Astrid írta: GwenPage

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


6.



Semmi okom sem volt aggódni. Annalina félelmetesen, szinte már aggasztóan jókedélyű volt a mindennapi életben, ám a tévében olyan mély beleéléssel mesélte el Astrid történetét, hogy az még egy külső szemlélő szemével nézve is felkavaró volt, pláne a hangulat fokozására beúsztatott, régi képekkel kiegészülve. A műsorvezető kitett magáért, előadásmódja nem hatott sem szenvelgőnek, sem közönyösnek. Egészen profi munka volt, egykettőre megértettem, hogy miért lett ilyen felkapott. Mindazonáltal nem akaródzott elképzelnem Frohlander arcát, ahogy a tévé elé ülvén szembejön vele ez az adás. Nyilvánvalóan nem értékelte túlságosan a dolgot, de a véleményéről csak kedden értesültem.

Azon a reggelen határozottan jó kedvem volt, amit semmi sem tudott letörni. Annalina említette, hogy néhány lapszerkesztő ismerősének is elhinti a történetet, hogy azok rögvest azután lehozhassák a sztorit, hogy ő feltüzelte a kíváncsiságot a műsora keretében, így nem ért meglepetésként, amikor a sarki bolt újságosállványán több lap címoldalán is szembejött velem Astrid neve, változatos szalagcímek tálalásában. „EGY PROBLÉMÁS KAMASZ KISEBB FIGYELMET ÉRDEMEL A KEZESEBBEKNÉL, HA ELTŰNIK?” „ROMOKBAN AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS?” „A DAGENS KRÖNIKA HÉTFŐI ADÁSA MEGRÁZTA AZ ORSZÁGOT.”

Sem Björn, sem Ellinor nem tettek megjegyzést a magánakciómra. Az előbbin eléggé meglepődtem, mivel ő általában minden alkalmat megragadott, hogy kritizáljon. Valószínűleg olyan szinten nem akart tudomást venni az én nyomozásomról, hogy az elkövetkező időre még a létezésemről is igyekezett elfelejtkezni. Ellinor esetében ugyanakkor tudtam, hogy távolról sem emiatt nem szól hozzám. Fél napra megfosztottam a pasija társaságától, és ezt súlyosan nehezményezte. Olle bezzeg lelkes tapssal fogadott, és a tiszteletemre még a Frohlander által betiltott burger kinges koronát is a fejére tette. Természetéből fakadóan imádta azt, hogy valami nem kifejezetten dicsérendőt tettem. A többi rendőrségi alkalmazott, akiknek nem volt közük az ügyhöz, csak annyival jelezték azt, hogy látták az adást, hogy nagyon hosszasan bámultak utánam, amikor besétáltam.

Mivel keddre tűztük ki a második megbeszélést Sjöland ügyében, szélsebesen kinyomtattam azt az anyagot, amit még hétfőn írtam az eddigi fejleményekről. Összességében csak a régi nyomok összegzése volt, illetve annak jelentőségtelen eredménye, amikor Noakkal – megelőzve munkatársainkat – körbekérdeztük Sjöland közeli ismerőseit (a barátait a sakk-klubból, egy férfit, akivel együtt szolgált a seregnél, illetve a szomszédokat, ismételten) arról, hogy Sjölandnak voltak-e tartozásai, vagy bármiféle kapcsolata olyan emberekkel, akiktől oka lett volna tartani. Egyhangúlag állították, hogy Sjöland sosem tett említést ilyesmiről.

A nyomtatótól visszafelé tartva kiszúrtam a felém igyekvő Frohlander sötétszürke öltönyös alakját. Nagy meglepődésemre arckifejezése inkább tűnt eltöprengőnek, mintsem megrovónak.

– Mondja, említették már magának, hogy nagyon furfangos?

Félmosoly árnyéka suhant át az arcomon, de gyorsan elfojtottam. Tudtam, hogy Frohlander nincs túl jó kedvében, bármennyire is elnéző a viselkedése.

− Csak azzal kapcsolatban hallottam már megjegyzéseket, hogy jól tudom forgatni a lapjaimat. – Beszélgetésünket munkatársaim is élénk figyelemmel kísérték: Ellinor és Björn a kávéautomata mellett tanyáztak, és próbáltak úgy tenni, mintha nem ide figyelnének, Olle ezzel szemben még csak nem is törekedett ilyesmire, palástolatlanul bámult minket. A frissiben befutó Noak a kabátja lehámozása közben aggodalmas oldalpillantásokat vetett felénk. – Nem tettem semmi szabályelleneset, felügyelő.

Nem mosolygott, ám a szája sarka egy kicsit felfelé görbült.

− Igen, így igaz. Nem is akarom megróni magát. – Fellélegeztem. – Mindössze annyit szerettem volna mondani, hogy ezzel a kis manőverrel sikeresen elérte, hogy ha akarnám, se vehessem le a Jönsson-vonalról.

− Ez is benne volt a pakliban…

− Valóban, abban a pakliban, aminek a kártyáit maga olyan tehetségesen kevergeti.

− Meg kell találnom a gyilkost, uram.

