Homonculusszal az élet írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


Emily egy ideig csak nézte a magába zuhant homonculust, ahogy Envy ott zokogott némán, a falnak dőlve, miközben a könnyeit törölgette. Nem volt szíve megosztani a lénnyel azt, hogy Roy Mustang ezredes a városban van, valamint hogy pont róla és Hohenheimről beszélget Frank Archer altábornokkal. Az még jobban felzaklatta volna a lényt, a nő pedig nem akarta, hogy Envy valami meggondolatlan dolgot cselekedjen, amivel veszélybe sodorja saját magát, vagy esetleg Edet is. Bár a homonculus volt olyan óvatos, hogy mindig álcázza magát, Emily tudta, hogy a felettese nem olyan ostoba, mint amilyennek néha tűnik. Valószínűleg már tudta, hogy Envy a kórházban bujkál, de még nem találta meg. Különben miért hívta volna ide Solf J. Kimblee-t, a robbantásairól híres Karmazsin Alkimistát? A nő sok mindenről tudott, ahogy arról is, hogy Kimblee-t azóta sem látták, bár Emily tudta, hogy még fel fog bukkanni. Tudott róla, hogy Kimblee ölte meg annak idején Ed öccsét, Alt, emiatt nem mondta el a fiúnak, hogy a testvére gyilkosa a városban van. Végül tétován odasétált Envyhez és megállt előtte.
A homonculus megérezte, hogy van valaki a közelben, ám csak akkor nézett fel, amikor egy pár, barna katonai csizmába bújtatott lábat pillantott meg maga előtt. Mikor felnézett, Emily Cameron arcával találta magát szemben.
– Pocsékul nézel ki – közölte egyszerűen a nő, hangjában pont annyi részvéttel, amiről tudta, hogy Envy nem fog tőle kiborulni. Már megfigyelte, hogy a homonculus gyűlölte, ha bárki is szánja, vagy túl sok részvétet mutat irányában, kivéve, ha Ed tette. – Mi történt?
– Semmi – rázta a fejét Envy, miközben az utolsó könnycseppet is letörölte az arcáról. – Mit akarsz itt?
– Csak kíváncsi voltam, hogy Ed hogy érzi magát – mondta Emily, majd jobban megnézte a homonculust, aki igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. – De még jobban érdekel, hogy téged mi dúlt fel ennyire.
Envy nem válaszolt azonnal, nem tudta, hogy mit is mondjon. Emily kedves volt ember létére, de Envy nem bízott benne. Legalábbis nem annyira, mint Edben, de mégis tudta, hogy a nő segíteni akar neki. Beharapta az alsó ajkát, mint akinek igenis van problémája, de nem akarja megvitatni senkivel. Emily látta ezt, így gyengéden megérintette a homonculus vállát, mire Envy kérdő tekintettel nézett rá.
– Gyere, meghívlak egy süteményre, vagy egy parféra – mondta Emily, mire Envy felvonta a szemöldökét. – Úgy látom, nagyon rád férne valami cukorral leöntött, csokoládéban tocsogó édesség. Ha pedig Ed miatt aggódsz, ne félj, nem történik baja. Egyébként is csak ide szembe mennénk.
Envy ismerte a szemben levő kis cukrászdát, bár mióta idejöttek, még nem volt ott. Pedig szívesen kipróbálta volna az ottani édességeket, mert a kórház személyzete legendákat mesélt róla. Úgy gondolta, talán nem lehet gond belőle, ha esetleg most az egyszer egy fél órácskára itt hagyja Edet. Az a szőke lány úgyis itt van vele, majd vigyáz rá. Így bólintott és gyorsan felöltötte egy fiatal, tizenéves fiú alakját, aki barna hajú, barna szemű volt és egyszerű barna nadrágot viselt barna cipővel és szürke inggel.
– De nem maradok sokáig, és nem faggathatsz, világos? – közölte Envy, mire Emily mosolyogva a fejét rázta.
– Rendben van, akkor irány a cukrászda! – jelentette ki a nő, a páros pedig elhagyta a folyosót, majd hamarosan a kórház épületét is.
Envynek ugyan volt egy kis bűntudata, hogy Ed nélkül megy el, de elhatározta, hogy majd hoz neki valami finomságot, amivel kiengeszteli. Már ha egyáltalán Ednek szüksége lesz engesztelésre.

