Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice, Ed és Al végül a pályaudvaron töltötték a maradék másfél órát, míg a vonat el nem indult. A lány nem bánta, bár tudta, hogy a két fiúnak mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne mutassák ki az idegességüket. Ed minden embert, aki csak a közelükbe ért, alaposan megvizslatott, miközben Al szemmel tartotta Alice-t. A lány kissé kellemetlenül érezte magát, de nem szólt egy szót sem, mivel nem akarta még jobban megnehezíteni a testvérek dolgát. Érezte, hogy Envy is a közelben van, ami megnyugtatta, mert nem mintha Edék közelében nem érezte volna magát biztonságban, de mégis jólesett a tudat, hogy a homonculus is vigyáz rá.
Hogy elüsse az időt, az árusokat és azok portékáit vette szemügyre. Voltak ott gyümölcsös standok, némely árusok péksüteményeket és innivalót árultak, mások képes levelezőlapokat, esetleg ruhákat, vagy éppen könyveket. Kisgyerekek futottak el mellettük, akiknek hóna alatt egy rakás újság volt, amelyeket nagy hangon kínálgattak a vonatra váró, vagy éppen leszálló embereknek. Ha Alice emlékezete nem csalt, őket hívták rikkancsoknak. Ed is vett egy újságot egy nagyjából nyolc évesnek tűnő kisfiútól, majd felületesen átfutotta a címoldalt, miközben továbbra is a tömeget figyelte. Alice a könyveket vette szemügyre, hátha talál valamit, amit érdekesnek talál. Talált is egyet, ami felkeltette a figyelmét. A könyv egy amolyan klasszikus fantasy volt sárkányokkal, hercegnőkkel, lovagokkal és egy nagy átokkal, amit meg kellett törni. A kötet a nem túl fantáziadús „A sárkány átka” címe viselte. Gyerekkorában imádta a hasonló történeteket, amik rengeteg ihletet adtak neki a rajzaihoz, vagy a festményeihez és mindig erőt adtak számára a mindennapokhoz. Meg is vette, miután Edtől kikuncsorogta rá a vételárat. A fiú épphogy egy pillantást vetett a kötet borítójára, amelyen egy hatalmas vár és egy sárkány volt látható, majd elhúzta a száját.
– Az ilyen könyvek ostobaságok – jelentette ki, mire Alice felvonta a szemöldökét.
– Persze, neked minden ostobaság, aminek nincs köze az alkímiához, meg a tudományhoz, mi? – kérdezte a lány, félredöntve a fejét. – Talán gyerekként sosem olvastál meséket?
– De, csak nem ilyen bugyutaságokat – felelte Ed, mire Alice megvetően felhorkant.
– Neked nincs semmi fantáziád, Edward Elric – jelentette ki, mire Ed meglepetten nézett rá. – Ha nem tudnád, az ilyen történetek pont arra jók, hogy elengedd magad és hagyd szárnyalni a képzeleted. De te nem tudsz lazítani, ez a bajod! Egyébként, én sem szólok bele, miket olvasol, nem igaz? Mindenesetre, köszönöm, hogy megvetted nekem ezt a mihaszna olvasmányt.
– Jól van, ne veszekedjetek már! – szólalt meg Al, mielőtt a helyzet elmérgesedett volna. – A vonat egyébként is nemsokára indul, ideje lenne felszállnunk.
Mielőtt Ed reagálhatott volna, Alice elindult a szerelvény felé. A két fiúnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. Al szemrehányóan nézett a fivérére, vagy legalábbis Ed úgy érezte, hogy a másik neheztel rá. Nem tehetett róla, mindig ostobaságnak tartotta az ilyen sárkányos-herceges-hercegnős történeteket, mert mindegyik ugyanúgy végződött. A herceg legyőzi a gonoszt, a hercegnő beleszeret és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ennek ellenére tudta, hogy nem kellett volna így beszélnie, hiszen Alice valóban sosem becsmérelte őt, vagy a könyveit. Tudta, hogy bocsánatot kéne kérnie, csak nem volt fogalma róla, hogyan. Alice nem volt Winry, nem vágott hozzá semmit, de megmondta neki a véleményét. A fiú nem is tudta, melyik fájdalmasabb, de most kifejezetten rosszul érezte magát a történtek miatt.

Mire a két fiú elérte a vonatot, Alice már kényelembe helyezte magát az egyik kocsiban, valahol a vonat közepén. Az ablaknál ült, csomagját maga mellé téve és éppen azt a „haszontalan” könyvet bújta. Ed ettől csak még nyomorultabbul érezte magát, de szeretett volna bocsánatot kérni. Odalépett Alice-hez, majd letelepedett vele szemben. A lány semmi jelét nem mutatta, hogy észlelte volna a szőke alkimista jelenlétét, de Ed ezt annak tudta be, hogy Alice haragszik rá. Nagy levegőt vett, majd mikor Al is leült, megszólalt.
