Meggybor írta: Hirondelle

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


Meggybor



– Na? – kérdezte Gabesz.

Csak röviden megráztam a fejemet. Gabesz lassan bólintott, és kifújta a füstöt. Az apró felleg bánatosan foszlott semmivé, ahogy a reményei is, ő pedig a tornacsukája orrát bámulva konstatálhatta magában, hogy ma sem lettünk beljebb.

Reggelente mindig bevártuk egymást a suli közelében álló nagy tölgyfa mögött, és a bokrok takarásában szertartásosan elszívtunk egy cigit, mielőtt becsengettek az első órára. Pontosabban többnyire ő cigizett, én csak asszisztáltam hozzá. Én ritkábban gyújtottam rá, mert nem szerettem, hogy büdös lesz a kezem. Ő a saját bevallása szerint akkor szokott rá, amikor összeismerkedtünk, mert zavarában nem tudott mit kezdeni a tétlenül lógó kezével, és ez legalább adott neki valami céltudatos tevékenységet.

– Akkor majd – mondta.

– Ja, majd.

Gabesz türelmesnek tűnt, és sztoikus nyugalommal nyomta el a csikket a fa törzsén. Soha sem sürgetett, és látszólag nem is volt neki fontos ez az egész, de én akkor is azt éreztem, hogy ilyenkor mindig egy kicsit mélyebbre fúródik benne egy tüske. Én fúrom mélyebbre.

Pedig Isten látja lelkem, próbálkoztam, keményen próbálkoztam.

Igaz, először kissé messziről indítottam. Arra gondoltam, hagyhatnék pár közvetett bizonyítékot vagy ráutaló jelet. Ennek érdekében gondosan kiválasztottam egy weboldalt, és premier plánban hagytam a számítógépem monitorján, hogy amikor anya majd bejön a szobámba takarítani, könnyedén megláthassa. Ám anya sosem kíváncsiskodott bele a dolgaimba, így a várt hatás elmaradt.

Talán valami feltűnőbbel kellene próbálkoznom, okoskodtam aztán, esetleg kint hagyni egy könyvet a nappaliban. El is zarándokoltam a legközelebbi boltba, és a fényes, papírszagú polcok elé járulva azzal kellett szembesülnöm, hogy:

1. Itt rengeteg a könyv.
2. Hol találok itt egyáltalán olyan témájú…
3. Megvannak az olyan témájú könyvek, de…
4. Odamenni halálosan ciki.
5. Különben is, anya nagyon jól tudja, hogy csak sci-fit olvasok, és ha egy ilyen könyvet meglát elöl hagyva, akkor sejteni fogja, hogy a beszerzésekor nem a tudományos érdeklődés vezérelt, következésképpen messziről ordít majd a szituról az előre megfontolt szándék.

Miután így meggyőztem magamat, megnyugodva ki is hátráltam az épületből, de aztán később újult erővel csapott le rám a lelkiismeret, és elhatároztam, hogy összeszedem magam, és végre férfiként fogok viselkedni. Csupán ki kell várnom a megfelelő pillanatot. Ám megfelelő pillanatok nem siettek adódni.

Először spontán módon, a legváratlanabb percekben pattantam anya elé, lehetőleg mielőtt elindult volna melóba vagy a boltba, hogy ne legyen ideje túlgondolni a dolgot, és mire hazaér, már lehiggadva tudjon mindennek elmondani. Mert hát számítottam némi csihi-puhira. Oké, nem kis csihi-puhira számítottam. Rendesen befosattam magamat, de hát kellett nekem az internet bugyraiban kutatnom ötletek után. A Gyakorin ráakadtam egy kérdésre, ahol egy srác aziránt érdeklődött, hogy hová mehetne csövezni Szegeden, mert otthon bejelentette a bejelentenivalót, és a szülei kivágták, mint macskát szarni. Ez a lehetséges jövőkép villant elém mindig, amikor nagy levegőt vettem, és mosolyogva elköszöntem anyától, az ajtó pedig becsukódott mögötte.

