Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


A házban érezni lehetett a feszültséget, és ezen még a vacsora sem segített, ami valóban finom volt. Nemhiába, Pinako néni főzte, aki amellett, hogy remek automail-szakember volt, a főzésben és jeleskedett. Igaz, hogy egyetlen hangos, vagy sértő szó sem hangzott el egész vacsora alatt, de akkor is, mintha a levegőt megülte volna baljós előjel. Ennek oka pedig két lány volt, Alice és Winry, akik kénytelenek voltak egymással szemben ülni. A bemutatkozás óta nemigen szóltak egymáshoz, akkor is igyekeztek semmiségekről, semleges témákról beszélgetni, azt is nagyon udvariasan, mégis, még a lányok dolgában tapasztalatlan Ed is érezte, hogy a levegő puskaporos. Egyértelmű volt, hogy a két lány ki nem állhatja egymást, és ez még enyhe kifejezés volt. Alice számára Winry Rockbell az első pillanattól ellenszenves volt, de ezt sosem mondta volna ki hangosan. Volt annyira értelmes, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe a fiúkat, hiszen a szőke lány mindkettőjüknek gyerekkori barátja volt. Bár Alice nem az a fajta volt, aki előítéletes, vagy gyorsan von le következtetést másokról, de most alig bírt egy fedél alatt maradni azzal a lánnyal, aki egy csavarkulccsal fejbe dobta Edet, majd jól kioktatta és üvöltözött vele. Akár régi barát volt, akár nem, Alice nem szerette, ha valaki így bánik másokkal.

A másik részről Winrynek sem volt szimpatikus ez a kit tudja honnan szalajtott lány, aki olyan természetességgel beszélgetett Eddel és Allal, mintha mindig is ismerte volna őket. Ráadásul, mintha Eddel közelebbi viszonyban lett volna, mint amilyenbe Winrynek valaha sikerült kerülnie, ez pedig bosszantotta az automailszerelő lányt. Ed szerint Alice egy másik világból jött, de Winry nem igen akart hinni neki. De nem igen akarta most ezt forszírozni, és természetével ellentétben, igazán bűbájosan viselkedett a betolakodóval. Ugyan meg tudta volna fojtani egy kanál vízben, és biztos volt benne, hogy Alice is hasonlóképpen érez iránta, de féket tett a nyelvére. Tartott ugyanis tőle, hogy ha nem vesz vissza, a végén magára haragítja Edet, de úgy, hogy a fiú sosem bocsát meg neki. Egyébként is, Ed nagyon barátságos és kedves volt Alice-szel, mindenben neki adott igazat, ami már végképp vérlázító volt. De Winry úgy döntött, vár még egy kicsit, hiszen ki akarta ismerni ellensége gyenge pontjait is.

