Eltörölt jövő írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


A völgyben, ahol Aang és barátai táboroztak, leszállt az éj. A csapat a tábortűz körül ült, és miközben ettek, megvitatták az aznapi eseményeket, különös tekintettel az idegen tűzidomár lányra, akit magukkal hoztak. Bár Sokka erősen tiltakozott ellene, de Aang nem akarta otthagyni, hiszen megmentette őket, vagy legalábbis segíteni akart nekik. A fiú ugyan nem árulta el, de amint közelebbről is megpillantotta a lányt, rájött, hogy ő volt az, akit az álmaiban is látott. Nem tudta, hogy ki lehet, mivel sosem látta még azelőtt, az álmaiban pedig az idegen sosem árulta el a nevét. Ez volt a másik ok, amiért úgy döntött, hogy magukkal kell őt hozniuk. Ki akarta deríteni, hogy mi köze lehet ehhez, az eddig csak álmaiban látott személyhez. Tudta, hogy a lány nem véletlenül került ide, hiszen véletlenek nem léteztek. Kellett, hogy oka legyen annak, hogy pont most, pont a templomnál bukkant fel, ahogy az is, hogy a segítségükre sietett. Aang arra gondolt, hogy talán a lány egyike azoknak, akik segíthetnek neki legyőzni a Tűz Urát, vagy talán tanáccsal tud neki szolgálni, bár ebben nem lehetett bizonyos. Nem akarta megosztani a többiekkel a gondolatait, legalábbis még egyelőre, így úgy döntött, feldobja egy kicsit a hangulatot.
– Hű, tábor! – közölte vidáman az Avatar. – Akárcsak a régi szép időkben, nem?
– Ha valóban úgy akarod érezni magad – mondta viccelve Zuko, belemenve a játékba –, megkergethetlek egy kicsit, ha gondolod.
A társaság nevetésben tört ki, kivéve Katarát, aki gondterhelten nézett maga elé. A többiek tudták, hogy a lány különösképpen nem kedveli a tűzidomárokat, még akkor is, ha Zukonak képes volt megbocsátani az ellenük, vagy inkább az Aang ellen elkövetett dolgokat. De az újabb tűzidomár felbukkanása szemmel láthatóan feszélyezte, bár igyekezett erősnek és összeszedettnek tűnni.
– Nagyon vicces! – jegyezte meg végül epésen a vízidomár lány. – Inkább azon kéne gondolkodnunk, hogy vele mi legyen – mutatott a sátorra, amelyben a még mindig eszméletlen tűzidomár feküdt. – Ott is hagyhattuk volna, erre magunkkal hoztuk.
– De Katara, nem hagyhattuk ott azok után, hogy segített nekünk – védte meg a lányt Aang. – Kegyetlenség lett volna. Lezuhant Azula hajójáról, ha nem kapjuk el, meghalt volna.
– Tudom, de akkor is… – húzta össze magát Katara, miközben keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. – A tűzidomárok kegyetlenek.
– Hé! – mordult fel Zuko. – Azért nem mind vagyunk tömeggyilkosok!
– Nem is rád értettem, Zuko – rázta a fejét a lány. – Te… te más vagy. De ebben a lányban nem bízom. Mi van, ha ártani akar nekünk? Mi van, ha kém, vagy Azula küldte, hogy elintézzen minket? Mi van, ha azt akarja, hogy bízzunk benne, aztán az utolsó pillanatban átad minket a Tűz Urának?
– Ha ezt akartam volna tenni, már régen megtettem volna – mondta egy hang, mire mindenki döbbenten nézett oldalra. Kivéve persze Toph-ot, aki mindössze a fejét fordította el egy kicsit. – Egyébként is, Katara, nem szép dolog kibeszélni másokat a hátuk mögött.
