Amit a rendszer óhajt írta: NymphaTonks

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Első rész


A tömeg halkan morajlott, néhányan meglepetten felkiáltottak, és a félelemtől reszketegen figyelték az eseményeket. Egy fiatal édesanya oda sem mert nézni, magához ölelte a babáját, a fejét lehajtotta, úgy sírt csendesen. Egy idősebb úr felszegett állal meredt maga elé, egy csapat diák pedig izgatottan sugdolózott egymás között.

A cilinderkalapos férfi elégedetten nézett körül, miközben a földet kopogtatta a sétapálcájával, mintegy kifejezve a tetszését a látottak iránt. Az akasztófák, amit a város közepén helyeztek el, most tele voltak. Néhány halálraítélt még mozgolódott ugyan, de a többieket már a hajnal első sugarai kísérték át a túlvilágra. Nem volt szép halál, ezzel mélységesen egyetértett, de ugyan ki érdemelne méltó halált a lázadók közül?

A cilinderkalapos férfi nem szerette a lázadókat, azokat a pimasz, munkát semmibe vevő embereket, akik összebeszélnek a rendszer működtetőinek háta mögött, hogy aztán feszültséget szítsanak, és feldöntsék az oly nehezen kordában tartott békét. A Birodalomnak semmi szüksége újabb háborúkra, ezzel mindenki tisztában volt – kivéve a lázadókat, akik mindenképp erőszakos cselekedetek által akarták megszerezni a hatalmat és romba dönteni a rendszert.

A férfi tudta, hogy meghalhattak volna másképp is. Ezer és ezer ennél fájdalmasabb halál létezik a földön, de ennél megalázóbbat – mint mikor a város szeme láttára, hiányos öltözékben felvonulnak a bitófához – még mindig nem találtak fel a fejesek. Ez pedig a maga módján jó is volt így. Hadd lássa a nép, miként végzi ki a rendszer azokat, akik nem hűek hozzá. Tiszta és érthető üzenet volt ez mindenki számára.

Még végignézte, ahogy az utolsó lázadó is rezzen egy utolsót, aztán sarkon fordult, és elslisszolt a tömegben. Kikerülgette az összegyűlt embereket, majd határozott lépésekkel egy távoli épületet célzott meg.
A Hivatal a város fölé tornyosulva igazán félelemkeltő épület volt, és a cilinderkalaposnak mindig mosolyognia kellett, valahányszor észrevette az emberek riadt pillantását, amikor elmentek mellette. Jól van, jól van – gondolta magában, és örült ennek a sok félénk szempárnak. – Hiszen aki fél, az nem mer lépni. A gyávák meg nem fognak fellázadni a rendszer ellen.

Ezek a gondolatok mindig lecsitították a háborgó elméjét. Ugyanis éjszakánként gyakran rémálmok gyötörték, és nem tudott szabadulni a bizonytalanságtól, hogy valaki mindenáron az oly csodálatos gonddal és szeretettel létrehozott rendszer ellen lázadni mer.

A Hivatal előtere most üresen fogadta őt, ahogy belépett. Mindenki kisereglett megnézni a kivégzést, és a cilinderkalapos büszkén kihúzta magát, ahogy beszállt a liftbe.

– Igazán látványos volt – dicsérte meg egy fiatal nő, ahogy a férfi belépett a lakosztályába. Az ablakból szinte minden egyes mozzanat tisztán látszódott.

– Ugye? – kérdezett vissza mosolyogva, de az arca gyorsan elkomorult. – Nekem is fáj ilyenkor, hogy ennyi embernek meg kell halnia, de a tudat, hogy mindez a saját hibájukból történt, gyakorta vigasztalja háborgó lelkemet.

A nő egyetértően bólintott, és felkelt a kényelmes fotelről. Odalépett a férfihoz, és segített neki levetni az öltönyt a kalappal együtt.

– Ezt majd én – ütötte el az arcához közeledő ujjakat a férfi, és lerángatta magáról a maszkot, amit azonnal a padlóra is hajított. – Szemétbe vele – közölte a parancsot a nővel, és a tükör elé lépett, hogy szemügyre vegye magát. A kényelmetlen maszk kissé meggyűrte az arcát, őszülő haja szanaszét állt. – Igazán gyárthatnának valami kényelmesebbet is – mondta feldúltan.

A fiatal nő a fejét ingatta.
– Ahhoz önnek kellene személyesen elmennie a laborba.