Miután így rájöttem, hogy a spontaneitás nem az erősségem, inkább leírtam egy papírra a mondandómat. Igazából kész kis beszédet kanyarítottam, aztán kidobtam, mert túl teátrálisnak találtam, és megírtam máshogy, de az meg támadva védekező lett, így az is ugyanott végezte, egy harmadik verzió pedig olyan semmilyen-gagyira sikerült. Mindegy, bemagoltam a semmilyen-gagyit, és a nagy eseményhez inkább nyugodt időpontokat igyekeztem keresni. Az esti kajálást pécéztem ki. Sokszor bevittük a vacsit tálcán a tévé elé, és reméltem, hogyha anyának tele lesz a szája vagy a hasa, az majd nekem dolgozik. Egész napokat készültem a bejelentésre, már a reggeli felébredéstől kezdve ezen stresszeltem, estére ki is készült a gyomrom az idegtől, aztán a kritikus pillanatokban, amikor anyát ünnepélyesen leültettem magam elé a fotelba, és ő megkérdezte, hogy „Mit akarsz mondani nekem, Patrik?”, a szónoklat helyett olyan baromságok folytak ki a számon, mint az, hogy: „Szeretnék egy patkányt”. Így lett nekem Ágoston, a barna aguti, meg egy szemöldök piercing.

De egyszerűen nem voltam képes kinyögni. Anya közelében valahogy mindig lényegtelenné törpültek a dolgaim. Amikor a számlákról beszélt, meg a hitel törlesztőrészleteiről, egyszeriben nevetséges baromságnak tűnt, hogy például Ágoston megtanult egy új trükköt, hogy floorball edzésen megint eltörtünk egy ütőt, vagy hogy jól sikerült a töri tézém. Persze, amit most akartam közölni vele, az nem volt apróság, de amikor az arcába néztem, és megláttam rajta egy újabb ráncot, a haja pedig megint le volt nőve, mert arra sem ért rá, hogy befesse, úgy éreztem, nem tetézhetem a bajait még én is.

Becsengőkor a többiekkel együtt betódultunk a nagykapun, aztán fel a termünkbe, és ki-ki leült a helyére. Órákon sosem Gabesz mellett ültem; egyrészt mivel ügyeltünk a látszatra, másrészt pedig már évek óta Zsófi mellett ültem, aki általánosban is az osztálytársam volt, a gimiben meg a legjobb barátnőmmé avanzsált, és nem akartam elülni mellőle. Gabesz úgysem kért volna olyasmire, hogy a kedvéért hagyjam ott Zsófit.

Amikor Gabesz előző évben a sulinkba jött, egy ideig csak messziről méregettem – titokban vágyakozva stíröltem a szőke haját, a szögletes szemüvegét, meg hogy olyan furcsán, bal kézzel ír –, és alaposan kitárgyaltuk Zsófival. Zsófinak mindent elmondtam magamról, azaz szinte nem is kellett, mert már hamarabb rájött. Gabesszal összehaverkodnom is ő segített, mert a félszegség annyira lebénított, hogy köszönni is alig bírtam neki.

Ez a titkos stírölés később a szokásommá vált. Most, az unalmas órákon is őt néztem, és már azon morfondíroztam, mit ajándékozzak majd neki Valentin-napra, pedig még csak október volt.

Azelőtt mindig olyan hülyeségnek gondoltam, hogy a szerelem színe a vörös, meg hogy Valentin-napon minden bolt tele van piros plüss szívecskékkel, rózsaszínű illatgyertyákkal, és persze vörös rózsákkal, mintha csak ezek a színek fejezhetnék ki a szerelmet. El is határoztam, hogy távol tartom magamat ezektől a giccses baromságoktól meg hányinger színektől, de aztán jött Gabesz, az elveim pedig repültek a kukába.

Ha a szerelmemnek színe lett volna, akkor olyasmi színben játszott volna, mint egy pohár meggybor, amit ha a fény felé tartok, áttetszően és mély bíborvörösen ragyog, és azt hiszem, az íze is pont olyan lett volna: először meglepően édes, telt, karakteres, aztán kissé fanyar, és a végén, a nyelvem hátulján egy egészen kicsit kesernyés, de ettől csak még kívánatosabb. Annyit akartam belőle magamba szívni, hogy teljesen megrészegüljek tőle, és végén világomat nem tudva, boldogan-bódultan az ágyra zuhanjak.

Hetedik órában matek fakton Turóczi – akit mindenki csak Túrónak hívott, mert allergiás volt, és ebből kifolyólag az átlagnál több figyelmet szentelt az orrának (ugyebár, a név kötelez) – feladott egy csomó házit, amiből az következett, hogy megint nem fogunk délután Gabesszal találkozni. A matek fontos volt nekem, mert azzal akartam tovább menni. Tudtam, hogy Gabesz meg fogja érteni. Ő mindig mindent megértett. Túlságosan is. A jövőbe nézett, ahogy én is, és annak érdekében, hogy később több boldog óránk legyen együtt, hajlandó volt lecsípni párat a jelenből.