Fekete hajú, nagyjából tizenhat évesnek tűnő lány ült a tűznél. Haja a derekáig ért és lágy hullámokban omlott alá a vállán. Arca igazán csinos volt, orra pici, ajkai rózsaszínűek, szemei narancsvörös színűek. Alkata karcsú, kecses és hajlékony volt. Ruhája enyhén megpörkölődött ott, ahogy Azula támadása eltalálta, de seb nem látszott. Katara begyógyította a sebeit, amelyek immáron csak rossz emlékek voltak. Zuko észrevette, hogy a lány hátáról hiányoznak az ikerpengék, így arra gondolt, azokat odabenn hagyta a sátorban. Mikor megmentették, a herceg megvizsgálta az ikerpengéket és nyugtalanítónak találta, hogy azok pont úgy néznek ki, mint azok, amelyeket ő maga is használt. De képtelenségnek tartotta, hogy létezne két, pontosan ugyanolyan pár ikerpenge, hacsak a lány nem az egyik rajongója, aki képes volt őt a fél világon át követni. Zuko ennek a gondolatára is megborzongott, hiszen jól emlékezett rá, hogy odahaza mennyien imádták, hány fiatal lány várta nap mint nap, hogy hacsak egy percre is, de megpillanthassa őt. Az elején még jó mókának tűnt, de néhány hét alatt az egész teherré vált, ráadásul Mainak sem tetszett, hogy a fiújáért ennyi lány epekedik, bár ezt sosem mutatta ki nyíltan. Nagyon remélte, hogy ezt a lányt nem ilyesfajta szándék vezérelte.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte számot kérő hangon Katara, habár helyesebb lett volna azt kérdeznie, hogy az idegen mégis mennyi ideje ül a tűznél úgy, hogy senki sem vette észre. – És egyáltalán, ki vagy te? Mit kerestél a templomnál? Kinek dolgozol? Honnan tudtad, hol vagyunk?
– Most komolyan az összes kérdésre válaszolnom kell? – nézett meglepetten az idegen, mire Katara komoran bólintott.
Úgy tűnt, a többieket is érdekelte a dolog, mert mind várakozással telin néztek a tűzidomár lányra. Az idegen sóhajtott egyet. Tudta, hogy kényes kérdésekre kell majd válaszolnia, és nem lesz könnyű meggyőzni a csapatot, hogy nem akarja elevenen megsütni őket. A legkeményebb diónak Sokka és Katara bizonyult, akiknek kellemetlen tapasztalata volt a Tűz Népével, így velük fokozottan óvatosnak kellett lennie. De nem is várt mást, jól tudta, hogy nehéz lesz elnyerni a testvérek bizalmát.
– Hallottam, amikor a barátod a neveden szólított – kezdett bele a lány. – De egyébként sem volt nehéz kitalálni, ki vagy, mivel hallottam már az Avatar-csapatról. Ha tudni akarjátok, nem is keveset. Ami a templomot illeti, nagyjából tudtam, hol keresselek titeket, és segíteni akarok nektek Ozai ellen. Ja, nem dolgozom senkinek.
– És ezt el is higgyük? – kérdezte Sokka, hangjában pedig hallani lehetett a hitetlenkedést.
– Nem kell elhinnetek – vont vállat az idegen. – Igazság szerint, én sem hinnék saját magamnak a ti helyetekben. De ha ártani akartam volna nektek, megtettem volna, és ezt ti is tudjátok. Ó, hálás vagyok, amiért megmentettetek – mosolyodott el halványan.
– Nem hagyhattunk meghalni – mondta Aang. – Akkor sem, ha tűzidomár vagy. Egyébként, nem hiszem, hogy ártani akarnál nekünk.
– Aang! – szólalt meg Katara, de Toph leintette.
– Szerintem sem akar ártani nekünk – mondta a földidomár lány. – Lehet, hogy vak vagyok Cuki kislány, de nem érzek benne ártó szándékot.
Az idegen elfojtott egy feltörni készülő nevetést a becenév hallatán, de még idejében a szája elé tette a kezét. Nem akarta már most elrontani az esélyt arra, hogy a csapat esetleg befogadja. Pláne nem akarta volna magára vonni Katara haragját.