– Alice, sajnálom az előbbit, nem akartalak megbántani – mondta bűnbánóan.
– Nem haragszom – rázta a fejét a lány, letéve a könyvet az ölébe és egyenesen a fiú borostyán sárga szemeibe nézett. – Talán én is kissé nyers voltam, de az ilyesfajta könyvek fontosak a számomra. Régen… odahaza… sok erőt adtak nekem – mondta halkan, majd kibámult az ablakon. – Kissé rosszul esett, amit mondtál, ennyi az egész, de nem haragszom rád. Egy kicsit sem, Ed.
– Akkor jó – könnyebbült meg a fiú, de nem tudta nem észrevenni, hogy Alice nem néz rá. Talán hazudott, és igazából haragszik rá, de az alkimista nem merte megkérdezni.
Alice valóban nem haragudott, de azért neheztelt Edre amiatt, amit mondott, még akkor is, ha tudta, hogy a fiú nem gondolta komolyan a dolgot. Nem akart régi dolgokról beszélni, és úgy tűnt, sem Ed, sem Al nem akarja szóba hozni a dolgot. Emiatt pedig Alice mérhetetlenül hálás volt a testvéreknek.
Hirtelen megérezte, hogy Envy is a vonaton van, de nem akart hátrafordulni, mivel azzal felhívta volna magára a figyelmet. De nem is kellett, mert a homonculus hamarosan elhaladt mellette, fiatal, a húszas évei elején járó, fekete hajú, kifejezetten csinos arcú fiúnak álcázva magát. Alice látta a profilja tükörképét az üvegablakban, valamint azt is, hogy Envy egy pillanatra rápillantott. Rákacsintott a lányra, majd úgy ment tovább, mintha misem történt volna. Az egész két másodpercig tartott csupán, Alice szíve mégis ugrott egyet a boldogságtól, hogy a homonculus a közelében van. Ed úgy tűnt, nem vett észre semmit, ami megnyugtatta a lányt. Nem akart felesleges konfliktust kettőjük között. A vonat sípolt egyet, majd hirtelen elindult, hamarosan maga mögött hagyva az állomást.

~*~

A Központi Parancsnokságon Roy Mustang éppen kinézett az ablakon, amikor Riza Hawkeye az asztalára tett egy újabb köteg iratot. Ezeket ő maga nem írhatta alá, kénytelen volt az ezredest rávenni a munkára, ami még számára sem volt egyszerű művelet. Bár a főhadnagy sok mindent elintézett Roy helyett, de voltak dolgok, amikhez nem volt jogosultsága. Kettőjükön kívül jelenleg senki sem volt az irodában, a csapat többi tagja vagy terepen volt, vagy éppen az ebédjét fogyasztotta a kantinban. Jean Havoc pedig éppen egy újabb lány után kajtatott, de mindenki tudta, hogy hiába. A nők nem vették őt észre, míg Roy Mustangot nagyon is.
Riza a férfi mellé lépett, majd kinézett az ablakon. Nem volt semmi különleges látnivaló, az ezredes mégis, mintha egyetlen pontra szegezte volna a tekintetét. A nő tudta, hogy valami gyötri a férfit, de nem tudta, mi lehet az, pedig szeretett volna neki segíteni. Sokkal többet érzett a felettese iránt, mint az megengedhető volt és tudta, hogy Roy is ugyanúgy érez. De nem vallhatták be nyíltan az érzéseiket egymásnak, mert azt a hadsereg szabályzata szigorúan tiltotta. Két tiszt soha nem randevúzhatott egymással, házasodni pedig csak úgy házasodhattak meg, ha egyikük otthagyja a hadsereget. De Riza kételkedett benne, hogy erre bármelyikük is hajlandó lett volna. Talán ha az ezredes egy nap Führer lesz, megváltoztatja ezt az ostoba, régimódi szabályt is, ahogy sok másikkal is tenni szándékozik.
– Minden rendben, uram? – kérdezte hirtelen Riza, mire Roy csak vállat vont, de nem fordult felé. – Aggódik értük, igaz?
– Nem tarthattam itt Acélt, de a lány miatt talán jobb lett volna – vallotta be Roy. – Semmit sem tudunk róla, fogalmunk sincs, ki ő, honnan jött pontosan és miért van itt. Mi lesz, ha az a valaki, aki áthozta, majd bántani akarja?
– Edward és Alphonse majd megvédik – mondta a főhadnagy, de nem mert kimondani, hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében. – Nem kell félteni őket, Alice biztonságban van mellettük.