~*~

Roy Mustang ezredes gondterhelten lépett ki a Keleti Parancsnokság épületéből. Tudta, hogy Archer titkol valamit, de nem tudta, hogy mi lehet az, rákérdezni pedig természetesen nem mert. Ha megkérdőjelezte volna az altábornok bármely kijelentését, az nemcsak tiszteletlenség lett volna, de igen súlyos bűn is. Ő pedig nem akarta, hogy akár neki, akár bármelyik beosztottjának is baja essen, különös tekintettel Edward Elricre. Aggódott a fiúért, akiről nem tudta, hogy vajon hol lehet, mit csinálhat és a homonculus mennyire vonhatta bűvkörébe. Ed szemmel láthatóan törődött a lénnyel, ami igen veszélyes volt, hiszen az a szörnyeteg ezt könnyen kihasználhatta. Roy nem hitt azoknak a könnyeknek, amiket a homonculus szemében aznap este a kastélyban látott, hiszen azok könnyen lehettek pusztán egy jól kivitelezett terv részei is. Bár nem bízott Hohenheimben, de a férfi azt mondta, hogy Envy igen ravasz, furfangos bestia, akitől nem árt, ha az ember minél távolabb tartja magát. Ed pedig Al halála óta igen összetört volt, így könnyen befolyásolható, amit az a homonculus könnyen kihasználhatott. Az ezredes csak reménykedhetett benne, hogy ha bármi történik, ha Envy valóban csak ki akarja használni Edet, nem lesz túl késő, mielőtt erre a fiú rájön. És persze abban is reménykedett, hogy Ed lelke és bizalma nem sérül még jobban, mint eddig. Arra gondolt, talán elugorhatna Riesenboolba, megnézni, hogy érzi magát Ed. Persze, nem titkolt szándéka volt az is megfigyelni, vajon a homonculus még vele van-e, vagy időközben elváltak útjaik. Roy az utóbbiban reménykedett, bár tudta, hogy a fiú odavan a lényért, így ha az csúfosan becsapta, a fiatal alkimista talán még jobban össze van törve lelkileg, mint eddig bármikor. Roy némileg a fiaként tekintett Edward Elricre, még akkor is, ha ezt a fiatal fiú nem tudta. Ugyan folyton ugratta, viccelt vele, de valójában szívén viselte az Acél alkimista sorsát, ráadásul mélyen valahol tisztelte a fiút, aki ennyi borzalom után is képes volt talpra állni.

Roy végül úgy döntött, nem megy még vissza a Központi Városba, inkább valóban Riesenbool felé veszi az irányt, az állomásról pedig küld egy sürgönyt, hogy meglátogatja Edwardot. Kíváncsi volt, mi van a fiúval, aki elég régóta nem adott hírt magáról. Igaz, Ed nem is az a fajta volt, aki folyton telefonálgat, vagy leveleket írogat, de azért néha jelentkezni szokott. Az ezredes mosolyogva gondolt arra, hogy a fiú a jelentéseit is a vonaton, hazafelé szokta megírni, azért néznek úgy ki, mint a macskakaparás. Bár nem mintha Ednek bármikor gyöngybetűi lettek volna, emiatt is volt olyan nehéz legépeltetni a jelentések szövegét, mert sokan nem tudták elolvasni. Ezt a feladatot általában Riza szokta magára vállalni, de ő most szintén pihengetett a kastélyban történt incidens óta. Roy remélte, hogy a főhadnagy hamarosan meggyógyul, bár az orvos még két hétre megtiltotta, hogy dolgozzon. Hiányzott neki a nő, aki sok mindent megcsinált helyette, aki olyan sokszor ott volt vele, aki fejbe kólintotta, ha kihúzta magát a munka alól. Nélküle fél embernek érezte magát és erre csak most döbbent rá. Eddig természetesnek vette, hogy Riza mindig ott van mellette, most viszont fájón érezte a hiányát. Elhatározta, ha hazaér, felkeresi, visz neki valamit, egy csokor virágot, vagy valami édességet, hiszen köztudomású, hogy a nők szeretik az ilyesfajta figyelmességet. Riza Hawkeye pedig nő volt, még akkor is, ha a férfiakat megszégyenítő módon kezelte a lőfegyvereket. Roy sóhajtott egyet, majd elindult a Keleti város pályaudvara felé, hogy megérdeklődje, mikor indul a legközelebbi vonat Riesenboolba.