Zuko, aki egész idő alatt némán figyelte a beszélgetést, most jobban megnézte magának a lányt. Volt benne valami ismerős, néhány vonás az arcán, de nem tudott rájönni, hogy honnan olyan ismerősek. Ez pedig rettentően zavarta a fiút, sokkal jobban annál, mint hogy egy újabb tűzidomár lehet a csapat tagja. Igazából még örült is volna, mert látta a lányt harcolni Azulával és remek mozdulatai voltak, az ereje pedig majdnem akkora volt, mint a hercegnőé. Zuko arra gondolt, talán edzhetnének együtt és az idegen esetleg még neki is tudna valami újat mutatni. Azonban akkor is zavarta, hogy a lánynak pont olyan ikerpengéi vannak, mint neki. Persze megkérdezhette volna, honnan szerezte őket, de tudta, hogy tapintatlanság lenne, a másik talán nem is árulná el neki. Inkább azt a kérdést tette fel, ami mindannyiukat a legjobban foglalkoztatta már egy ideje.
– És mondd, hogy is hívnak? – kérdezte hirtelen a fiú, mire az idegen lány azonmód felé fordult. Zuko észrevette, hogy a többiek is feszülten figyelnek, mintha bizony ez lenne a legfontosabb dolog, amit hallaniuk kell. – Nem emlékszem, hogy megmondtad volna a neved.
– Mert nem is mondtam meg – rázta a fejét a lány. – A nevem Ursa, ha éppen tudni akarod.
Zuko felnyögött a túlontúl is ismerős név hallatán. Ursa… Hiszen az anyját is így hívták, az Ursa név pedig nem volt túl gyakori a Tűz Népében. Persze, lehetséges, hogy csak véletlen egybeesésről van szó, ez a lány pedig amúgy is túl fiatal ahhoz, hogy az anyja legyen. Ráadásul, amikor Zuko újra végignézett Ursán, nem fedezett fel semmit, ami az anyjára hasonlított volna rajta. De talán csak az ismerős név miatt akart olyasmit látni, ami nem is volt ott. Ursa is észrevette, hogy a herceg bámulja, így összevonta a szemöldökét és karba tette a kezét.
– Tudod, udvariatlanság ám valakit így megbámulni! – szögezte le, mire Zuko elkapta a tekintetét. – Úgy néztél rám, mintha szellemet látnál, vagy nem is tudom. De mindenképpen kellemetlen.
– Sajnálom! – mentegetőzött a fiú. – Csak… a neved… Az… anyámat is így hívták.
– Ó! Sajnálom – mondta Ursa, és a hangjából valóban kihallatszott a sajnálat. – Nem tehetek róla, ha anyám is ezt a nevet adta nekem.
– Nem… semmi baj, csak… – Zuko úgy tűnt, mondani akar valamit, de végül csak legyintett, mintha az egész nem is számított volna.
Kényelmetlen csend telepedett a társaságra. Hirtelen senki sem tudta, mit is mondjon. Katara és Sokka még mindig gyanakodva meredtek Ursára, Toph maga elé meredve ült, miközben Aang egy tálka ételt nyújtott Ursa felé, aki hálásan elfogadta és egyetlen szó nélkül enni kezdett. Éhes volt, nem is vette észre, de az étel nagyon hamar eltűnt a tálból. Végül az Avatar törte meg az immáron túlontúl is feszültté vált csendet.
– Nos… mindannyian fáradtak vagyunk, nem? – nézett végig a többieken, miközben arcára igyekezett a jól ismert optimista vigyort varázsolni. – Mi lenne, ha aludnánk egyet, és holnap beszélnénk meg a továbbiakat?
Ebben mindenki egyetértett, a társaság pedig lassan nyugovóra tért. Ursa kénytelen volt Katarával egy sátron osztozni, ami leginkább a vízidomár lányt viselte meg, aki igyekezett minél távolabb húzódni a másiktól. Ursa nem bánta, tudta, hogy Katara különösen nehéz eset, így nem is forszírozta a társalgást, vagy a barátkozást. Legalábbis egyelőre.
– Ha ártani mersz Aangnak – hallotta meg Ursa Katara hangját, amikor már elrendezkedtek és mindketten háttal feküdtek a másiknak a sátor egy-egy sarkában –, úgy éljek, hogy kikaparom a szemed!