– Még mit nem! – pirított rá a férfi. – Tudod jól, hogy nem mutathatom meg senkinek sem az arcomat.

– Természetesen tisztában vagyok a rendszer szabályaival, Elias – biccentett kedvesen a nő, és a férfi hirtelen jött haragja azon nyomban tovaszállt.

– Bocsáss meg, Tinda – sóhajtott fel, és fáradtan megdörzsölte az orrnyergét, miközben az ablakhoz sétált, és kitekintett. Kifejezetten tetszett neki, hogy ő bárkit láthatott innen, de őt senki nem láthatta a túloldalról. – Kissé felzaklatott ez a ma délután. Sosem szeretem az ilyen kivégzéseket. Mindig félelmet ébreszt bennem és kételyt a saját embereim iránt. Képtelen vagyok megérteni, hogy az ilyen embereket, akik erre a halálra kárhoztattak, mégis mi vezérel lázadásra. – Kérdőn a Tindának szólított nő felé fordult, aki érdeklődve hallgatta őt. – A rendszer emberbarát, jobban is, mint bármelyik más a történelem folyamán.

– Nem ismerek más rendszert, amivel össze tudnám hasonlítani ezt. – Tinda a férfi mellé lépett.

– Oh, valóban – kapott észbe a vezető. – A történelemkönyvek már nem taglalják a korunk előtti rendszereket. Mindenesetre rengeteg volt, és egyik sem volt tartós.

– Úgy tűnik, az emberek szeretnek kísérletezni – jegyezte meg Tinda, majd a köztér felé bökött az ujjával, ahol még mindig nagy volt a tömeg. – Viszont a sok kísérletezésbe előbb-utóbb mi magunk pusztulnánk bele. Nem is értem, hogy a régi korok emberei hogy voltak képesek ennyiféle rendszert elviselni. Nem jobb egy és biztos, mint száz bizonytalan?

A férfi csendes mosollyal válaszolt a költői kérdésre. Tindára emelte a tekintetét, és ebben a pillanatban mást sem érzett, csak büszkeséget, ami betöltötte a szívét és szinte az egész lényét. A tudat, hogy ő maga formálta ezt a nőszemélyt, szinte megbabonázta. Tinda minden gondolata, minden tudása, a rendszer elleni hűsége mind tőle származott. Ő volt a nő mestere, igaz tanítója és – bár valóságban nem is, de csak gondolatban – forró szeretője is egyben. Néha átkozta magát, és rettentően haragudott, amikor arra gondolt, milyen lehetne megkaparintani ezt a gyönyörű női testet, végigdönteni az ágyon, és hajnalig szeretni, vagy pedig még azután is… Egy régi világban még megtörténhetett volna, simán lehetett volna Tinda szeretője, a hatalmas korkülönbség ellenére is, hiszen az apja lehetne. Viszont az új korok szellemiségei csúnyán megróják azt, aki szeretőt tart, és még jobban azt, aki nem a saját kortársai közül válogat. Elias akkor nem gondolkodott a saját helyzetén, amikor megalkotta és bevezettette az új rendszert. Nem is sejtette, hogy később mibe keverheti magát. Azért persze elgondolkodott azon is, hogy Tinda mit szólna, ha ő egyszer másképp is közeledne hozzá, mint eddig. Sejtette, hogy a fiatal nő, akinek eddig nem volt szerencséje más férfiakhoz, nem ellenkezne, hiszen mindeddig bármit megtett, amit a mestere kért tőle. És Elias nem győzte csodálni a művét, azt, ahogy Tindát nevelte és formálta az ideái által. Csakhogy félt, hogy ha mégis létrejönne közöttük ez a viszony, valaki valamilyen formában felfedné, és kiderülne, hogy ő, a rendszer megalkotója, a Birodalom kormányzója és védelmezője a saját maga alkotta szabályokat sem képes betartani. Ez pedig biztos botrányt jelentene, és tömeges lázadásra buzdítaná az embereket. A rendszer még nem élt olyan sokat, hogy minden ép gondolatot kitörölhessen az emberek fejéből, ami a lázadást illeti, és még mindig nem volt mindenki rendszerhű. Eliast pedig ez borzasztóan zavarta és gyötörte a nap minden percében, de különösen akkor, amikor Tinda is vele volt.

– Pont mint ahogy Orwell megjósolta – bukott ki belőle, mire a nő kérdőn fordult felé.