– És ha a homonculusok esetleg a lányra pályáznak? – kérdezte az ezredes, még mindig kifelé bámulva az ablakon. – Tudja, milyen kegyetlen, vérszomjas, veszedelmes lények. Ha megsejtik, mit nyerhetnek egy másik világból érkezett emberrel, nem átallanak majd közbeavatkozni. Acél kiváló alkimista, ez igaz, ahogy a fivére is, de mégis…
A férfi nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Riza pontosan tudta, mit akart mondani, nem volt szükség szavakra. Való igaz, a homonculusok elég sok gondot okoztak a fivéreknek, ha pedig Alice célkeresztbe kerül, abból csak újabb bonyodalmak adódhatnak. A két tisztnek fogalma sem volt róla, hogy a homonculusok már igencsak régen felfigyeltek Alice-re. Ha tudták volna, talán nem engedik, hogy Ed és Al elhagyják a várost a lánnyal.
– Tudja, hogy hová mennek? – kérdezte hirtelen Riza.
– Acél azt mondta, hogy Riesenboolba. Azt állította, meg akarja mutatni Alice-nek a helyet, ahol felnőtt. De én úgy érzem, inkább más oka van a dolognak – válaszolta az ezredes.
– Gondolja, hogy esetleg Ed úgy érzi, Alice veszélyben van és el akarja rejteni? – vonta fel a nő a szemöldökét. A férfi csak bólintott. – Nos, most már úgyis elmentek, nem igaz? És ha ennyi ideje van miattuk aggódni, akkor akár ezeket az aktákat is aláírhatná – mutatott az asztalon heverő halomra.
– EZT MINDET?! – kérdezte kétségbeesve Roy, mikor hátrafordulva szembesült a munkával. – De… de ez… egész nap el fog tartani. Nem lehetne, hogy…
– Nem! – közölte határozottan a nő, mire Roy kénytelen- kelletlen, egy lemondó sóhajjal megadta magát. – Minél hamarabb nekifog, annál hamarabb végez vele, uram.
Az ezredes tudta, hogy Riza ott fog állni mellette, míg az utolsó papírt alá nem írta, ő pedig jobban szerette volna a nőt az ajtón kívül tudni. Persze, esélye sem volt. Ugyan a szőke főhadnagy a beosztottja volt, nem is volt alkimista, de a férfinak több esze volt annál, mintsem vitatkozzon vele. Keservesen felsóhajtott, majd nekifogott a munkának, miközben Riza árgus szemekkel figyelte őt.

~*~

Esteledett már, mikor a vonat megérkezett Riesenbool állomásra. Alice nem tudta, mire számítson, de amikor a leszálltak a vonatról, meg kellett állapítania, hogy Riesenbool pont olyan kis falu, amelyből százszámra akad Angliában is. A nagymamája is egy ilyen falucskában élt, így a lány kissé otthon is érezte magát.
– Most hová megyünk? – kérdezte Alice, miközben elindultak, maguk mögött hagyva a peront.
– Pinako nénihez – adta meg a választ Al. – Ő nevelt fel minket, miután anyukánk meghalt. Nagyon kedves volt velünk, és nála mindig megszállhatunk, ha hazatérünk.
– Még hogy kedves – morogta Ed. – Az a házsártos vén, tökmag szipirtyó csak parancsolgatni tud. Nem csoda, hogy Winry is olyan lett, mint ő. Mindketten erőszakosak, és hangosak.
– Ed, nem szép dolog valakiről ilyeneket mondani – mondta Alice, de a fiú mintha meg sem hallotta volna.
– Szerintem kedvelni fognak téged – jegyezte meg Al. – Mármint Pinako néni és Winry. A bátyusra meg ne figyelj, ő már csak ilyen.
– Tudom – mosolyodott el Alice, miközben megérzett maga mögött valamit.
Envy volt az, a lánynak kétsége sem volt afelől, hogy a homonculus követi őket. Ezúttal közönséges, mezei nyúlnak álcázta magát és úgy tett, mintha pusztán céltalanul ugrabugrálna a fűben. Alice vállat vont, úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit, de azért örült a homonculus társágának.
Közben a tájat nézte, és nagyon tetszett neki. Egy földúton haladtak éppen, mellettük balra egy hatalmas, dús füvű mező volt néhány fával és bokorral. Ahogy a lány kissé hátrafordult, egy patakot látott megcsillanni. A másik oldalon fák voltak, talán egy kis erdő. Amott már észrevette a házakat, nem sokat, Riesenbool nem volt túl népes, de Alice nem bánta. Minél kevesebb az ember, ő annál kevésbé kerülhet bárkivel konfliktusba. Kedves kis helynek tűnt, olyasminek, ahol élete végéig szívesen élt volna. Annak idején szíves örömest leköltözött volna a nagyszüleihez vidékre, de sajnos ott nem volt középiskola, a legközelebbi pedig negyven perces vonatozást igényelt volna oda és vissza. Az majdnem két óra utazás lett volna napi szinten, a szülei pedig ezt nem akarták.