~*~

Ed, és Winry aggodalmasan néztek az ajtó felé, amikor Envy sietve távozott. Ed tudta, hogy valami bántja szeretett homonculusát, de fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az. Sejtette, hogy vele kapcsolatos, hogy talán még mindig gyötri a bűntudat, de nem tudhatta biztosan. Azonban, azt tudta, ha rákérdez, a homonculus tagadni fog. Így csak tanácstalanul nézett előbb a csukott ajtóra, aztán Winryre, aki pont úgy nem tudta, miről van szó, mint az alkimista.
– Vajon mi lehet vele? – kérdezte végül Ed, megtörve a csendet. – Még sosem viselkedett így, bár tény, hogy én sem ismerem még olyan jól.
– Talán valami dolga van – vont vállat Winry, miközben megnézte, hogy mindent bepakolt-e a táskájába. – Szerintem nemsokára visszajön. Nem fog sokáig magadra hagyni, mert úgy vettem észre, nagyon aggódik miattad.
Ed bólintott. Ő is tudta, hogy Envy nagyon aggódik miatta, bár az aggodalma főleg abból származott, hogy majdnem megölte őt, Edet. Envy pedig úgy akarta jóvátenni a bűnét, hogy bármire képes volt a fiatal alkimistáért. Ed sosem hibáztatta őt, igaz, nem is állította le, mert tudta, hogy ez mennyit jelent a homonculusnak. Azért aggódott érte, mivel Envy hajlamos volt túlreagálni a dolgokat, amivel esetleg veszélybe sodorhatta magát.

Eddel ellentétben Winry valahogy megértette, mit érez Envy és valahol boldog volt, másrészt aggódott is. A lány tisztán érezte, hogy a homonculus féltékeny, irigy, azonkívül bánkódik is, hiszen attól tart, hogy Ed majd nem őt választja. Winry reménykedett ugyan benne, hogy Ed érzései előbb-utóbb esetleg megváltoznak és elhagyja a lényt, hogy őt válassza. Persze tudta, hogy erre jelenleg elég kevésnek mutatkozott az esély, ám a lány nem akarta feladni. Szerette Edet, sokkal jobban, mint amennyire el tudta volna mondani és tudta, hogy egy időben Ed is érzett iránta valamit. Elvégre annak idején majdnem összejöttek, de aztán történt az a borzalom Allal és Ed teljesen magába fordult. Winry úgy érezte, ha Al nem hal meg, akkor ők ketten most egy pár lennének, mert Ed nem ment volna el abba a kastélyba és akkor nem találkozott volna Envyvel, akit nem hozott volna magával. Persze, mindez csak találgatás volt, kósza ábránd, amely már sosem fog valóra válni, Winry bármennyire is szerette volna.
A lány végül becsattintotta a táskáját, majd a hátára vette a hatalmas poggyászt. Ideje volt mennie, hogy folytathassa unalmas, egyhangú életét, amelyben a legnagyobb kihívást egy új automail összeszerelése jelentette.
– Máris mész? – kérdezte Ed, mikor látta, hogy a lány útra készen áll.
– Hát persze, te buta! – jelentette ki a lány vigyorogva. – Elvégre nekem is van dolgom, és semmi kedvem állandóan az irritáló, bamba képedet bámulni.
– Nem is bamba a képem! – kiabált Ed. – Ha ennyire nem akarsz látni, akkor menj csak el, én jól megleszek nélküled is!
– Megyek is! – csattant fel Winry, azzal az ajtóhoz masírozott, ám ott megállt, mikor a keze már a kilincsen volt. Pár pillanatig várt, majd visszafordult. – Aztán vigyázz magadra, mert legközelebb lesheted, mikor csinálok neked újabb automailt!
Mielőtt az alkimista reagálhatott volna, Winry fogta magát és elhagyta a szobát. Hamarosan már csak a léptei hallatszottak, ahogy távolodtak a folyosón, majd végleg elhaltak. Ed a fejét csóválta, megállapította magában, hogy Winry bolondabb, mint valaha, majd nagy duzzogva a falat kezdte bámulni. Hiányzott neki Envy, és Winry is, hiába nem akarta magának bevallani. De a lány jelenléte csak régi sebeket szakított fel, így minél előbb ki akarta innen penderíteni. Ismét eszébe jutott Al, mire könnyek szöktek a szemébe, de erővel tartotta vissza őket, hogy nehogy kibuggyanjanak. Nem akart sírni, főleg nem most, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben van. Aztán rájött, hogy igazából nem is akarta elküldeni Winryt, de azt sem bírta elviselni, hogy a lány túl sokáig tartózkodjon itt. Nem akart újabb kényelmetlen kérdésekre válaszolni, nem akarta látni a lány szemében a reményt valamire, ami már régen elmúlt és sosem tér vissza. Ugyanakkor Winry volt az egyetlen gyerekkori barátja, aki ott volt vele a legnehezebb időszakokban is és hiányzott neki a sok közös élmény, amit együtt éltek át. De most már úgysem tehetett semmit, a múltat nem változtathatta meg.