– Orwell?

Eliasnak erről eszébe jutott az a délután, amikor kezébe vette azt a könyvet, és elcsodálkozott, milyen élethűen alkotta meg az író a történetben szereplő világot.
– Egy író a régi korokból. Igazán tehetséges volt, már ami az ötletadást illeti. Mára már minden könyvét betiltották.

– Akkor ezért nem ismerős a neve – rázta meg a fejét Tinda.

Elias felsóhajtott.
– Ne haragudj, kedvesem. Folyton elfelejtem, hogy te már az új rendszerbe születtél bele. Engem néha megrohamoznak az emlékek és sokszor kedvem támad nosztalgiázni egyet.

– Akkor, gondolom, csak rémtörténeteket tudna mesélni – nevetett rá a nő, és a füle mögé tűrte az egyik tincsét. A férfi szinte már megbabonázva követte a mozdulatát, majd ahogy a tekintetük találkozott, sietve elfordította a fejét.

– Csodálkozom, hogy még nem kérdezted meg, lefüleltem-e valakit, míg odakint tartózkodtam.

– Meglepne, ha ezúttal nem lenne egy újabb valaki, akit reggelre el kellene tüntetni a színről. – Tinda ellépett az ablaktól, és helyet foglalt az íróasztalnál.

– Volt ott egy férfi – kezdte Elias. – Magas, köpcös alak volt, fekete kalapot viselt. Idős volt, a régi korokból való. Ő tett egy kellemetlen megjegyzést, amit akár lázadás gondolatának is minősíthetünk. A nő pedig, akinek suttogta, kissé fiatalabb volt, kisbabával a kezében, de erre bólogatni kezdett. Küldd el ezeket az információkat, hogy a kamerák által azonosítsák a két említettet.

Tinda bólintott. Sebesen jegyzetelt, majd összetűrte a papírt, ám még mielőtt kiviharzott volna a helyiségből, elbizonytalanodott.
– És mi legyen a nő babájával?

Elias vállat vont.
– Lázadó lázadót nevel. Csapjátok a fejét a falnak. Ó, és a férje is mehet az asszonyával.

– Igen is, uram – biccentett Tinda. – Holnap reggelre elkapják őket, és a toloncházba terelik. Ha pedig felgyűlik az adag, ők is lógni fognak következőleg.

Elias bólintott.
– Tedd a dolgodat – intett, mire a tanítványa kipördült a lakosztályból.

Órákkal később tért vissza, mire már a tömeg is eloszlott a köztérről, és a hullaszedők nekiálltak, hogy leszedjék az akasztófán lógó testeket. Elias elégedetten nézte a munkálatokat, miközben finom szivart morzsolt az ujjai között. A füst illata megnyugtatta őt, valahányszor felzaklatta magát. Nem igazán bízott a titkosrendőrség összes tagjában, ezért gyakran kénytelen volt ő maga belevegyülni az emberek közé, maszkban és álruhában, hogy lefülelje a lázadók suttogásait. Ő maga sosem mutatkozott az emberek között, nem akarta, hogy ismerjék az arcát, hiszen ha netalántán egy nagyobb hullám lázadna fel, azonnal tudnák, kit kellene kivégezni elsőként. Hiába élt már lassan több mint húsz éve ez a rohadt rendszer, azért mégiscsak voltak idősek, akik emlékeztek, hogy milyen volt régen, és akik a zugkocsmák rejtekeiben meséltek a fiataloknak a régi korok virágzásairól. Persze, hogy most semmi nem tetszik nekik. Az emberek mindig is hitványak voltak, és mindig mást akartak, mint ami akkor volt. Elias pedig nem szerette az elégedetleneket. Eleget vesződött ő ezzel az egésszel, míg végre megkaparintotta a hatalmat és bevezette a saját rendszerét, amit orwelli alapokra helyezett. Csakhogy ő sokkal jóságosabb volt, mint a könyvben szereplő Nagy Testvér és követői. Ő átlátta a hibákat, és próbálta felvirágoztatni a népét, hogy senki ne kényszerből, hanem önszántából legyen hű a rendszerhez. De ezek szerint így sem sikerült mindent normálisan megalkotni, mert csak akadnak olyanok, akiknek fáj a foguk a változásra, vagy éppen hatalomra akarnak törni. Az átkozottak! Elias tudta, hogy ingatag alapokra épített, de így is sok időbe beletelt, míg eljutott eddig. Ő is emlékezett a régi korokra, hiszen már ő is idősnek számított a maga módján, javában taposta az ötvenet és haladt a hatvan felé, de azért csak tudta, hogy változásra van szükség még fiatal fejjel is. De ha az ember folyton változni akar és változást idéz elő, egyszer csak belebetegszik a sok új dologba, és nem lesz biztonság, amibe kapaszkodhatna, ha szükségét érzi.