– Nem akarok neki ártani – mondta csendesen Ursa, miközben végigsimított a nyakában lógó medálon. – Tudod, nekem is van otthon valaki, aki iránt pont úgy érzek, mint te Aang iránt. És ha bárki bántani akarná, hamuvá égetném. Az életem árán is megvédem őt. Ja, és ő is vízidomár, mint te, de ennek ellenére, vagy pont ezért, az életemnél is többet jelent számomra..
Katara megdermedt a hallottakra, majd óvatosan hátrafordult. Nem bízott Ursában, de az, amit mondott, valahogy furcsán hatott rá. Elvégre egy tűzidomár és egy vízidomár a lehető legritkábban lesznek barátok. Persze, ő is összebarátkozott Zukoval, de ez is csak a kivételt erősítette. Hallgatózott egy kicsit, de csak Ursa egyenletes lélegzését hallotta, ami azt jelentette, hogy a lány elaludt. Katara visszafordult a saját térfelére, majd lassan ő is álomba merült.

~*~

Miya elhagyta a herceg hálótermét, ahol az idős férfi az igazak álmát aludta. A lány megkönnyebbült, mert az öreg idomár állapota most sokkal jobb volt, mint az elmúlt napokban bármikor. A hercegnő tisztában volt vele, hogy a herceget megviselte az, amire Ursa vállalkozott, hiszen nagyon szerette a fiatal lányt és miután tíz évet várt arra, hogy viszontláthassa, nem akarta újra elveszíteni.
A lány gondterhelten lépdelt végig a folyosón, amelyet festmények és szobrok díszítettek. Még mindig hihetetlennek tartotta, hogy akkor a hercegnek és a többieknek sikerült ezeket elhozniuk. Igaz, azóta új képekkel is gazdagodtak a falak, de Miyának mégis a régi korokat idézőek voltak a kedvencei. Megállt az egyik előtt, amely egy fiatal férfit és egy gyönyörű nőt ábrázolt. A nő egy kisbabát tartott a kezében és olyan szeretettel nézett az őt ölelő férfira, hogy Miya kis híján féltékeny lett rá. De tudta, hogy nem érdemes, ezek az emberek már régen meghaltak, most már csupán emlékek ebben a hatalmas épületben, amely akár palotának is beillett volna. Miya már éppen ott tartott, hogy valami harapnivaló után néz, amikor apró lábak dobogását hallotta meg a folyosó kemény fapadlóján. Mikor odapillantott, két, ötévesforma kislányt pillantott meg, akik lélekszakadva rohantak felé.
– Hina, Hana! – szólt rá a hercegnő a kislányokra, akik azonmód megtorpantak. – Hányszor mondjam még, hogy ne futkározzatok a folyosón? Még a végén felébresztitek a herceget.
– Bocsánat! – mondta az egyikük, miközben óvatosan hátralépett, maga mögé tolva a testvérét. – De mutatni akarok valamit.
– Mit szeretnél mutatni, Hina? – kérdezte kedvesen a hercegnő, mire a kislány arca felderült.
A kislányok mindketten barna hajúak voltak, a szemük narancsvörös és vörös-fehér ruhát viseltek. Az arcuk formájából és abból, ahogy öltözködtek, mindenki kitalálhatta, hogy a gyerekek ikrek. Hina volt közülük a hangosabbik, a féktelenebb, aki mindig bajt kevert és szinte sosem lehetett leállítani. De egy csepp rossz szándék nem volt benne, mindössze kissé szertelen és meggondolatlan volt. És ő volt az idősebb is, egész pontosan húsz perccel. A húga, Hana sokkal csendesebb volt, félénkebb, visszahúzódóbb és kevésbé tehetséges, mint a nővére. Ő volt a tipikus jó gyerek, aki mindig szót fogadott, míg Hinát a legtöbbször nehezen lehetett rávenni olyasmire, amit nem akart. Mindkettőjükben megvolt a tehetség arra, hogy tűzidomárok legyenek, és már el is kezdték a tanulást, ami Hinának jóval könnyebben ment, mint a húgának. De emiatt sosem vesztek össze. Az ikerpár szinte össze volt nőve, és egymás nélkül elveszettnek érezték magukat. Ezidáig a herceg maga tanította őket, aki szintén kiváló tűzidomár volt, de mióta gyengélkedett, egy másik mester vette át a lányok oktatását.
