felpattant a földről. Annyira remegett a keze, hogy alig tudta magára tekerni a selymet, majd bekapcsolni a csatot.

– A… a férjem… – hebegte, és úgy reszketett, hogy Ademaro attól tartott, összeesik. – Hamarosan hazaér… Én… te jó ég, mit tettem… – A kezébe temette az arcát. – Jeshu rá fog jönni. Meg fogja érezni az almabor szagát, és utána… meg fogja tenni… megteszi…

Ademaro magához ölelte a törékeny testet, és az ajkára tapasztotta az övét.
– Ne bánd azt, amit tettél. Senki nem fog követ hajítani rád, amiért nekem adtad magad a férjed helyett… Azt mondtad, ő már nem becsül és nem is szeret téged.

– De attól még házasságban élek vele – felelte félve Myra. – Ha pedig rájön, hogy megtörtem a hűségi eskümet, és szeretővé váltam…

– Nem fog rájönni – erősködött Ademaro. – Higgy nekem. Menj szépen haza, és este ismét légy itt. A méreg hamarosan el fog készülni.

Myra bólintott. Meg akarta csókolni a férfi kezét, de ő helyette a karjaiba vonta, és szájon csókolta, mielőtt hagyta volna, hogy elhagyja a házat.

* * *


Myra estére ismét megjelent, egy erszényt szorongatva a kezében. Ademaro beljebb invitálta a házba. Éppen csak, hogy átlépték a helyiség közepét, mindkettejük selyemruhája a földre csúszott, és Ademaro ismét a párnák között találta magát. A nő ezúttal fölötte volt, és rámosolygott, mielőtt a hímtagjára csúsztatta volna a kezét. Ám ezúttal nem szeretkeztek egész éjszaka. Ahogy a hold feltűnt a horizonton, és a fénye bevilágított az ablakon, Myra halkan pihegve fordult le a férfiről, és elnyúlt a földön.

– Milyen mérgeket szoktál keverni? – kérdezte, mikor a férfi odagördült melléje, és a hasára tette a kezét.

– Mindenfélét, ami csak létezik a világon – válaszolta Ademaro, és a nyakához hajolt. Myra felkuncogott, majd eltolta magától.

– Mesélj!

– Miről?

– A mérgeidről.

– Miért? Nem ismered sem a kecsketejfüvet sem pedig a mohazöld gránitot… A piros akácvirágot meg még nem is láttál, akkor miért érdekel téged ez a tudomány?

– Ezekből keversz mérget?

– Ezek az alapanyagok. Jól összetöröm őket egy mozsárban, és kakukktojáshéjjal hintem meg, mielőtt vizet öntenék hozzá. Ha valaki megissza, egy hét alatt meghal.

– Csak egy hét alatt? – csodálkozott a nő. Az arckifejezése láttán Ademarónak nevetnie kellett.

– Ez így még csak egy gyenge szer. Neked sokkal erősebbet adok majd. Ha a férjed megissza… Azonnal meghal, és az istenek kegyeire lesz bízva.

Myra felült, és felhúzta a lábait.
– Azt mondtad, nem hiszed az isteneket. Akkor miért emlegeted őket?

– A méregkeverőnek egyszerre barátai és ellenségei is az istenek – vont vállat Ademaro. – Hiszen az istenek nem szeretik a mérgeket, sem pedig azt, aki keveri őket.

Megpróbálta magához húzni a nőt, de Myra kissé eltávolodott tőle.
– Az istenek a gyilkosokat sem kedvelik.

– Te még nem vagy az.

– De az leszek. És mégis megsegítenek. Engedték, hogy rád találjak. – Felállt, és almabort töltött az egyik üres serlegbe.

Ademaro arca elkomorult.
– Ártást küldtek rád. A férjedet.

Myra szomorúan mosolygott.
– Jeshu hamarosan meghal, ha a mérged elég erős lesz ahhoz, hogy végezzen vele. – Átnyújtotta Ademarónak a serleget, aki a szájához emelte, és nagyot kortyolt az almaborból.

– Nincs erősebb annál, mint amiket én keverek. Bízz bennem, Myra! – Letette a serleget a földre, és megfogta a nő lábát, majd közelebb húzta magához. A mellére csúsztatta a kezét, és közelebb hajolt, hogy megcsókolhassa, ám a következő pillanatban köhögés tört rá, és elkapta a fejét, de még így sem volt elég gyors: nyál és vér fröccsent Myra arcára. A nő felnyögött meglepettségében, és letörölte a mocskot az arcáról. Ademaro a szájára szorította a kezét. Myra kicsúszott a karjai közül, és felpattant, majd elhátrált tőle.

Ademaro úgy érezte, megfullad. Valami a torkát szorongatta. Mintha egy kéz nyúlt volna fel a gyomrából, hogy megragadja a nyelvét, és lefele húzza, a hasa irányába. Megragadta az almaboros serleget, és fenékig kiitta, hátha ez segít rajta, de semmi hatással nem volt rá. Még inkább rontott a helyzeten. A hátára gördült, és hangosan fulladozott. A szemei kidülledtek, és Myrára meredt, aki visszafogottan mosolygott rá. A selyemruha már rajta volt, és egy pillanatra ellépett mellőle, hogy ajtót nyisson egy újonnan érkezőnek.

Egy férfi lépett be a szobába, és egy pillantást vetett a haldoklóra.
– Azt hittem, már vége.

– Kicsit hamarabb érkeztél – válaszolta Myra, majd letérdelt Ademaro mellé. – Az Újakban figyelmeztethettek volna, hogy a Régi Városokban csak egy méregkeverő élhet – sziszegte a fülébe. – Te pedig nem is vagy méregkeverő, igaz? Egy csaló vagy. A kecsketejfű még arra sem képes, hogy bárkit is megöljön. Gazokkal eteted az embereket, és pénzt lopsz tőlük. Látod? Az én mérgemtől perceken belül meghalsz. És még csak észre sem vetted, hogy az italodba csepegtettem. – Ademaro felnyüszített. – Micsoda egy ostoba vagy. De most már vége, meglátod…

Az újonnan megérkező férfi kétkedve nézett körül a szobában.
– Remélem, nem csaltál meg vele, mint ahogyan a másik kettővel tetted.

Myra gúnyosan rámosolygott.
– Másképp nem hitte volna el a mesémet, amit elmondtam neki, Jeshu. Tudod, hogy néha áldozatokat kell hozni a becsületért.

Jeshu elhúzta a száját.
– Szóval azt mondod, nem is volt igazi méregkeverő?

– Nem. Egy csaló volt. Egy nők után szomjazó, pénzéhes csaló. Ideje volt, hogy meghaljon. Így rendeltetett a sorsa, hiszen a Régiek nem szeretik az Újakat. – Myra elfordult Ademaro holttestétől, hogy a férjére nézhessen. A szemében elszántság csillogott. – És mint mondtam, a Régi Városoknak csak egy méregkeverője lehet. És az én vagyok.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)