~*~

Envy már a harmadik, csokoládéval öntözött, tejszínnel és egy csomó, a szivárvány minden színében pompázó cukorszívvel díszített parfét fogyasztotta, amit Emily döbbenten nézett. Azt tudta, hogy a homonculus szereti az édességet, de hogy ennyit meg tud enni, arról álmodni sem mert. A parfék előtt Envy már betolt két hatalmas szelet, csokoládéval és zöld színű cukormázzal bevont süteményt és a katonanő sejtette, hogy a másik még korántsem végzett az evéssel. Emily elgondolkodott rajta, hogy Envy esetleg sok nőhöz hasonlóan evésbe fojtja a bánatát, de nem merte megkérdezni. Már az is örömmel töltötte el, hogy a homonculus az evés hatására mintha kezdett volna kissé nyugodtabban viselkedni. Igazság szerint, csak négyszer sértegette őt mindenfélével, mióta elindultak, de most már egyetlen szitokszó sem hagyta el a száját. És mintha az Ed miatti aggodalma is csökkent volna, bár Emily tudta, hogy az nem tűnt el teljesen. Ő maga egy csésze kávét iszogatott és az előtte levő tányéron heverő mogyorókrémes süteményt majszolgatta, mialatt Envy alaposan kikaparta a harmadik parfés poharat is. Elégedetten dőlt hátra és a pocakját simogatta, amit Emily nem tudott megállni kuncogás nélkül. A homonculus kérdő pillantást vetett rá, majd a nő előtt levő tányérra pillantott.
– Kéred? – kérdezte Emily, mire Envy a fejét rázta.
– Nem eszem olyasmit, amibe más már belekóstolt – jelentette ki, majd a pult kínálatát kezdte fixírozni. – A mogyorókrém amúgy sem a kedvencem.
– Ki gondolná, hogy van olyan édesség, amit nem szeretsz – nevetett a nő, mire Envy csak a vállát vonogatta.
Kevesen voltak a cukrászdában, köszönhetően annak, hogy sok helyen még nem ért véget a munkaidő, így rengeteg volt a hely. Envy egyébként sem szerette a tömeget, így hálás volt a nőnek, amiért nem akkor jöttek, amikor rengetegen vannak itt. Végül feltette a kérdést, ami már azóta foglalkoztatta, hogy elindultak.
– Mondd csak, vihetek Ednek is valami édességet? – kérdezte a homonculus. – Elvégre, ha már én eljöttem, úgy illene, hogy ő is kapjon valamit.
– Ez magától értetődő – bólintott Emily. – Tudom, mennyire közel álltok egymáshoz. Ezért is aggódom úgy miattad.
– Nem kell aggódnod miattam, ember! – csattant fel Envy, ám a hangja nem volt olyan dühös, amilyennek szánta. – Nagyon jól megvagyok, ha éppen tudni akarod!
– Tudom, hogy jól megvagy és nem is akartam betolakodni a magánéletedbe – visszakozott a nő. – Csak segíteni szeretnék neked. Ha valami problémád van, én szívesen meghallgatlak, te is tudod.
– Tudom – morogta kelletlenül Envy, hiszen jól tudta, hogy Emily Cameron csak segíteni akart neki. – De ehhez semmi közöd! Ez az én dolgom, és majd meg fogom oldani.
Emily nem válaszolt, helyette rendelt még egy parfét Envynek, aki nem utasította vissza a dolgot. Elvégre, ha már megkapta, miért is ne ette volna meg? Homonculus lévén elég sokat tudott enni úgy, hogy ne hízzon el és ne is legyen rosszul. Ez a negyedik parfé pedig még simán belefért.