Azt tervezgettük, hogy érettségi után, ha mindkettőnket felvesznek továbbtanulni oda, ahova pályáztunk, akkor a saját lábunkra állunk, és összeköltözünk egy albiba, legfeljebb meló mellett estire vagy levelezőre járunk majd. A távoli jövőre nézve pedig egy saját ház volt az álmunk fehérre meszelt falakkal, piros tetővel és egy kis kertben meggyfákkal. Sokszor elképzeltem magamban, milyen szép lenne, ha egyszer hazamennék a saját otthonunkba, és Gabesz várna szőkén egy vén meggyfa előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt.


* * *


Aznap este megszállt az ihlet, és új módszert eszeltem ki a problémámra: elhatároztam, hogy segíteni fogok a vacsi elkészítésében, mert habár főzni nem tudtam, zöldséget hámozni a hülye is tud, és ha anya már eleve el lesz ájulva a lovagias segítőkészségemtől, az már félig nyert ügy.

– Bundás kenyér lesz vacsorára – mondta anya, amikor megjelentem a konyhában.

– Ja, nem azért jöttem, hogy megkérdezzem. Én csak… segítenék.

Anya meglepetten pislogott rám, aztán elmosolyodott.

– Nem szükséges, ez könnyen meg van, inkább írd a házidat!

– Az már kész.

– Rendben, akkor esetleg felszeletelhetnéd a kenyeret.

Már pattantam is a késért, hogy aztán precízen egyformára vágott szeletek helyett papírvékony vagy éppen félarasznyi vastag darabokat hasogassak a remegő kezemmel. Anya nem szólt érte, csak egyenként belemártogatta őket a felvert tojásba. Egy darabig csendben tevékenykedtünk.

Félve néztem rá: épp egy újabb szeletet tett a tojásba. Elérkezett az én időm. A szívem kellemetlenül dübörgött a mellkasomban, a gyomrom diónyira ugrott össze, és felkívánkozott a torkomba. Aztán nagy levegőt vettem, kinyitottam végre a számat, és… és valamiért, fogalmam sincs, miért, akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon milyen lehetett megkapnia azt a levelet. A levegő kiszorult a tüdőmből, és gyorsan visszabújtam a kenyérszeletelésbe.

Éppen a Gazdaságtudományira járt Pesten, a másodéves vizsgáira készült, amikor a nagyi tudatta vele a hírt. Én is kihullottam volna az egyetemről. Bár én is elvesztettem apát, de ő úgymond természetes halállal halt meg, hetvennégy évesen. Majd’ harminc évvel volt idősebb anyánál, és nem siették el a gyerekvállalást. De nagyapa…

Anya mindig arról regélt, hogy a nagymama milyen erős asszony volt. Átvészelt egy háborút, bunkerekben szorongott, sokszor menekült, éhezett – egyszer a téli hidegben egy fél napig kellett sorban állnia a bolt előtt, és mikor hazaért, képtelen volt felmelegedni –, az első férje bántotta, és mégis mindent túlélt, felnevelte anyát, gondozta a tokaji meggyfákat, készítette a meggybort, amit dugiban árult, spórolt, és a semmiből is isteni kajákat tudott csinálni. Anya mindig az övéhez hasonlította a saját főztjét, és ezekből az összehasonlításokból rendre saját maga került ki vesztesen. Nem tudom, miért kínozta magát ezzel.

Szóval aztán, amikor nagyapa elvesztette a reményt, és a kötélért nyúlt, a nagyi azt is túlélte. Anya viszont egy kicsit belehalt. Szegény nagyfater, nem volt egy életbiztosítás akkoriban másnak lenni, nem is kürtölte világgá, csak magában őrlődött, próbált beállni a sorba, és kétszer is megnősült. Aztán nem bírt tovább hazugságban élni. Anya szerint tőle örököltem az érzékemet a matekhoz, a sakkozáshoz, meg hogy szeretek modellezéssel bíbelődni.

Nem is sejti, mi mindent örököltem még.


* * *


Este a bundás kenyérrel a hasamban fáradtan dőltem az ágyamba. Az egyik lábamat lelógattam, a karjaimat a fejem alá tettem, és figyeltem, ahogy egy autó lámpájának lidércfénye végigsimít a plafonon, majd eltűnik. Nem tudtam elaludni. Már fél éve nehezen ment. Odakint eleredt az eső, a gondolataim pedig szerteszét folytak, mint a vízcseppek.