– Han Gu mester megmutatott egy új figurát és már nagyon jól megy! – lelkendezett Hina, miközben húga a háta mögül leste az eseményeket. – Megmutathatom?! Légyszi, légyszi! Na, légyszi!
– Jól van – egyezett bele Miya, aki szívesen megnézte volna a kislány bemutatóját. – De menjünk ki, ne zavarjuk őfelségét, rendben? Neki most pihennie kell.
– És meg fog gyógyulni? – kérdezte halkan Hana, belekapaszkodva a nővére kezébe. – Ugye nem hal meg, mint…
A kislány nem folytatta a mondatot, és Miya tudta, hogy miért. Hina, és Hana szülei egy évvel korábban haltak meg a Tűz Urának egyik brutális támadása közben. A gyerekek szüleit árulónak minősítették, mivel nem voltak hajlandóak egy védtelen falura támadni. A gyerekek is odavesztek volna, ha Ursa és Miya nem menti meg és hozza őket Heping Daoyura, ahol azóta békében élhettek. Azóta egy év telt el, de az első időkben a két kislánynak rengeteg szeretetre és türelemre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozzák a szüleik elvesztését. Furcsa mód, Ursa volt az, aki végig mellettük állt, pedig Miya jól tudta, hogy a barátnője nem éppen a türelméről híres, a gyerekeket pedig nem túlzottan kedvelte. De a hercegnő tudta azt is, hogy Ursa saját magát látta akkor az ikrekben hiszen ő maga is elveszítette a szüleit, amikor még nagyon fiatal volt. Sőt, többet is veszített, de erről Ursa nem gyakran beszélt, akkor is csak Miyának. Így pontosan tudta, mi játszódik le Hinában és Hanában, akiket úgy megszeretett, mintha a saját testvérei lettek volna. De a gyerekek is nővérükként tekintettek Ursára, és mindenhová követték, ezzel sokszor nem kevés bosszúságot okozva a lánynak. Ursa persze folyton leszidta őket, néha goromba volt velük, mégis mindenki tudta, hogy a tűzbe tenné a kezét az ikerlányokért. De Miya pont ezt szerette Ursában, hogy ugyan nagy hangja volt, kívülről keménynek, néha érzéketlennek látszott, de a mellkasában igenis érző szív dobogott, még ha szerette is az ellenkezőjét hangoztatni.
– Minden rendben lesz – bizonygatta Miya szelíd hangon. – Őfelsége nagyon erős, egy ilyen kis betegség nem fogja őt legyőzni. Most pedig menjünk! Szeretném látni azt a híres mozdulatot.
A kislányok egyből felvidultak, Miya kézen fogta őket, majd a trió a kinti gyakorlótér felé vette az irányt. A hercegnő jól tudta, hogy most el kell terelnie az ikrek gondolatait a rossz dolgokról. De nemcsak nekik, hanem neki is.

~*~

Eljött a reggel, és még alig pirkadt, amikor Aang és a többiek már felkeltek. Igyekezniük kellett, mert tudták jól, hogy hiába rázták le Azulát, a hercegnő meg fogja őket találni, vagy esetleg küld valakit a kutatásukra. Zukonak volt egy jó ötlete, hogy a csapat hol bújhatna el, bár Sokka már most azon aggódott, hogy esetleg az a hely túlságosan is feltűnő lesz. A csapat szedelőzködött, és akkor tűnt fel, hogy Ursa hiányzik. Katara egy sátorban aludt vele, de amikor Aang rákérdezett, a lány csak a fejét rázta annak jeléül, hogy nem látta a tűzidomárt. Ráadásul a fegyverei és a táskája is eltűnt.
– Lehet, hogy elszökött, és mégiscsak kém – vélte Sokka, de Aang másképp gondolta.