Nagyjából két órát töltöttek a cukrászdában, és csak akkor távoztak, amikor a vendégek már kezdtek egy kissé sokan lenni. Emily becsomagoltatott egy szelet csokoládétortát és egy szelet epertortát Ednek, amit a homonculus megköszönt, majd együtt indultak vissza a kórházba. Emily nem kísérte fel a homonculust, a bejáratnál váltak el, a nő pedig nem tudta megállni, hogy ne figyelmeztesse a lényt.
– Légy óvatos, Envy! – mondta Emily, miután elköszöntek egymástól. – Archer nem fogja egykönnyen feladni.
– Tudom – biccentett Envy. – Már küldött erősítést, de engem nem olyan könnyű megölni.
– Nem miattad mondom, hanem Ed miatt – figyelmeztette a nő a homonculust. – Archer nemcsak rád vadászik, de Ed is a célkeresztjében van. A legjobb, ha minél előbb elviszed innen, habár az nem most fog megtörténni. Mindenesetre, tartsd nyitva a szemed, mindkettőtök érdekében!
– Úgy lesz – biccentett Envy, majd elköszönt a nőtő és besietett a kórházba.
Emily egy ideig még nézett utána, majd úgy döntött, ő maga is hazafelé veszi az irányt. A mai szolgálata már amúgy is letelt.

~*~

Roy Mustang ezredes már megvette a jegyét, és éppen a vonatra várt, amikor megpillantott egy nagyon ismerős, szőke copfú lányt, aki egy hatalmas táskát cipelt a hátán. A tömegen át odalépett a lányhoz, aki úgy tűnt, éppen arra vár, hogy a rengeteg ember előtte felszálljon a vonatra.
– Winry? – kérdezte bizonytalanul az ezredes, mire a lány felé fordult. Tényleg Winry Rockbell volt az. – Te meg mit keresel itt a Keleti Városban? Ügyfélhez jöttél?
– Jó napot, ezredes! – köszönt a lány, majd elgondolkodva mérte végig a férfit. – Úgy is mondhatjuk. Edet látogattam meg.
– Edet?! Azt hittem, hogy Acél hazament Riesenboolba – mondta meghökkenve Roy. – Mit keres itt?
– Maga nem is tudja?! – kérdezte meglepetten Winry. – Ed kórházban van, csúnyán megsérült, a jobb keze is ripityára tört. Azért jöttem, hogy megjavítsam. Furcsa, hogy magát nem értesítették erről. Engem is Envy hívott fel.
Roynak kellett pár pillanat, mire összerakta a dolgokat. Acél megsérült, és kórházban fekszik?! De őt miért nem értesítették? Archernek biztosan tudnia kellett a dologról, ha pedig tudott róla, miért nem szólt neki, a fiú felettesének? Hacsak nem szándékosan nem szólt semmi, mert valami terve van Eddel. Archertől bármi kitelt volna, ezt Roy nagyon is jól tudta. És vajon ki bánthatta az Acél alkimistát?
– Jól van, ezredes? – kérdezte aggódva Winry, miközben kiállt a sorból, holott a vonat indulásáig alig tíz perc volt hátra.
– Nem… Ed nem mondta, hogy sérült meg? – Roy komolyan nézett a lány szemébe, hátha ki tud szedni belőle valamit.
– Azt mondta, megtámadták őket a parkban – válaszolta a szőke hajú lány olyan hangon, mintha ő maga sem nagyon hinné el. – Ed azt mondta, nem tudja, ki volt az, de elég erős volt ahhoz, hogy Envyt is elintézze. Nem hittem, hogy bárki erősebb lehet egy homonculusnál. Hacsak nem…
– Hacsak… – bólintott a férfi, mert neki is eszébe jutott az egyetlen ember Hohenheimen kívül, aki képes elintézni egy homonculust. – De róla fél éve nem hallottunk semmit. Habár nem lehetetlen, hogy felbukkant, elvégre még mindig meg akarja ölni Acélt. És van Acél?
– Most már jobban, már nincs életveszélyben – válaszolta Winry. – Azért még mindig furcsának tartom, hogy magát nem értesítették az állapotáról. Ha meg akarja látogatni, a Keleti Kórházban megtalálja.
– A lény is vele van, igaz? – tette fel az újabb kérdést az ezredes, mire Winry csak bólintott. – Köszönöm, Winry, sokat segítettél. Most menj haza, és ne félj, majd én elintézem a többit.
Mielőtt a lánynak akárcsak esélye lett volna megkérdezni, hogy a másik mire gondol, Roy Mustang ezredes ár el is tűnt a tömegben. Winry aggódva nézett a férfi után, mert tudta, hogy az ezredes olyasmibe akarja beleártani magát, ami veszélyes lehet. De tudta, hogy nem tehet semmit, így inkább fogta magát és felszállt a vonatra. Az egyetlen, amit tehetett, hogy hazautazik és reménykedik benne, hogy Ed soha többé nem akad össze Solf J. Kimblee-vel. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lehettek volna nemcsak Edre, de mindenki másra nézve is, aki fontos volt a fiatal alkimistának.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)