Ám ekkor női kezek simultak a vállára, és Elias megrezzent.
– Tinda?

– Ön remeg – súgta a fülébe gyengéden a tanítványa, és egy finom selyemlepedőt terített a vállára. – Már megint felzaklatta magát, igazam van?

Elias megzavarodott. Tinda gondoskodása mindig vad vágyat ébresztett a szívében.
– Csak a szokásos bús gondolatok. – Megeresztett egy szomorkás mosolyt a tanítványa felé, aki erre megcsóválta a fejét.

– Hozok egy kis nyugtató teát. Attól majd szebb álmok érik.

Ahogy Tinda megfordult, Elias sietve utánakapott, és megfogta a kezét.
– Ne! Most nincs szükségem semmire. Inkább maradj itt.

Látta a nő arcán a bizonytalanságot, és azt, hogy menni akar, de végül mégis visszalépett melléje. A kezük továbbra is egymásba fonódott, és Elias attól félt, a nő meghallja, milyen hangosan ver a szíve.

– Elárulja, mi nyomasztja önt? – fordult felé kérdőn Tinda, mire a férfi hosszasan felsóhajtott.

– Nem a te füleidnek valók ezek a gondolatok.

Aztán a következő pillanatban Eliasnak elakadt a lélegzete, ahogy a nő közelebb hajolt, és gyengéd csókot lehelt az arcára.

– Akkor had űzzem el őket. – A kecses ujjak lassan csúsztak le a nadrágöv felé, ahol aztán körözni kezdtek, és Elias érezte, hogy menten megbolondul. Végre itt volt mindaz, amire vágyott. Tinda közelségének tiltása volt az, ami a legjobban gyötörte, ám most, hogy megadatott neki ez a lehetőség, a lelke valahogy nyugodni látszott. Megragadta a nő derekát, és egy durva mozdulattal az ablaknak lökte. Tindának csak egy nyögésre futotta, ugyanis a mestere azon nyomban lecsapott rá, és a száját az övének nyomta. A vékony ujjak még mindig a tiltott helyen jártak, és Elias halkan felsóhajtott, ahogy meghallotta az öv halk kattanását. Ám a következő pillanatban rájött, hogy ez nem az volt, amire számított. A hátsó nadrágzsebét furcsán üresnek érezte, és ahogy odakapott, már késő volt. Tinda a fejéhez nyomta a Glockot, és szenvtelenül mosolygott rá.

– Ó, ha most látnád az arcodat – mondta vigyorogva. – Meglepődtél, mi?

– Tinda – lehelte meglepetten a férfi, és megpróbált elhúzódni, de a fegyver csöve durván a halántékához nyomódott.

– Búcsúzz el az életedtől és a rendszeredtől, Mester. Az, amit ma láttál, a lázadás legelső hulláma volt. Sajnálom szegényeket, hiszen mind tudták, mire vállalkoznak, amikor jelentkeztek, hogy elsőként vonulnak a rendszer ellen. Ha tehettem volna, én álltam volna az élen, de nekem más terveim voltak veled, drága mesterem. De most végre mindennek vége – sziszegte az arcába, és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.


Második rész



Valaki hangosan felnyögött nem messze tőle. Clive már nem tudta volna megmondani, hogy álmodik-e, vagy ez tényleg a valóság, hiszen ahogy kinyitotta a szemét, vakító fehérség fogadta. Meghaltam volna? Nem, azt mondják, a halál nem fáj ennyire…

Megpróbált megmozdulni, de a teste minden egyes pontjába éles fájdalom hasított. Ezúttal ő volt az, aki hangos nyögést hallatott, és lehunyta a szemét, hogy a fény és az arcába hulló törmelék ne zavarja. Lassan az oldalára gördült, de valamibe beleakadtak a lábai, így nehezen tudott mozogni.