− Találja is meg! Sjöland gyilkosát. – Célozgató jelleggel kihangsúlyozta a nevet. – De ha igaza van, két legyet üthetünk egy csapásra. Persze van itt valami, amit meg kell, hogy kérdezzek. – Csípőre tette a kezét, mint mindig, amikor domináns jellegét kívánta kidomborítani. Az öltönye felgyűrődött, így láthattam, hogy az inge mennyivel nagyobb a kelleténél. Rengeteget fogyhatott az utóbbi időben. – Maga szerint lesz ennek az egésznek valami eredménye? Kérem, őszintén válaszoljon. Most már, hogy az egész ország a sztorin csüng, nem léphet vissza, ahogy mi sem.

− Bízom a megérzéseimben.

− Ki volt Ő? – kérdezte. Kétség sem fért hozzá, hogy valóban érdekli elszántságom oka, hogy Noakhoz hasonlóan látja rajtam a már-már megszállott odaadást. Nem csodálkoztam azon, hogy foglalkoztatja őket a kérdés, hisz azt szokták meg tőlem, hogy csak azért megyek előre, mert muszáj.

− Az életemet köszönhetem neki.

– Igen, azt tudom, hogy segített magán és az édesanyján. De mit jelent Astrid Jönsson magának?

Felnéztem rá, egyenesen a szemébe.

– Mit jelent magának a lánya? Vagy a neje, uram? Szereti őket, és bármit megtenne a biztonságukért, az örömükért, ugye?

– Igen, de…

– Nekem pont ennyire fontos Astrid.

– Szóval a róla szóló híresztelések alaptalanok. – El sem tudott képzelni egy olyan világot, ahol én megférhetek egy bőrdzsekis, égnek állított hajú, zabolátlan lány mellett, ha már Ellinor harsány nevetésétől is a rosszullét kerülgetett néha.

− Nem mind, de ettől függetlenül ő is ember volt. És jó ember.

Frohlander nem kérdezett többet.




Kivételesen mindenki idejében odaért a konzultációra. Ismét csak Noak mellett kötöttem ki, az asztal végében. Velem szemben Björn ült, aki egy halvány foltot vizsgálgatott világoskék nyakkendőjének szegélyén.

− Minden oké? – súgta oda nekem társam, úgy téve, mintha leejtett tollát venné föl a földről.

− Igen. Még csak le sem tolt.

− Jók vagyunk.

− Kifejezetten.

Kikészítette jegyzeteit, akárcsak én a közösen gyűjtött anyagot. Türelmesen vártuk, hogy Frohlander, aki mindeközben a vizesautomatával bíbelődött, megnyissa a megbeszélést. Amikor aztán sikerült egy pohárra való, állítólag különleges szűrésű ásványvizet töltenie a poharába, letelepedett ülőhelyére, és lecsavarta tollának kupakját.

− Jó reggelt mindenkinek. Ne üljenek némán, halljuk, mik az eddigi eredmények!

− Akkor először én beszélnék – emelte fel a kezét Björn. Ebben a pillanatban tüsszentettem egy óriásit, amivel sikerült megijesztenem az összes jelenlévőt. Olle az asztal átellenes végéből diszkréten átcsúsztatott nekem egy csomag kamillaillatú zsebkendőt. – Érdekelne, hogy mi az ön véleménye a Dagens Krönika tegnapi adásával kapcsolatban.

Összenéztem Noakkal, de egyikünk sem lett ideges, hiszen Frohlander már elmondta nekem a meglátásait a témával kapcsolatban. Az azonban nagyon bosszantott, hogy Björn csak azért is alám akar ásni. 

− A véleményem nem tartozik a tárgyhoz – mondta Frohlander egykedvűen. – A média azt csinál, amit akar. És amúgy is le kellett volna már adnunk egy újabb közleményt.

− Szólásszabadság van, Ohman. – Győzedelmesen fúrtam a pillantásom a férfiéba, amikor az felém fordult. Csak nagy nehézségek árán tudta visszafogni a belőle kikívánkozó bosszús mordulást. 

− Tehát, Ohman, mit tud mondani az üggyel kapcsolatban? – kérdezte a felügyelő, parkolópályára terelve az előbbi témát.

− A családban senkinek sem volt indítéka – felelte Björn engedelmesen, bár látszott, hogy még nem heverte ki a megrázkódtatást. – Kivéve a lányát.

− A lányát? – lepődött meg Olle. – Van esély arra, hogy egy ilyen kis nebáncsvirág…

− Bárhogy is néz ki – vágott közbe Björn türelmetlenül –, majdnem százötvenezer koronát örökölt Sjöland halálával, nem beszélve a lakásáról.

− És súlyos tartozásai vannak – kapcsolódott be Ellinor is. – Ha kézhez kapja az örökségét, kifizetheti a lakáshitelt. Máskülönben hónapokon belül elárvereznék a lakását.

Értelmetlenségnek éreztem Lovisa Sjölanddal foglalkozni, de azért a látszat kedvéért leírtam, amit Björn és Ellinor mondott. Más esetben jó indítéknak találtam volna az öröklés sürgetését, csakhogy ezúttal ott volt nekünk az Astrid-vonal is. Persze kollégáim a kézenfekvőbb és egyben faék egyszerűségű elméletre voltak vevők, nehogy egy kicsit is meg kelljen erőltetniük magukat.