– Szerintem nem. Megyek, megkeresem, nem lehet messze – mondta az Avatar, majd a közeli domb felé indult.
– Veled megyek – ajánlotta fel Zuko, aki az utóbbi időben ha mondhatni, Aang majdnem legjobb barátja lett. – Négy szem többet lát, mint kettő.
Aang bólintott, majd a páros elindult. Alig értek fel a dombtetőre, amikor meglepő látvány tárult a szemük elé. A domb alatti apró völgyben megpillantották Ursát, amint éppen tüzet idomított. A két fiú döbbenten figyelte a lány kecses mozdulatait, amelyek hasonlóak voltak egy táncoséhoz. Ahogy a tüzet idomította, Aang nemcsak a tűzidomárok figuráit fedezte fel bennük, de mintha lettek volna bennük a vízidomárokat idéző mozdulatok is. Bár leginkább a kettő elegyének látszott. A mozdulatok hol gyorsak voltak, hol lassabbak, de mindenképpen hatásosak és ugyanakkor elegánsak, ahogy a lángok a lány körül örvénylettek, alakzatokat vettek fel, majd eltűntek és újra megjelentek. Mint a jól begyakorolt tánclépések, hirtelen ez jutott Zuko eszébe, ahogy megbűvölten nézte Ursát. A lány tényleg roppant ügyes tűzidomár volt, bár ezek a mozdulatok nem éppen a harcot szolgálták, inkább pusztán a koncentráció gyakorlását. Mintha a lány táncolt volna, a lángok pedig a teste részét képezték. A herceg már a mozdulatokból tudta, hogy bárki volt is a mestere, magas rangú képzést adhatott Ursának.
– Mindenképpen be kell vennünk a csapatba – fordult Zuko Aanghoz. – Nem érdekel, hogy Katara és Sokka mit mondanak, de szükségünk van rá. Nagyon erős, és szerintem sokat tanulhatunk tőle mindketten.
– Én is tudom, ráadásul ő is csatlakozni akar – bólintott Aang. – De Kataráékat nehéz lesz meggyőzni.
– Katarát bízd rám – mosolyodott el a herceg. – Mostanában nagyon jóban vagyunk, és szerintem rám hallgatna. Bár Ursának ugyanúgy bizonyítania kell majd, mint annak idején nekem.
Mintha Ursa megérezte volna a jelenlétüket, megtorpant, a lángok pedig egy pillanat alatt kialudtak a kezében. Kérdőn nézett a két fiúra, majd elindult feléjük.
– Engem kerestetek? – kérdezte, mikor alig tíz lépésre volt tőlük, majd tétován megállt. Holott egyáltalán nem volt ilyen félénk, de most nem tudta, mit is kéne tennie.
– Igen – válaszolt Aang, majd elmosolyodott. – Úgy döntöttünk, szükségünk van rád. Persze, ha még mindig velünk akarsz jönni.
– És a két víztörzsi barátod? Úgy vettem észre, nem nagyon kedvelnek. – Ursa félredöntötte a fejét.
– Majd megbékélnek – nevetett fel idegesen a tetovált fiú, mint aki önmaga sem nagyon bízik a dologban. – De bizonyítanod kell, hogy valóban megbízhatunk benned.
– Nem is vártam mást – bólintott komolyan Ursa. – És köszönöm, hogy bevesztek a csapatba. Nem fogtok bennem csalódni – tette hozzá, és szertartásosan meghajolt a két fiú felé, akik viszonozták azt.
Együtt indultak vissza a többiekhez, miközben Ursa arra gondolt, hogy az első csatát megnyerte, de a háborút még korántsem. Most viszont azon törte a fejét, vajon hogyan tudná bizonyítani annak a két víztörzsinek, hogy nem ellenük dolgozik, hanem az ő oldalukon áll. Most nagyon sajnálta, hogy Miya nincs itt, mert vele ellentétben, a barátnője biztosan kitalálna valami okos, elegáns, ugyanakkor békés megoldást. Most csak arra kellett vigyáznia, hogy ne szúrja el, az ugyanis akár végzetes lépésnek is bizonyulhat, mégpedig minden szempontból.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)