– Mi a… – kezdte, de torkán akadtak a szavak, ahogy meglátta az eléje táruló látványt. Egy hatalmas betonfal tornyosult föléje, amit egy másik magas fal akadályozott meg, hogy péppé lapítsa őt. Mindenfelé hatalmas faldarabok, üvegszilánkok és kábelek hevertek, egy méretes tartóoszlop kettétörve hevert nem messze tőle. A por mindent belepett.

Clive köhögni kezdett, ahogy megpróbált feltápászkodni. Az egyik szilánkdarab a lábába fúródott, a vér már régen megalvadt, de most újult erővel folyni kezdett, ahogy Clive kirántotta belőle. Felszisszent, ahogy a fájdalom ismét szétáradt a testében. Felállni nem tudott, másképp belevágta volna a fejét a betonfalba, ami plafonként terpeszkedett a feje fölött. A betonfal végén levő lyukból, amit nagyrészt törmelék torlaszolt be, a nap halvány fénye lopakodott be, még mindig a szemébe sütve.

Clive megdörzsölte az arcát, és leporolta magáról az apróbb törmelékdarabkákat.
– Hahó! – üvöltött kint valaki, mire Clive a lyuk felé fordította a fejét. Lassan mászni kezdett, miközben ő is válaszolt a kiáltásra.

– Itt vagyok! – hörögte. A torka olyan száraz volt, mint a smirgli, ismét köhögni kezdett.

Valaki kaparászni kezdett, és a lyuk kitágult. Nagyobb fényáradattal telt meg az apró helyiség, mire Clive is kaparni kezdett, hogy könnyebben kijuthasson a romok alkotta börtönből. Az illető megragadta a karját, és kihúzta őt, majd lefektette a földre.

– Jól vagy, kölyök? – kérdezte, és föléje hajolt.

Clive felnyögött.
– Ki maga?

– Jason vagyok – mutatkozott be az ismeretlen. – Túlélő, akárcsak te.

– Túlélő? – Clive a férfi karjába kapaszkodva emelkedett fel a földről, és egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy körülnézett. Mindenfelől lerombolódott épületek, félig ledőlt lakóházak és felhőkarcolók maradványai hevertek. Nem messze tőlük egy vadászgép feküdt, letört szárnyakkal és farokkal. A távolban hatalmas füstgomolyag szállingózott az ég felé, a szél keserédes szagot szállított feléjük. – Mi… mi történt?

Clive emlékei csak most kezdtek visszatérni, ahogy körbefordult, és szemügyre vette a lerombolt várost. Arra emlékezett csupán, hogy a várost riadóztató szirénák egyszerre szólaltak meg, ő pedig felpattant a számítógép mellől, hogy fedezékbe vonuljon a többi társával együtt, de már késő volt, bomba robbant, és a betonfal rájuk dőlt.

A többiek! Clive hirtelen felkiáltott a felismeréstől. Hol vannak a társai? A többiek, akikkel együtt dolgozott? Azonnal visszarohant oda, ahonnan a férfi nemrég kihúzta őt, és hangos üvöltözésbe kezdett.
– Alisha! – ordította teli torokból. – Talia, Clinton, James!

Senki nem válaszolt. Végül a megmentője rángatta el őt onnan, és szomorúan megrázta a fejét.

– Szerintem ők már mind halottak… öhm…

– Clive – mondta zaklatottan a fiú, és átölelte magát a karjaival. – Én… én csak egy robajra emlékszem. Aztán minden elsötétült. Istenem, még csak segíteni sem tudtam rajtuk. Fogalmam sem volt, mi történik… Szirénáztak… Mégis mi ez az egész?

Jason zsebre vágott kézzel a port rugdosta a földön.
– Háború – mondta. – Megtámadták a Birodalmat. A rendszer lázadói szövetkeztek a többi országgal, és együttesen a porig rombolták a Birodalom összes városát.

– A Mester…

– Ő is halott – bólintott szomorúan a férfi. – Azt mondták, a saját tanítványa, Tinda lőtte fejbe. Állítólag ő volt a lázadók legfőbb vezetője. Semmi nem maradt a Birodalomból.

– Honnan tudod te ezt? – kérdezte gyanakvóan Clive, de mielőtt a férfi válaszolhatott volna, egy nő kiabált feléjük. Clive nem értette a szavait, de követte a férfit, aki megindult a nő irányába.

Az asszony kövérkés arcán patakokban folytak a könnyek, és a háta mögé mutogatott, miközben vadul magyarázott valamit oroszul. Az ő ruhája is mocskos volt, megtépázott és a vállán egy hatalmas sebből vér folydogált le a karján.