− Mit tudunk Lovisa és Verner Sjöland kapcsolatáról? – Frohlander arca semmiféle érdeklődést sem mutatott, mégis tudtam, hogy érdekli az ügy, mindössze túlságosan bele van nyomorodva a saját életébe ahhoz, hogy a lelkesedésnek bármi jelét adja.

− Abból, amit a nő, illetve Sjöland exfelesége, Ruth Graaf elmondott, arra lehet következtetni, hogy nem volt zökkenőmentes a viszonyuk – szólalt meg Ellinor, mielőtt Björn kinyithatta volna a száját. – Állítólag Lovisa tizenéves korában jó párszor megszökött otthonról, mert Sjöland nem engedte neki, hogy találkozzon az udvarlójával. Erről megkérdeztem Lovisát magát is, aki beismerte, hogy miután Sjöland egy kalapáccsal hadonászva megfenyegette a fiúját, elköltözött otthonról, és attól kezdve csak alkalomszerűen beszéltek.

– Érdekes…

– Igen, valóban az. Ezért is javaslom, hogy idézzük be Lovisát. 

Frohlander egyetértően bólintott. Björn és Ellinor szinte egyszerre húzták ki magukat, még egy mosolyt is váltottak. Szépen összekovácsolta őket a vágy, hogy bebizonyítsák az én elméletem alaptalanságát – Ohman eddig még szóba állni sem igen akart a szőkeséggel.

− A dolog technikai részére koncentrálva azt vontuk le az elemzőkkel, hogy, mint ahogy azt Solberg is mondta, profi munkával állunk szemben. – Olle nem gyakran szólalt meg magától, általában megvárta, hogy kérdezzék. Beszéd közben kényelmesen hátradőlt, gumiabroncs-reklámos tollát sebesen pörgette az ujjai közt. – Nem valószínű, hogy egy ilyen kistermetű nő, minden dulakodás nélkül le tudta volna gyűrni Sjölandot, aki azért… – kicsit eltartotta magától a kezét, egy hatalmas hasat formázva maga körül –, benne volt a súlyban. A zár, a lábnyomok és ujjlenyomatok teljes hiánya, a csendes végrehajtás… Ezek vagy egy bérgyilkosra, vagy pedig, ahogy Solberg is gyanítja, egy gyakorlott gyilkosra utalnak.

Olle kiállt az álláspontom mellett, és ez igazán jólesett. Ő a józan észt követte, a tényekre hagyatkozott, és nem volt semmi oka arra, hogy vehemensen ellenkezzen velem, ellentétben a bizonyítási vágyban fuldokló Ellinorral, vagy a női észt erősen lebecsülő Björnnel. 

− Lovisa Sjöland is bármikor felbérelhetett valakit – kötözködött Ohman.

− Azért ne vádaskodjunk! – tiltakozott társam. – Még csak kétszer kérdeztük ki, ebből egyszer közvetlenül azután, hogy rátalált az apjára. Nem beszélve arról, hogy ha már a lakáshitellel sem tudott felzárkózni, miből fizetett volna ki egy bérgyilkost?

– Voltak nagyobb összegű eladásai az utóbbi időben? – Mint mindig, Frohlander most sem bízott semmit sem a véletlenre.

– Nem – felelte Ellinor kelletlenül.

– Rendben, akkor majd eldől – legyintett Ohman átlátszó készségességgel. – Na, és ti mire jutottatok? A tévés csapáson túl.

Eleresztettem a fülem mellett a cinikus megjegyzést.

− Sjölandnak nem voltak se tartozásai, se ellenségei, legalábbis ilyesmiről semelyik ismerősének vagy rokonának nem tett említést. Riasztót akart felszereltetni a Hollens Biztonsági- és Vagyonvédelmi AB.-vel, de várólistára tették, és a berendezés nem is került fel a halála napjáig. Ebből valószínűsíthető, hogy tartott valakitől, vagy valakiktől.

– Aki könnyen lehetett a lánya – erősködött Ellinor.

– Aha. – Üdvösebbnek éreztem ráhagyni a dolgot. – Végül is, ki tudja? Hallgassuk ki, egy próbát megér.

Társaim szemmel láthatóan díjazták, hogy nem kezdtem el problémázni, együttműködő hozzáállásom menten megolvasztotta a jeget. (Azt nem kellett tudniuk, hogy én a legkevésbé sem tartottam indokoltnak azt, hogy akár egy percig is Lovisa Sjölanddal foglalkozzunk). Ellinor még rám is mosolygott, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mivel nem volt kedvem viszonozni.

− És az Astrid Jönsson-kérdésben van bármilyen fejlemény? – kérdezte felettesünk.

Noakra néztem, ezzel lehetőséget adva arra, hogy szóljon, ha szeretne, de ő csak a fejét rázta.