Gabesz felé ömlöttek. Szórakozottan idéztem fel, hogy szokásos délutáni csavargásaink során a vasútállomás mellett nemrég felfedeztünk magunknak egy elhagyott gyárépületet, és egy éjszaka a tűzlétrán felmásztunk a tetejére. A felhámlott bitumenes lemezen ülve egy sör és egy cigi társaságában kerestük a csillagokban az élet értelmét. Úgy éreztük, ott tíz méterrel közelebb lehetünk Istenhez. Ennél közelebb talán soha nem is leszünk, legfeljebb, ha magasabb épületre mászunk fel. Vagy ki tudja. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Aztán a sör elfogyott, a cigit elszívtuk, és az élet értelmét sem találtuk meg, egymást ellenben igen – lábunkat a mélybe lógatva, kicsavarodott nyakkal és megszáradt madárürülékbe tenyerelve, ott ért először egymáshoz az ajkunk.

Azt hiszem, aznap egy kicsit tényleg közelebb kerültem a mennyországhoz.

Az ereszen táncoló ütemes koppanások rántottak vissza a jelenbe.
Azt kántálták: „gyáva, gyáva, gyáva!”, aztán meg, amikor erősebben kezdett esni, azt, hogy: „beszari, beszari, beszari!”.

Oké, legyek az, vállalom, gondoltam, de akkor is, hogy tálalhatnék ki anyának csak úgy, ha utána örökké attól fog rettegni, hogy talán én is követem majd a nagyapa példáját?


* * *


A következő nap kísértetiesen hasonlított az előzőre: bánatosan semmivé foszló füstfelleg, unalmas órák, rengeteg matekházi, aztán szótlan bandukolás hazafelé.

Útközben néha Gabeszre sandítottam; irritálóan nyugodt kiegyensúlyozottság terült szét az arcán. Persze, ő már rég túl volt a saját nagy bejelentésén, és habár nem fogadták odahaza kitörő örömmel, legalább megszabadult a nyomasztó tehertől. Hálásnak kellett volna lennem, amiért felvállalt engem a szülei előtt, de ehelyett szinte már haragudtam rá.

– Tudom, hogy most utálsz, oké? – tört ki belőlem, amikor egy csendesebb utcába értünk.

Gabesz kérdőn nézett rám.

– Amiért még mindig nem mondtam el – tettem hozzá ingerülten.

– Tudom, hogy erre értetted, csak azt nem vágom, hogy miért kellene ezért utálnom téged.

– Mert ebből az jön le, hogy szégyellek.

Gabesz megtorpant, és rám mosolygott. Azt közölte ezzel, hogy „Baromságokat beszélsz”. Felbőszített ez az elnéző, bölcs mosoly, és szerettem volna letörölni a képéről egy jobb horoggal.

– Azt szeretnéd, hogy én is elmondjam otthon, de én… – hebegtem.

– Kis hülye! Ne értem, hanem magadért tedd meg!

Most én néztem rá értetlenül.

– Mi van?

– Figyelj, elmagyarázom! – kezdte, és tudálékosan felemelte az ujját. – Vannak titkok, amiket belöksz egy sötét sarokba, rájuk vágod az ajtót, aztán ott porosodnak az idők végezetéig, de kit érdekel. Leszarod. És vannak azok, amiket bűntudattal tessékelsz be abba a sarokba, és még sokáig kísért utána a csalódott kiskutya tekintetük, amivel rád néztek, amikor az orrukra csuktad az ajtót. Szinte látod is magad előtt, ahogy reménykedve ülnek a sötétben, várva, hátha egyszer felvirrad még a napja, hogy újra kiengeded őket. – Sóhajtott. – Ez a titok felemészt téged. Próbálsz figyelni az órákon, odatenni magad az edzéseken meg a dolgozatoknál, de egy kis részed örökké maga mögé pillantgat, arra az ajtóra. Emiatt fogod elcseszni az érettségidet.

– Ez hülyeség! Én tudok koncentrálni – feleltem, épp, mielőtt elbotlottam a járdaszegélyben. Gabesz szerencsére nem kommentálta az esetet.

– Nekem az sem baj, ha sosem mondod el. Nem ragaszkodom hozzá. Nekem teljesen mindegy.