– Miket mond? – Clive Jasonre pillantott, de a férfi megvonta a vállát.

– Nem tudok oroszul.

Pillanatokkal később mindketten rájöttek, mit akart a nő. Egy újabb túlélőt talált, aki félve gömbölyödött össze a földön, és csendesen sírt. Egy kisbabát tartott a karjaiban, azt ringatta, ám ahogy a többiek feléje közeledtek, magához szorította a csecsemőt, és felállt.

– Nyugalom, semmi baj – emelte fel a kezét Jason, és úgy közeledett a fiatal nő felé. – Megsebesült?

– A férjem – sírta el magát hirtelen a nő, és ismét leguggolt. A törmelékek alól kikandikáló jéghideg kezet simogatta, miközben tovább zokogott. – Megölték a rendszerhűek.

Néma csend borult rájuk, az orosz asszony is elhallgatott.

– El kell tűnnünk innen – szólalt meg egyszer csak Jason. – Nem maradhatunk itt.

– Miért nem? – kapott a szón Clive.

– Tovább kell mennünk, és túlélőket kell keresnünk. Továbbá el kell látnom a sérülteket. Orvos vagyok. – Jason a tűztengerre mutatott, ami elég messze volt tőlük, de a füstöt mégis jól láthatták onnan is. – Bombát dobtak le oda. Sugárfertőzött a hely, ami csak ront az esélyeinken.

– Az esélyeinken? – horkantott fel a srác. – Miféle esélyről beszélsz? Körülnéztél már? Halottak vagyunk.

– Ugyan már, Clive! Biztos vannak még emberek, akik túlélték a támadást, és meg kell találnunk őket. Van esélyünk a túlélésre, csak meg kell találnunk rá a módját.

– És megkérdeztél bárkit is, hogy egyáltalán túl akarja-e élni ezt az egész szarságot ezek után? – tárta szét a karját Clive.

– Ne beszélj ostobaságokat – komorodott el Jason arca. – Muszáj…

– Te hogy maradtál életben?

Jason elhallgatott.
– Tessék?

– Hogy élted túl? Nem nézel ki olyan megtépázottnak, mint mi.

Jason megrökönyödve nézett rá.
– Orvos vagyok, a kórház alagsorába siettünk le a szirénák megszólalásakor. Páran kimenekültünk onnan, amikor a lázadók betörtek, de csak én éltem túl.

Clive továbbra is ellenségesen nézett rá.
– Én már láttalak valahol – jegyezte meg.

– Nem hiszem. A hadügyi kórházban dolgoztam, és…

– Valóban? Pedig határozottan ismerős a búrád, az egyszer százas. Ez a fehér haj, bajusz, szürke öltöny… Öltönyben dolgoznak az orvosok?

Jason türelme egyre jobban kezdett fogyni.
– Mire akarsz kilyukadni?

– És honnan tudod, hogy a Mester halott? Mióta bóklászol te itt?

– Én… – Az orvos elakadt, de végül megacélozta magát, és megrázta a fejét. – Lényeges ez? Ennivalót kell keresnünk, továbbá el kell látnom annak a szegény asszonynak a vállát. Nem maradhatunk sokáig itt.

– Azt mondod? – Clive kibiztosította a zsebéből előkapott fegyvert, és a férfira szegezte, aki erre megrezzent. Az édesanya erre felsikoltott, és hátrálni kezdett, az orosz nő pedig hangosan kiabált. – Kuss legyen! – dörrent rájuk Clive, mire mindketten elhallgattak. – Honnan tudod, hogy Tinda lőtte fejbe a Mestert, hm? A hír nem terjedhetett olyan gyorsan.

– Tessék?

– Azt kérdeztem, hogy honnan tudja egy hadügyi orvos, hogy a Mestert fejbe lőtte a saját tanítványa? – Jason nem válaszolt, mire Clive még elszántabban tartotta a fegyverét. – Te hazudsz, mi? A fejemet tenném rá, hogy nem is vagy orvos. Talán besúgó? Nem, azt nem hiszem… Én mindent tudok, mert Tindának dolgoztam. A lázadók közé taroztam, és hacker vagyok. Úgy volt, hogy miután Tinda fejbe lövi a Mestert, azonnal riadóztat minket, mi megrohamozzuk a Hivatalt, és máris repülnek a bombák. – Jason arca egyre sápadtabbá vált. – Ráadásul most már azt is tudom, honnan ilyen ismerős az arcod. Egyszer feltörtem valamit, és a dokumentumban egy olyasvalaki képe szerepelt, aki úgy nézett ki, mint te. Cakkra pontosan. Tudom már, ki vagy.