− Nagyjából itt már mindenki tisztában van az eltűnésének körülményeivel, igaz? – Megerősítést várva körbenéztem. A többiek vagy bólogattak, vagy igenlően mormogtak. – Nos, érdemes figyelembe venni, hogy Astridot rögvest a határidő letelte után halottá nyilvánították. – Egy penészsárga mappából előhúztam a halottá nyilvánítást igénylő űrlapot, amin Tilda Jönsson aláírása állt. Az asztal közepére toltam, hogy mindenki jól lássa. − A saját anyja igényelte a halottá nyilvánítását. Ez eléggé szokatlan.

− Az egyszer biztos – horkant fel Olle. – Még ilyet…

− Nagyon ritka, hogy egy eltűnt kamasz esetében az anya vagy az apa maga kérelmezze a halottá nyilvánítást – mondta Noak komoran. 

Björn érzelemmentesen bámult ránk, Olle viszont teljesen begőzölt.

− Hogy lehet ilyet csinálni? A saját gyereke…

− Lehet, hogy kegyeleti okokból. Nem gyakran élnek ezzel a lehetőséggel, de ha már nincs remény…

− Véleményem szerint, ha az ember saját gyerekéről van szó, nincs olyan, hogy feladja a reményt! – Életemben először éreztem úgy, hogy csodálom Ollét. Apa volt, és annak is látszott abban a pillanatban. Nagyon szerette a fiát, és pont ezért vérlázító lehetett számára Jönssonék viselkedése. Az nem jelentett semmit, hogy Joel Mikkelsen egy szemtelen kis görcs, a fia volt, és csak ez számított.

− Jó, ezt nem vitatom, de attól ez még kevés ahhoz, hogy meredek kijelentéseket tegyünk – vonta fel a szemöldökét Björn szkeptikusan. – Vagy te pusztán ebből kiindulva arra következtettél, hogy a szülei állnak az eltűnésének hátterében?

Sötét pillantást vetettem rá.

− Kérlek, ne nézz ostobának. Egy estélyen voltak végig. De ettől függetlenül meg fogom őket keresni, hogy kikérdezhessem őket. – Magamban már el is határoztam, hogy a délutánomat erre fogom áldozni.

Olle hangja törte meg a gondolatnyi csendet, illetve annak zaja, ahogy az asztalra suvasztotta méretes, kissé elrongyolódott táskáját, és kiráncigált belőle egy paksamétát.

− Várj, várj! Még nem is mondtam neked, hogy lefutattam a keresést, amit kértél. – Elém lökte a mappát. – Az a helyzet, hogy Lennart Jönssont már nagyon senki se fogja kikérdezni. Kétezer nyarán, vagy őszén, igen, október körül, halálra késelték Ystadban.

Annyira elképedtem, hogy társaim döbbent összesúgásait csupán távoli zajként érzékeltem. Sietve átkotortam a Jönsson-gyilkosság aktáját, és kiemeltem belőle a helyszíni szemle iratkötegét. A feljegyzések szerint egy szórakozóhely mellékhelyiségében ütöttek rajta az üzletemberen. Rablógyilkosság volt, tizennyolc kézszúrás érte a felsőtestét.

– Szent ég – suttogtam magam elé. – Hogy… hogyhogy nem tudtam erről?

– Nem véletlen. Teljes hírzárlat övezte az ügyet, elsősorban a cég indítványozására. Minden diszkréten, a nyilvánosság elől elzárva zajlott, beleértve a temetést is.

– Köszönöm. – Az egész kartotékot a válltáskámba süllyesztettem, ami így már elérte a végkapacitását. – Lesz mit átnéznem az este.

Még elhangzott pár jelentéktelen megjegyzés, aztán Frohlander lezárta a megbeszélést. Megállapodtunk abban, hogy folytatom azt, amit elkezdtem, de felettesem leszögezte, hogy nekem és Noaknak be kell segítenünk a Lovisa Sjöland körüli szaglászásba is, főleg, mivel Ellinor kijelentette: a nőnek nincs alibije, senki sem tudja igazolni, hogy valóban otthon tartózkodott.




Késő éjszakáig böngésztem a Lennart Jönsson-gyilkosságot. Minden egyes papírt átelemeztem, a fontosnak ítélt részeket kimásoltam a számítógépem jegyzetgyűjteményébe. A kissé már elavult berendezés a nappaliban helyezkedett el, az ablak mellett, egy antiknak nevezhető szekrény tőszomszédságában, amit még anyám adott nekem. Időközben sorra ürültek körülöttem az üdítős dobozok, kisebb szeméthalmot alkotva. Kávéutálatomból kifolyólag kólával próbáltam beadagolni magamnak a szükséges koffeinmennyiséget, több-kevesebb sikerrel. Megmasszíroztam a halántékomat; úgy éreztem, a fejemen aprócska repedések futnak fel, és lassacskán széthullik, mint egy üvegbura. A képernyő olyan intenzitással vibrált a lakás koromfeketeségében, hogy a szemeim belesajdultak. Felkapcsoltam a lámpát, percekig szédülten hunyorogtam, a gyomromban kellemetlenül kavargott a szénsav. Helytelen módon, a főkapcsolóval állítottam le a gépet, a lábam ügyébe kerülő kartotékokat félrerúgtam, tapogatózva ügyetlenkedtem el az ágyamig, amire úgy heveredtem le, mintha egy este alatt megvénültem volna.