– Bájos kis hely – jegyezte meg Alice. – Mint valami mesekönyvben.
– És mindenki nagyon kedves a másikkal – mondta Al. – Szerintem jól megleszel itt, amíg a bátyus úgy nem dönt, hogy tovább megyünk.
– Most keleten vagyunk, igaz? – kérdezte Alice, mire Al bólintott. – És az az ijesztő mesteretek merre lakik?
– Délen, Dublich városában – válaszolta a fiatalabb fivér, a lány figyelmét pedig nem kerülte el, hogy a fiú hangja kissé idegesen csengett. Ahogy Alice Edre nézett, látta, hogy az idősebb fiú megremeg. Mintha az antennája is merevebben állt volna. – Az az igazság, hogy nem mondtuk el neki, mi történt velünk, azt meg végképp nem, hogy a bátyus belépett a hadseregbe. A mesterünk nem szereti a hadsereget, és mélyen megveti az állami alkimistákat. Azt mondja, hogy az állami alkimisták eladták a lelküket és a tehetségüket előjogokért cserébe. Ha megtudná, hogy a bátyus is állami alkimista, szerintem kitekerné a nyakát.
Alice egy szót sem szólt, de azért meg volt ijedve. Elvégre, amit Al mondott, mégsem volt tréfadolog. Megborzongott annak gondolatára is, hogy Ednek baja eshet. Nem tudta pontosan, mit érzett a fiú iránt, de aggódott érte és nem akarta, hogy bármi történjen vele. Igaz, hogy Ed néha rettentő bunkó, vagy öntelt tudott lenni, de ez a jelleméhez tartozott. Alice tudta, hogy a fiú jószívű, segítőkész és sokkal önzetlenebb, mint azt mutatja. Emiatt sem tudott rá sokáig haragudni.

Végre úgy tűnt, célhoz értek, mikor jó pár perces séta után feltűnt előttük egy nagyobb ház. Piros teteje és sárga falai voltak, a bejárat előtt pedig egy hatalmas tábla hirdette, hogy AUTOMAIL JAVÍTÁS. A ház emeletes volt, fehér ajtóval és fehér ablakkeretekkel. A bejárati ajtóhoz fehér lépcsősor vezetett fel. Hirtelen hatalmas, fekete kutya rohant feléjük hangos ugatással, és mielőtt Alice-nek ideje lett volna megijedni, az állat ledöntötte őt a lábáról, majd nyalogatni kezdte az arcát. A lány meglepődött, és segélykérően nézett Alra, majd Edre, akik elnézően mosolyogtak a jeleneten.
– Ne félj, Den nem fog bántani – mondta kedvesen Ed, mire Alice óvatosan megvakargatta a kutya fülét. – Ugye, te nagy mamlasz?
A kutya vakkantott egyet, majd Alra ugrott, utána Edre, mindkét fiút ledöntve a lábáról a szeretetrohamával. Most Alice-en volt a nevetés sora, ahogy a két fiú próbált kikászálódni az állat alól. Ednek sikerült is, ám ekkor valami repülő dolog találta fejen, mire hanyatt vágódott. Alice azonnal a fiúhoz sietett, aki a homlokát dörgölve nézett fel az egyik fenti ablakra. Alice is odakapta a fejét, és megpillantott egy szőke, hosszú hajú, kék szemű lányt, aki igencsak mérges tekintettel nézett le Edre. A lány piros fejkendőt viselt, egy fekete, csupán a melleit takaró, pánt nélküli topot és olyasfajta nadrágot, amit a szerelők szoktak hordani.
– Ez mégis mire volt jó, Winry?! – ordította dühösen Ed. – Be is törhetted volna a fejemet!
– Ezt kapod, amiért három évedbe telt idetolni a képed! – kiabálta vissza a Winrynek nevezett lány. – Van fogalmad, mit össze nem aggódtam miattad, te idióta marha?!
– Akkor sem szép dolog csavarkulcsokat vagdosni az emberek fejéhez! – közölte Alice, kezébe véve az emlegetett szerszámot. – Mi van, ha Ed komolyan megsérül?
Winry csak ekkor vette észre Alice-t, és a lány szemébe nézett. Alice pedig tudta, hogy egyáltalán nem kedveli ezt a Winry nevű lányt, ahogy azt is, hogy az érzés valószínűleg kölcsönös lehet. De nem érdekelte. Nem tudta, hogy a szőke lány milyen kapcsolatban van Edékkel, de nem engedhette meg, hogy bárki is ártson a fiúnak. Még akkor sem, ha az a másik esetleg egy régi barát.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)