Jason hirtelen előrelendült, és megpróbálta kiütni a fegyvert Clive kezéből, de a srác gyorsabb volt, és elhajolt onnan. A fegyver ravasza kattant, és a golyó egyenesen a férfi lábába fúródott. Jason felordított, és a földre rogyott.

– Tévedsz, te ki szarházi – sziszegte. – Azt hiszed, te mindenről tudsz? Tindának nem sikerült fejbe lőnie a Mestert! Alábecsülte őt, és azt hitte, legyőzheti, de tévedt, a Mester elhajolt a golyó elől, és csak azután ölte meg azt a mihaszna ribancot, miután véresre verte őt a saját lakosztályának padlóján. A riadó ezért maradt el, akárcsak a nyílt lázadás is, és csak ezután jöttek azok a kibaszott bombák. Mert nekik senki nem szólt, hogy Tinda meghalt, és így odalett ez a szaros terv.

Clive dühösen felordított erre, és egy méretes rúgást vitt be Jason gyomrába. A férfi felordított, és öklendezni kezdett, majd vért köpött a földre.
– Tudtad, hogy a Mester szerette azt a nőt, hm? – emelte fel a fejét Jason, és dühösen nézett a fiúra, miközben az ingujjába törölte a száját. – És minden áldott éjszaka rémálmok gyötörték, mert annyira félt, hogy a rendszere a porba hull olyan kis lázadók miatt, mint amilyen te is vagy, te átkozott!

Clive felemelte a fejét.
– És te tudtad, Jason, hogy az emberek ugyanúgy rettegtek, mint te? Esténként félve kapcsolták le a villanyokat, hogy aztán egész éjszaka arra várjanak, mikor érkeznek hozzájuk a rendszerhűek, hogy reggelre az akasztófához tereljék őket… De most a Birodalomnak vége, ahogy a rendszernek is. És persze neked is, Mester.

– Ne! – Jason felemelte a kezét, mielőtt Clive meghúzta volna a ravaszt. – Hibáztam! Esküszöm, hogy hiba volt, mikor kidolgoztam a rendszer elméletét és bevezettettem azt. Tudom, hogy kegyetlen voltam, de megváltoztam most már, hogy láttam mindezt. Adj még egy esélyt, és jóváteszek mindent! Esküszöm, hogy…

És a fegyver elsült. A Mester feje hátrabicsaklott, a sebéből vér fröccsent Clive ruhájára, ahogy eldőlt a törmelékeken. Az anyuka ismét sikoltozni kezdett, az orosz nő rémülten térdelt le Clive elé, és az életéért könyörgött. A fiú egy pillantást sem vetett rá. Meredten a Mester sápadt arcát figyelte, és Tindára gondolt, az áldozatra, amit hozott, és arra az estére, amikor mindenkivel megígértette, hogy ha bárki is túléli ezt az egészet, segít egy új világ felépítésében. Egy olyan világéban, amely távol áll ettől az ideától, amely messze elkerüli a hasonlóságot ezzel a rendszerrel.

Clive körülnézett a kietlen tájon. Rajtuk kívül senki élőt nem látott, és a szíve fájdalmas görcsbe rándult, ahogy a rá váró feladatra gondolt. Teljesítenie kell Tinda kérését. Már nemcsak azért, mert megesküdött rá, hanem érte is és a többi halott barátjáért.

On byl masterom – szólt oda a nőnek oroszul, aki erre abbahagyta a rimánkodást. Clive ezután az édesanyára nézett, aki elszörnyülködve bámult a holttestre, miközben szorosan ölelte át a kisbabáját. – Ő volt a Mester – ismételte el az előbb oroszul elhangzott szavakat. – Ő volt az egyedüli, aki megérdemelte a halált ebben a rohadt Birodalomban – sziszegte, majd elindult a törmelékek között lépdelve, hátha még talál valahol túlélőket, akikkel elkezdheti újjáépíteni a várost. Néhány lépés után azonban visszanézett a két nőre, akik továbbra is megszeppenve bámultak hol a holttestre, hol pedig rá, majd végül egymásra pillantottak, és követték őt.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)