A szememnek már meg se kottyant a kijelző bántóan éles fénye, amikor a kezembe vettem a mobilomat. Kikerestem Noak számát, és minden teketória nélkül hívni kezdtem. A torkom rémesen kapart, így nyeltem párat, hogy elfojtsam az egyre erősödő köhögési ingert.

− Halló, ki az? – A vonal másik végén Ellinor hangja csendült fel.

− Szia, itt Solberg. Noakkal szeretnék beszélni.

− Jaj, Kerstin, már rég alszik.

− De ez fontos. Keltsd fel, légy szíves!

− Mi ilyen sürgős? – Ellinor ellenállása nem akart apadni. Arra a megállapításra jutottam, hogy Noakkal teljesen harmonikus lenne a kapcsolatunk, ha a barátnője nem menne minden áldott alkalommal az agyamra.

− Nem szextelefonálni akarok vele. Munka.

− Jó, azt gondoltam… – dünnyögte feladva a harcot. A következő pillanatban elégedetlen morgolódást hallottam a vonal túlsó feléről, majd Noak értetlen, álomittas hangját.

− Ki az?

– Kerstin. Állítólag valami fontos.

– Tessék… – nyögött bele a telefonba társam. – Itt vagy?

– Aha – feleltem. – Eszembe jutott valami.

Noak olyan szusszanást hallatott, mintha valaki hideg kézzel megtapogatta volna a nyakát.

− Kerstin, tudod, mennyi az idő?

Éppenséggel tudtam, hogy hajnali negyed három van, csak éppen nem érdekelt különösebben.

− Úgy nyavalyogsz, mint egy vén trotty. Szedd össze magad, és figyelj rám!

– Jól van, persze…

– Szerinted nem fura, hogy Sjölandot ledöfték? – szegeztem neki a kérdést.

− Miért lenne fura? – kérdezett vissza, beletörődve abba, hogy tényleg nem hagyom aludni. Ajtócsapódást hallottam, majd a beinduló szagelszívó hangját, amiből kikövetkeztettem, hogy Noak elvonult a vécébe, korábbi kérésemnek eleget téve, miszerint ne cseverésszünk a közös ügyünkről Lysén jelenlétében.

– Azért, mert ugyebár profikról beszélünk… olyanokról, akik feltűnés nélkül felfeszítenek egy zárat, dulakodás nélkül leterítenek valakit… de ilyen profik miért nyiszálnak késsel, ha használhatnának akár hangtompítóst is?

− Hm. Lehet, hogy a gyilkos kimondottan késsel szeret dolgozni. Vagy azt akarták, hogy szenvedjen…

– Lehetséges. – Nem egy olyan esetről volt tudomásom, ahol a bérgyilkos konkrétan vágóeszközökre specializálódott, de a kiszenvedtetés leginkább csak a maffiózók és a beteg sorozatgyilkosok jellemzője volt. – De ez arra enged következtetni, hogy az elkövető jó gyakran használja a kését.

− Nem valószínű, hogy sorozatgyilkos volt…

− Persze, hogy nem az volt. Sjölandot egyszerűen csak lekapcsolták, kész. Elhallgatatták. De érdekes módon Sjöland már a második ember Astrid ismeretségében, akit agyonszurkálnak.

− Mármint, Lennart Jönssonra célzol?

– Nyilván. Amúgy furcsa, hogy őt is halálra késelték, akárcsak Sjölandot…

− Szerintem ezek nem hozhatók párhuzamba… Lennart Jönssont kizsebelték, Sjölandtól azonban semmit sem loptak el.

– És mi van, ha előbbit rablógyilkosságnak akarták beállítani, utóbbit meg valamiért mégsem?

– Ehm… bocsáss meg, de most nem vagyok eszemen, beszéljük meg ezt inkább a kapitányságon… kicsivel később – kérte, nem titkolva nyűgösségét amiatt, hogy ilyenkor hívogatom. Nem tudtam a lelkemre venni. 




Másnap az első utam Noakhoz vezetett, aki az asztalán könyökölve, laposakat pislogva, karikás szemekkel szuggerálta számítógépét, a szájában narancsillatot eregető nyalókájával. Mikor meglátott, elnyújtott főhajtással köszöntött. A táskámat ledobtam a földre, és a székemet az ő területére áthúzva kényelembe helyeztem magam.

− Mire véljem a tegnap éjszakát? – kérdezte.

− Talán túl későn feküdtél le?

− Nem korán.

− És mit csináltál olyan sokáig? – somolyogtam. Megrovó pillantást lövellt felém, amibe megpróbált minél több megvetést belesűríteni, sikertelenül. Végül felnevetett.

− Ahhoz semmi közöd. – Az ölembe dobott egy mappát. – Beszkenneltem a Lennart Jönsson-gyilkosság helyszíni fotóit. Kötve hiszem, hogy összefüggésbe lehetne hozni Sjölanddal. Ez csak egy szimpla rablógyilkosság volt. – Megingathatatlanul biztosnak tűnt a dolgában, én pedig nem voltam olyan önhitt, hogy nyíltan vitatkozni kezdjek az álláspontjával, mivel nagyon is jó nyomozónak számított, akárcsak a csapatunkban mindenki, a zöldfülű Ellinort kivéve.