A vacsora nagyobb problémák nélkül zajlott le, és már a desszertnél tartottak, amikor Pinako néni felvetette az alvás kérdését. Az nem volt kérdés, hogy a fiúk egy szobán osztoznak, ahogy mindig is, mióta a házukat porig égették. A probléma az volt, hogy hol helyezzék el Alice-t, tekintve, hogy a két lány nem igen kedvelte egymást. Mégsem tehették a fiúk szobájába, hiszen nem lett volna illő. Pinako néni végül előállt az ötlettel.
– Alice majd Winryvel osztozik egy szobán – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az öregasszony. – Néhány éjszakát csak kibírtok mindenfajta nagyobb balhé nélkül.
– Rajtam nem fog múlni – vont vállat Alice, mintha az egész mindennapos lenne. – Bár én bárhol képes vagyok elaludni.
– Megkaphatod a szobánkat – ajánlkozott egyből Al. – A bátyóval jól megleszünk a nappaliban is, nem igaz? – nézett Edre.
– De – bólogatott az idősebb fivér. – Bár… nekem aztán mindegy – vont vállat, mintha nem érdekelné a dolog. – Persze, csak ha Alice úgy akarja.
– Alice így, Alice úgy! – förmedt rá a két fiúra Winry, mire mindkét fivér behúzta a nyakát. – Mit pátyolgatjátok úgy, mintha valami gyenge virágszál lenne?!
– Semmi gond! – mordult fel Alice is, majd egyenesen Winry szemébe nézett. – Nem akarom kitúrni a fiúkat a szobájukból, és nincs ellenemre, hogy a nappaliban aludjak, Winry Rockbell! Miattam igazán senkinek nem kell feladnia a kényelmét! De ha bajod van velem, neked mondd, ne Ednek, vagy Alnak! Még mindig én vagyok Alice Morrison, ha nem tudnád!
Winry elfordult, tudta, hogy rosszat mondott, de a világért sem kért volna bocsánatot. Tisztában volt vele, hogy elvetette a sulykot, és ok nélkül támadt rá a lányra. De nem tehetett róla, ha féltékenység gyötörte és érezte, hogy Alice sem szíveli őt. Valamit morgott, ami akár bocsánatkérés is lehetett, majd felpattant és kirohant a konyhából. Alice kissé rosszul érezte magát, de nem tudta elviselni, ha az, akinek baja van vele, nem vele közli egyenesen. Már nem volt az a félénk, gyenge, magatehetetlen lány, akit annak idején mindenki cikizhetett a suliban, akit fellökhettek, kibeszélhettek, vagy flúgosnak, bolondnak, félkegyelműnek hívhattak a háta mögött. Akkor nem mert kiállni magáért, de most már elege volt, betelt nála az a bizonyos pohár, sőt, túl is csordult. Kifújta a levegőt, majd előbb a fivérekre, aztán Pinako nagyira nézett.
– Ne törődj vele! – legyintett az apró termetű Pinako néni. – Winry mindig ilyen heves, de majd megnyugszik. Talán még jót is tesz neki, ha valaki egy kicsit helyre rakja. Néha igencsak erőszakos és arrogáns tud lenni.
– Talán én is kissé rosszul fogalmaztam meg a mondandómat – vélekedett Alice.
– Most menjen mindenki aludni! – adta ki a parancsot a néni. – Holnap majd mindent más színben látunk.
Ebben Alice is reménykedett. Nem szeretett haragot tartani senkivel, de nem tehetett róla, ha Winry Rockbellt egyáltalán nem szívelte és pusztán az Elric fivérekre való tekintettel nem pofozta fel. Nem mintha olyan verekedős lett volna.

Mikor felért a szobába, feltett szándéka volt, hogy beszél Winryvel, hátha dűlőre tudnak jutni. Ám mikor belépett az emeleti helyiségbe, Winry már aludt, így erre nem volt lehetősége. Látta, hogy a szoba másik oldalán, az ablakhoz közel egy matrac van előkészítve, rajta lepedő, párna és takaró. Alice egy halk sóhajjal előkaparta a táskájából a pizsamáját, átöltözött, majd lefeküdt. Fáradt volt, ám hiába, nehezen ment az elalvás. Sok minden történt az elmúlt napokban, ami nyomot hagyott a lányban, így vagy egy fél órát forgolódott, mire végül el tudott aludni.

~* ~

Egy hatalmas, színes virágokkal és szépen, formára vágott bokrokkal teli kertben volt. Csinos, fekete színű ruhát viselt, ébenfekete haját ugyancsak sötét színű szalagok díszítették. Mindenki nagyon szomorú volt körülötte, ő pedig nem igen értette, hogy miért is. Csak annyit tudott, hogy Violet nevű nővére nem épült fel a betegségéből, és már soha többé nem fog vele játszani. Az anyja és az apja között állt, akik a kezét fogták. Mindketten sírtak, ezt Alice látta, de nem értette az okát. Még túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogja a halál mibenlétét. Egy fehér-fekete ruhás ember valamiféle hosszú, a számára idegen szöveget mondott, majd két ember egy sötét színű fából készült valamit engedett le egy mély gödörbe. Alice tudta, hogy abban van a nővére, de nem értette, miért nem jön ki onnan. Odalenn meg fog fázni, hiszen a földben hideg van. De nem merte megkérdezni a szüleit, mert attól tartott, hogy meg fognak rá haragudni, vagy még szomorúbbak lesznek. Már elég nagy volt, nemrég töltötte be a negyedik évét, így tudott már viselkedni. De akkor is kíváncsi volt, bár a gondolatait még nem tudta tisztán szavakba önteni. Félt, szomorú volt, mert tudta, valahol mélyen tudta, hogy Violet már nem fog vele játszani többé, nem fog neki felolvasni, nem fogja feltenni Ferdinánd hátára és nem futkározik már vele a kertben, mint annak idején.