– Jó, oké, tegyük fel, hogy elmondom otthon. Szerinted nyugodtabban fogok figyelni az érettségire, ha a vasúti híd alól kell majd bejárnom a suliba?

– Ezt reális forgatókönyvnek érzed? – A hangjában nem volt sem gúny, sem szemrehányás, pedig ő is ismerte anyát. Sejtette, hogy nemigen tenne ilyet.

Talán csak jólesett ezzel a félelemmel takargatnom a másikat.

Most én sóhajtottam egy nagyot.

– Ha elmondom, kettőnkért teszem.


* * *


A főzéses trükköt még nem adtam fel. Aznap este paprikás krumpli készült, én pedig megint a konyhába járultam segíteni. Anya meglepett és hálás tekintetét a hátamban érezve kihúztam egy reklámújságot a kupacból a krumplihámozáshoz. Szabadidőruhákat hirdetett, és ahol szétnyitottam, épp egy tréninggatyában pózoló, jólfésült srác vigyorgott rám fogpasztamosollyal. Olyan arrogáns magabiztossággal nézett, mint aki már túl van élete nagy coming-outján, osztatlan sikert aratott, és most leereszkedő mosollyal azt üzeni: „lúzer”. Inkább megfordítottam az újságot, hogy a női alsóneműk nefelejcskék színébe temetkezve nyugtassam a megtépázott idegeimet.

Fogtam a hámozót, és ügyelve, hogy a remegő kezem ellenére se tegyek kárt magamban, munkához láttam. Anya kivett egy másik tálat, és ő is hámozni kezdett.

Ránk borult a lüktető, fojtogató csend. Alig telt el pár perc, máris érezni kezdtem a számban a kudarc keserű ízét.

– Mikor találsz már magadnak valakit? – kérdezte egyszer csak anya.

– Már találtam – csúszott ki a számon. Magam is meglepődtem. Időm sem volt megfontolni a választ, vagy visszaemlékezni a bemagolt szónoklatokra, de talán nem is baj. Ki tudja, miféle értelmetlen baromság jött volna ki belőle.

– Tényleg? És kit?

Azt gondoltam, ha már idáig eljutottam, nincs visszaút. Bizony, ez egy egyirányú lejtő, és én megindultam rajta lefelé, úgyhogy nincs más választásom, mint végiggurulni rajta, még akkor is, ha egy csalános árokban kötök majd ki kék-zöld foltokkal.

– Gábort – feleltem halkan.

Anya keze megállt a hámozásban. Elkészültem a végre, az apokalipszisre. Most ki leszek tagadva. A vasúti híd alatt csövezhetek, mit az a srác a Gyakorin.

– Gábort? – kérdezte. A hangjában próbáltam felfedezni a vihar előjeleit, de egyelőre nem árult el semmit.

– Ja.

– Hm.

A torkom kiszáradt, és a kezem megint megremegett hámozás közben.

– És most… gáznak tartasz? – kérdeztem halált megvető bátorsággal.

Anya mély levegőt vett.

– Emlékszel, amikor nagyanyád utoljára készített házi meggybort? – kérdezett vissza komolyan. Hogy ne emlékeztem volna, az az utolsó adag sikerült a legjobban, bár a nagyi váltig állította, hogy a piacról vett meggy nem az igazi, túl kicsi, túl savanyú, nem lehet olyan bort készíteni belőle, mint a tokajiakból. Számára csak a Tokajban termett meggy volt A Meggy. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lehetett az a tokaji meggybor? Már sosem kóstolhatom meg, ahogy nagyapával sem volt lehetőségem találkozni soha. Aztán egy cikk villant az eszembe, amit a neten olvastam. Állítólag az, amit valaha az ősök elfogyasztottak, több generáció múlva is hatást gyakorol a leszármazottak egészségére és fejlődésére. Röhejes, de arra gondoltam, hogy az a tokaji meggybor, amit annak idején a nagyszüleim ittak meg, egy egészen hangyányi mértékben talán még mindig itt csörgedezik az ereimben.

– Igen – feleltem, bár fogalmam sem volt, mit akar ezzel, és közben a tekintetemet szigorúan a krumplira szegeztem, nehogy levágjam valamelyik ujjamat vagy ilyesmi. Már azt sem tudtam, mit csinálok.

– Amikor megkóstoltad, annyira ízlett neked, hogy harmadszor is nyújtottad a bögrédet, arra hivatkozva, hogy vérszegény vagy.

– Emlékszem.

– Nagyanyád akkor rám nézett, és megmondta – bólogatott.