Az ölemben heverő képek ugyanazok voltak, amiket este is nézegettem: a világtörténelem egyik legigazságosabb pillanatának megörökítései. Jönsson egy csempézett falú helyiség padlóján feküdt, kiterítve, mint egy medvebőr, fehér ingjét szinte teljesen beborította a vér. Életében mindig förtelmesen divatjamúlt módon elválasztott, fekete haja szétzilálódott, fakó szemébe belekövült a rémület. Holtában már nyoma sem volt annak a kétszínű ficsúrnak, akibe annyi szeretet és lelkiismeret szorult, mint Ekdahl vastagon sáros lábtörlőjébe.

A gyilkos fegyvert megtalálták, de egy fia ujjlenyomat nélkül. A feljegyzések szerint Jönssont ki is zsebelték, elvitték az aranygyűrűjét, tárcáját, aranyozott cigarettatartóját, óráját, mobilját, egyszóval mindenét. A gyilkosság nem Stockholmban, hanem Ystadban történt, ami elég távol esett a fővárosunktól. Ismerősei, többek közt a neje szerint is Jönsson üzleti útra hivatkozva utazott oda.

− Üzleti út… Csakhogy a jegyzőkönyv szerint cég semmi ilyesmiről nem tudott.

Noak megdörzsölte a szemeit, és rákattintott egy távolról kivehetetlen ikonra a tálcáján.

− Tudod, hogy van ez. A gazdag üzletemberek gyakran kihasználják a pénzük nyújtotta lehetőségeket. Luxushotelek, jakuzzi, prostik melléről felszippantott kokócsíkok…

− Fúj! – szisszentem fel. – Ez az ember nem is lehetett volna már undorítóbb. – Összecsuktam a mappát, és a földre hajítottam, a többi közé.

− Amúgy Sjölandnak holnapután lesz a temetése – mondta, mire rákaptam a tekintetem. – Gondoltam, szólok, hátha el akarsz menni. – Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem, mit mond, és ezúttal nem a nyalóka fogta vissza a hangját, hanem a részvét.




Verner Sjöland temetését a nővére, Iris intézte. Lovisa, mint utólag megtudtam, nem tudta volna finanszírozni a temetkezést, mivel az örökségét még nem utalták át, de ez csak napok kérdése volt.

A város egyik köztemetőjében zajlott a gyászszertartás, reggel kilenckor. Az érthetetlenül kicsi parkoló tömve volt, csak a jó szerencsémnek köszönhettem, hogy egy szürke Porschét megelőzve be tudtam állni a legutolsó szabad helyre. Begomboltam fekete kabátomat, ahhoz illő, tömött talpú cipőmben csúszkált fekete nejlonharisnyába kényszerített lábfejem.

Meglepően sokan eljöttek; Sjöland jelenlegi és régebbi tanítványai is tiszteletüket tették szép számmal. A számtalan ifjonc mellett ott sorakozott sok-sok ráncos, szürke hajú öregember is: barátok a sakk-klubból, a főiskoláról, a múltból. Lovisa Sjöland, aki az előző nap kapta meg a beidézést, hüppögve markolta a hagyományos fehér rózsát. Olyan aprónak és élettelennek látszott, mintha a következő körben őt tennénk sírba. Sjöland exfelesége, egy öntudatos kiállású, terebélyes asszonyság a fején fekete, hálófátyolos kalappal, könnyektől homályos szemekkel karolt új partnerébe. 

Nem követtem a pap beszédét, nem figyeltem az elhunyt tiszteletére felszólalókra, csak bámultam a frissen kiásott lyukba fektetett, sötétbarna koporsót, és szinte hallani véltem, ahogy az örökké morcos tekintetű Sjöland az osztály elé állva szúrópróbaszerűen leellenőrzi a házi feladatokat, és ahogy arra noszogat, hogy csatlakozzak a többiekhez a tavaszi kiránduláson. Láttam magam előtt, ahogy a tábla letisztítása közben halvány, elnéző mosoly fut végig az ajkán, látva, hogy Astrid a padra hajtott fejjel alszik, és ahogy megállítja barátnőmet a folyosón, hogy észrevétlenül a kezébe csúsztasson egy vajas kekszet.

Astrid. Verner Sjöland. Mindkettejüket ugyanaz a szörnyeteg ölte meg, és az én feladatom volt, hogy rács mögé juttassam a gazembert.

Amikor már senkinek sem maradt mondanivalója, a sírásók elkezdték elföldelni a koporsót, és a tömeg szétszéledt. Úgy vált szét az emberkoszorú, akár a kád alján rekedt, fokozatosan felszívódó szappanhab. A gondolataimba mélyedve botladoztam a sírhalmok között, olykor bele-beleütközve néhány, még a gyásztól kába emberbe.

− Nyomozóasszony!