A szomorú dolog után Alice sétára indult. Tudta, hogy Geraldine dadus, aki pici koruk óta vigyázott mindkettőjükre, figyeli őt. Így nem is mert nagyon messzire menni, csak az egyik bokorig, amin gyönyörű, fehér és rózsaszín virágok nyíltak. Olyan gyönyörűek voltak, hogy Alice meg akarta érinteni őket. Arra gondolt, talán a hajába is tehetne egyet, mert nagyon nem szerette ezt a fekete ruhát. Olyan csúnya volt, ő pedig jobban szerette az élénk színeket. De az anyukája azt mondta, hogy ilyenkor ezt a ruhát kell viselnie. Elmagyarázták ugyan neki, hogy Violet már nem lesz többé, de Alice nem nagyon akarta elhinni. Arra gondolt, hogy másnap reggel, de talán már estére, Violet megunja, hogy ott kuksol a föld alatt és visszajön hozzá. Elvégre megígérte neki, hogy ha meggyógyul, akkor elmennek lovagolni a kis tóhoz és kacsát fognak etetni. A nővérkéje pedig sosem szegte meg az adott szavát.
Mikor a bokorhoz ért, megérezte, hogy valaki van ott. Egy pillanatra megijedt, meg is torpant, de a kíváncsisága felülkerekedett a félelmén.
– Hahó! -–szólalt meg félénken, miközben megkerülte a bokrot. – Van ott valaki?
– Csak én, kicsi Alice – hallott egy vidám hangot, majd megpillantott egy alakot. – Engem keresel?
Alice soha életében nem látott még nála furábbat. Az illető nem volt túl magas, de nem is volt túl alacsony. Az alkata vékony volt, az arca nagyon szép, ugyanakkor talán picit félelmetes is. Haja hosszú volt, zöldes színű, amit egy fekete fejpánttal fogott hátra. Ruhaként fekete, a hasát szabadon hagyó felsőt, fekete rövidnadrágot, azon egy szoknyaszerűséget viselt. Kezein fekete, az ujjait szabadon hagyó kesztyűt, míg lábán csupán zoknit viselt, de annak hiányzott a sarok- és lábujj része. A legkülönösebb azonban a szeme volt. Alice még sosem látott olyan embert, akinek ilyen gyönyörű, lila színű szemei lettek volna. Az idegen egészen elbűvölte a kislányt, olyannyira, hogy a szája is tátva maradt.
– Meglepődtél? – kérdezte az idegen, majd leguggolt a kislány elé, aki bólogatott.
– Még sosem láttam lila szemű embert – jegyezte meg Alice. – De ki vagy te, és honnan ismersz?
– A nővéredtől tudom, hogy hívnak – mosolyodott el a lila szemű. – Megkért, hogy vigyázzak rád, ha egyszer újra találkozunk. A nevem egyébként Envy.
– Envy – vigyorodott el Alice. – Milyen muris név. De aranyos.
Envy csak mosolygott, de nem szólt semmit, pusztán megpaskolta a kislány fejét.