– Mit mondott meg? – kérdeztem felvonva a szemöldökömet. Nagyon rég történhetett az eset, mert habár a meggybor ízét még mindig a számban éreztem, a nagyi szavai valahogy elpárologtak az elmémből.

– Azt, hogy: „Nem vérszegény. Hülye szegény!” – pillantott rám anya.

Egy halálra vált pillanatig azt sem tudtam, melyik bolygóra kerültem. Most mi van? Miért nevez hülyének? Mert az vagyok, aki, vagy mert azt feltételeztem róla, hogy… De a széles mosolya megadta a választ. Jól van, oké, tényleg hülyeség volt olyanokat gondolnom, hogy kitagad meg minden. Nem is gondoltam komolyan.

A mosolya ragadós volt, én is elvigyorodtam, akármennyire is nem akartam. Aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

– Ezt akartad már egy fél éve elmondani? – kérdezte, amikor lecsillapodott a hangulat.

Meglepetten néztem rá.

– Honnan…

– Szerintem hamarabb sejtettem, mint te magad.

Meg kellett állapítanom, hogy a női megérzés egy misztikus és félelmetes természeti jelenség. Olyan, mint a medve: nem játék.

Aztán a másik dolog jutott az eszembe, és a jókedvem elhalványodott.

– De én sosem fogom… Én nem leszek… Én nem hagylak…

Anya nem felelt, csak letette a kést, megtörölte a kezét a kötényében, aztán fél karral átölelt.

– Tudom, hogy te nem, Patrik, tudom, hogy te nem. – Megpaskolta a karomat, és folytatta a darabolást.

Ezt szerettem benne, hogy sosem merült bele a lelkizésbe. Éppen csak egy kis mártózás, macskamosdás, és kész. A lelkizés nekem sem volt kenyerem, így aztán boldog lettem, hogy ennyivel megúsztam.

Amikor végeztem az utolsó darab meghámozásával is, összehajtottam az újságot a krumplihéjakkal – megint rám villant a tréninggatyás srác arrogáns feje: na, ki a lúzer, kisköcsög?, kérdeztem tőle magamban –, aztán kidobtam a kupacot szemétbe, és bemenekültem a vécébe.

Ráültem a lecsukott ülőkére, pár másodpercig csak bámultam magam elé, aztán megint eszembe jutott a meggyboros anekdota, és kirobbant belőlem a nevetés. Ez hamarosan mély röhögésbe fulladt, és a számra kellett tapasztanom a kezemet, ha nem akartam, hogy kihallatsszon. A hasizmom már fájt, ahogy az arcom is, a könnyem kicsordult, és alig kaptam levegőt, kivéve, amikor hangosan felhorkantottam, mint a disznó, de a saját hangomtól csak még jobban röhögtem. Majd a fuldoklás közepette a nevetés egyszer csak észrevétlenül sírásba olvadt, az pedig zokogásba. Ott a klotyón görnyedve, orromat a vécépapírba fújva sirattam anyát, a nagyit, a nagyapát, magamat, és mindenkit, aki a sorsa ajándékdobozában mást talált, mint amit valaha, álmodozó gyerekként remélt.

Utána olyan könnyűnek éreztem magam, mint az, akinek egy fél éve cipelt teher szakadt le a válláról, és olyan tisztának, mint egy újszülött – meg pont olyan gyengének is.

Ugyanakkor egy kicsit mégis erősnek.


* * *


– Na? – kérdezte másnap reggel Gabesz.

Csak röviden bólintottam. Gabesz meglepetten meredt rám. A cigije füstje kecsesen tekergőzve szállt az ég felé.

– És hogy ment?

– Jól – rántottam meg a vállamat.

– Az király – bólogatott Gabesz, és egy halvány, boldog mosolyt véltem felfedezni a szája sarkában.

– Ja.

Aztán becsengettek, a beszállingózó diákok megszaporázták a lépteiket, Gabesz gyorsan elnyomta a csikket, és mi is besorjáztunk egymás mögött.

Magamban büszkén vigyorogva úgy léptem be a suli kapuján, mint egy csatában megfáradt harcos, mint egy kemény próbákat kiállt, és végül felnőtté avatott férfi, aki a nehézségek közepette kicsit kevesebb lett, ugyanakkor kicsit több is, ám hogy mivel lettem kevesebb, vagy mivel több, azt nem tudtam volna megmondani. De talán nem is volt lényeges.




Vége




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)