Egy magas, mégis furcsamód férfihoz tartozó hang szólt utánam. Megfordulva azt láttam, hogy három, valamiért ismerős alak gyalogol felém a meredek lejtőn fölfelé. A középütt haladó férfi haja vörhenyes volt és tökéletesen fésült, méretre készült, fekete felöltőt viselt és kifényesített cipőt. A balján sétáló nő lóarcú volt és girhes, neccharisnyája nem fedte el csontos bokáját, csigákba göndörödő haja szabadon lobogott a feltámadó szélben. A másik nő molett volt és a férfihoz hasonlóan elegáns, kanáriszőke hajában fekete masnit viselt.

− Üdvözlöm – mosolygott rám a férfi, kezét kézrázásra nyújtotta. – Oliver Ulberg vagyok. Ő a feleségem, Pia, a hölgy pedig egy közös barátunk, Nelly Rasmussen.

Egykettőre világossá vált, kikkel is állok szemben. Oliver sokat változott, de Nelly szinte semmit, Pia hangja pedig pontosan olyan fülsértő volt, amikor megszólalt, mint régen.

− Mi mindnyájan Sjöland úr diákjai voltunk, és rendkívül bánt minket a halála.

Nem lepődtem meg azon, hogy nem ismernek fel. Egy évet tanultunk közösen az N. H. Samuelssonban, de azt az egy évet azzal töltötték, hogy gúnyos megjegyzéseket tettek rám és Astridra – rá persze csak akkor, ha nem volt ott.

− Kerstin Solberg. – A szükségesnél kicsit nagyobb lendülettel ráztam kezet Ulberggel.

Egykori iskolatársaim a szájukat tátva meredtek rám. Oliver keze úgy hullt vissza a teste mellé, mintha egyik percről a másikra lebénult volna.

− Kerstin? Vagyis… te vagy az?! – hüledezett Nelly, miközben szemérmetlenül végigmért. Bólintottam. – Apám! – Gyors pillantást váltott az időközben Pia Ulberggé avanzsált, valamikori Pia Torvikkal, mint a jó barátnők általában, ha ugyanaz a cinikus gondolat villan az agyukba.

− Fel nem ismertelek volna − mondta Oliver.

− Régen volt már kilencvenhét. Miben segíthetek? – Legszívesebben faképnél hagytam volna mind a hármat. Ugyanolyan reménytelenül sznobnak és beképzeltnek látszottak, mint tizenöt éve, az idő semmit sem gyomlált ki belőlük.

− Igazából csak annyit szerettünk volna – előzte meg a válasszal férjét Pia, miközben egy kissé túlságosan is heves mozdulattal Oliverbe karolt, éreztetve, hogy nem ártana levennie rólam a szemét −, hogy minden jót kívánunk, és reméljük, hamar kézre kerítik az elkövetőt.

− Meglesz, erről biztosíthatlak.

− Jó sokan eljöttek – nézett hátra a válla fölött, szőkére festett szemöldökeit összehúzta. – De azt csodálom, hogy Charlotta kimaradt.

− Ki? – kérdezte Oliver értetlenül.

− Jaj, tudjátok – legyintett hetykén a nő. – Az a bige, aki annyira imádta Astridot a suliban. A Dagens Krönikában beszéltek valami olyasmiről, hogy meglehet, hogy Sjöland halála összefügg Astrid eltűnésével, ezért gondoltam, hogy talán eljött. – Látszott az arcán, hogy képtelen szamárságnak tartja a gondolatot, de a beszélőkéjét sosem tudta visszafogni.

− Ha jól emlékszem, Lotta érettségi után külföldre költözött – mondta Nelly.

− Eh, biztos talált ott valami magafajta leszbit, akivel nyalakodhat…

− Bocsánat, sok dolgom van – vágtam ki magam, ráunva erre az emelkedett társalgásra. − Örültem a találkozásnak. – Zokszó nélkül hátat fordítottam nekik, és otthagytam őket, négyesben az elképedésükkel.

− Láttad te ezt? Hogy megcombosodott!

− Tuti festi a haját… ez a mű-szőke, undorító…

− Lett melle!

− Oliver, ha nem szállsz le a melleiről rögtön, tökön rúglak!

Magamban jót vigyorogtam messzire elhallatszó vitájukon. Sietős tempóban a kocsimhoz baktattam, majd amikor kihajtottam a temetőkapun, egy utolsó Ámennel elbúcsúztam Sjöland bácsitól.

Odakint havazni kezdett.




1996. 12. 05.





Csengőszó harsant. A diákok megkönnyebbülve hátralökték a székeiket, olyan sietősen pattantak fel, mintha menekülniük kellett volna valami elől. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni fiúkról, lányokról, a büfé nyitvatartási idejéről; folytatták azokat a csevegéseket, amik a becsengetéssel félbeszakadtak. A levegőben a felelés megúszása feletti örömdelej lebegett, a kamaszarcokon léha mosoly ült.

Egyedül egy lány nem mosolygott, az, amelyik utolsóként távozott, oldalán sovány, szoros copfba fogott hajú, rongyos táskájú barátnőjével. Astrid Jönsson jóízűen lerágcsálta az utolsó darab gyümölcshúst az almáról, amit egész órán majszolt, nem törődve a történelemtanár szúrós pillantásaival, mi több, az egyik almamagot még látványosan át is pöckölte a termen egy általa különösen unalmasnak tartott résznél.