~*~

Alice verejtékben fürödve riadt fel az éjszaka közepén. Odakinn még sötét volt, ő azonban érezte nem bírna visszaaludni. A mostani álom is pont olyan valóságos volt, mint az eddigi látomásai. Envy… Ha minden igaz, Envy járt Cardeniában, és tudott valamit valamiről és valakiről, amiről nem akart beszélni. Talán köze van Cardeniához és a két testvérhez, akik közül az egyik bizonyára meghalt. Hiszen az álom eleje egy temetésen játszódott, mégis, Alice úgy érezte, mintha inkább emlék lett volna, nem pusztán a képzelete szüleménye.
A szíve hevesen dobogott, a légzése felgyorsult, miközben egy lopott pillantást vetett az ágyra, amelyben Winry aludt. De úgy tűnt, nem ébresztette fel a másik lányt, aki édesdeden aludta álmát. Alice úgy döntött, hogy muszáj kiszellőztetnie a fejét, elűznie ezeket a képeket. Talán még Envyvel is összefut, aki idáig követte. Gyengén érezte a homonculus jelenlétét, így az biztosan a közelben volt, de nem elég közel, hogy meg tudja határozni, pontosan merre. Halkan felkelt, felkapott egy pulcsit, hiszen ki tudja, milyen idő van éjszaka odakinn, majd óvatosan, a cipőjét a kezében fogva kióvakodott a szobából. A cipőt csak akkor vette fel, amikor már a konyha közelében volt, így nem csapott zajt. Már éppen kinyitotta volna a bejárati ajtót, amikor egy hangot hallott maga mögött.
– Hová mész? – Alice a suttogó hangban felismerte Alt, és megtorpant.
– Csak kiszellőztetem a fejem – mondta halkan a lány. – Nem kell aggódnod, csak a ház körül járok egyet.
– Ne menjek veled? – kérdezte aggodalmasan a fiatalabb fivér, de Alice csak a fejét rázta.
– Nem szükséges – mondta a fekete hajú. – Most… szeretnék egyedül maradni egy kicsit, ha nem baj.
Al annyiban hagyta, de Alice szinte érezte a fiúból áradó aggodalmat. Most azonban semmi kedve nem volt megvitatni vele a rémálmát, meg azt, hogy összefügg egy homonculusszal. Az újabb bonyodalmakhoz vezetett volna, és tudta, hogy a fiúk hogy vélekednének. Ed egyből nem aludna többé, csak azért, hogy megvédhesse őt, ő pedig soha többé nem mehetne sehová Ed, vagy Al kísérete nélkül. Nem akart mindenben a fivérekre hagyatkozni, akiknek megvolt a maguk problémájuk, ezt ugyanis szerette volna egyedül elintézni. Habár kételkedett benne, hogy Envy közlékenynek fog bizonyulni, de nem volt más választása, meg kellett próbálnia. Ez volt az egyetlen lehetősége arra, hogy végre megtudja, vajon tényleg csak álomképeket lát-e, vagy pedig ezek valami mások.
– Jól van, nem megyek veled – szólalt meg végül Al –, de ha valami baj van, kiabálj! A bátyus talán nem ébred fel rá, de én képtelen vagyok az alvásra, mióta ebben a testben vagyok.
– Köszönöm, Al! – mosolyodott el hálásan Alice, majd kilépett a verandára, és becsukta maga mögött az ajtót. Még ekkor is magán érezte a fiatalabb testvér aggodalmas, óvó tekintetét, ami enyhén szólva zavarta, de tenni nem tudott ellene semmit.

~*~

Envy egy fán gubbasztott, nem messze a háztól és fél szemmel az épületet, a másikkal az eget fürkészte. Gyönyörű, tiszta éjszaka volt. A Hold ugyan éppen fogyóban volt, de a csillagok ellepték az eget és apró szentjánosbogarakként világítottak odafenn. A homonculus arra gondolt, hogy a Központi Városban nem látni ennyi csillagot, mert az utcai lámpák elvakítják őket. Nem nagyon szerette a nagyvárosokat, habár ott sokkal több minden volt, ő mégis a természetben, vagy kisvárosban érezte jobban magát. Ott teljesen szabad lehetett, nem kellett törődnie az ostoba emberek még ostobább vágyaival. Ráadásul, szerette nézni az éjszakai égboltot, imádta a csillagokat, amelyek mintha ilyenkor csak neki ragyogtak volna.

A homonculus észrevette, hogy Alice elhagyta a házat, látta, amint Allal beszélget, majd kilép a verandára. Kíváncsi volt, mi lelhette a lányt, de úgy vélte, csupán éjszakai sétát tesz. Bár ebben ő sem volt biztos. Megvárta, míg a páncél visszahúzódik egy másik helyiségbe, csak akkor ugrott le a fáról. Nem változott át, nem öltött álcát, Alice mellett felesleges volt. Látta, hogy a lány körbenéz, majd lelép néhány lépcsőfokot és leül a legalsó lépcsőfokra. Envy tudta, hogy a kis Mitugrász is a házban van és szinte égett a vágytól, hogy megtréfálja, de most nem volt itt az ideje. Bár, már az is mérhetetlen örömmel töltötte el, hogy az apró termetű alkimista ilyen közel van, és mit sem tud róla, hogy ősellensége itt sertepertél a ház körül. A gondolatra elvigyorodott, majd lassan odasétált Alice-hez, aki csak akkor nézett fel, amikor ő már majdnem ott volt mellette.
– Envy – mosolyodott el Alice, mikor a homonculus megállt mellette. – Azt hittem, már fel sem bukkansz.
– Vártam, amíg biztosan egyedül vagy – vigyorgott a homonculus. – Tudod a Mitugrász és a Bádogember nem igazán kedvelnek engem.
– Nem szép dolog így beszélni másokról – feddte meg finoman a lány, mire Envy csak elkuncogta magát. – Egyébként is, ha már itt vagy, kérdeznem kell valamit tőled. És szeretném, ha őszinte lennél hozzám.
Alice komoly hangja nem igazán tetszett a homonculusnak. A lány arcán nyoma sem volt vidámságnak, hanem inkább valami szorongó, megmagyarázhatatlan kifejezés ült rajta, ami nyugtalanná tette Envyt. Sejtette, hogy amit Alice kérdezni akar, az kényelmetlenül fogja őt érinteni, de igyekezett könnyednek mutatkozni.
– Mi lenne az, amire kíváncsi vagy, kicsi Alice? – mosolygott a homonculus, miközben kényelmesen helyet foglalt a fűben, hátát a ház falának vetve. Kényelmesen kinyújtózott, majd úgy nézett a fekete hajú lányra.
– Nos, igazából két kérdésem lenne, bár az egyikre már többé-kevésbé megkaptam a választ – mondta Alice. – Az éjjel különös álmom volt, de tartok tőle, hogy több ennél, te pedig segíthetnél nekem megfejteni, vajon tényleg álom volt-e, vagy pedig inkább egy emléktöredék.
– Hm… Érdekes – vigyorgott Envy. – De mi lenne tulajdonképpen az a fontos kérdésed?
– Mi közöd van egy Cardeniában született testvérpárhoz? Pontosítok, mi közöd van egy Violet nevű, valószínűleg halott kislányhoz, akinek megígérted, hogy vigyázol a húgára, ha újra találkozol vele. És a húgát pont úgy hívják, mint engem. Alice-nek. Ez nem lehet véletlen egybeesés, mert az álmomban találkoztál a kis Alice-szel, akinek elmondtad, hogy a nővére kért meg rá, hogy vigyázz rá, Envy. Nem lehet véletlen, hogy őt és engem is Alice-nek hívnak, ahogy az sem, hogy idekerültem és találkoztam veled.
– Csak nem gondolod, hogy te vagy az a kislány az álmodból? – kérdezte kuncogva Envy, bár Alice megérezte a homonculus hangjában megbújó idegességet. – Elvégre, csak egy álom volt.
– Lehetséges, hogy valóban álom volt – bólintott Alice. – De emlékszel, hogy neveztél, amikor először találkoztunk a kórházban. Utazónak neveztél, holott nem tudtál rólam semmit, akkor láttál először és akkor még senkinek sem beszéltem arról, hogy egy másik világból jöttem. Honnan tudtál arról, hogy nem ebben a világban születtem? Válaszokat várok, Envy, mert elegem van a kérdésekből, a kételyekből, a megoldatlan rejtélyekből. Szeretném végre tudni, mi folyik itt! Hogy miért látom azt, amit látok, miért vannak látomásaim, hogy miért pont ez a kislány, miért pont Cardenia, ha sosem jártam ott, sosem hallottam erről az országról?! Envy, kérlek, ha tudsz valamit, el kell mondanod, hogy tovább tudjak lépni!