− Mi a helyzet? – fordult oda Kerstinhez.

− Nem kellene elrontanom a kémiadogát – motyogott a lány gondterhelten. – Patrik azt mondta, agyoncsap, ha rossz jegyet kapok.

Astrid olyan indulattal hajította az almacsutkáját a fémeknek fenntartott szelektív hulladékgyűjtőbe, hogy az kis híján felborult.

− Esküszöm, egyszer felrúgom! Melegen ajánlom a disznónak, hogy ne találkozzunk! – Kifújta a levegőt, mintha a düh valami mérges gáz lenne, amitől egykettőre megszabadulhat. – Tojd le azt a szararcot!

– Igyekszem. És ébren maradni is – mormolta Kerstin a szemét dörzsölgetve, mire Astrid játékosan meglökte a vállát. A mások számára fenyegető külsejű lány másodpercek alatt egy kedves jelenséggé vált.

Ez volt Kerstin kiváltsága.

− Fel a fejjel, Kers. Már csak öt óra élve elrohadás vár ránk, aztán jöhet a dizsi és a napfény.

Barátnője felmosolygott rá.

− Igen, én is erre gondolok. – Majdhogynem felbukott ormótlan, őzbarna télibakancsának lógó fűzőjében. – De még előtte túl kell élnünk egy kémiát.

− Simán – vonogatta a vállát a punklány nemtörődömön, és újabb almát vett elő a táskájából, ami lapos volt, hisz alig néhány könyvet hordott magával, és nem is mindig azokat, amik aznap kellettek. – Majd Charlotta elszórakoztat minket. Hé, Lotta! – Erélyes hangja bezengte a folyosót. A megszólított lány, Charlotta, aki az osztály sűrűjében haladt, azonnal megállt, és sugárzó mosollyal a két lány felé perdült.

Charlotta Parmander körülbelül Astriddal egymagas lány volt, nyíltszívű és mindig izgága. Aranyszőke haja volt, ám egykor vállát seprő tincseit október környékén olyan rövidre vágatta, hogy némi zselével már majdnem Astrid frizurájához hasonlóvá vált, füleiben hatalmas, kerek fülbevalók lógtak. Derékban bevett bőrdzsekit viselt és fekete nadrágot, magas talpú, márkás csizmája miatt kicsivel a punklány fölé magasodott.

− Mizujs, lányok? – érdeklődött vidáman.

Astrid elengedte a füle mellett a kérdést.

− Dobsz egy kémiaházit, Lotta?

− Persze – tüsténkedett a lány, és azonnal kotorászni kezdett lakktáskájában a kémiafüzete után. Amíg ő a folyosón állva keresgélt, Astrid és Kerstin bementek a tágas, fertőtlenítőszagú kémiaterembe, amit addigra már belaktak az osztálytársaik: papírgalacsinok és szitokszavak repkedtek mindenfelé.

Astrid levetette magát a legelső padba, csizmás lábait feltette, és a félig megevett almával célba dobott a sarokban szomorkodó, törött kukába. Kerstin előásta a maga házi feladatát, és gyorsan átolvasta, remélve, hogy semmilyen végzetes hibát nem vétett. Astrid sosem kérte el a leckéjét, mint ahogy annak sem adta soha jelét, hogy szüksége lenne a segítségére. Minden bizonnyal nem akarta, hogy Kerstin azt higgye, a jó jegyei miatt barátkozik vele.

– Nézd csak – szólította meg Charlotta a punklányt, kezében szétnyitott, margarétamintás füzetével. – A négyestől volt feladva. Persze, nem biztos, hogy jó…

Astrid átvette a szélesen mosolygó lánytól a füzetet, és miközben Charlotta betelepedett mögéjük, kinyitotta a saját, rojtos szélű példányát is, de végül nem csinált semmit, csak mereven bámulta az üres táblát, arcizmai megfeszültek. Indulatosnak tűnt, mintha nagyon felbosszantották volna, vagy fájdalmai lennének, még zöld szemei is homályosabbak látszottak, mint általában.

− Baj van? – kérdezte Kerstin fojtott hangon, egyik kezét barátnője könyökére téve.

− Semmi. – Szórakozottan belepillantott a kölcsönkapott házi feladatba, az érdeklődés leghalványabb jele nélkül. – Semmi a világon.

− Nem úgy nézel ki – vélte a kettejük közt előrehajoló Charlotta. Élénk, kíváncsi szemekkel nézett Astridra, mintha sosem látott volna nála szebbet. – Mi a gáz?

− Egy pasas – morogta a lány, felhagyva a probléma tagadásával. A hangja enervált és unott volt, látszólag mindegy volt neki, hogy beszél-e a dologról, vagy sem. – A neve Ludvig. Ludvig Kask. Egy baromarc, apám tökéletes alteregója. Mindketten vérbeli seggfejek. 

Astrid ennyivel letudta a tények ismertetését. Sosem panaszkodott. Azt állította, nem tudja, hogyan kell. Gyűlölködni viszont annál gyakrabban gyűlölködött. 


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)