Alice olyan kétségbeesetten nézett a homonculusra, hogy Envynek majdnem megesett rajta a szíve. Elmondta volna, komolyan megfordult a fejében, hogy mindent elmond, de nem tehette. Megígérte, hogy addig nem mond semmit, amíg el nem jött az ideje. Megígérte neki, hogy megvédi Alice-t, figyeli annak ellenére, hogy a Mestere mást is mondhat. A homonculus ökölbe szorította a kezét, és előbb Alice-t nézte, aztán a fát, ahonnan az előbb leugrott. Elmondhatta volna, elvégre, aki megbízta, már nem él, de ő mégis megtartotta az ígéretét. Még túl korai volt, ő is tudta. Ha Alice most mindenről tudomást szerez, akkor minden összeomlik, a lány talán fel sem tudja dolgozni a hallottakat. Túl sok, rengeteg szenvedés, fájdalom és halál, kegyetlenségek és vér, amik megterhelnék a lányt. Envy sosem kedvelte az embereket, de Alice más volt, pont ezért volt számára fontos.
– Én nem tudok semmit – mondta végül a homonculus, de olyan hangon, mintha ő maga sem hinné el. – Szerintem csak túl fáradt voltál, és sok minden történt veled, kicsi lány. Kissé össze vagy zavarodva.
– Lehetséges – vont vállat Alice, de nem kerülte a figyelmét Envy tekintete, amely a távolba révedt. – De akkor is túl sok az egybeesés ahhoz, hogy minden véletlen legyen.
– Hát, ha akarod, utánajárhatok, ki akart áthozni téged, vagy egyáltalán, hogy pottyantál ide, Utazócska – nézett Envy a lányra, miközben vigyorogva megpaskolta a fejét. – A jó öreg Envy sok mindent el tud intézni.
– Az már igaz – nevetett Alice, akinek eszébe jutott, hogy álombeli Envy pont így paskolta meg annak a kislánynak a fejét, de okosan nem szólt semmit. – Köszönöm, már jobban érzem magam. Talán most már el tudok aludni.
– Hogy nektek embereknek mennyi alvásra van szükségetek – jelentette ki Envy, miközben Alice felfelé lépdelt a lépcsőn. – Nekünk homonculusoknak bezzeg nincs szükségünk ilyesfélére.
– Jó nektek – mosolygott Alice. – Akkor, viszlát, Envy! Jó volt beszélgetni veled – mondta, majd belépett a házba.
Envy megkövülten ült egy helyben. Tudta, hogy válaszolnia kéne, de Alice már becsukta maga mögött az ajtót. Megrázta a fejét, majd megvakarta a tarkóját. A lány túl sokat kérdezett, túl sokat tudott már, kezdett felébredni, ahogy a Mestere mondta volna. Ő pedig kénytelen volt hazudni neki, hiszen nem mondhatott semmit. Az ígéret megkötötte a kezét, azt pedig nem szeghette meg, míg az idő el nem jön. Nem voltak illúziói arra vonatkozóan, hogy Alice nem hitt neki. A lány nem volt ostoba, ezzel a homonculus tökéletesen tisztában volt, ahogy azzal is, hogy már nem sokáig halogathatja a vallomást. Bár kifejezetten gyűlölte az embereket, Alice-nek nem akart ártani. Kedves, ártatlan lány volt, aki önhibáján kívül keveredett bele mindenbe. Envy meg akarta védeni, nemcsak az ígéret miatt, de valami olyasmi miatt is, amit már régóta nem érzett és nem hitte, hogy valaha újra érezni fogja. Végül felállt, és úgy döntött, ideje elhagynia a falut. A lány biztonságban volt, még akkor is, ha azok az átokverte Elric testvérek vigyáztak rá. Neki azonban dolga volt, hiszen egy újabb ígéretet tett, amit meg kellett tartania. Ráadásul nem akarta, hogy Ő esetleg bármit is megsejtsen. Alice pár napig meglesz nélküle is, így Envy kapta magát, és hamarosan már a mezőn ballagott kifelé a faluból.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)